2011. szeptember 29., csütörtök

Dennis Lehane - Viharsziget



2004 – Agave kiadja magyarul a könyvet. Még nem igazán kelti fel érdeklődésemet.
2010 – Bemutatják a hazai mozik a filmet. Az előzetes hatására már bizony felkapom a fejem, de még ellenállok.
2010 – ugyanebben az évben újra kiadja Agave immáron a filmes borítóval. Kezdem megadni magam, felteszem a könyvet a várólistámra.
2011 tavasza egy hétfő este – egy, eddig számomra ismeretlen stand-upos lelövi a poént a könyv végéről a Showder Klubban… állam leesik, szemem kigúvad. Kedves Tóth Edu! Nem leszel a kedvencem! Mindegy, reménykedem benne, hogy agyam szűri az infót és hamar elfelejtem…. de b* meg, NEM! Jó, jó! Mély levegőt veszek, sokszor egymás után és lenyugszom szépen! Így ni!

Ennek fényében hátrébb is került a várólistámon, mígnem a könyvtárban szembe nem köszönt velem. Megsajnáltam, ne árválkodjon ott egymaga a kirakatpolcon és elhoztam.

Nekikezdtem, de közben erősen szuggeráltam magam: „Nem emlékszel rá mit mondtak! Különben is tévedhetett! Lehet, hogy a filmben más a vége” stb… Más szóval: mindent megpróbáltam. Végül Denis Lehane segített rajtam, mert olyan jól ír a fickó, oly annyira képes titokzatos lenni, hogy a végére már meg is feledkeztem az engem zavaró tényezőről.

A két főszereplő Teddy Daniels és Chuck Aule szövetségi rendőrbírók, akiket azért küldenek a Viharszigeten lévő Ashecliffe elmegyógyintézetbe, hogy kivizsgálják, hogyan, mi módon szökhetett meg az egyik rab a szobájából. Az eltűnt nő nem enyhén skizofrén, téveszméi vannak és amúgy nagyon mesterien tud rejtélyes üzeneteket hátra hagyni. A személyzet látszólag segít a nyomozóknak, de egyre többször van olyan érzése az embernek, hogy sok mindent elhallgatnak. Egy idő után már nem csupán az elhallgatás ténye lesz zavaró, a nyomozóknak egyre sűrűbben kell a hátuk mögé nézniük. Közben kitör az évtized vihara, a kompok nem járnak, a telefon- és rádióösszeköttetés kilehelte a lelkét, az orvosok és az ápolók egyre furcsábban viselkednek, a „C” szektor minduntalan szóba kerül és az eltűnt nő még mindig nincs meg. Három kérdés nem hagyja Teddy-t nyugodni: 1. Ki lehet a titokzatos 67-es beteg? 2. Hol lehet Laeddis? 3. És mégis mi a fenét művelnek az őrökkel körülvett világítótoronyban?

Tehát, ahogy említettem Dennis Lehane olyan jól vezeti a történetet, olyan jól keveri a lapokat, hogy kb. a történet 1/3-tól már nem is gondoltam arra a bizonyos dologra :P  Teddy szimpatikus volt, de a legjobban Chuck figurája tetszett, aki mindig el tudott sütni egy poént, és hamar megtalálta a közös hangot az emberekkel.

Az író állítása szerint még a Titokzatos folyónál is lélekfeszítőbb könyvet akart írni (Azt egyébként csak filmen láttam. És hiába tetszett, hiába volt megdöbbentő a vége, mégis azt mondom, nem fogom elolvasni könyvben, mert annyira felkavart, hogy nem szeretném még egyszer átélni) egy erős gótikus beütéssel. Nos, a lélekfeszítő rész összejött, a gótikából viszont nem sokat éreztem. Persze van benne egy rémisztő tébolyda, és sok benne a talány is, de valahogy mégsem éreztem azt a sötétséget benne, ami a gótika oly sajátossága. Egyedül akkor éreztem a jelenlétét, amikor Teddy bevette a fejfájására a gyógyszert (második alkalommal) ill. amikor a „C” részlegen kóválygott a két főhős.

A vége pedig, hát egyszerűen fantasztikus, minden egyes kirakós darab a helyére kerül. A legeslegvégével nem voltam mondjuk egészen kibékülve, de teljesen megértem, hogy a drámai hatás miatt ennek így kellett végződnie. De akkor is…

A megfilmesítésen persze nem is csodálkozom (még nem láttam, de hamarosan azt is kipipálhatom) de a képregény változaton már igen. Bár az utóbbi időben igen csak trendi lett, hogy egy regényt grafikus úton is eladják a vevőknek, mégis ebben a műfajban meglepő volt számomra. Aztán végülis belegondoltam: mi más érdemelné meg a grafikát ha nem egy ilyen történet, egy ilyen miliőben?! Ahogy a neten belenéztem a szereplők nem is sikerültek rosszul.

Filmelőzetes:






Chris Cleave: Méhecske

Nem nagyon találok szavakat! Engem nagyon megrendített ez a könyv.

Olvastam többféle kritikát a regényről. Akiknek nem tetszett, leginkább azt vetették a könyv "szemére", hogy eltörpül benne a menekültkérdés, főként Méhecske életére koncentrálódik a történet. Nálam pont ez volt az pozitívum. Sokkal közelebb tudott ez a nehéz kérdés kerülni hozzám egy konkrét személyen keresztül. Mivel nagyon megszerettem a kislányt, a gondját - mit gondját? -, tragédiáját is sokkal inkább át tudtam élni! Nagyon is! És emiatt nem érzem úgy, hogy kevésbé tennék valamit az ügyben, ha (bárcsak) tehetnék! A könyv szerintem gondolatébresztő, nem hagy nyugtot utána az embernek, szóval szerintem nem törpül el a szerző célja egy cseppet sem.

Méhecske egy nigériai kislány. Az olaj és egyéb belső villongások miatt javában dúl a véres, embertelen forradalom az országban. Családját leöldösik, egyedül marad nővérével. Ekkor érkezik érthetetlen módon pont ebbe az országba Sarah és férje, Andrew, hogy válságban lévő házasságukat menteni próbálják, szóval amolyan vakációra. Nem is sejtik, hogy ott tartózkodásuk rémálommá válik.

Miközben sétálnak a parton, épp belecsöppennek, ahogy vérszomjas katonák üldözik Méhecskét és testvérét. Bár itt kicsit meseszerűen, hihetetlenül kerülnek bele az események áradatába, rajtuk áll vagy bukik a két lány élete. Mit hajlandóak megtenni értük, mit áldoznának két számukra ismeretlen, teljesen más kultúrából származó gyermek életéért. Egy ilyen helyzet sosem jön jól, de az ő helyzetükben még kevésbé. Ez a helyzet évekre/életre szóló traumát okoz, főként Andrewnak.

Bár azt gondolják, hogy ott "kapcsolatuk" véget is ér a két lánnyal, az országgal, nem sejtik, hogy évek múlva újból hallanak Méhecskéről, akit teljes meggyőződéssel halottnak hittek. Nagyon sok egyéb hátráltató, megmagyarázó tényező is kiderül a történet folyamán szép lassan, aztán összeáll a kép, a helyzet viszont nem egyszerűbb.

Elsősorban Méhecske története van leírva ebbe a könyvben, hogyan menekül Nigériából, miként próbál új hazát találni magának. Ehhez Sarah segítségét kéri. Az ő története sem elhanyagolható, hiszen egy idő után kettejük sorsa összefonódik. Sarah és Méhecske felváltva mesél nekünk, úgyhogy mindkettőjük szemszögéből megismerhetjük a múltat, érzéseiket, gondolataikat.

Én nagyon megszerettem ezt a könyvet! Nagyon megérintett. A gombóc a torkomban folyamatosan jelen volt, az író nálam nagyon telibe talált humorának köszönhetően néhol egy picit engedett.

Melania Mazzuco: Egy tökéletes nap

A könyv olvasása nagyon vidám apropóval kezdődött. Gondolkodtam, hogy mikor lehetne a legjobbkor belevágni, mint Rómába indulás előtt 1 héttel. Egy kissé el voltam tévedve, mert - fogalmam sincs miért - azt gondoltam, hogy ez egy vidám, ahogy a címe is engedni sejtetni, tökéletes nap története. Egyből a "Mielőtt felkel a nap" c. film jutott eszembe. Szóval én valami ilyesmire készültem, megspékelve némi római útmutatással is.

