Mitch Albom: Az Idő Ura

Nem sok könyvről írok itt a blogon, de ami nagyon megfog, arról muszáj. Addig nem nyugszanak a gondolataim, amíg ki nem írom magamból. Mondatok állnak össze a fejemben, amiket meg kell osztanom másokkal, nem tudom kinek mekkora örömére. J

Szeretném a borítóval kezdeni, amit kezemmel és szememmel is többször megsimogattam. Gyönyörködtem az öregbített vászon színeiben, a kékes- sárgás-zöldes árnyaltokban és persze az órákban. Örülök, hogy átvették az eredeti változatot.

Kinyitod a könyvet, akkor látható, hogy elég ritkásan szedett, sok a vastagon kiemelt rész, mert az elején sokat ugrál az időben a történet. Három szereplőt ismerünk meg, akiknek élete a könyv folyamán összefonódik.

Első Dor, aki a „messzi-messzi múltban él, az emberiség történetének hajnalán”. Körülveszi felesége, aki egyben gyermekkori barátja és három gyermeke. Dort imádja élete társa, de ő csak az időt szeretné figyelni, mérni, minden mást elhanyagol. „Meg is kapja érte méltó büntetését: egy barlang falai között kell hallgatnia az emberiség szüntelen zokszavát. Az emberek egyetlen dolgot akarnak mindennél jobban: időt. Amikor az Idő Ura már feladja a reményt és lélekben megtörik, felvillan előtte a szabadulás lehetősége. Ehhez annyit kell tennie, hogy teljesíti a rá kiszabott küldetést, és megtanítja két embernek, mit is jelent az idő valójában.”

Innen

Most már a jelenben vagyunk és megismerkedhetünk a másik két szereplővel, egy végstádiumú rákban haldokló, milliomos, nyolcvan körüli férfivel és egy tizenéves középiskolás, visszahúzódó, okos, testét el nem fogadó leánnyal. A férfi nem nyugszik bele betegségébe, valahogy szeretné elérni, hogy teste továbbéljen és majd ha felfedezik betegsége ellenszerét, akkor ébresszék fel és gyógyítsák meg. Fel is ajánlják neki a fagyasztás módszerét, ami meg is tetszik neki. A lány nagyon magányos. Szülei elváltak, apukája nem foglalkozik vele, anyukája foglalkozna, de azt elhárítja. Hétköznap lelkesen tanulja kedvenc tantárgyát, a biológiát, hétvégén hajléktalanok körül segédkezik. Itt találkozik a rendkívül jóképű iskolatársával, akibe

fülig beleszeret.

Ezen a két emberen kell segítenie Dornak. Hogyan fogja ezt megtenni!? Ezért kell elolvasni a könyvet. Oh, és persze a gyönyörű mondatokért, amik annyira a lelkébe másznak az embernek, hogy szeretné megmutatni a körülötte élőknek. Ezt a könyvet kölcsönbe kaptam, de amint tudom, megveszem. Újra és újra el kell olvasni, idézeteket bejelölni és amikor igazán el vagyok keseredve elővenni. Ami még igazán megfogott, az a lapok közül sugárzó szeretet ettől a két embertől.

Megvan a másik kedvenc amerikai íróm!!

10/10

Jo Nesbo: Leopárd

Egy picit kezd eldurvulni Jo! Eddig sem volt kispiskóta, amilyen eszközöket adott a randák kezébe, no de most...

A lényeg pedig, hogy végre újból itt van Harry, sokak kedvence. Jó, én is bírom! :-) Kicsit megkopva, szétesve, nem túl kívánatosan, de itt van.

Szóval, mint említettem, kissé brutális eszközökhöz nyúlt ismét Nesbo, és rögtön a legelején kaphatunk is ebből ízelítőt. Valakinek valamiért - az okokat persze nem tudjuk - érdekében áll, hogy egy csoportot, akik hajdanán egy időben voltak egy helyen - mondhatnánk rossz időben, rossz helyen -, szépen, akkurátusan kinyírjon. Ráadásul látszólag ez a közösség előtte nem ismerte egymást, és a későbbiekben sem találkoztak többet. Szóval az indok ismeretlen az áldozatok előtt is. Az is egy külön kérdés, hogy vajon a Hóember után ismét egy sorozatgyilkossal van-e dolga a norvég rendőrségnek!? Mindenesetre teljesen tehetetlenek, azt sem tudják, merre induljanak el a nyomozásban, abszolút megrekedtek már a kezdet kezdetén.

És itt jön a képbe Harry Hole, aki jó messzire menekült a saját démonaitól a Hóember-ügy után. Kaja Solnesst, az ifjú rendőrnőt küldik utána a világ másik végére, hogy hozza haza. A lány nem is sejti, milyen állapotban találja meg a sztárnyomozót. A feladat nem egyszerű, hiszen Harry szeretne mindent, de tényleg mindent elfelejteni. Nyomozásban pedig végképp nem szeretne részt venni.

Na mindegy, végül sikerül valahogy hazacsábítani, és belevetik magukat a munka mélyébe, hiszen a lányt választja maga mellé segítségként. A dolgot nehezíti a gyilkossági osztály és a Nemzeti Nyomozó Iroda közötti hatalmi harc is.

Ismét egy sokszereplős, sok szálon futó cselekményt követhettünk nyomon, és egy megszokott izgalmas befejezést kaphattunk. Az tényleg nem újdonság már, hogy szeretem a skandináv krimiket, különösen Nesbo munkáit. Cseppet sem csalódtam ebben az új könyvben sem.

Stieg Larsson: A tetovált lány

Hát én nem tudom, hogy mit művelnek ezek a skandinávok, de krimit azt nagyon jól tudnak írni. Eddig is ennyire tudtak? Csak mi nem tudtuk róluk? Idézhetném most itt a velős Molyos értékelésemet, de viráglelkű blogomat nem akarnám csúnya beszéddel tarkítani, úgyhogy inkább csak úgy diszkréten idebiggyesztem.

Az tény, hogy az első 50 oldal környékén én bizony kivettem a könyvjelzőt, és visszatettem a könyvet a polcra, hogy na ne, hiába itt a tömeghisztéria a könyv körül, ez borzalmasan unalmas, meg kit érdekelnek itt holmi gazdasági elemzések. Aztán győzött a józan ész, erőt vettem magamon és nekiduráltam magam újból. És milyen jól tettem. Úgyhogy én is hisztérikus nőszemély lettem, csápolok a rajongók között. Ez a könyv eszméletlen izgalmas, de ez már tényleg nem újdonság ezektől az északiaktól.

A történet nagyon összetett. Sok minden történik, sok szálon, és külön-külön a szereplők jelleme, háttere sem elhanyagolható. Van miből mazsolázni, és aztán a végén összerakosgatni a puzzle darabkáit. Jó kis játék.

Eleinte három főszálon fut az esemény. Mikael Blomkvist, a Millenium című lap újságírója. Épp elveszít egy nagyszabású pert rágalmazásért egy nagymenő pénzmosó ellen. Bár Mikael tudja az igazságot a gazemberről, mégsem tudta azokat kellőképpen bizonyítékokkal alátámasztani a bíróságon. Szavahihetősége, ezzel egy időben a lap hitelessége is meginog.

A másik szálon ott van Lisbeth Salander, a számomra igencsak rémisztő, anorexiásnak tűnő (de csak tűnő), egész testén tetkókkal varrt, millió piercinggel felékszerezett lány, aki 15-nek tűnik, pedig jóval több. Egyszóval elsőre elég hátrányos helyzetűnek tűnik, másodszorra pedig kiderül, hogy tényleg az. Viszont bitang jó tényfeltáró, adatgyűjtő képességekkel rendelkezik, ezért nem véletlenül alkalmazza egy nagynevű magánnyomozó iroda. Mindemellett pedig az egyik leghatékonyabb hacker.

És itt van a harmadik szál. Egy Isten háta mögötti kis helyen él egy nagyszámú család apraja-nagyja, akiket valami furcsa misztikum vesz körül. Az egyik ezek közül, hogy több évtizeddel azelőtt minden nyom nélkül eltűnt az egyik nagy konszern vezetőjének a hőn szeretett unokahúga. A mai napig nem tudta feldolgozni a lány vélt halálát, azt meg végképp nem, hogy mi módon történt ez a gyilkosság.

