Jodi Picoult: Sorsfordítók

Na ez az első könyve Picoultnak, ahol egy kicsit mérges vagyok. Éppen egy félpontnyira vagyok mérges, de amiatt azért nagyon! Pontosan a vége miatt, de erről majd később. Amúgy pedig a színvonal a megszokott, nálam nyilván az elfogultság jellemző, és adott jó sok gondolkodni valót is. Picoult az Picoult, valaki vagy szereti vagy nem. Nálam a könyvei megjelenésének a híre azonnal tulajdonlási vágyat indít be, úgyhogy ez van!

Ahogy azt megszoktuk, újból távolról elkerülte az egyszerű témákat. :D Megint egy olyan történést boncolgat, ami érinti az erkölcsi értékrendet, különböző társadalmi megítéléseket, családi viszonyokat, szóval nagyon sokrétű, nagyon sok szempontból lehet "ítéletet hozni", és ismét ránk bízza, hogy mérlegeljünk, értékeljünk.

Van két fiatal, Chris és Emily, akik születésük óta ismerik egymást, jó barátok, később pedig, kamaszkorukban szerelmespárrá válnak. Ezt egyébként már a szülők is eltervezik egészen kicsi koruk óta, úgyhogy a sorsuk szinte előre meg van írva. Egy darabig. Ebből is lehet következtetni, hogy nem csak ők, családjaik is szoros, napi kapcsolatban vannak, így mindenkit mélyen megráz, mikor megkapják a szörnyű hírt, hogy Emily öngyilkos lett. Természetesen nem ilyen "egyszerű" az eset, hiszen ott volt vele Chris is, ráadásul a lövés a fiú apjának fegyveréből származik.

Egyértelmű, hogy nem folyhat tovább úgy az élet, ahogy eddig, minden felborul, a két család egy pillanat alatt eltávolodik egymástól. Megkezdődik a nyomozás, és minden jel arra mutat, hogy Chris ölte meg a lányt. Azt tudhatjuk, hogy létezett köztük valamiféle egyezség, de hogy ez arról szólt-e, hogy együtt ölik meg magukat, illetve valami másról, az mindvégig rejtve marad, csak találgathatunk és sejtéseket boncolgathatunk, mint ahogy az lenni szokott.

Van egy szál, ami a történet elejétől kezdve időről-időre feltűnik, ami szerintem végig a kulcsa volt a történteknek. És pont ennek a szálnak a lezáratlansága miatt haragudtam a könyvre, mert azzal az én igényeim alapján kezdeni kellett volna valamit. Hiányérzetem volt, fájt, dühös voltam miatta.

Szól ez a könyv az elengedésről, megbocsátásról, bosszúról, szeretetről, szóval szinte minden benne van, ami az élethez kell, illetve annak hiányához.

8/10

Jodi Picoult: Vezeklés

"Elvehetik tőlem az otthonom... A pénzem, a feleségem, a gyerekem. Elvehetik a megélhetésem, az ételem, az unokám, de nem vehetik el az álmaimat."

Picoult és mégis más.

Több olvasó ismerősöm is örülhet az előbbi a mondatomnak. Olyanok, akik a bestseller író Jodit nem kedvelik; olyanok, akik a regényeiben folyamatosan megjelenő tárgyalást nem szeretik.

Bár ez a történet is egy olyan témát takar, amelyiken már alig maradt valami újdonság, hiszen a holokauszt témája, a második világháborúban, a zsidókkal szemben elkövetett borzalmak már annyi helyen, dokumentumban, regényben, megemlékezésekben megfogalmazódtak, hogy lehetséges, hogy valaki ezért nem kedveli majd.

A könyv két központi szereplője a magányos 25 éves nő, Sage, aki éjszaka, hogy ne kelljen találkozni senkivel, hogy ne láthassa senki a sebhelyes arcát, pékként dolgozik és egy nős férfi szeretője. A másik fontos figura a 90-es éveiben járó Josef Weber, aki az amerikai kisváros fontos és megbecsült polgára, akit mindenki szeretett, akire mindenki szeretettel gondol vissza.