A csalódás persze nem jó szó arra, amit éreztem, ahogyan szép lassan rájöttem, hogy itt szó sem lesz vidám, felemelő dolgokról, sőt... Rendkívül nyomasztó könyvről van szó, bár bitang jól megírva! Nem utolsósorban pedig a vége itthonra maradt már, és nagyon klassz volt mellemet veregetve konstatálni, hogy jé, ennél a megállónál én is vártam a római metrót, a Piazza del Popolo-nál én is ültem a lépcsőn, és még sok hasonló, azonos élménnyel lettem gazdagabb.

Egy nap 0. órájától a 24. óráig követi nyomon az eseményeket, több ember szemszögéből, azok sorsát vizsgálgatva, elemezgetve, mindez Rómában. Egyik sem egyszerű eset. Önmagában mindegyiket nagyon nehéz volt megrágnom magamban, de a pálmát Emma és családja vitte.

Miért tökéletes ez a nap? Sokat rágódtam rajta. Én ezt másképp értelmeztem. Inkább egy tökéletesen egész nap lenne a címe. Bár kinek mi a tökéletes!? Én attól távol maradnék, hogy a szó szoros értelmében ilyen legyen egy tökéletes napom...

Sok szálon fut a történet, látszólag egymásnak teljesen idegen emberek napja kezdődik el. Aztán szép lassan fény derül rá, hogy ha addig egymásnak idegenek is voltak, az biztos, hogy ezentúl közük lesz a másikhoz. Emma retteg, szinte bujdos a volt férj elől, aki pszichiátriai eset, kamasz lánya lázad minden ellen, elsősorban anyja döntései, életvitele ellen. Nem utolsó sorban az apját is nagyon szeretné visszakapni, és ugyanezen a napon lövet piercinget a köldökébe is. A kancsal, kissé szerencsétlen kisfia az egész élettől retteg, mégis "rámosolyog a szerencse", amikor a leggyönyörűbb és egyben milliomos szülők leánya az iskolából meghívja a szülinapjára. Nem mellesleg ennek a kislánynak az apja egyben munkaadója is Emma volt férjének, tudjátok a gázos palinak.

Abban a családban sem kell nagyon megkapargatni a felszínt, hogy előkerüljenek furcsaságok. Kihűlőben lévő házasság, sikertelen politikai kísérletek, problémás, épp kamaszkorát elhagyó, első házasságból született fiúgyermek, aki hajnalban épp egy McDonald's-ot robbant fel, és "természetesen" vonzódnak egymáshoz az apa új feleségével. Talán egyedül a kislánnyal nincs gond, ki is rí a történetből.

Már az elején sejteni, sőt tudni lehet a tragédiát, csak a részletekkel vár a végletekig az írónő. Ráadásul az a bizonyos pisztolylövés is elhangzik a történet legelején. Nagyon jól, szépen, kifinomultan megírt könyv. Csodáltam, hogy viszonylag fiatal kora ellenére ilyen mélységeket tudott bejárni az írónő. Sajnáltam, hogy ennyire lenyomott, de esély sem volt, hogy ez másként történjen. Az biztos, hogy azon kívül, hogy velem utazott a könyv, Rómában játszódik, látszólag semmi köze az utazásomhoz, mégis mindig eszembe fog jutni róla! :-)

2011. szeptember 27., kedd

Tóth Olga:Csupasz nyulak


Nem volt szerencsés választás sem a borító, sem a cím. Egy ismerősöm ajánlotta csak ezért vettem kézbe a pici, kétszáz oldalas könyvet.

Eszter és húga felváltva szólalnak meg a könyv lapjain, mesélnek álmaikról, vágyaikról a jelenlegi sivár helyzetükről. Leginkább saját családjuk közönye az, ami elkeseríti a a testvérpárt, ennek ellenére egymás felé sem nyitnak.
Eszter teherbe esik... Telnek a hónapok anélkül, hogy családjának elmondaná.Várja, hátha anyjának feltűnik egyre gömbölyödő pocakja. De anyja nem törődik vele, ahogy a többi gyerekével sem. Látszólag példás családanya, dolgozik, ellátja a háztartást, "neveli" gyerekeit... Eszter húga is anyja figyelmére áhítozik mindhiába. Pedig jól tanul, szorgalmas, igyekvő anyjának mégsem elég jó.

Az ember dühödten olvassa a sorokat, és egyre csak azt kérdezi magától, hogy miért is szül az ilyen nő?? Minek neki gyerek, ha sosem kérdezi meg tőle minek örülne, miről álmodozik, mire vágyik? Helyette belesüpped saját maga sajnálatába, az összes dühét és keserűségét amit férje iránt érez azt a gyerekein veri le.

Számomra azért is volt fájó olvasni a könyvet,mert rengeteg momentum köszönt vissza a saját gyerekkoromból. Nálunk is a leggyakoribb szó a nem volt bármit is szerettem volna, nem volt játék, családi program...a nem vagyok fontos senkinek érzés...rideg tartás-mindig ez jut eszembe.. Testvéreimmel is egy ideig összetartottunk, aztán már mindegyikünk csak saját magával törődött...egyszer-kétszer kiálltunk ugyan egymásért a szüleink előtt de aztán már nem volt kedvünk/erőnk még ezeket a csatákat is megvívni...

Tessék elolvasni és okulni belőle!!!

Tóth Olga szociológus lévén különös érzékenységgel nyúlt a témához. Jó lenne ha a könyvnek lenne folytatása!



2011. szeptember 20., kedd

Arthur Miller: Üvegcserepek


"Különböző szempontok alapján valamennyiünkben ott az őrület. A különbség az, hogy mi az őrületünk ellenére szabadon járkálunk, és intézzük a dolgainkat. Ettől még, ki tudjam lehet, hogy mi vagyunk a legőrültebbek."

Sylvia: Gellburg felesége, aki egyszer csak összeesik, képtelen lábra állni, s a vizsgálatok folyamán kiderül, hogy a diagnózis hátterében pszichoszomatikus tünetek állhatnak. Őrült? - valaki ezt feltételezi róla. Őrületbe kergeti a férjét?- ez is felvetődik... Hogy ki a férj?- Gellburg

Gellburg az egyetlen valamirevaló zsidónak tartja magát- legalábbis úgy tűnik. Körülötte kell a világnak forognia, s mihelyst egyre inkább úgy érzi, hogy a talaj elkezdett kicsúszni alóla, az őrület határán kezd billegni. Őrület vagy idegbetegség vagy éppen zsarnokság? Nem is lehet tudni az elején, mindenki kialakíthat egy képet róla olvasás közben. Nekem semmiképpen nem szimpatikus férfi, a végén sem bírom sajnálni, hanem már-már szánom, amiért ekkora balfékké alakította az életét. Alakíthatta?

"Két évig csecsemőosztályon dolgoztam. ..Alig voltak egy-két naposak, s máris ö
nálló személyiséggel rendelkeztek. (..........) A kártyákat fedett lapokkal osztják, nekünk kell őket leteríteni, s abból játszani, a legügyesebben, ahogyan csak lehet. Ennyit osztottak, drágám, és kész. Nincs mire számítani."

Gellburg semmiképpen nem százas. Néha azt is mondtam magamnak, hogy skizofrén. Valószínűleg ez erős kijelentés lett volna, hiszen nem ismerem a tüneteket, így legyen szimplán "nekem-nem-tetszően-nem normális".

Hyman: egy zsidó orvos, aki kezeli Sylviát, kezeli (beszélgetés által) a férjet, miközben azon gondolkodunk vajon mikor fogja elcsábítani a feleséget, holott neki is felesége van-Margaret (ő egy tündér lehet).