No és akkor hogy kapcsolódik össze ez a három szál? Először elkezdtem itt bőszen írni, hogy miként is, de kitöröltem az egészet, mert bár a végét nyilván nem írnám le, de annyira izgalmas a szálak összetalálkozása is, hogy spoilernek ítéltem, úgyhogy rábízom a kíváncsiságra. Mindenesetre annyit, hogy mindenki szeretne valamit. Mikael a hitelességét szeretné visszaszerezni, és újabb, erős bizonyítékokkal ismét felvenni a versenyt régi ellenfelével. Lisbeth figyelemre, szeretetre, elismerésre vágyik. A nagybácsi pedig az unokahúgával kapcsolatos rejtély megoldását szeretné végre kézhez kapni.

Mikaelről még annyit, hogy röptében a legyet is... Ami az egyébként sem unalmas befejezést még jobban megbonyolítja, de a "legrosszabb" az volt a befejezésben, hogy olyan kapukat hagyott nyitva, annyi kérdést vetett fel bennem, hogy én nagyon dühös voltam az íróra. Bár nem véletlenül sorozatról van szó, aminek a folytatását azonnal ide nekem!!!

És most irány a mozi, mert már vetítik a könyv alapján készült filmet! És kitartás az első 50 oldalig!!!! Megéri!

Jo Nesbo: Fejvadászok

Fejvadászok? Mi jut elsőre az ember eszébe? Lehet, hogy a beteges fantáziám miatt van, és mindig egyből a rossz jut eszembe, és talán a véres borító is hozzásegített, hogy egyből valami háborús vagy akár alvilági hajsza jusson az eszembe. Mindenképp egy fizetett gyilkos ugrott be elsőre, aki az élet elvételére szerződött. Nos valami ilyesmire számítottam, aztán rögtön az elején észbe is kaptam, hogy dehogy, hiszen teljesen más jellegű fejvadászatról lesz itt szó, olyan emberekről, akik felsővezető szakemberek felkutatásával foglalkoznak, nagyon sok pénzért, nagyon sok munkával és jó sok ésszel, ráérzéssel. Itt akkor meg is nyugodtam, hátradőltem, olvastam tovább.

Főhősünk, Roger Brown igazán jó a saját szakmájában, szinte hiba nélkül találja meg a megfelelő személyeket bizonyos állásokra. Háttere is lenyűgöző, hiszen gyönyörű felesége, luxus otthona nem nagyon ad panaszra okot. De azt egy ember kivételével senki sem sejti, hogy a luxushoz jelentősen hozzátesz sunyi kis műkincsrablásaival is.

Egy napon felesége galériájában, ahol egy kiállítás zajlik, neje bemutatja egy üzletembernek, aki pont megfelelő lenne egy épp meghirdetett top állásra, ráadásul a pali még egy rendkívüli festmény birtokosa is... Mindenképpen csábítóak a lehetőségek. Beindulnak az üzleti tárgyalások, vagy inkább mondjuk úgy, hogy egymás puhítása, a másik felől való puhatolódzás. Szinte minden tökéletesnek tűnik, ám történik egy kis "baki", és hirtelen rádöbbentem, hogy jók voltak az első megérzéseim, hiszen itt kőkemény hajsza kezdődik, tényleg az életért. Brown lába alól kicsúszik a talaj, minden addigi szilárd dolog az életében összedől, és nincs mese, menekülni kell.

Én tényleg azt hittem, hogy betojok olvasás közben. Rém izgalmas és a szokott módon szövevényes, körömrágós az egész sztori, és ha már krimi, akkor bizony ilyen legyen!

A borító nekem nagyon bejön, teljesen kifejezte az egész történetet. Jó, tudom, valószínűleg bármit csinál, megeszem...

Nesbo nem tud nálam 10 alá menni, bírom a palit, úgyhogy nosza, ismét megkapta! :D Azért Harry hiányzott egy kicsit.

Jonathan Stroud: A gólem szeme (Bartimaeus sorozat 2. rész)

A szamarkandi amulett újraolvasása után dobta magát, hogy ezt is újra előveszem, pedig ez a rész nem éppen a kedvencem a három közül. Nem arról van szó, hogy utálnám vagy épp nem tartanám legalább olyan jó írásnak mint az első részt, csupán arról van szó, hogy Nathaniel ebben a részben kifejezetten unszimpatikus. (Nekem sem volt épp ínyemre a változás, ami végbement rajta, de hát a mágusok sosem a becsületükről vagy a szívélyes személyiségükről voltak híresek. Kivéve egyiküket, de most inkább nem beszélnék róla…) Röviden egy beképzelt, felfuvalkodott hiú kis sznob lett belőle, aki annyira felértékelte önnön fontosságát, hogy minden megnyilvánulása kisebb dühkitöréssel töltött el.

2 év telt el a szamarkandi amulett eseményei óta. A történet ezúttal még szövevényesebb, még sötétebb, mint az első részben volt. Először is kezdjük azzal, hogy valami nagy és láthatatlan valami huligánkodik London belvárosában, aki az álca alá látott nem mondhatta már tovább, hogy mi is az, hisz azonnal meghalt. Ráadásul Nathanielre akarják kenni az egészet, őt akarják politikailag feláldozni, hogy még nem találtak semmi nyomot az elkövetőhöz. Nathaniel démonai sorra kudarcot vallanak, ezért nem tehet mást, mint ígérete ellenére újra megidézi Bartimaeust (Vagyis szerény személyem. Másnéven: Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) Hm, talán mégis vannak akik uralkodhatnak feletted. Nathaniel például egész jól csinálja… (Öhm… hol is tartottál a történettel? Valami olyan rémlik, hogy Nathaniel megidézte szerény személyem…)

Igen, nos Bartimaeus nem csapkodja éppen a földhöz fenekét örömében, hogy újra láthatja Nathanielt, és ez Nathanielnek is kényszerpálya, de egy korábbi egyezséghez hasonló megszületése után mindketten alábbhagynak a morgolódással. Legalábbis a hangossal, ugye Bart? :D (Fogalmam sincs miről beszélsz! Azoknak az ősi nyelven kimondott mondatoknak semmi köze nem volt gazdámhoz! – *elmélyülten piszkálja a körmét* )

Na persze! :P

Bartimaeus ezúttal még több kockázatnak teszi ki testi épségét, egyszer például amikor szemben találja magát a rejtelmes, ködbe burkolózó monstrummal egy egész épületrész omlik rá. Nem épp kecses kilépő az egyszer biztos! (Hé! Igazán értékelhetné már végre valaki, hogy életem kockáztatása révén sikerült megtudnom a mindent eldöntő infót!) Bartimaeus valóban megszerzi a szükséges információt, szavai azonban jórészt süket fülekre találnak. Sokkal kényelmesebbnek tartják ha Nathaniel viszi el a balhét, mint a … most eláruljam, mi az? Inkább nem, bár valószínűleg úgyis rájöttök magatoktól, nem nehéz. :P

Nathaniel dicséretére legyen mondva hisz a dzsinnek és Prágába repül, ahol nem mindennapi ügynök veszi fel vele a kapcsolatot, a többiről már nem is beszélve. (Háztetőkön rohangálás, robbantások, épület összedőlés, fekete mágia. Tudjátok! A szokásos.) Persze megint Bartimaeus lesz az, aki kihúzza a szarból a srácot, és Nathaniel az, aki még nagyobb kupacot hord össze. (Tessék! Végre valaki másnak is feltűnt!) 

Harmadik főszereplőnek csatlakozik ehhez a nem mindennapi kis csapathoz Kitty is. Őt az első részben annak az utcai bandának a tagjaként ismerhettük meg futólag, akik ki akarták rabolni Bartimeust és később Nathanielt. Mint kiderül, ez a kis banda jóval több, egy közönséges huligán hordánál, ők ugyanis maguk az Ellenállás. És terveznek valamit. Valami nagy kaliberűt. Kitty pedig már most aggódik, és joggal…

Ki mozgatja a háttérben a szálakat? Ki az, aki mind Nathaniel, mind Bartimaeus, de még Kitty életét is befolyásolni tudja?