Ők ketten egy terápiás csoportban találkoznak, s itt  kötnek barátságot egymással: összejárnak, sakkozni kezdenek, beszélgetnek. Az öreg úr arra kéri a zsidó felmenőkkel rendelkező vallását nem gyakorló lányt, hogy segítsen neki meghalni. Nem beteg, hanem a második világháborúban SS-tisztként sok ember halála és megalázása az ő kezén száradt, de utána elmenekült, és tisztes polgárként egy kedves feleséggel élte az amerikai életét. Az élet megkímélte őt, nem halt bele a rákba, nem sikerült az öngyilkossága, szeretne végre békében megnyugodni.

".. a reményvesztett emberek sokszor olyasmit is megtesznek, amire egyébként nem lennének képesek."

Sage első felindulásában azonnal a rendőrségre siet, hogy feljelentse őt, majd elindul egy gépezet. S miközben a saját élete sem működik megfelelően, még magára teszi ezt a terhet is, amelynek hatására a saját nagymamájával, Minkával is közelebbi kapcsolatba kerül.

Picoult stílusának megfelelően Josef, Sage gondolatait ismerhetjük meg, s mellettük az FBI-os Leo véleményét is megismerjük. Minka gyermekkori lengyelországi története egy nagy fejezetet kapott, amit olvasva elfelejtettem a háttérben meghúzódó Sage-Joseph párost, és nagyon örültem, hogy az írónő nem szabdalta szét a nagymama visszaemlékezését, amely a kilátástalanságot, a halálra vágyást, a bátorságot mutatta.

A Vezeklés (The Storyteller) egy kitalált történet. Bár, amint mondtam, az olvasható borzalmakkal már máshol is találkozhattunk, de a benne lévő kérdés miatt egy új szemszöggel találkozunk.

A kapcsolódási pont mindig kiderül, a szálak közelítenek egymáshoz, a vége felé kialakulnak a saját vélemények, a gondolatok, hogy segítenénk-e, hogy megbocsátanánk-e, hogy vajon meglesz-e az a kis plusz, amit megszoktunk már az amerikai szerzőtől, s vajon ha meglesz, ki is találjuk-e?

A történetben kiderül, hogy Minka túlélését segítette egy olyan történet, amit őt írt gyermekkorában, ami segített neki a borzasztó világ elviselésében, majd a továbblépésben is. Ennek a vámpíros mesének fontos szerepe van a könyvben, s ezen kívül színezi az egész írást, elválaszt egymástól gondolatokat, elgondolkoztat, párhuzamot huzat.

"Az upiórok olyanok, mint a zsidók. A nép szemében ők a vérszívók, sötét és rémisztő lények. Rettegnek tőlük, fegyverrel, feszülettel és szentelt vízzel harcolnak ellenük."

A könyv olvasása ismét megríkatott, mint mindig. Ahogy Josef gyermekkoráról, a művészlelkű testvére megvédéséről, a verekedéseiben elért sikerélményeiről, a saját testvére ronggyá veréséről olvastam, elgondolkodtam, hogy vajon ezek a sikerek elegendőek voltak-e számára, hogy egyenes útja legyen egy sikeres SS-tisztség felé?Nem menthetők fel ezek a bűnösök, de nem tudhatjuk, hogy ki hogyan jutott el idáig, hogy megfeleljen a hitleri elvárásoknak, hogy odáig jusson, hogy csak a napi eszméletlenre piálás segít neki feldolgozni a saját maga tetteit, az aktuális háborús életét?

"Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk -melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen."

Nincsenek ebben az időszakban itt elhunyt vagy itt túlélő rokonaim, egyszerűen túlságosan érzékeny vagyok.

"Néha nem kell más, hogy visszaváltozzunk emberré, csak valaki, aki annak lát bennünket -bármilyen visszataszító alakban is mutatkozunk előtte."

Elfogultan, de mindenképpen 5*, és tovább gondolkozom a végén, a nem leírt folytatáson.