Az csak egy szépség, hogy miközben fény derül a családi problémákra, úgy hallhatjuk a helyszínen 1938 Brooklynjában az európai zsidóság elleni merényleteket, az üzletek fosztogatását, a rombolásokat, ami mélyen érinti Sylviát, és folyamatosan aggasztja a másik kontinensen zajló helyzet. Ő empatikus, a férje szégyelli a zsidóságát, túlzottan megalázkodik a munkája iránt is.
A németországi üzletek üvegeiből származó törött üvegcserepek a földön, az utcákon különbözőképpen verik vissza a fényt, különböző dolgokat láthatunk a betört ablakokon keresztül, ettől függően olvashatjuk ki a műből a zsidóság fájdalmát, a kétségbeesést, az önbizalomhiányt, a szenvedést, a családi konfliktusokat, a fekete ruha jelentését, a rokkantságot, a szerelmet, a kérdéseket, s, ha okosak vagyunk vagy mélyebben belelátunk az emberekbe, szereplőkbe, akkor a megoldásokat is megleljük. Bár ez érdekes lehet: hisz én nem ott állok, ahol te fogsz állni, s valószínűleg már lesz a megoldási stratégiánk is.

Szívesen megnézném színházban, mert a végét nagyon nem így képzeltem. Sehogy sem képzeltem. Látnom kellene egyben, egészben. Bár elképzeltem, ültem és néztem, átéltem és elgondolkodtam, de nem ugyanaz.

"Én is úgy gondolom, hogy a szeretet segít."

Passuth László: Medúzafej

Most, a második Passuth könyvön túl kezdem érezni, hogy mit rónak fel gyakran az író hibájának a stílusával kapcsolatban. Az Esőistenhez képest kevésbé tetszett, egyrészt a téma sem volt számomra olyannagyon izgalmas, másrészt a szöveg érezhetően kevésbé összeszedett. De ezt betudom annak, hogy ezt a regényt elég idősen írta már Passuth, ha minden igaz, ami nekem az ismétlődéseknél fel is tűnt, mert voltak dolgok, amiket többször is elmondott és ez kissé zavart.

Ugyanakkor itt is hozza azt az egyedi stílust, ami számomra mégis vonzóvá teszi. A szereplőit, jelen esetben a festő Caravaggiot itt sem engedi igazán közel hozzánk, mindössze egy-két pillanat erejéig pillanthatunk be a főhős fejébe, lelkébe, inkább kívülről ábrázolja hőseit, ugyanakkor a helyszíneket, a miliőt olyan hangulatosan teremti meg, hogy magunkat is ott érezzük a közegben. És ezért szeretem Passuthot.

A regény során végigkövetjük Caravaggiot a középkori Itálián északról le egészen Szicíliáig, majd Máltára, a lovagok közé. Én sok újat tudtam meg az adott korról, a lovagokról. Szerencsésen éppen a római utunk vágta ketté ennek a regénynek az olvasását és onnan hazatérve még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam Itália történelmébe, mert engem éppen az vonzott a regényhez, amit sokan hibájául rónak fel, mégpedig, hogy sok a körítés, a történelmi háttér bemutatása, Caravaggio életútja pedig kissé talán háttérbe is szorul ezekhez képest. Ez valóban így van, viszont pont ezt szerettem benne, mert hogy őszinte legyek jobban érdekelt a közeg, mint a mogorva és forrófejű festő…

Viszont azt nagyon szerettem és profinak tartom, ahogyan Passuth a festmények születését, az alkotás nehézségeit vagy éppen könnyedségét és a kompozíciókat leírja. Egyébként is nagyon szeretem a festészetet és itt aztán lehet lubickolni egy-egy műalkotásban.

Annak ellenére, hogy ez a regénye nálam nem tízpontos, bármikor jöhet a következő Passuth!

8,5/10.


Simone Elkeles: Perfect Chemistry


Hogy mi keltette fel az érdeklődésem a könyv iránt? Az, hogy Amerikában egyszerűen imádják. És amikor ezt mondom nem pusztán a rengeteg pozitív kritikára gondolok, amit vele kapcsolatban írtak, hanem a videós értékelésekben látható csillogó szemekre, amikor róla beszélnek. Nem túlzok, bárki rákereshet a Youtubeon pár ilyen recenzióra. :)

Történetünknek két főszereplőjevan: az egyikük a Fairfield északi – gazdag – negyedében lakó Brittany Ellis, akinek látszólag mindene megvan: rengeteg pénz, szép család, jóképű udvarló és kikövezett út az egyetemre. Az iskola fele isteníti a másik fele utálja őt. Kétségkívül ő a legismertebb lány a suliban. Pedig ha ismernék, tudnák hogy az élete és családja közel sem olyan tökéletes, ahogy gondolják róla. A másik főszereplő Alejandro (Alex) Fuentes is közismert, de ő inkább hírhedt mint híres. Fairfield déli – szegény – negyedében él két öccsével és özvegyen maradt édesanyjával. Mint a család legidősebb férfitagja, neki kell továbbvinnie a családi „vállalkozást”, ezért tagja a Latino Bloods nevű utcai bandának. Rossz híre közismert a suliban: iszik, dorogik, fegyver van nála és már milliószor volt börtönben. Pedig ha ismernék, tudnák, hogy ő korántsem ennyire erőszakos, és a drogról és ivásról szóló pletykák sem igazak.

A hírnevét azonban egyik szereplő sem bánja, mert így el tudják titkolni valódi énjüket és ezzel sebezhetőségüket. Ennyia közös bennük, és pont.
Ugyanis Brittany és Alex gyűlölik egymást.
Egészen addig a napig kerülik is a másikat, amíg a középiskola utolsó évében kémia tanáruk a szigorú és talpraesett Mrs Peterson nem változtat az ültetési renden, így pedig a két jómadár egymás mellé kerül, a következő egy évre. Állandó a veszekedés és rivalizálás köztük. Míg ők maguk még nem, mások már látni vélik a köztük lévő szikrákat.

Északiak sosem keverednek a déliekkel és fordítva. Ha mégis megtörténik ilyesmi annak kiközösítés az ára. Ezt mindketten jól tudják, ezért maradni is akarnak a saját oldalukon és kitartanak. Egészen addig, amíg Alex elköveti élete egyik legnagyobb hibáját…

Wooooooooow!!!!!
Imádtam! Ez a nő aztán tud írni! Egy nap alatt elolvastam!
Pedig nincsenek benne vérfarkasok, vámpírok sem bukott angyalok (mellesleg: VÉGRE!).
De van benne rengeteg érzelem és rettentő sok érzékiség. Brittany és Alex karaktere annyira de annyira jól és átérezhetőre sikerült, hogy szinte kinyúlnak az olvasó felé: „Nem akarsz megérinteni?” Úgy izzik köztük a levegő, hogy a könyv lapjai majdnem meggyulladnak a kezünkben.
A Hush Hush Patchére azt mondják igazi rosszfiú…. felejtse el mindenki! Alex az igazi, de érző rosszfiú!!!
És nem csak a szerelemről szól, hanem az előítéletekről is: hogy a látszat nem minden és sokszor bizony a függöny mögé is kell nézni. Hogy a pletykák mennyire hamisak tudnak lenni: hogy ha valaki szép és népszerű még nem biztos hogy gonosz és nagyképű, vagy azért mert a másik bandatag még nem csak a fegyverek és a háborúskodás élteti.

Szép és lélekbizsergető élmény volt olvasni. Bármikor kezembe venném újra. Azért is nagyszerű erre a könyvre gondolni, mert olyan régóta szeretném ha újabb kedvenc írót adhatnék a listámhoz és ennek a könyvnek hála ez sikerült :)

Ajánlott tiniknek és felnőtteknek egyaránt, de tényleg annyira érzéki néhol a könyv, hogy azért egy erős 16-os karikát rányomnék a borítóra J Mivel nincsenek benne fantasy lények, csak elsöprő és mindent perzselő szerelem, ezért talán páran kézbe sem akarják venni, de szerintem adjanak neki egy esélyt! Hisz minden van benne ami kell: szép, sikeres és kedves lány és egy latin vérű rosszfiú, akiről szívesen álmodoznak a lányok. Többen említették külföldön a West Side Storyt, hogy az jutott eszükbe, pedig sokkal több a közös benne a Grease című musicallel. (Akönyvben is megemlítik ezt J)
A könyv trilógiának íródott. Ez volt az első rész, a másodikat a Rules of Attractions címre keresztelték. De az már nem közvetlenül a mi két hősünkről szól, hanem már Alex öccséről –Carlosról, akit a bátyja próbál megvédeni, hogy ne kerüljön hasonló helyzetbe mint ő. A harmadik rész pedig értelemszerűen a legkisebb öcsről és szerelméről szól :) Annak címe Chain Reaction. És a folytatások borítói is egyszerűen mesések!