Kicsit utána kellett néznem ennek a Prágai gólemnek. Ha esetleg más sem lenne kapásból tisztában ezzel a gólem dologgal akkor íme:

Kép Forrása

„A 16. században Prága a művészet és a tudomány egyik legfontosabb európai központja volt. II. Rudolf császár hírneves tudósokat gyűjtött maga köré, és szenvedélyesen kutatott a böcsek köve után, amely örök fiatalságot ad és mindent arannyá változtat. A városban ma is az egyik fő nevezetesség az Aranyművesek utcája.  Rudolf császár udvarába bejáratos volt Lőw rabbi is, a prágai zsidók vezetője, aki maga is jelentős tudós volt: a vallási kérdéseken és az óhéber nyelven túl foglalkozott csillagászattal, matematikával, mechanikával és fizikával. A zsidók II. Rudolf uralkodása alatt viszonylagos békében élhettek, de még így is sokszor megtámadták és fenyegették őket. A legenda szerint a nagy tudású Lőw rabbi népe védelmére alkotta meg a gólemet: egy hatalmas agyagóriást készített, és titkos varázsigéket mormolva életre keltette. A gólemnek nem volt lelke, és nem tudott beszélni, de akárcsak egy robot, minden rábízott feladatot elvégzett, és oltalmazta a zsidókat. A történet sok változatban él: van, aki úgy tudja, a gólem láthatatlanná tudott válni, a puszta érintésével égetett, és a rabbi sétapálcájával megidézte a halottak szellemeit. Lőw az emet szót írta a homlokára, amely héberül igazságot jelent.

Az embereket azonban nyugtalanította a félelmetes óriás, amely egyre erősebb és erőszakosabb lett, és gondolkozás nélkül cselekedett. Egyszer Lőw megbízta, hogy vizet merítsen, és hordja ki az emberek házaiba, majd elment a zsinagógába imádkozni. Hamarosan kétségbeesett asszonyok szaladtak utána : a gólem egyre csak hordta a vizet, és elárasztotta házaikat, mert a rabbi elfelejtette megállítani. Amikor a gólem ártatlan keresztényeket kezdett bántalmazni, Lőw rabbi ravasz cselhez folyamodott: a homlokára írt szó első betűjét letörölte. Így lett az emetből met, amely halált jelent. A varázslat hatására a gólem azonnal apró darabokra tört. A legenda szerint ezeket az agyagdarabokat őrzik a poros könyvhalom alatt a prágai padláson, s ha valaki tudja a titkos varázsigét, felélesztheti a gólemet.”

Forrás : http://www.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=242

Ez az egyik legenda a sok közül, mert bár az alapok általában ugyanazok (Prága, Löw rabbi személye, a gólem agyagból készülte, és az hogy a rabbinak meg kellett állítania) de történetileg bizony sok helyen eltérnek.

Kép Forrása

Kétszer is jártam már Prágában, és eddig sajnos egyszer sem láttam olyan szuvenírt, ami a Gólemet ábrázolta volna, pedig állítólag lehet kapni olyat. Lehet egyet hazahoztam volna magammal, hátha rájövök mi az a varázsige :) (Csak légyszi szólj előtte, jó? A  behemóttal ugyanis nem rajongunk egymásért.)

A könyvre visszatérve, Bart hozza a formáját mind ügyességileg, mind agyafúrtságilag, mind szabadszájúságilag (mind tökéletességileg, mind szerénységileg, mind szellemességileg, mind utolérhetetlenségileg …) Elég lesz. :)

Ez a könyv is kihagyhatatlan darabja a gyűjteménynek és tökéletesen passzol hozzá az új borító is, amin Bartimaeus láthatjuk vízköpő alakban (pedig nem az a kedvencem), csakúgy mint az első résznél. Beleznai Kornélt egyszerűen nem győzöm dicsérni! Az első részt még Tóth Tamás Boldizsár fordította, a második és harmadik részt viszont már Pék Zoltán. Nem venni észre a különbséget. A fordító nagyszerű munkát végzett! 

Ne maradjon le róla senki, aki szerette az első részt!

 

Karin Alvtegen: Árnyak

"Gerda Persson egyedül él, így a hiánya napokig nem tűnik fel senkinek. Amikor végül rátörik stockholmi otthonának ajtaját, ő már halott. A lakásban tökéletes rend és tisztaság uralkodik, s minden jel arra mutat, hogy az elhunyt után nem maradt rendezetlen ügy. Ám amikor a szociális munkás kinyitja a hűtőszekrényt, hihetetlen látvány tárul a szeme elé: a gép dugig van egy rendkívül népszerű Nobel-díjas író gondosan befóliázott, névre dedikált könyveivel. Vajon milyen titkokat rejt e különös, zúzmara lepte gyűjtemény? Mit mond el Gerdáról és Axel Ragnerfeldtről, a magának való íróról, akit egy egész nemzet istenít?"

Ha meglátom Karin Alvtegen nevét az új megjelenések között, akkor tudom, hogy hamarosan én is el fogom majd olvasni a legújabb könyvét. Az írónő regényei egyszerre letehetetlenek és különlegesek, ezért lett az egyik nagy kedvencem.

Most is nehezen találom meg a szavakat, mert lehetetlen leírni azt az élményt, amit nyújtott nekem. Olyan hétköznapian indult az egész. Van egy nő, aki megpróbálja felfedezni és megérteni egy halott ember életét. A kutatása olyan titkokat fed fel amire az ember nem is gondolna. Ezek a titkok azok, amikre az olvasó nem is számít, még csak nem is sejti őket. Legalábbis bennem fel sem merült, hogy ilyen csavarokra lehet majd számítani. Sokáig nem is értettem, hova fogunk majd kilyukadni, hiszen egyre több és több ember bukkant fel a történetben, akiknek köszönhetően újabb szálak bonyolították az egyébként is szövevényes cselekményt.

Ne tévesszen meg senkit sem a borító, mert ez sem igazi klasszikus krimi, hanem inkább lélektani. Persze vannak hullák benne, némi vér, meg csupa olyan dolog, ami egy krimit nagyszerűvé tesz. Az első oldalaktól kezdve a feszültség áthatja a történetet, amitől az olvasónak tutira feláll a hátán a szőr. Hiába nem történt még semmi különös, mégis érezzük, hogy rengeteg minden fog még következni a történet hátralévő részében. Ennek oka a feszültség folyamatos fenntartása egy-egy mozzanattal vagy elejtett megjegyzéssel, amelyektől ugyan még mindig nem fog összeállni a történet, viszont a hatás garantált.

Most így a végére azt is megsúghatom, hogy Karin Alvtegen magyarul megjelent könyvei közül eddig ez vezet magasan a toplistán. Így aki most ismerkedik az írónő könyveivel az elsőként ezzel kezdje.

Az Árnyék igazi hajtépős könyv, ezért gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Aki viszont nem fél egy kis izgalomtól, annak viszont kötelező. :)

Értékelés: 5/5***

Jo Nesbo: Hóember

És igen, végre én is kitaláltam az első harmadban, hogy nagyjából kik lehetnek sarasak az ügyben! :D Ettől persze egyáltalán nem volt kevésbé izgalmas a történet, sőt! Már az első oldalaknál belém állt a frász, pedig alapvetően valahol elég komikus egy gyilkos, aki hóembereket épít, nem? Na ez a komikum az olvasás közben elkerült, feszülten rágtam a szám szélét végig, mert Nesbo ismét nagyot alakított.

Ahogy a skandináv krimiknél megszokhattuk, a bevezetőben egy olyan történetrészletet olvashatunk, amiről halvány fogalmunk sincs, ki kicsoda, mit miért csinál, és az hogyan fog az egész sztorihoz kapcsolódni. Persze a végén szépen összeáll a kép, de jól megkavarja már az elején a szálakat. Szóval egy "anya" kisfiával a dermesztő hideg télben leparkol egy ház előtt, ahova a nő betér szeretőjéhez egyet hetyegni, miközben fia kint várakozik az autóban.

Következő jelenetnél már egy meleg családi fészekben vagyunk, ahonnan eltűnt egy nő. Ha nem ismerném ezeknek a krimiknek nagyjából a menetét, azt gondoltam volna, hogy ugyanarról az anyáról van szó, mint fent, de nem, ez már egy másik család. Amint megjelenik az első hó, évről évre nyomtalanul tűnnek el nők. Mindenképpen hasonlóság, hogy egytől egyig mind családos anyák. A kérdés, hogy sorozatgyilkost kell-e keresni!?