10/10

Sara Rattaro: Tiéd az életem

Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?

Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:

"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."

Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket? 

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."

Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam. 

Luce, a lányuk kórházba került.

Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?

Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.

..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani.  Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...

... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?

Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

7,5/10

Jodi Picoult: Vezeklés

Azt gondolom, csak idő kérdése volt, hogy Picoult, a nagy társadalmi vitákat kiváltó témákat boncolgató írónő eljusson a holokauszt feldolgozásához is regény formájában. Most duplán voltam elfogult a téma és az író személye kapcsán is.

Sokan vannak, akiknek böki a csőrét a téma, de a személyes véleményem még mindig az, hogy örülök, ha valaki hozzáértő újból és újból megkongatja az emlékezés harangjait és nem hagyja feledésbe merülni a történteket. A könyv fő kérdése is az, hogy hosszú évtizedek múlva elévülhet-e egy emberiség elleni bűncselekmény? Egy, már az élete végén járó öregembert felelősségre kell, illetve lehet-e vonni?

Sage Singer nem túl izgalmas, inkább rejtőzködő mindennapjait éli. Éjszakai műszakot vállal egy pékségben, hogy minél kevesebb emberrel kelljen találkoznia. Napközben szinte csak saját démonaival vívott harca miatt megy ki az utcára, akkor is a megszokott kis terápiás csoportot látogatja meg. Itt ismerkedik meg Josef Weberrel, akivel szoros barátságba kerülnek, olyannyira, hogy egy napon az idős férfi olyan titkot oszt meg a lánnyal, amely feldolgozásához időre, segítségre van szüksége.

Ha nem lenne elég csupán az információ Josef múltjából, akkor még ott van az a tény is, hogy a lányt kéri fel egy olyan dologra, ami már csak hab a tortán. Erkölcsi kérdések tömkelegét veti fel a történet, bár számomra itt nem volt kérdéses, ki mellett állok. Ez Picoult többi történeténél nem szokott egyértelmű lenni, mindig vívódok, de itt egy percig sem haboztam.

Sage felmenői között található több zsidó származású személy is, köztük szeretett nagymamája. Azt tudja róla, hogy megjárta Auschwitzot is, de részletesebben nem ismeri a történetét. Így amikor megtudja, hogy Josef magas rangú náci tiszt volt Auschwitzban, nem csak mint egy történelmi borzalommal szembesül, hanem személyes érintettsége is igen nagy. Bár a háború elmúltával a férfi tisztes tanári állást vállal egy amerikai kisvárosban, ahol megbecsülik, tisztelettel néznek rá, utóbb megtudjuk, hogy sokszor várja a megváltó halált. Ennek ellenére legyőz baleseteket, a rákot, öngyilkossági kísérlete is kudarcba fullad, mintha a sors sem akarná, hogy ilyen "könnyen" szabaduljon.

Amikor Sage a hosszas sakkpartik, kávézgatások után szembesül a szörnyű igazsággal, szerintem a legjobbat teszi, felkeresi az FBI azon részlegét, amely a háborús bűnösök felkutatására specializálódott. Miközben küzd saját problémáival, életének ez a vonala is nagy terhet rak rá.

A regényben - ahogy megszokhattuk Picoulttól - váltakozva ismerhetjük meg folyamatosan mindegyikük álláspontját, köztük Leo-ét, az FBI-os munkatársét is. A legrészletesebb természetesen Minkáé, a nagymamáé, kinek szörnyű visszaemlékezései szinte külön szerepet kaptak a könyvben. Picoult egyébként tisztességes, mert próbálja Josef cselekedeteit is igazolni valamiféle gyermekkori traumával, de nem hiszem, hogy ezek bárkinél is megbocsátást eredményeznek.

Szóval lehet azt mondani, hogy lerágott csont már a téma, de azért csak rágjuk, rágjuk...

10/10

Sara Rattaro: Tiéd az életem

Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?
Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:

"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."
Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket?

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."

Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam.
Luce, a lányuk kórházba került.
Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?
Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.
..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani. Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...
... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?

Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

7/10

Cecelia Ahern: Életed regénye

Elég lenne annyit írnom, hogy kedvencet avattam ezzel a könyvvel!

Cecelia Ahern-nel úgy vagyok, hogy mindig várom az új könyveit, tetszik az írónő stílusa, de nem mindegyik jut közel hozzám.

Az Életed regénye viszont betalált!

Kiindulópontja olyan, mint a többinek: van egy nő, akinek problémája van, ebből kell kikeverednie. Élnie kell tovább az életét, dolgoznia kell, fel kell magát söpörnie a piszokból, be kell fejeznie az önsajnálatot, fel kell rugaszkodnia a felszínre.

Katherine, azaz Kitty Logan újságíró. Egy olyan újságíró, aki az ösztöneire hallgatott, önmagába nézett, mély, tartalmas írások kerültek ki a kezei közül az Etcetera magazin munkatársaként, ám amikor egy tévécsatornához került, az ottani morál, a műsor megváltoztatta, s egy orbitális hibát vétett. Akkorát, hogy az újságokon kívül még a bíróság is vele foglalkozott, rezegni kezdett a léc az írásos munkáját illetően is, s ráadásul a magánélete is negatív fordulatokat kezdett venni: meghalt főszerkesztő barátnője, szerelme kiköltözött a lakásból, s napról-napra mindenféle atrocitás érte őt.

Kitty azonban kapott egy (utolsó?) lehetőséget attól az embertől, aki még bízott benne: egy lista, száz névvel.
Ennyi. Kik ezek? Mit akart velük Constance az elhunyt barátnő? Mit akart róluk írni? Milyen kapocs van közöttük? Kittynek két hete van ezt a témát kideríteni, felgöngyölíteni és megírni a vezércikket.

Ahogy olvastam és megismertem az embereket, a történetüket, elgondolkodtam, hogy én kinek mit jelentek? Alkotok-e maradandót? Mennyire örülök a visszajelzéseknek? Milyen az életem? Mary-Rose-t nagyon szerettem, sokszor azt gondoltam, hogy bár lehetnék olyan, mint ő. Eva Wu munkáját irigyeltem , Birdie 85 éves életfelfogását kedveltem. Mindegyik névbe belemerültem, és érdekelt, hogy Kitty mit is fog írni vezércikknek.

Nagyon örültem, hogy most semmi misztikus természetfeletti barát, másik én nem került elő, hanem csak az élet, ahogy Kitty küzd, próbálkozik -olykor némi baráti segítséggel- próbál lábra állni, s ahogy élete kezd helyreállni, hogy a végén újra pillangóvá változhasson.

"..talán jelentéktelennek hisszük magunkat, unalmasnak találjuk életünket, mert nem csinálunk eget rengetően nagy dolgokat...."

10/10

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

Aki ismeri Jodi Picoult könyveit, stílusát, annak nem kell reklámoznom, hogy érdekes, olvasmányos és mindenképpen elgondolkodtató történeteket kapunk tőle.

Aki nem ismeri Jodi Picoult könyveit, de szeret olvasni, az most azonnal rohanjon és vegyen egyet a legközelebbi könyvesboltban, és garantáltan elkerül a világ nyüzsijéből, belemerül egy olyan történetbe, amely elegendő alapossággal szolgál egy olyan területtel kapcsolatban, amely körülöttünk (legalábbis Amerikában) előfordulhat. Legyen szó egy betegségről vagy egy pszichés állapotról, vagy akár az amis vallásúakról.

Mert ez a könyv róluk szól, velük kapcsolatos. Katie Fisher egy 18 éves amis lány. Az amis vallás legszigorúbb oldaláról, szegmenséből, akik leginkább betartják az általuk felállított szabályokat, elektromosság, autók nélkül élnek, nem kérnek az igazságszolgáltatásból, az orvosi ellátásból, semmilyen olyanból, amely a "külvilággal" összekapcsolódik. Az amisok számára az egyediség, a másoktól való különbözőség bűn, az egyformaságot kedvelik. Az önellátás, a fizikai munkák, vagy éppen az élethez szükséges 8 osztály elvégzése mind az alap feladatok között vannak. Ennyi és nem több. A tanulás felesleges, hiszen mindenkinek megvan a maga feladata a családban, a gazdaságban. Ennyi, ezek és nincs tovább. Bár a fiatalok a felnőtt keresztelkedés előtt kipróbálhatják az angoloké-hoz hasonlítható életet a sörivással és a táncolással, de a keresztelkedés után ezek már bűnnek számítanak.