Amit nagyon sajnálok ennél a könyvnél viszont az a vacak előzetes. Istenkém de borzasztó, és köszönő viszonyban nincs a könyv hangulatával. Förtelmes, gagyi, élvezhetetlen, idióta... a főszereplő úgy néz ki kb. mint Majka, aki közel 30 évesen játszik el egy 18 évest... a Brittanyt játszó "színésznő" sem különb, egy buta picsa benyomását kelti, amikor pedig a főhősnő egyáltalán nem ilyen. Röhej. Maga a koncepció ötlete Simone Elkelestől származik (rap videó) ami nem is lett volna gáz, csak éppen a kivitelezés.... mamám. Egyszóval én be nem linkelem ide. Látszik rajta, a "Na dobjunk valamit össze ennek az újabb tiniszarságnak" hozzáállás. A második rész előzetese viszont... na az már üt :) Itt is Elkeles ötletét vették alapul, miszerint az előzetes - mint a filmeknél - egy történetet meséljen el. Ezúttal azonban nem bízta a véletlenre, egy barátját kérte meg, hogy rendezze a minifilmet. Ezúton is köszönet Pete Jonesnak, hogy elvállalta. És ha az Alexet játszó színész ismerős lenne valakinek, ne lepődjön meg. Ő az, aki Katy Perry - Hot 'n' Cold című videójában szerepelt. Szerintem tökéletes választás.

Magyarul idén októberben fog megjelenni. Végleges magyar címe még nincs.




A Fuentes testvérek balról jobbra:  Luis, Carlos és Alex
Ők is olvasták:

Angelika     Kelly      Connie      Pingi       Nancy     Könyvek szerelmese     Colorful_monkey      Loki

2011. szeptember 18., vasárnap

Sara Gruen: Vizet az elefántnak



Rossz kedvű napjaimon olvastam. Muszájból, ha már várólistát csökkentek. Vagy mi a fene...Aztán beszippantott. Legtöbbet az uszodában olvastam, ott itattam én is az elefántot- a gyerekek fröcskölésében, annak segítségével.

Jacob, a drága ember, aki egészen szülei haláláig nem két lábbal állt a földön, aki a tragédia után nyomban megismerte azt a bizonyos nagybetűs életet. Nem lehetett egyszerű a cirkusz világa, biztosan most sem egyszerű.
Mindenki elgondolkozik az olvasás során a saját élményeiről.
Nekem elég sok emlékem van, de mindössze egyre emlékszem gyerekkoromból: ismerősök asztmás fiát ki kellett vinni a lovas számok alatt, mert fulladni kezdett... hát nem nagy emlék... aztán új emlékeket már csak a gyermekeim és férjem kapcsán szereztem, akik oda-meg vissza vannak a produkcióktól. Én csak a lógó- egyköteles akrobatákat szeretem és kedvelem... de a családért mindent.
Egészen a könyv elolvasásáig próbáltam arra összpontosítani, hogy az állatok idomítása teljesen humánus módszerekkel zajlik, és úgy gondolom, ezt kell hinnem a továbbiakban is, hogy ne rokkanjak bele a könyv tartalmába. Fúj, de gyűlöltem Augustot! Rosie-val akartam megszökni, őt akartam simogatni, és neki szerettem volna vinni sok-sok limonádét és whiskey-t. Annyira, de annyira!

Mit mondjak még? Mit mondhatnék? A könyv betekintést adott az 1930-as évek elején működő vonatos cirkuszok életébe, olyan dolgokba, amiket elítéltem, amiket elleneztem, amiket el sem hittem olykor.
Kegyetlen és egyben mesés.
Ilyen nincs és mégis van......

Megborzongok és remélek.

Fájdalmas volt olvasnom.
Elérzékenyültem sokszor.
Könnyeztem sokszor.
Lázadtam sokszor..

aztán az igazság győzött.
Ha tovább tartott volna a cirkuszi életük abban az állapotban, amelynél sokszor én is rosszul éreztem magam, akkor vajon én is megtettem volna a döntő lépést? Mindenesetre egy jó pohár hideg vizet nem restelltem volna néhány ember arcába löttyinteni.



Khaled Hosseini: Papírsárkányok



Amir történetenét elolvasva muszáj bevallanom, hogy nem lett kedvenc, nem varázsolt el, de mindenképpen érdekelt.
Ha elgondolkodom a "miért?"-eken, rövid időn belül ott tolonganak a vál

aszok, amik nem engedik meg a "kitűnő" jelzőt.

A "Papírsárkányok" című könyv egy jól strukturált történet, ami tulajdonképpen három részre tagolódik. Az első részben kifejtett gyer
mekkor betekintést ad Amir kisfiú korába, Amir-Haszan barátságába, Amir-Baba (az édesapja) kapcsolatába, a család gazdagságába, az akkori Afganisztán történetébe.
Fejtsem ki, mennyire utáltam Babát azért, ahogy a fiával bánt? Azért a dologért, amit meg kellett volna apaként tennie a fiáért? Azért, mert nem fogadta el, hogy a gyerekek nem kifestőkönyvek, amelyet magunk kedvére kiszínezhetünk. Nem teszem..., persze egyáltalán nem voltam megelégedve Amir jellemével, drukkoltam, hogy feldolgozza a problémáit, hogy átessen a szemétkedésein, hogy megvilágosodjon, hogy minden másképpen alakuljon, de őt nem tudtam hibáztatni, hisz egy gyermek életéért a szülő nagymértékbe
n felelős, akár Afganisztánban él, akár Magyarországon. Haszan mellett pedig ott voltam. Védelmeztem, olvastam neki, és segítettem neki munkájában, a szolgaságban. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy nincs igazság.
Háromszor könnyeztem a könyv alatt, az első a gránátalmafa tövében történt...., a vég, a tragédia kibontakozásának kezdete, a sikátor, a szülinap, már csak "hab voltak a tortán"..

"Baba szívta a pipáját, és beszélt. Úgy tettem, mintha odafigyelnék. De nem tudta odafigyelni, mert Baba elejtett apró megjegyzése bogarat ültetett a fülembe: a megoldás az lesz, ha megnyerem a téli bajnokságot. Meg fogom nyerni. Más
lehetőség szóba se jöhet. Meg fogom nyerni, és megszerzem az utolsó sárkányt is. Aztán hazahozom és megmutatom neki. Bebizonyítom neki egyszer s mindenkorra, hogy értékes ember a fia."

"Amir dzsan, tudom, milyen kemény volt veled apád, amikor gyerek voltál. Láttam hogy szenvedtél, és vágyakoztál, hogy kivívd a szeretetét, és vérzett érted a szívem."

A második harmad Amir és Baba meneküléséről, amerikai életéről, Babával való kapcsolatának alakulásáról, és Amir szerelmi életének történetéről szól. Nem terveztem erről a részről számottevő mennyiséget írni, a lényeg, hogy Amir gondolatait körbefogták a Haszanról történő elmélkedések, a röpke gondolatok, a múlt.
Harmadik harmad: Aztán jött egy régi barát Ráhim Khan afganisztáni telefonhívása, és nagyon örültem, hogy Amir azonnal repülőre szállt. Nem mondom, hogy éreztem az elé
m táruló eseményeket, bár Szohrebet azonnal magammal vittem volna. Én. Egymagam. (Harmadik könnyezés: a "csengettyűs" Szohreb)
Az előttem kibontakozó valóság bemutatta nekem a háborús helyzetet, a háború keltette nyomort, a gyermek kolduskezeket az utcákon (=második könnyezés), a tálibok szemétkedéseit. A néhány fejezet tele volt félelemmel, tele volt igazsággal, tele volt részvéttel tele volt szeretettel, tele volt elmélázással. Amirnak muszáj volt megjárnia a Kabulba vezető utat, ha nem tette volna, akkor a könyvet a falhoz hajítottam volna. A gyötrő emlékek feloldozása és feldolgozása során még jobban szerettem Haszant, és továbbra sem utáltam Amirt, hanem ismét szántam gyermekkora miatt. Haragudni csak azért tudtam, mert soha egyszer sem akart visszamenni szülőhelyére és kutatni. Úgy gondolom, hogy ha valaki kedvel egy embert, akkor zavarják a múltban történt események,
kavarognak a gondolatai, rendezni szere
tné a helyzetet, s addig ez nem történik meg akár negatívan, akár pozitívan, addig ott lesz benne, mint egy méreg. Így a felnőtt Amirt már csak szántam és megvetettem, hogy hallgat, mint a sír....., egészen sokáig... aztán Ráhim kinyitotta a szemét.....