Harry Hole, az oslói rendőrség főtisztje szerencsére hamar bekerül a képbe. Azért szerencsére, mert rajongó vagyok, és még mindig nagyon bírom fejét. Dögös mint mindig, bár férfiassága már kezd egy picit megkopni a sok pia miatt. De ez szervesen hozzátartozik személyiségéhez, annak ellenére, hogy keményen küzd ellene! :D Már korábban névtelen levelet kap Hóember aláírással, bár akkor még nem tudja mihez kezdjen a levéllel.

Segítségül új munkaerőt kap egy gyönyörű, ámde rideg nő személyében. Együtt próbálnak a gyilkos nyomába eredni, bár úgy tűnik, az mindig egy lépéssel előttük van. Sokszor úgy tűnik, a nyomozónő is picit előrébb van, mint maga Harry. A nő munkája kifogástalan, ennek ellenére személye kérdéses a férfinek, miközben volt szerelmével, Rakellel kapcsolatos érzelmeivel is folyamatosan küzd.

Közben pedig a hóemberek csak épülnek és épülnek a titokzatos gyilkos nyomában. Tényleg eléggé viccesnek hangzik az egész, de nekem közben nem volt az, rendesen be voltam tojva végig, letenni képtelen voltam!

Rengeteg félrevezető szál van a történetben, a legelején már olyanra is gyanakodtam, akinek az egészhez köze nem volt. De mint írtam az elején, azért végre, nagyjából tényleg kisilabizáltam a gubancot.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

Hogy én mennyire szeretem ezt a könyvet!

Annyira, hogy másodszor is elolvastam (ez nálam igen ritka – hisz „oly sok a könyv és olyan kevés az idő”). Amikor az Animus másodszor is kiadta immár egy új, egyszerűengyönyörűségesenkápráztató borítóval akkor jószerével fel sem merült bennem, hogy ellenálljak azon késztetésnek, hogy újra elolvassam Bartimaeus nem mindennapi megnyilvánulásaival tarkított fantasy regényt. A monumentálisan kolosszális lábjegyzetekről nem is beszélve. És tudjátok mit? Másodszorra is ugyanúgy izgultam és nevettem.

És bár a korábbi recenziómban már leírtam miről szól a könyv, de hű leszek magamhoz és ezt is berepetázom:

Nathaniel egy konok 12 éves varázslótanonc, akinek nem is olyan régen komoly sérelem esett az becsületén. Egy alapos megszégyenítést követően bosszút forral. Megalázója számára igencsak kellemetlen meglepetést készít elő.  Egyedül azonban nem tudja véghez vinni ördögi kis tervét, ezért egy dzsinn segítségét kénytelen igénybe venni. (*A segítség szó erős túlzás. Mondhatnánk úgyis, hogy láthatatlan béklyókkal való gúzsbakötésnek köszönhetően idézi szolgálatába minden dzsinnek leghatalmasabbikát – ahogy a varázslók általában). …… ??Ez meg mi a csuda volt?? Nos, úgy tűnik Bartimaeus úgy döntött itt is él a szólásszabadságával. :)

Na de menjünk csak tovább szépen a történettel. Szóval ott tartottam, hogy Nathaniel megidézi Bartimaeust …  (*Csak a miheztartás végett: én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) … szóval Bartimaeust, [bla bla bla – bla bla – bla bla bla] akinek nagyon veszélyes, már-már lehetetlennek tűnő feladatot ad ki parancsba. (*Nem hiába idézett meg engem! Furfangos eszemnek párja nincsen! De a kölyök tényleg agyalágyult. Egy ilyen tervvel előállni?!) Ó basszus! Ez hosszú lesz…
Szóóóóóóval! Bartimaeus meg is szerzi, amit kell, nem kis nehézségek árán magánál is tartja (*Ha a kezeim közé kaphatnám azoknak a kis szörnyszülötteknek a torkát! Mindenekre mondom, nem lenne az a ….) Most én beszélek! Elmegy tehát malackához – akarom mondani – Nathanielhez, ahol egy kisebb párbajocska alakul ki közöttük, és aminek következtében mind a ketten megszívják szépen. (*Legyen elég annyi, hogy a kis tejfelesszájú nem kicsit lett kormos.)

KUUUUUSS!

[…Adásszünet…]

*Sóhaj* Ott tartottam, hogy: ettől kezdve egymásra vannak utalva, ami azt eredményezi, hogy minden idők legfurcsább párosa indul Anglia egyik leggonoszabb mágusa ellen (*Tulajdonképpen mindegyikük a velejéig romlott.) akinek igencsak nagyratörő tervei vannak (*Melyiknek nincs? Jól van na, csak megjegyeztem).

Elég volt! Innentől rövidre fogom.

Ha sikerrel járnak, nem csak búcsút inthetnek végre egymásnak, de pár életet is megmenthetnek. ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE! (*Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a beszámolóból kimaradt egy kis ez, meg az. Ezen silány kis leírás után, ha még mindig kedvetek támad elolvasni a könyvet, megértitek majd miről is beszélek.)

Most, hogy sikeresen túl vagyunk a bevezetőn, hadd térjek rá magára a könyvre.

Nagyon tetszik Stroud stílusa. Egyértelműen ő Bartimaeus lelke, (*Na, na! Talán inkább fordítva!) bár saját bevallása szerint ő közel sem olyan cinikus, mint Bart. Nathaniel most sem lopta be magát a szívembe, még így sem, hogy egyszer már olvastam a trilógia mindhárom részét, de továbbra is tetszik az ötlet, hogy a varázslók itt mind önteltek és felsőbbrendűek. Na, nem az tetszik, hogy ilyenek, hanem az, hogy más perspektívából közelíti meg a varázslóvilágot. Azt, hogy a démonok a varázslók szolgálatában senyvednek miközben utóbbiak minden hatalmukat a túlvilágiaktól kapják, kiváló ötletnek tartom. A démonok, akik agyi kapacitásukhoz mérten próbálnak gazdájuknak keresztbetenni a rájuk nehezedő parancsok súlya alatt, nagyon tetszenek (persze akad köztük azért jócskán olyan is, akik igencsak gusztustalanok és vérszomjasak) és pontosan ezért menő Bart is. És persze nem kérdés, hogy legjobban Bartimaues-szal szimpatizálok, akinek észbeli adottságai magasan lehetővé teszik, hogy Nathaniel (bár jelen pillanatban épp az enyém) agyára menjen. (*Ó, ha ez tetszett akkor látnod kellett volna, legutóbbi prágai gazdámmal miket műveltem. Még a varázslói átlaghoz mérten sem volt valami  észlény. :)

Ne legyintsenek azok, akik Harry Potteren nőttek fel! Én is a HP rajongók táborát gyarapítom, mégis azt mondom ennek a sorozatnak ugyanolyan elismerés jár(na). Nincs párhuzam a két történet között, csupán Anglia és a mágia a közös vonal benne, tehát koppintásnak sem lehet mondani.

Amit Szamarkandról tudni érdemes (merthogy nekem rá kellett gugliznom):

Ez a legrégebbi még létező város a Földön. Történelme során sok fennhatóság alá tartozott (orosz, mongol, görög, perzsa, stb..) Szamarkand a szellemi javak terjesztése terén játszotta a legfontosabb szerepet. Utazó kereskedők közvetítésével itt cserélte ki tudományos ismereteit és filozófiai gondolatait Nyugat és Kelet. Amikor Kr. u. 751-ben szamarkandi mestereknek sikerült egy kínai eljárás nyomán papírt előállítaniuk, új iparág született: kézzel írott szótárakat, enciklopédiákat és orvostudományi műveket exportáltak a világ minden részére. Ma már Üzbegisztánhoz tartozik. (Forrás: Wikipedia és nagyutazas.hu)

Egy ideig úgy volt, hogy megfilmesítik. Sydney Pollack megvette a jogokat, kiválasztották ki lesz a forgatókönyv író, már a rendező (John Madden, aki a Szerelemes Shakespearet rendezte) is megvolt és aztán… aztán nem lett belőle semmi. Sydney Pollack ugyanis elhunyt és azóta senki nem karolta fel újra a projektet. Pedig igazán sok lehetőség van benne. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem megfelelően csinálják meg akkor oltári nagy bukta lesz. (lsd: Eragon) (*Egy mágikus lény, aki kimondhatatlan ÖRÖMMEL szolgálja az embert... hánynom kell.)