Mondhatjuk, hogy furcsák, sokak szerint őrültek, hogy ennyi 20.-21. századi "jóból" nem kérnek, de közben rájövünk, vagy rájöhetünk, hogy esetleg sokkal szebben élnek. A becsületesség, a jóság, a természetességből jövő segítőkészség bennük nevelődik, bennük lakozik. Önmaguk az utolsó helyen állnak önmagukkal szemben. Minden előrébb való, még, ha nem is kerülnek ki jól belőle. Az idősek már beleszoktak. A fiatalok pedig nem kérdőjelezik meg. Vagy megkérdőjelezik, de a családi összetartozás fontosabb ennél. Van, aki kiszakad, aki elhagyja a vallását, de azt is tudja, hogy a bűnei bevallása után, és egy időnyi kiközösítés után visszamehet a családba, a vallásba.

Ki is ez a Katie Fisher, akit az elején említettem? Egy fiatal lány, aki szült egy kisfiút, de ez a gyermek meg is halt. A történet elején megjelent a rendőrség, az ügyészség, és máris egy gyilkossági váddal találjuk szemben magunkat. .. és igen, ismét nyomozós, ügyvédes történet Picoult tollából. Ellie, a sztárügyvédnő -túl egy szakításon, a helyzetektől való menekülés közben- egyszer csak Katie családjában találja magát, és védelmébe veszi a fiatal nőt, s miközben megismerjük az amis családot, kibontakoznak a halál és annak előzményeinek körülményei, vagy éppen a lehetséges története, s máris megkedveljük vagy elítéljük Katie-t. Mert biztos döntünk valahogy, mert elképzeléseink születnek, alakulnak.

Míg ezeken gondolkodunk, és haladunk a történetben, hirtelen el is érkezünk az esküdtek tanácskozásáig. De az eddig megtett út fordulatos, olykor "leesik az állam" típusú, s bár sokat sejtető, mégis képes újat nyújtani. A vége? A többi könyvéhez hasonlatos. Talán nem annyira zuhantam össze, talán nem gondolkodtam a végén annyit, de az írónő hozta a megszokott formát.

Jodi Picoult-nak egy régebbi története ez. Mégis lehet naprakész, éppen az amis gondolkodás miatt. Az összetartozás, a segítségnyújtás, ami egyre távolabb kerül a mai kor emberétől. S bár nem voltam elégedett Aaron (Katie édesapja) karakterével, inkább azt mondom, hogy ez nem tetszett. Értem én, hogy nagyon kellett a történetbe.  De, ha ez minden amisnál így van, azaz, hogy a feleség abszolút a férje akaratát kell, hogy teljesítse, akkor nagyon elszomorodom, és ítélkezem is, bármennyire nem szabad.

Athenaeum Kiadó
2013

Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai

"Mert amikor a dolgok rosszra fordulnak, az erősek továbbmennek."

Wildflower Hill, olyan szépen hangzik...


Sok esetben nem tudom pontosan lefordítani a könyvnek a címét, így nem is hasonlítgatom a magyar címhez, de amikor megtudtam, hogy az eredeti cím egy ausztrál birtoknak a neve, akkor elgondolkodtam, hogy én hogyan fordítottam volna le. Nekem nagyon tetszik, amikor valamiféle néven nevezik a házakat, birtokokat, telkeket, de azt is tudom, hogy nálunk sok esetben más címet adnak egy új megjelenésnek, valami figyelemfelkeltőbbet, impozánsabbat. Nos, mindegy, csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy a vadvirágok lányai kicsit félreértelmezhető: azt hittem bohókás réten-mezőn szaladgálások lesznek mezítláb örömben és boldogságban!