"........akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Több szempontból ódzkodtam ettől a könyvtől. Egyrészt több vélemény szerint nagyon unalmas, vontatott, másrészről pedig féltem, hogy túl mélyre vágó, kielemezgetős, filozófálgatós lesz az egész. Részben igaz, valóban nem egy gyors sodrású, izgalmas regényről van szó. Nagyon lassú, részletekre törő történetet olvastam. Én élveztem minden ízét! Elemezgetős is, persze, hogy az, mi más is lehetne, de egyáltalán nem bántam, mert nagyon élvezhető módon van megírva. Az egész szó szerint is rettentő életszagú, -szerű. Egyébként pedig nagyon jó értékeléseket kapott, na!

Az író az elmúlást helyezte a középpontba, végig azzal foglalkozik elég mélyrehatóan. És ki ne foglalkozna az elmúlás gondolatával, ki így, ki amúgy. Azt nem mondom, hogy közelebb kerültem a megértéshez, elfogadáshoz, mindenesetre nagyon elgondolkodtató az összes szereplő nézőpontjából szemlélve.

A terapeuta, Julius Hertzfeld egy nap, teljesen váratlanul megtudja a rossz hírt, áttétes, gyógyíthatatlan melanomája van. Körülbelül 1 évet jósolnak neki, amit talán még megfelelő színvonalon tud leélni. Az első sokk után számot vet életével, és a legnagyobb kérdéssel találja szemben magát. Vajon tudott-e segíteni bárkinek is praxisa során? Vajon nem volt-e hiábavaló egy életöltőn át munkálkodni az emberek életének jobbá tételén? Szükségesnek találja, hogy felkeresse évekkel azelőtti pácienseit, számított-e valamit a munkája? Választása Philipre, a szexmániásra esik, akit az egyik legnagyobb kudarcának tart, hiszen évekig tartó terápia után sem tudott segíteni rajta. A késleltetett gyógyhatásban reménykedik, így felveszi vele a kapcsolatot.

Az egykori rovarirtó szereket feltaláló, később filozófussá váló figura ennél antiszociálisabb már nem is lehetne, ráadásul bizarr módon ő is terapeuta szeretne lenni. Kapóra jön Julius megkeresése, felkéri korábbi pszichiáterét, hogy segítsen neki jó szakemberré válni. A férfi ugyan "gyógyultnak" mondja magát, bár nem a Julius által hitt késleltetett gyógymód hatására, hanem a pesszimista Arthur Schopenhauer tanainak köszönhetően, amelyet teljesen magáévá tett.

A két minden szempontból teljesen ellentétes személyiségű ember hatalmas feszültségek között kompromisszumot köt. Philip vállalja, hogy részt vesz egy 6 hónapos terápiában, amely abból áll, hogy egy meglévő csoporthoz csatlakozik, ennek fejében Julius tanácsokkal látja el, támogatásáról biztosítja terapeutává válásával kapcsolatban.

A meglévő csoport összetétele sem elhanyagolható. Különböző problémás hátterű emberek, komolyabb, kevésbé komolyabb problémákkal. Persze kinek mi a komoly? És ide bekerül Philip a szemkontaktust felvenni képtelen, emberektől, társaságtól viszolygó, eleinte pszichopatának tűnő tag.

Mindenki egy külön személyiség. Nagyon érdekes karakterekből áll ez a csoport, én mindegyiket nagyon megkedveltem. Egymás, saját maguk előtt való megnyílásuk a szemünk előtt történik. Félelmetes volt átérezni az ő helyzetüket. Persze sokat hallottam már csoportterápiákról, de ennyire részletesen sosem láttam még bele ebbe a fajta pszichiátriai munkába. Vért-verejtéket nem kímélve, hatalmas munkát végez itt mindegyik résztvevő. A cél, a tét a megnyugvás, a béke megtalálása, azon az áron is, hogy sokat sejtetően nem sok remény van a halál elkerülésére.

A legtöbb résztvevő számára fontos ez a pár hónap, leginkább Juliusnak!

Igazán kedvem támadt részt venni egy jó kis terápiás csoportban! Komolyan!

Arthur Schopenhauer (Danzig, 1788. február 22. - Frankfurt am Main, 1860. szeptember 21.) német metafizikus, aki ismertségét főként A világ mint akarat és képzet című fő művének és a maró hangulatú esszéinek köszönhette. A köztudatba „a pesszimizmus filozófusaként” vonult be, mivel a világunkat, s abban életünket egy rossz tréfának tartotta. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Arthur_Schopenhauer)

A kép forrása:
http://ebooks.adelaide.edu.au/s/schopenhauer/arthur/index.html

2011. szeptember 9., péntek

Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa



Ó de régóta el vagyok már maradva ezzel a bejegyzéssel! Most már ideje ezt pótolni, a könyvet pedig a könyvtár polcaira visszajuttatni.

Amikor több, hozzám hasonszőrű fantasy rajongó megtudta, hogy az egyik kedvenc könyvem az említett kategóriában az Árnyak útján, lelkendezve ajánlgatták nekem ezt a regényt.
Mert ez is orgyilkosos és ez is politikai összeesküvős és úgy egyáltalán fantasztikus egy könyv. Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy el akarjam olvasni, de nem adta könnyen magát az már szent igaz. 

Mit ne mondjak, igen csak nehéz volt megszerezni a könyvtárból. Valaki mindig gyorsabb volt nálam vagy egyszerűen csak sokáig tartották maguknál. Aztán egy nap, az utazásunk előtti hétvégén megtörtént. Ott állt a polcon az írónak az egyik könyve. De vajon melyik? Ez tényleg az első rész? Mert kérem hiába van a borítóra cikornyásan írva, hogy „A látnok-ciklus első kötete” attól még lehet, hogy ez a ciklus egy második vagy harmadik a ciklusok sorában… A katalógus sem volt nagy segítség, mert Robin Hobbnak még ilyen könyvei voltak:  A látnok (tehát lehet, hogy ez a Látnok-ciklus előzménye?!) A király orgyilkosa első könyv… (és azt mondták nekem, hogy orgyilkolászás van benne, tehát ez is lehetett akár…) Tanácstalanság vett rajtam erőt, mert amilyen a formám néha, ez már ikszenhuszadik rész lesz. De nem, könyvtárosnő lelkesen mondja, hogy igen ez az első. Látom a lelkesedésén, hogy már ő is átesett a tűzkeresztségen, az ő kezében, táskájában, asztalán vagy ágyában is megfordult már a könyv. Még mindig pesszimista vagyok kissé, hogy ez-e az első rész, de a lelkesedése meggyőzött. A Balatonnál időm is volt rá, el is tudtam olvasni… a felét. Merthogy a sok alvás és séta mellett mégsem töltöttem annyi időt az irodalommal (úszás nem volt, mert a víz vagy 15 fok volt brrrr) mint terveztem.

A könyv valóban egy orgyilkosról szól, de most még "csak" a korai éveit ismerhetjük meg.