Addig is vigasztalódjunk egy képregénnyel, amit Lee Sullivan ötletes rajzai díszítenek.

Merthogy az új trendnek megfelelően ezt is megrajzolták szépen, ahogy kell.

Arnaldur Indridason: Hidegzóna

A Kihantolt bűnöknél nekem már bebizonyította a szerző, hogy izgalmas krimit tud összehozni, úgyhogy nagyon nem aggódtam és nem is csalódtam. Most már azért nem fogok itt áradozni a skandinávokról, hiszen párszor már kifejtettem a véleményemet! :-)

Reykjavík mellett hidrológus vizsgálja a kiapadóban lévő Kleifarvatn tavat. Az apadás következtében előkerül egy hulla, lábára erősített orosz rádiókészülékkel. Az ügyet a szokásos csapat, köztük Erlendur kapja. Ismét sok szál fut keresztül-kasul, úgyhogy újból nehéz ügy előtt állnak.

Nyomozásuk során nagyon sok emberi történet, múltbéli sérelmek, szerelmek kerülnek napvilágra, de leginkább a hírhedt keletnémet titkosszolgálatra vetül a legnagyobb fény. A 60-as évekbeli lipcsei egyetemre nyúlnak vissza a szálak, ahol a politikai zsongás nem kicsi. Úgy tűnik, szinte minden innen indult ki.

Az elején kicsit azért megrémültem, hogy akkor most itt egy kőkemény politikai krimit fogok olvasni? Mert azt annyira én nem komázom. De nem! Vagyis igen, de nem úgy! Teljesen emészthető volt, nem a politikára éleződött ki a helyzet, vagyis arra is, de jómódon! :-) Na erre varrjatok gombot!

A csontvázról kiderül, hogy harminc-negyven éve kerülhetett a tóba, nagy valószínűséggel gyilkosság következtében. Magyar vonatkozása is van a dolognak, erről többet nem szeretnék írni, mert az már spoiler lenne. El kell olvasni, pungtum! A lényeg, hogy az 56-os Magyarországot hogyan látták ők onnan, illetve egy magyar lány onnan.

Azért a depresszió, a hideg most sem maradhatott ki, de így teljes a kép! :-)

Volt pár jelenet, amik egy picit lerontották nálam az összképet. Pl. egy idős, szerencsétlen ember betegágya mellett miért kezd el ordítva politizálni egy rendőr? Miért hagyott a szerző ekkora nyitott kapukat Erlendur családjával kapcsolatban? Szeretnék többet tudni a gyerekeiről!!! De ezek csak részletkérdések voltak, így is nagyon tetszett a könyv.

Matti Rönkä: A határjáró

Ez elég gyengécskére sikeredett! Azért persze továbbra is skandináv krimi fan leszek, de úgy látszik, minden azért nem lehet tökéletes! :-)

Napjaink Helsinkijében járunk, az orosz maffia a fennhatósága alatt tartja szinte az egész alvilágot. A magánnyomozóként ügyködő Viktor Kärppät is behálózza a szervezet, mi több, maga a keresztapa tart igényt a férfi szolgálataira. Kiterjedt kapcsolattal rendelkezik mind a rendőrség, mind az alvilág berkein belül is.

Mindeközben próbál megküzdeni a társadalom előítéleteivel. Nincs könnyű dolga, mivel hogy ő egy Sortavalában született szovjet, állampolgár így a finnek túl orosznak tartják, az oroszok meg már igencsak finnek. Szóval nem egyszerű a helyzete.

Kevésbé vérengzős, ámde annál fajsúlyosabb, öldöklésmentes feladatokat bíznak rá. Már majdhogynem megesik a szívünk hősünkön, de azért ennyire nem ártalmatlanok ezek a megbízatások. A férfi jobbára már szabadulna ettől az életformától, mint a családi háttér által rávetülő árnyékoktól is. Persze pont ilyenkor adódik egy újabb megkeresés, amikor is egy eltűnt nő nyomait kéne felkutatni. A dolgot csak nehezíti, hogy a nő családjában szintén az alvilágban ügyködő rokonok is vannak.

Emellett persze vannak folyamatban lévő, pitiáner kis ügyei is, egy kis csempészés, hamis igazolványokkal való üzérkedés, és még cseppnyi magánélet is belefér.

A szerző betekintést nyújtott a finn-észt-orosz határállomásokon történő bűnözésekről. Ez mondjuk érdekes volt, bár néha itt is a zavarosban halásztam, ki kicsoda, melyik népcsoportot hova helyezzem el, bár Rönkä a könyv elején próbál útbaigazítani minket.

Szóval összességében nekem ez a krimi nem nagyon jött be. Picit erőltetett volt, a sok név totális keszekuszaságba csapott át a szemeim előtt. Másrészt olyan nagyon nem is izgultam, sőt... Kicsit bővebben kitérhetett volna a családi háttér nyomasztó részleteire. A főszereplőről így nem igazán tudtam meg sokat, csak azt, hogy lót-fut egyfolytában.

Lois Lowry: Nyáron történt

A regény eredeti címe spoileres: A Summer to Die.
Ebben a bejegyzésben is előfordul spoiler a címből adódóan.

Lois Lowry hétvégét tartottam!

Kezdtem a "gyengébbnek tartott" Számláld meg a Csillagokat könyvvel, majd azonnal bele is kezdtem ebbe, amit az ismerős- és ismeretlen ismerősök jobbnál jobb jelzőkkel illettek.
Tetszett, de...

Meg és Molly a testvérpár. A történet a 13 éves Meg tolmácsolásában kerül el hozzánk, az ő szemszögéből követjük az eseményeket. A család egy évre vidékre költözik, hogy az édesapa befejezze a könyvének megírását a kietlen pusztaságban, ahol a csend lesz a segítségére. A lányok különböznek egymástól, Meg a fényképész-vénával megáldott lányka, aki magát külsőleg a nővére szépsége alá sorolja. Önbizalomhiánya megjelenik a regényben, de nem érzékeltem ezt akkorának, hogy szenvedjen tőle kamaszkorában. Természetesen nem is kell, csak csendben megemlítettem...
Zajlik életük, bepillanthatunk semmittevésükbe a szomszéd Will személyiségébe, amikor is Molly kórházba kerül, így a család élete kissé átalakul.

A betegség, Molly felépülése felé vezető út nehézségekkel van kikövezve, Lowry ügyesen a sorok közé rejti a rosszat, a jót, a szépet, a bosszantót és minden olyan dolgot, jellemzőt, ami az egész könyvet széppé teszi, varázsolja. Miközben "semmi" nem történik, mégis minden megtörténik ebben az egy évben, amíg ebben a kis vidéki házban élnek. Boldogság, betegség, elmúlás, halál, felnőtté válás, megkönnyebbülés, vidámság, művészet. Meg a kamaszkorát elhagyva felnőtté lesz, muszáj szembesülnie az életet kuszán behálózó mindenséggel.

Valamiért nem tudtam tökéletesen belemerülni a történetbe. Valami hiányzott, valami nem volt benne, illetve sok volt benne. Többet szerettem volna a mezőn sétálni vagy éppen Willel beszélgetni. Szerettem volna a két lányt tökéletesebben megismerni, és mást kihagyni az egészből. Jó lett volna Meg mélyebb gondolataival szembesülni.

Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat

Számláld meg a Csillagokat....
Ki az aki nem képes belefeledkezni az égbolton látható fényességek sokaságába?
Én mindig fel-felpillantok, megkeresem a Göncölszekér-csillagképet -sajnos csak ezt ismerem-, és miközben keresem, nézem, belefeledkezem, úgy jutnak eszembe az emlékek, a régi barátok, vagy éppen az aktuális problémák megoldását keresem fenn az égen.