Fitz, nem emlékszik egyetlen családtagjára sem, bár tudja, hogy volt egy édesanyja és egy nagyapja, akik egészen kiskoráig ellátták őt, arcokat mégsem tud hozzájuk párosítani. Legkorábbi emlékképe ahhoz a naphoz köthető, amikor a királyi udvarhoz került, mint a trónörökös fattya. Nem egy kellemes emlék, de ez az a pillanat, ami rányomja bélyegét minden további napjára az életében. Mivel politikailag igen veszélyes a létezése, ezért mindig résen kell lennie, nem mondhat vagy tehet akármit, nem bízhat meg igazán senkiben. Már egészen fiatal korában is elszenvedi a fattyúlét minden hátrányát, de akkor lesz igazán nehéz a számára az egész, amikor „előléptetik” a király jövőbeni bizalmas emberévé, más néven: bérgyilkosnak kell tanulnia, aki majd kizárólag a király (aki tulajdonképpen tulajdon nagyapja) parancsának engedelmeskedik. Két ember akad csupán, akikben teljesen megbízik: az egyikük Burrick, aki a kezdetektől oltalmazón terelgette őt az udvarban, a másikuk pedig Árny, aki a gyilkolászás/csonkítás/kínvallatás mesterségére tanítja őt. És ahogyan a dagály sincsen apály nélkül úgy jók sincsenek rosszak nélkül. A két említett jó ember totális ellenpólusai: Pompa (a király kisebbik fia, tehát Fitz nagybátyja) és Fitzet a Mesterségre okító Galenus. Utóbbi férfi miatt Fitz kétszeresen is bajban van:

  1. a fiúban két vérvonal is keveredik: egyszer a Mesterségre való hajlammal született amivel többek közt telepátiát és akaratátvitelt tud alkalmazni, másszor pedig az ősi állatias ösztön is munkál benne, aminek hála kommunikálni tud az állatokkal. Előbbi dicséretre méltó és igen szorgalmazzák, utóbbit viszont titkolnia kell, különben megölik és Galenus nagyon elszántan bünteti szerencsétleneket.
  2. Galenus megijed a fiúban rejlő erőtől (amit egyébként Fitz nem mer használni) és ezért ki akarja csinálni szerencsétlent.
Miután már egész jól belakta magát az udvarban megjelennek az eddig látott legfélelmetesebb ellenségek a hat hercegség határainál…. a Vörös Martalócok! Nem ismernek kegyelmet, nem ismernek szánalmat és nem ismernek lehetetlent sem. Amikor először ejtenek foglyokat és pénzt kérnek azért, hogy megöljék őket (vagy életben hagyják őket és szabadon távozhatnak) mindenki jót nevet ezen… de amint a visszaengedett emberek megérkeznek már senki sem nevet, és elhatározzák legközelebb fizetnek.

Sokan említették kritikájukban, hogy mennyire elevenek a szereplők és mennyire kézzelfoghatóak. És ezzel teljesen egyet is értek. Bármelyik szereplővel is találkoztam az olvasás során olyan erővel mutatkozott be, hogy szinte vissza is köszöntem neki.

Sokan említették azt is, hogy Fitz mennyire szerethető főszereplő. Ezzel azonban már nem értek egyet. Számomra Fitz teljesen semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam. Persze kötelező jelleggel drukkoltam neki a rázósabb részeknél, mégsem mondanám azt, hogy tövig rágtam volna a körmöm félve, hogy mi fog vele történni. Burrick és Igazság már más tészta. Ők ketten lettek a legkedvesebbek számomra. Burrick a jószívű és nemes lelkű nagy ember, aki (bár kissé egyszerű ember) a maga módján mindig a legjobbat akarja Fitznek. Igazságot pedig azért kedveltem meg, mert ő az aki - bár nem a fiú legnagyobb rajongója - mindig talál rá módot, hogy esetleges találkozásaikkor tegyen egy kedves gesztust a fiú felé, de szerettem azért is, mert kimondja az igazat, amit senki más nem mer.

A végső meglepetést az írónő kiléte okozta nekem. Ugyanis én sokáig úgy gondoltam, hogy ő férfi. Nem pusztán az írói neve alapján (Robin Hood után szabadon gondoltam őt fiúnak) hanem azért is mert ez kemény fantasy, egy kemény világgal és fiú főszereplővel. És bár tudom, hogy egyik sem zárja ki azt, hogy az író nőnemű legyen, mégis valamiért ez a gondolat telepedett meg bennem. J De kellemesen csalódtam, azt kell mondjam.

Összefoglalva:
Bár élveztem az olvasást és tényleg tökéletesen felépített világban játszódik, mégsem veszi át nálam a vezető szerepet. Túl sokszor lapoztam a végére megnézni hány oldal is van még hátra... A kedvenceknek kijáró pozíció továbbra is az Árnyak útjánt illeti meg. A második rész azért érdekel, de egyelőre nem kutatom fel, (amit egyébként hallomások alapján elég nehéz lesz amúgy is, hisz ki sem adták az összes részt magyarul...).


 

2011. szeptember 8., csütörtök

Linn Ullmann:Stella zuhan


"2000. augusztus 27-én Stella lezuhan egy oslói toronyház tetejéről. Véletlen baleset történt, vagy férje, Martin taszította le? A világhírű norvég írónő könyve többek közt erre a kérdésre keresi a választ."

Már régóta készülök olvasni a szerzőtől, sokan dicsérték és ennek a könyvének mind a borítója mind a címe megfogott.

Mint a fenti fülszövegből kiragadott idézetből kiderül Stelláról szól a könyv, aki egy nap vagy leugrik, vagy lelökik egy toronyház tetejéről.
Felváltva szólal meg a férj, a kirendelt nyomozónő, Stella egy barátja, lánya.... szereplő van bőven ,mindenkiről megtudhatjuk milyen kapcsolatban állt Stellával, milyen emlékeket őriznek a nőről, bepillanthatunk a közös múltjukba miközben Stella temetésére készülnek.

A történet eleje nagyon vontatottan indul,sőt idegesítően furán.Aztán egy hirtelen váltással jön egy lehengerlően jó rész,csak röpködtek a lapok olyan gyorsan haladtam.

Ullmann stílusára rá kell érezni, arra jöttem rá így olvasás után, hogy el kell fogadni ezt a fura stílust csak így élvezhető a könyv. Engem azért néhol zavart a már-már aberrált szereplők egy-egy tette, története talán ezért is volt picit csalódás a könyv.

Különös módon élteti Ullmann a figuráit, egyrészt vonzódunk hozzájuk, érdeklődve olvassuk a sorsukat másrészt túlzásnak érezzük amilyenek, amik velük történnek.
A borító elején nem igazán tudtam hova tenni az óriáskereket, de nagyon jól bele lett csempészve a könyvbe és remekül ki lett ragadva ez a részlet.

Ami meglepő, hogy kicsit sem krimis jellegű a könyv, bár Stella végig jelen van a történetben mindig elfeledkeztem róla, hogy miért is boncolgatjuk a környezetét.
Fura könyv az egyediséget kedvelőknek.

Annyit elért ez a történet,hogy kíváncsi lettem a szerző többi magyarul megjelent könyvére.




Victoria Hislop: A sziget

Megrendítő volt ez a könyv! Habár az első egynegyedben lezajlik a legnyomasztóbb rész, mégis az olvasás végéig kísért a hangulata. Sokszor éreztem úgy, hogy nem tudom tovább olvasni, szinte szétszakadtam belül a tehetetlenségtől. Attól, hogy hogyan történhet meg ilyen, hogy élhették túl az emberek a betegségükből adódó nehézségek, reménytelenség mellett még a megaláztatást is.

Alexis Fielding nagy vízválasztó előtt áll. Bár anyjával, Szófiával nem mondható rossznak a kapcsolata, a nő múltja mégis titok előtte. Az anya a hosszú évek alatt minden alkalommal mereven elzárkózik minden közlés elől, amely visszatekint a régmúltba. Görög származásuk nem titok, de ennél többet Alexis nem tud.

A lány elhatározza, hogy barátjával Krétára mennek nyaralni, amely jó alkalom arra is, hogy utánajárjon anyja történetének, és talán egy picit saját életét is rendbe teheti. Szófia látva, hogy nem tántoríthatja el a lányt annak tervétől, amolyan ajánlólevelet ír egy régi barátnőjének, akitől segítséget kér, hogy ismertesse meg lányával az eltitkolt történetet.

Piakára érkezve szembesül azzal, hogy a faluval szemben lévő sziget, Szpinalonga szigete, ahova a görögországi leprakolóniát telepítették, vagyis száműzték. A kitelepítettek igen nehéz körülmények között éltek, bár idilli környezetben. Fotini, anyja barátnője meleg szeretettel fogadja Alexist. Ő mondja el neki dédanyja, Eleni és lányai szomorú, tragédiákkal teletűzdelt élettörténetét napjainkig.

Alexis élete is megváltozik az utazástól, az ott szerzett tapasztalatoktól. A lánynak nagyon sokat jelent ez az utazás, anyjával való kapcsolata is teljesen más megvilágításba kerül, nagyon szoros kapcsot képez közöttük.

Tényleg ledöbbentett a könyv! Napokig nem tudtam magamhoz térni, folyamatosan benne éltem, próbáltam elképzelni minden szereplő helyében magamat. Sokszor sikerült is és ez nagyon megviselt.

A sziget valóban létezik, a rajta található erődöt a XVI. században építették a velenceiek, majd 1715-ben bevették a törökök. Miután Kréta egyesült Görögországgal, a kormány döntése alapján kiáltották ki lepratelepnek. Sok időbe telt, mire a kutatók rájöttek, hogy a betegség gyógyszeres kezeléssel leküzdhető, ezért a görög kormány 1955-ben újra megnyitotta és fertőtlenítette a szigetet. Az utolsó leprás lakók 1957-ben hagyták el Szpinalongát.

Nem is tudom mi a rosszabb? A lepra vagy a kirekesztés!? Együtt pedig pláne!

Arnaldur Indridason: Hidegzóna

A Kihantolt bűnöknél nekem már bebizonyította a szerző, hogy izgalmas krimit tud összehozni, úgyhogy nagyon nem aggódtam és nem is csalódtam. Most már azért nem fogok itt áradozni a skandinávokról, hiszen párszor már kifejtettem a véleményemet! :-)

Reykjavík mellett hidrológus vizsgálja a kiapadóban lévő Kleifarvatn tavat. Az apadás következtében előkerül egy hulla, lábára erősített orosz rádiókészülékkel. Az ügyet a szokásos csapat, köztük Erlendur kapja. Ismét sok szál fut keresztül-kasul, úgyhogy újból nehéz ügy előtt állnak.

Nyomozásuk során nagyon sok emberi történet, múltbéli sérelmek, szerelmek kerülnek napvilágra, de leginkább a hírhedt keletnémet titkosszolgálatra vetül a legnagyobb fény. A 60-as évekbeli lipcsei egyetemre nyúlnak vissza a szálak, ahol a politikai zsongás nem kicsi. Úgy tűnik, szinte minden innen indult ki.

Az elején kicsit azért megrémültem, hogy akkor most itt egy kőkemény politikai krimit fogok olvasni? Mert azt annyira én nem komázom. De nem! Vagyis igen, de nem úgy! Teljesen emészthető volt, nem a politikára éleződött ki a helyzet, vagyis arra is, de jómódon! :-) Na erre varrjatok gombot!

A csontvázról kiderül, hogy harminc-negyven éve kerülhetett a tóba, nagy valószínűséggel gyilkosság következtében. Magyar vonatkozása is van a dolognak, erről többet nem szeretnék írni, mert az már spoiler lenne. El kell olvasni, pungtum! A lényeg, hogy az 56-os Magyarországot hogyan látták ők onnan, illetve egy magyar lány onnan.

Azért a depresszió, a hideg most sem maradhatott ki, de így teljes a kép! :-)

Volt pár jelenet, amik egy picit lerontották nálam az összképet. Pl. egy idős, szerencsétlen ember betegágya mellett miért kezd el ordítva politizálni egy rendőr? Miért hagyott a szerző ekkora nyitott kapukat Erlendur családjával kapcsolatban? Szeretnék többet tudni a gyerekeiről!!! De ezek csak részletkérdések voltak, így is nagyon tetszett a könyv.

2011. szeptember 3., szombat

Fejős Éva: A mexikói


(Első reakcióim között:
Fejős Éva: A mexikói
Mindig egy lépéssel előtted jár_
jobban jártál volna, ha sose éred utol, azaz kedves Zsófi, hogy te mekkora hülye liba vagy!)

Komolyra véve: :))
A molyon felháborodott Fruzsi a Fejős: Csajok regény-könyv-irodalom stb. kapcsán, így gyorsan elrohantam egy könyvért a könyvtárba.
Bár kb. 3 éve olvastam a Hotel Balit, amit nem pozitív jelzőkkel illettem, így többet nem is voltam a kezembe venni. Most viszont plecsniért vagy viccből AKARTAM egyet. Szóval elrohantam a könyvtárba, ahol nehezen, de sikerült szereznem egy példányt. (http://moly.hu/karcok/104080)

Harry Potterrel együtt haladva ma befejeztem e remek művet.
Többet sem, köszönöm. Nem én vagyok a célközönség. Olvassa, aki akarja, én nem gátolom. Nekem kevés, nem mondom, hogy semmi (kizárólag A mexikói-ra gondolok), mert én is utaztam a világon keresztül, és kávéztam egy kis könyvesboltban Rafaelnél, de közelíti a "nekem semmilyen értéket nem adott" meghatározást.

A molyon így elemeztem :))

Két csillag, mert előzetes várakozások szerint nem haltam bele, és a Csajok híréhez képest mindenképpen jobbnak tűnt.

Szóval volt ez a Zsófi, aki 20,48-as BMI index-szel húsosnak tartja a fenekét. Elégedetlen az életével, még a hosszan tartó kapcsolata is beszólt neki, mert nem figyel a kapcsolatukra, állandóan dolgozik és amúgy is üres a hűtő, és a közös lakás megvásárlása óta problémák tömkelegét érzik maguk körül, szóval Zsófi, a drága erre bepipul, rájön, hogy ő nem érzi magát boldognak, mire megcsalja egy egy-éjszakás Pabloval a Hosszantartó Dávidot.

Pablo tudhat valamit, mert ez a buta liba -JEL-ként értelmezve Pablo tükörbeli rajzát- repülőre száll meg sem áll Lisszabonig, egy lépéssel utána lohol, Barcelonában ellopnak a farzsebéből 1500-1800 eurót, mert nem bízik a szálloda széfjében ( _Oh, mein Gott!_ )

Aztán valóságshow-ba is bekerül, végül Törökország után még Mexikóba is elrepül, hiszen hol lakhat vajon A mexiói Pablo?

Közben van egy mexikói szál a regényben, ahol fel sem fogtam mi történik Lucindával, Rafaelle, és ki az az Alinda, lassanként csörgedezett, próbáltam összerakni, és lám a végén csak összekapcsolódott a dolog.

Zsófi csak loholt , aztán lecsendesedett és rájött, hogy (VÉGRE) megtalálta önmagát.

Én is letörölhettem verejtékeimet, legyen boldogan élnek, míg...

aztán becsuktam a könyvet.

Észrevételek.

1. jaj.

2. jajaj.

3. én ( a mostanában megtalált naplóimat olvasva) 19-17 évesen viselkedtem így.

4. egyszerű- mondjuk, hogy túlzottan letisztult mondatok.-amolyan szájbarágósak, nehogy fantáziálhassak egy kicsit.

5. ebben nem volt sok ronda beszéd, vagy pedig csak nem tűnt fel, annyira rondán beszélhetek én is... (újra nem olvasom, hogy ezt kiderítsem)

6. A fene a jó dolgát ennek a csajnak! Le van írva, hogy minden az ölébe hullt, nem kellett küzdenie. Ha nem így lett volna, akkor már megtalálta volna önmagát biztosan.

3,5/10

Amélie Nothomb: Vádirat


Lélektan, filozófia.
Émile és Juliette a friss nyugdíjas értelmiségi házaspár nyugodt és csendes életre vágyott, így vidékre költöztek a HÁZ-ba. Egyetlen szomszédjuk van a kietlen területen. A szomszéd házaspár férfi tagja érdekes ismeretséget köt a nyugdíjasokkal.