A Számláld meg a csillagokat.. egy, a második világháború alatt Dániában játszódó regény. A dániai zsidóság nagy része túlélte a világháborúban megtörtént borzalmakat. Köszönhető volt ez a dánok önzetlenségének és a szomszédos szabad Svédországnak.
Ez az ifjúsági könyv két 10 éves lány, két család barátságán, a szőke dán Annemarien és a zsidó Ellen keresztül mutatja be a történteket, a rejtőzést, a félelmet, a bátorságot, a menekülést.

"Az Úr építi Jeruzsálemet,
összegyűjti Izráelnek elűzötteit.
Meggyógyítja a megtört szívűeket,
és bekötözi sebeiket.
Elrendeli a csillagok számát,
és mindnyájokat nevéről nevezi."

Elgondolkodtató, hogy a majdnem 70 évvel ezelőtt történtek, az akkori élet mennyire volt hatással az akkor élő emberekre. Teljesen mindegy, hogy a gyerekeket tekintem vagy a többi embert, de tény, hogy a ma élő fiatalság másképpen éli meg az akkor történteket, másképpen éli meg a mai kor problémáit.
Természetes vagy nem, de el nem tudom képzelni, hogy az én 10 évesem -vagy akármelyik ma élő 10 éves- képes lett volna véghezvinni azt a tettet, amit Annemarie tett.
Te tudjátok mit? Nem is akarom, hogy az én cserfes, veszekedős, mosolygós gyerekeim megtapasztalják azokat a problémákat, amik akkor voltak. Elég nekünk az, ami éppen adódik.

Hogy elolvastatnám-e a gyerekemmel? Attól tartok, hogy nm érdekelné. Beszélgettünk már erről A csíkos pizsamás fiú könyv kapcsán, a film felét meg is nézte, szóval hallott már a borzalmakról, mégis azt gondolom, hogy a mai világban ezt a könyvet is később fogja a kezébe venni. (Amikor megkérem rá...)

Lowry regénye megfelel azoknak a dolgoknak, amiket én figyeltem: gyerekek számára világos, érthető mondatok, egyszerű cselekmény. Viszont szükséges lett volna 1-2 esemény, dolog elmagyarázása az ellenállás, a háború kapcsán, amit nem biztos, hogy megértenek elsőre. Szerintem..

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Hűűű, gyorsan kell írnom róla, mert nagyon a hatása alatt vagyok. Már eddig is kifejtettem, hogy szeretem a skandináv krimiket, de azért várom, mikor merülnek le!? Eddig nem! :-) Pont fél órája tartottam az utolsó oldalaknál, akkor már azt hittem, hogy a frász tör rám az izgalomtól, amikor valaki a mellettem lévő ajtót elkezdte ököllel ütni. Na akkor csapott csak le rám az igazán nagy frász! Ezzel a nagyfokú izgalmat szerettem volna jelezni! :-)

Izlandon járunk egy fergeteges szülinapi partin, és egyszer csak feltűnik egy iciri-piciri lány, miközben valamit rágcsál. Azonosítás után kiderül, hogy emberi csont az a valami. Na már itt kivert a víz, de azért még a továbbiakban is szolgáltatott épp elég megrökönyödésre való okot a szerző.

Három nyomozót állítanak rá az ügyre, miután sikerül meghatározni a csonthoz tartozó további darabok, azaz a holttest maradványainak helyét. Ismét a régmúltba nyúlik vissza a történet. Több személy, család is szóba jöhet gyanúsítottként, már tényleg csak a nyomozókon múlik minden. Közben persze az ő életükbe is bele láthatunk, ők is küzdenek az elemekkel, magánjellegű problémáik vannak nekik is bőven.

Folyamatosan bontakozik ki előttünk a három szálon futó cselekmény. A kis mozaikdarabkák szépen sorban egymás mellé kerülnek, és természetesen most sem hagy minket megoldás nélkül az író.

Bepillantást ad számunkra Indridason az izlandi főváros árnyoldalaiba, a drogosok és családi drámák világába. A drasztikus családi bántalmazásról szóló részek eléggé nyomasztóak voltak, nagyon megviseltek. A szerző nem nagyon bánt csínján a mi lelkivilágunkkal. De persze ez is elősegítette a katarzist a történetben. Számomra rendkívül hihetetlen az a mértékű családon belüli elhidegülés, amivel nem most először találkoztam a skandináv krimisorozatok történetében. Gondolkodóba ejtett, hogy ez valóban jellemző a skandináv országokra vagy csak a képzelet szülötte a jelenség!?

Simán megmondom már akkor is, hogy skandináv krimiről van szó, ha nem látom a szerzőt, egyéb azonosító adatokat. Valahogy nagyon egyformák, de ezt nem hátrányként élem meg! Bírom őket nagyon! :-)

E.L. Konigsburg: Szavak nélkül

Mit tennél, ha a legjobb barátodat nevelőintézetbe zárnák egy "ügy" miatt, de te hiszel benne, és hiszel abban, hogy ő semmi rosszat nem követett el, azaz nem bűnös?

Connor és Branwell 13 évesek, benne a serdülőkorban. Branwell néhány hónapos kistestvére Nikki életveszélyesen megsérül otthon, kómába esik. Egy 911-es telefonhívás hangfelvétele miatt a fiú nevelőintézetbe kerül, a kislánnyal történtek napján megnémul, képtelen lesz megszólalni. A történet lényegéhez hozzátartozik Vivien, aki au-pairként él a Zamborska családnál, és vigyáz Nikkire, s aki szintén otthon tartózkodott, amikor a kislánnyal az eset történt.
A barát, Connor nem adja fel, naponta bejár az intézetbe, s mivel hallott a "Szkafander és pillangó" c könyv szerzőjéről Jean-Dominique Babuby-ról, aki a szeméve kommunikált, Connor is kialakított egy képkártyás kommunikációs formát a barátjával. Ennek segítségével és Connor testvérének segítségével - 27 éves Margaret- kibogozzák a csomókat, a homályos részeket felderítik. A regény serdülő fiataloknak íródott. Olvashatunk benne az au-pairségről, a dohányzásról, a serdülőkorról, a barátságról, a családi kapcsolatokról, a csonka családoknál előforduló problémákról.
Szerettem olvasni, próbáltam kibogozni, fényt deríteni, s bár sokkal nagyobb dologra számítottam, nem szomorodtam el, sőt inkább örültem. Figyelemfelkeltő számomra az ok, ami miatt Branwell, a testvér, aki az eset napján elnémul vagy megnémul nem beszél az esetről, nem beszél, nem szólal meg, addig, amíg....
Érdekes volt erről olvasni, majd később arról hogy a problémák változásával, felgöngyölítésével mennyire változott a helyzet.

Érdekes dolog ez némaság. Tudom, hogy a gyerekeknél előfordulhat a mutizmus/elektív mutizmus, azaz gyermek visszautasítja a beszédet, kiválasztott személyekkel vagy helyzetben vagy időpontban kommunikál. A gyermek beszédprodukciója és beszédmegértése ép. Az állapot kialakulása környezeti, pszichés eredetű, de az ártalmak csak azoknál a gyermekeknél váltanak ki tartós viselkedésváltozást, akiknél ezt alkati adottságok is elősegítik.

Hogy Branwell mutizmusban szenvedett abban az időszakban vagy csak szégyenkezett, mindenki döntse el maga. Egész egyszerűen nekem egyből ez a betegség jutott eszembe a némaság kapcsán. Természetesen nekem is megvan a véleményem...

James Patterson - Lisa Marklund: Üdvözlet a gyilkostól

"Róma, Párizs, Koppenhága, Frankfurt Európa nagyvárosi szállodáiban ifjú párokat találnak vérbe fagyva és különös pózba rendezve. Kannon, a New York-i nyomozó lányával Rómában végeznek, így a férfit személyes bosszúvágy is fűti. Az elkövetők nyomot ugyan nem hagynak maguk után, ám azt előre jelzik, hol csapnak le legközelebb: egy helyi újságnak küldött képeslapon jelentik be, hogy mire készülnek. Stockholmban a bűnügyi újságírónő, Dessi Larsson a képeslap címzettje. Kezdetét veszi a hajsza. A svéd riporternő és az amerikai nyomozó mindent elkövetnek, hogy kiderítsék: mi vezérli a könyörtelen gyilkosokat, s hol a hiba tökéletesnek tűnő számításukban."