A látogatások miatt a könyv elején dühöngtem nagyon sokat, megoldásokat sugalltam Émile-nek.
Aztán tovább olvastam, és megtapasztaltam, hogy a nem mind arany, ami fénylik és ez visszafelé is igaz. Mi az, ami szerintünk jó, és mi az ami a másik szerint jó?- ezt kellene összevetni mindig. Itt a probléma az emberi kapcsolatokban, hogy sokszor
-vagy úgy általában?- ezt nem tudom- nem gondoljuk át megfelelően, mit is kellene tenni a másikkal kapcsolatban, hanem durr bele!módon cselekszünk.

A történet vége felé közeledve azt is beláttam ismét, hogy én is csak egy ember vagyok, nem mindig jó, illendő gondolatokkal.
Valami hiányzott a történet végéről. Vagy ugyanezt egy kicsit másképpen írtam volna meg. Valamiért kevés volt.

Émile-nek jobb lett? Juliettnek jobb lett? .. és Bernadett-nek?
Szerintem az elsőnek nem biztos.., azért írta le.



Angéla Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán


Mi őszintén neveljük a gyerekeinket. Fantáziátlanul őszinték vagyunk a kérdéseiknél, koruknak megfelelően próbáljuk megválaszolni az őket érdeklő dolgokat.
Tonio pofont kap válasz helyett. Ennyi, ezzel elintézve. Jaj, de utálom a pofozkodó szülőket.- ezek a gondolatok az elsők között voltak.

Felice egy cseresznyefa, amit Tonino nagypapája ültetett a lánya - T. anyukája - születésekor.


A teraszról, ahol olvasni kezdtem, éppen láttam a mi nyírfánkat, amit mi ültettünk Hanna születésekor. Mennyire változik életünk?, mennyi ideig fogunk itt élni?, mennyi id

eig nézhetem és láthatom ezt a fát?, mennyi ideig leszek a szeretteim közelében?- folyamatosan elkalandoztak a gondolataim a könyv olvasásakor.

Ottaviano nagypapa kertjét, személyiségét megismerve én is álmodozni kezdtem egy hatalmas kertről, veteményesről, megmászható cseresznyefáról. A nagypapa szívében tüske lett a szeretett felesége halála után, ezt a tüskét az unokája a 7 éves Tonino megpróbálja eltávolítani, hogy nagypapa továbbra is a szeretett cseresznyefára tudjon mászni, és a legfelső ágára tudjon felülni, ill. azért, hogy Alfonsina a liba továbbra is családtag maradhasson.

A nagypapával történtek kapcsán Tonino családjában is változások történtek, hogy negatív vagy pozitívan könyvelhetőek el ezek? Titok az elolvasásig.

Gyermekkönyv nem tudom eldönteni, hogy hány éves kortól.


Émile Ajar: Előttem az élet



Ó, drága Momom- Testvérem, barátom, gyermekem, unokám, akármim...

Momo egy kisfiú. Kis nagyfiú- maga sem tudja igazán milyen idős. Párizsban él Rosa mamánál "testvéreivel" egy olyan környéken, ahol a legnehezebb sorsú lepukkant négerek, arabok, zsidók laknak. Mint itt a többi nehéz sorsú ember, Momo is kitapasztalja a környéken a "túlélés törvényeit" vagy éppen a megélhetéshez szükséges cseleket és módokat.

Rosa mama zsidó, átélte és túlélte a második világháborút, prostituálként kereste a kenyerét, majd idősödve, amikor "befejezte az ipart" más utcán élő nők törvénytelen gyermekét kezdte pénzért nevelni. Többen is éltek nála, tanulták az életet ebben az igen érdekes lakókkal büszkélkedő házban. Momo kivételével a többi gyermek lassan családhoz került. A kisfiú arab, ő Rosa mama kedvence. Momo legjobb barátja Artur, egy esernyő. Volt egy kutyája is- imádtam én is, ám a gyereknek oka volt, hogy megváljon a négylábútól.
Rosa mama megöregedésével, megbetegedésével megváltozik a helyzet. Egy fantasztikusan összetartozó csoporttal találkozhattam. Csoport, aki Rosa mamát körülvette; egy csoport, aki Momonak segített.
Bármelyik irányba tekintek, mindenhol az önzetlenséget láttam: a Zaum fivéreket, akik elbírták a nagyon súlyos nőt, vasárnap kirá
ndulni vitték; láttam a tűznyelőt, láttam Lola asszonyt, aki egy transzvesztita férfi, láttam, hogy tisztítják meg a gyerekek a nevelőmamájukat, mikor már nem tud saját magán önállóan segíteni, olvastam, gondolkodtam, és ismét arra jutottam, hogy egy újabb klassz könyv akadt a kezembe.

Minden benne van ami nekem fontos- az életemben is: gyermek, az egyéniség elfogadása, a másság elfogadása, az emberekbe vetett hitem (amit ma naivitásnak mondanak), az egyenlőség lehetősége, a szabad választás lehetősége, hogy talán véghez lehet vinni azt a dolgot, hogy emberek maradjunk nehéz vagy éppen az utolsó helyzetekben is...
Remélem, hogy Momonak sikerült visszatalálni a kimaradt gyermeki létbe, remélem, hogy úgy alakulhatott élete, ahogy ő szerette volna.

Megkönnyeztem. Én is felneveltem volna. Hisz még előtte volt az élet.

Jennifer Donnelly: Északi fény



Mattie Gokay, akinek 16 évesen át kellett vennie az anyaszerepet.
Mattie Gokay akit írói tehetséggel és önzetlenséggel áldott meg az Isten.
Mattie Gokay, aki képes feladni az álmait, aki keresi önmagát, pedig tulajdonképpen már megtalálta.

1906. Amerika.

Ekkor egy lánynak még nem feltétlenül járt az esze a verseken. Mattnek igen. Ő feltétlenül szeretett volna magának fogalmazásfüzetet venni. Neki határtalan volt az öröme amikor egy igazi töltőtollat kapott ajándékba. Neki magasságokig szálló volt az öröme, amikor felvették ösztöndíjasként egy new yorki főiskolára. Mégis... vagy mégsem... Megy?- hisz van egy ígéret, ami miatt...

Az Északi fény című történetben megismertem ezt a lányt, megismertem családját, problémáikat. Bepillanthattam a barátaival lévő kapcsolatába, következtetéseket vonhattam le, állhattam mellette, drukkolhattam neki, vagy éppen ellene. Megismertem gondolatait, amiken én is elgondolkozhattam, és megállapíthattam, hogy mennyire mások a mai világ problémái..- és mégis milyen sok a hasonlóság bennük.

Matt története egyszerű, a lényeg: nagyon szeret olvasni, szereti az irodalmat, érti az irodalmat, így ő is szeretni való figura.

"Jó néhány hete nálam volt már a könyv, és mert úgy éreztem, készen állok a feladatra, nekigyürkőztem a versírásnak - de aztán azon kaptam magam, hogy sírok, és a könnyeimet törölgetem a papírról, nehogy felhullámosítsák. Néha a fejemben éreztem Emily Dickinson szavait, ami nagyon

rossz volt. Máskor egészen elbújtak előlem, csak a szívemben éreztem, hogy ott vannak, ami még rosszabb volt."

A könyvek szeretete, a kedvenc időtöltése mellett azonban őt is megtalálja a szerelem.

" Royal azt mondta, hogy ebből majdnem megvehetnénk egy jó tűzhelyet. Vagy inkább egy borjút. Annyira elégedett volt önmagával, mialatt ezekről a dolgokról beszélgettünk, hogy elmosolyodott, és egyik karjával átölelt. Ennél jobb érzés nincs is a világon. Szerencsés és biztonságos. Olyan, mint amikor az embernek sikerül minden állatot beterelnie az istállóba, mielőtt kitör a vihar. Odafészkeltem magam hozzá, és elképzeltem, milyen érzés lehet mellette feküdni a sötétben, egy fenyőfa ágyban, és hirtelen úgy tűnt, semmi más nem számít."

Jennifer Donnelly története egyszerű. Nem ír magasröptűen (azaz számomra érthetetlenül), hanem nemes egyszerűséggel és mondatalkotással vetette papírra Mathilda Gokey és vele együtt Grace Brown történetét.

Marad? Megy? Mi történik? ...és ki az a Grace Brown, akinek a holttestét megtalálják a Nagy Jávorszarvas tóban?