Először James Patterson nevére lettem figyelmes, hiszen tőle már olvastam egy-két könyvet. No meg ott volt az a kellemes borító is, amire egy igazi ínyenc biztos, hogy elsőre felfigyel. Így ez a két dolog együtt máris meghozta a kedvemet ahhoz, hogy ez a regény biztosan felkerüljön a beszerzendők polcára (mert hogy nekem olyan is van). :)

A történet izgalmas, kellően fordulatos és meglepő, ám mégis van benne valami amiért az ember azt fogja gondolni, hogy ebből hiányzott valami. Valami, amiért nem fogja megadni az olvasó a maximális pontot. Talán túl egyszerű, talán túl könnyed volt, nem is tudom, pedig helyenként bizony alig lehet letenni a könyvet. De az is lehet, hogy az én mércém túl magas ahhoz, hogy egy regényre megadjam azt a bizonyos öt pontot. Miközben írom a bejegyzést próbálom megfogalmazni a miérteket, de sajnos ebben a formában ez lehetetlen számomra, egyszerűen csak el kell olvasni, hogy tudjátok miről is beszélek. :)

Olyan regények esetében ahol nem egy, hanem két szerző alkot közösen, mindig elgondolkodom, hogyan is lehet a kettőjük munkáját úgy összehangolni, hogy ebből az olvasó semmit se vegyen észre. James Patterson és Liza Marklundnak ezt sikerült tökéletesen megvalósítaniuk, én mint laikus észre se vettem, hogy ketten írták, sőt a végén már azon gondolkodtam hogy valóban két írója van-e ennek a történetnek. Bizony remek alkotópáros ők ketten. :)

A két főszereplő annyira különbözik egymástól, mint a tűz és víz, ám mégis ettől alkotnak igazán jó párost. Dessi Larsson egyáltalán nem akart ennyire belefolyni a nyomozásba, de a sors másképp döntött. Jacob Kanon éppenséggel nem az a sármos pasi, akit a nők bálványoznának, mivel a megjelenése hagy némi kívánnivalót maga után, vagy legalábbis egy szappant valaki nyomhatott volna a kezébe, akkor legalább nem bűzlene annyira. Ha valaki az iránt érdeklődne, hogy melyik karakter volt számomra a szimpatikusabb, akkor egyértelműen Jacobra esett volna a választásom. Annak ellenére, hogy a fürdés messze állt tőle mégis nagyon tetszett az az elkötelezettség amivel a nyomozást véghez vitte. Karakán, magabiztos és határozott férfi.

James Patterson és Liza Marklund első közös regénye talán meghozta volna a várva várt sikert, ha egy kicsit ütősebb, csattanósabb lenne a történet. De mindezektől függetlenül a krimirajongóknak kötelező, mert a szórakozás garantált. :)

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell

A szerző nem is gondolta volna, hogy egy mondat, egy kérés miképpen fogja megváltoztatni a jövőjét, az életét. Ez a mondat egy 80 éves rabbi szájából hangzott el, így szól: "Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"

Bár a rabbi a közelgő halálára készült, mégis még hosszú évekig tartó kapcsolat alakult ki közöttük, amely időről-időre, folyamatosan mélyült el.

Albom zsidó vallása ellenére egy katolikus lányt vesz feleségül, ebből következően nyilvánvalóan nem gyakorolja vallását. Ugyan meg sem tagadja, amolyan közönyösen éli e tekintetben életét.

A rabbival való beszélgetésekből merít bölcsességet, hitet, tiszteletet más emberek, azok vallásai iránt. Sokat jelent neki a rendszeres találkozás Lewis rabbival. Annak életszeretete, vidámsága az ő látásmódját is teljesen átalakítja, megváltoztatja.

Nagyon őszinte, nagyon tiszta sorokat osztott meg velem Albom. Eléggé kihegyezett a fülem a témára, sokat foglalkozom a miértekkel, hogyanokkal, az élet nagy dolgaival. Talán túl sokat is. Így nagyon nagyot kell mondani nekem, hogy meghalljam!

Én nem hiszek abban, hogy minden vallás egyfelé vezet. Szerintem csak egy út van. Én is hiszek valamiben. Nagyon. Viszont egy mondat nagyon megragadott a könyvben:

"…azzal nem tagadod meg saját vallásod igazságát, ha elfogadod, hogy mások más valamiben hisznek!"

Jo Nesbø: A megváltó

Harry Hole, Harry Hole, Harry Hole...
Harry Hole egy fogalom. Egy baromi jó nyomozó. Aki fittyet hány a szabályokra, akinek a pisztoly csak nyűg, aki megvédi önmagát.
Harry Hole, aki az eltelt fél év alatt sem változott sokat: ismét elhagyta a csaja, ismét hiányzik Olegnak (-nek), ismét nyomoz, ismét leissza magát a sárga földig, ismét állandóan cigarettázik, ismét nyomoz, ismét nem alszik eleget... mégis hatalmas változást lehet észrevenni rajta: sajét bevallása szerint is öregszik, képes dicséretet mondani, és eljár -néha- az Anonym Alkoholisták klubjába. Ennyi Harryről.

Jo Nesbo tovább írja az oslói rendőrök sztoriját, ismét nyomozás-nyomozás hátán. Most nem az izzasztó hőség, hanem a fogcsikorgató hideg a társa, amikor is az Üdvhadsereg kötelékében álló, ott dolgozó fiatalembert az utcán, egy rendezvény közben megölnek. Illetve egy valaki öl meg, akiről már az elején kiderül, hogy profi gyilkos, aki a jugoszláv háborúban megtapasztalt egyet- s mást.

Nagyon előreszaladtam: a történet egy 12 évvel korábbi eseménnyel kezdődik, amit annyira magamba zártam, megjegyeztem, hogy sok-sok szereplőt be is tudtam helyettesíteni, és a fonalra rá is jöttem szép fokozatosan a krimi vonalára, megoldására.

Az egyetlen kérdésem csak a jugoszláv vonal volt, de azt pedig simán belepasszentoltam. Nem, semmiképpen nem tudnék ilyen könyvet írni (se rosszat, sem jó, se krimit, se romantikust), de erre most részben ráéreztem. De az, hogy ez megtörtént, nem von le semmit abból az értékből, hogy Jo Nesbo érdekes pörgő krimit alkotott, Harry Hole pedig hozta a maga formáját.

Sok beszédnek sok az alja, én nem nem tudok írni erről a krimiről.
Szóval meghal Robert Karlsen, aki helyettesítette a testvérét Jon Karlsent, így az olvasó már az elején kiabálhat, hogy ez így nem jó, nem őt kellett volna megölni...... kell még valaminek történnie!
..és így is lesz..... Profi gyilkosunk- Christo Stankic, aki semmiről nem tud, csak a feladatát ismeri, véletlenül, még a hazautazás előtt megtudja, hogy nem a megfelelő férfit küldte a másvilágra, így marad, hisz egy lelkiismeretes személyről van szó: csak a megérdemelt munkáért jár a fizetség :D!
Így marad Oslóban, és kaméleon módjára megy, megy, és mindig csak megy, hogy végrehajthassa a feladatot. Néha felhúztam a szemöldökömet a folyamatos elkerülések miatt, vagy, hogy ez+az nem azonnal történik egy rendőrségi vizsgálat alatt, de kritizálni nem merem a rendszert, mert azt sem tudom, mi, hogy működik a nyomozások területén. Csak osztanám az észt! :))
Szerintem nagyon jól ábrázolta az író Christo Stankic-ot, volt pillanat, amikor még szimpatizáltam is vele.
Miközben peregnek az események, előkerülnek hullák, úgy bontakozik ki a történet, és úgy tekinthetünk bele a norvég Üdvhadsereg életébe, szabályaiba, előírásaiba, szigorú működésébe.
Harry Hole-nak drukkolunk, de tudjuk, hogy ő fog nyerni, csak az a kérdés, hogy hogyan göngyölíti fel az ügyet...
Felgöngyölíti az ügyet? Persze, még azt is megtudjuk a végén, hogy ahol Herceg van (volt), ott Királynak is kell lennie... képet kapunk a királyról is?

..mi történik Christo Stankic-csal? Vajon megfagy a hideg norvég utcákon? Vajon elkapja Harry Hole vagy akárki?
El kell olvasni..., mert hiába adtam én rá csak 7,5 csillagot, az egy jó osztályzat, érdemjegy vagy akármi. Annyi az egész, hogy ez nem nyűgözött le annyira...

Camilla Läckberg: A prédikátor

Meg kell mondjam, ez azért most picit jobban esett, mint a Jéghercegnő. Ott egy kicsit lelombozódtam, ahhoz képest, milyen nagy elánnal futottam neki a skandináv krimiknek. Most ismét felfelé ível a görbe! :-)

Patrik és Erica már megint nem tudnak a se..., bocsánat, a fenekükön ülni egy helyben. Bár Erica bizonyos fizikai gátak miatt most inkább csak a háttérből próbál közreműködni, de a férfi, illetve a kisváros élete ismét fenekestül felfordul.

Holtan találnak egy német nőt, de ez még nem minden, mert bónuszként két csontváz is ott hever alatta, akik azonosítása szintén nem egyszerű feladat. Az izgalmak fokozása érdekében persze, hogy azok is bűncselekmény folyományaként kerültek oda.

Ismét kiderül, hogy a kisváros lakóközössége nem biztos, hogy jól ismeri minden tagját, egyáltalán nem lehet rá mérget venni, hogy minden és mindenki az, aminek látszik. Két testvérpár, azok családi viszálya is nehezíti a nyomozást. Az kezdettől fogva egyértelmű, hogy tudhatnak valamit, de mindenki a másikra mutogat, saját sebeiket nyalogatják, a maguk igazáért küzdenek, szó szerint foggal-körömmel. Ez a család egy jó nagy vegyes felvágott. Van itt minden, vallási fanatikus, notórius bűnöző, étkezési zavarokkal küzdő, szép leánykorát sirató anya, vérfertőzés stb. Úgyhogy bármi belefér, hadd durranjon!

Közben fogy az idő, mivel újabb eltűnt személyt jelentenek be, aki valószínűleg emberünk kezei között van, az élete forog kockán, ha egyáltalán még életben van. A nyomozócsoportban sem működik minden akadálymentesen, a szokásos ellentétek ott is felütik a fejüket.

Nagyon szeretek benne élni Fjällbacka mindennapjaiban, ha csak egy könyv erejéig is.

Már a Jéghercegnőnél is észrevettem, hogy sokszor magyarázza egyik mondatát a másikkal, ami néhol felesleges, de tény, hogy itt már jóval kisebb mértékben fordult ez elő.

Igaz, kicsit szaftosabb végre számítottam, na nem a vérmennyiség és törött csontok tekintetében, hanem a kiszámíthatatlanság terén, de azért ismét jól szórakoztam. Szóval nekem nagy meglepetést nem okozott a vége, pedig nem vagyok egy észlény, ha a gonosz kilétét kell kitalálni bármilyen krimiben.

Jo Nesbo: Boszorkányszög

Erősen gondolkodtam egy napig, mit is írhatnék egy krimiről...
Egy krimiről, amiben még gyilkolnak is.
Egy krimiről, amiben nem is egyszer gyilkolnak, de mit lehetne még írni róla, hogy ne legyen spoiler!

Oslo, hőség.
Meleg, kánikula, szabadságolások, amikor a történet elkezdődik.
Mivel nem olvastam a Boszorkányszög előtti részeket, így itt találkoztam először a szereplőkkel, itt zártam a szívembe Harryt, itt kezdtem el szeretni és nem szeretni. Mit írhatnék a szereplőkről, hogy ne legyen spoiler? Van pl. egy Tom, aki izmos; van egy Beate a különös képességével és a szégyenlősségével; van egy Bjarne az állandó felpuffadásos gyomorfájásával. :D

Harry egy jó zsaru, aki nyomoz, éjszakázik, piál, a nője elhagyta, ő még mindig utána vágyódik... Tulajdonképpen majdnem sztereotípia lehetne, hisz nagyon sok rendőr, aki a gyilkossági ügyekben nyomoz, így van beállítva (vagy csak én gondolok mindig a lúzer Bruce Willisre a Drágán add az életedben?), szóval olyan elképzelhető volt számomra, de mégis mellette álltam, és drukkoltam neki, nyomoztam vele.

Az események zajlanak elég hamar lesz egy holttest, vajon ki tette? miért tette? hogyan tette? hova rejtette? ki utazik? hova utazik? hamar kiderül, hogy a holtestek száma nem áll meg egynél, hogy amit elhittem, az nem úgy van, és akit a gyilkosnak hittem, az nem az lett.

A jó krimi ismérve mi lehet?
- hogy orrunknál fogva vezet minket?
- hogy a cselekmény soha "nem ül le"?
- hogy azonosulunk egy rendőrrel (rossz esetben a bűnözővel :D)?
- hogy nem tudjuk letenni a könyvet?

Ez egy jó krimi volt számomra (bevallva, nem szoktam ilyen irodalmat olvasni), mert izgalomban tartott, mert nehezen tettem le a kezemből, mert a cselekmény fogva tartott, drukkoltam Harrynek, és azért is jó volt, mert a végén a fejemre csaphattam: "Hogy én mekkora xxxxxxxxx vagyok!" Ugyanis egészen addig a pillanatig (a 28. oldaltól kezdve) gondoltam valakire, aztán egy másik valakire, aztán már együtt a kettőre, és ez elment egészen ötig, mint ahány csúcsa van a pentagrammának.

Igen, nagyon klassz könyv, érdemes elolvasni. Természetesen csak úgy írom le a hibáit, hogy én ilyet sem tudnék írni, fantáziálni sem.
Ezeket az észrevételeket is csak azért vettem észre, mert fiatalabb koromban sok-sok amerikai akciófilmet láttam, s bár az egész film alatt tettem fel kérdéseimet a mellettem ülőnek (szimplán értetlenségből), azért ragadt rám valami:
- Én egyből az utcanevet kerestem volna a térképen.
- A végét másképp írtam volna meg: szeretnék egy alternatív véget kedves Író úr, ahol ........................ és .................................! Köszönöm!


Olvassátok, értékeljétek és valljátok be nekem, ti rájöttetek-e?

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

Nem igazán tudok leszakadni mostanában a skandináv krimikről, úgyhogy erre is sort kerítettem. Az előző kettő után (Árulás, A megváltó) nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg valami csoda birtokában vannak-e ezek a skandináv írók? :-) Most azért picit elégedetlen voltam, némiképp erőltetett volt néhol a történet, bár mindvégig talány maradt számomra a végkimenetel.

Erica, a főszereplő Stockholmból tér haza Fjällbackába, a szülői házba. Tervei szerint nyugalomban befejezi legújabb könyvét. Ennek a nyugalomnak viszont elég hamar lőttek, mivel legjobb gyermekkori barátnőjét, Alexet vérbe fagyva találják. A halott nő családja felkéri Ericát, hogy írjon egy életrajzi megemlékezést Alexről.

Nehezíti a helyeztet, hogy bár gyermekkorukban elválaszthatatlan barátnők voltak, Alex nagy hirtelenséggel lépett ki az életéből, elköltöztek szülőfalujukból, onnantól kezdve senki nem hallott róla.

Ahogy mindjobban beleássa magát Erica a részletekbe, annál több elvarratlan szál, rejtélyes töredék kerül napvilágra. A mozaikdarabkák összeillesztése egyáltalán nem tűnik egyszerű feladatnak. Eleinte öngyilkosságként kezelik az ügyet, de ez az elmélet elég hamar megdőlni látszik.

A nyomozást Patrik Hedström vezeti, aki fiatalkora óta rajong az írónőért, aki erről mit sem sejt. A férfi egy váláson van túl, úgyhogy szabad a pálya... Mellesleg pedig a lány nagyon sokat segít neki a nyomozásban, úgyhogy van ürügy a talált randikra is.

A nyomozás, az írás nehézségei mellett Ericának a saját életét is rendbe kell szednie. Szerelmi élete is kétesélyes, de itt a remek alkalom, hogy helyes mederbe terelje a dolgait.

Összességében egy izgalmakkal teli krimit olvashattam egy ígéretes, fiatal írónő tollából.

A levonás oka még a sok-sok helyesírási hiba volt, amelyek minduntalan elvonták a figyelmemet a történetről. Egyébként pedig azért még mindig skandináv krimi fan vagyok!!! :-)