De nem. Birkák közötti munkás napokba csöppentem be, amelyek ezen a vadvirágosnak nevezett birtokon történtek.

A történet két szálon fut, amolyan családtörténet, ha nem vesszük nagyon szigorúan. Egyik szál, a jelen történései, Emmáé, a híres balerináé, a másik szál amely a múlt eseményeit fűzi fel, ez a már elhunyt Beattie-é, s elég hamar kiderül, hogy nagymama-unokája párosáról van szó. Emma londoni élete kicsit felborul -minden területen- egy baleset és a karrierje következtében, s egyszer csak a szülei ausztrál házában találja magát, s még egy kicsivel később már egy repülőgépen ül, ami a nagyija régi, még eladatlan birtoka felé viszi. A két szál, az igazság közelít egymáshoz, s míg én szerettem, kritizáltam Emmát, vagy éppen próbáltam neki kívülállóként tanácsokat adni, hogyan is kellene viselkednie, hogy mit kellene tennie, addig Beattie életének minden sorát faltam, támogattam, segítettem, drukkoltam.

A lapozásokkal, ahogy jobb oldalról balra kerültek az oldalak, úgy lettem egyre kíváncsibb,mi is lesz Emmával, vagy éppen hogyan történtek meg az események az 1930-as években Beattie-vel, hogy acélosodott meg, hogy haladt tovább az előtte álló láthatatlan úton, de arra is kíváncsi voltam, hogy fog megvilágosodni az unoka, miképpen történik majd az a bizonyos "öntsünk tiszta vizet a pohárba"- esemény.

A történet kedves, izgalmas, szeretetreméltó, sajnálatos, fordulatos, olykor kiszámítható. De ez nem jelent semmi rosszat, unalmasat, mert öröm olvasni a rejtélyről, ami nekünk, olvasóknak nem is annyira az. Öröm olvasni a csalódás utáni boldogságról, a szerelemről, s jó elgondolkodni a rossz dolgokon is. Nők, akik keresik a helyüket, holott azt hitték nekik megvan a biztos életük. Aztán schnitt.......... és máris változások történtek, olyanok, amitől a szemük nem maradt szárazon, amely megerősítette, megváltoztatta őket.
Mire a wildflower hill-i nagyháló is kinyílt, már majdnem helyre kerültek a mozaikdarabok, a tiara is lekerült a balerinák fejéről, összeraktam, hogy ki is lehet Mr.Taylor (de ez lehet, hogy csak képzelgés), addigra a könyv is a végénél járt, és már csak 3 oldal maradt nekem, hogy elengedjem a vadvirágos birtokot, a virágokat és mindent ott a messzi távolban.

Kedves könyv, könnyed, mégis elgondolkodtató. Én szerettem volna, ha a kis mozaikdarabok nehezebben illeszkedtek volna be a helyükre, ha Emma még kicsit tapogatózott volna a rejtélyek sokaságában, mert olyan jó volt olvasni. Jó lett volna, ha az utolsó oldal után még lett volna valami. Legalább egy érzés, mondat, mosoly.......... de erről nem beszélhetek, majd megértitek.

8/10

Paulo Coelho: Az accrai kézirat

Nem igazán olvasom az író könyveit, ezt az új könyvét kérésre olvastam el, gyorsan röviden: olyan, mint a legtöbb, azaz az élet sokféleségét, jellemzőit, a gondolatait tartalmazza. Akár egy önsegítő könyvnek is tekinthető a befogadó olvasók számára.

Az accrai kézirat egy Kopt nevű görög ember tolmácsolásában közvetíti a bölcsességeket Jeruzsálemben, egy keresztes háború előtti napon. Ott, akkor, az eseménytelenségben, a várakozásban, a feltett, fontos kérdésekre felel, s a mondanivalójából lehet kiszűrni azokat a gondolatokat  amelyeket mi is befogadunk, bölcsnek gondolhatunk.

"A harmónia helyét holnaptól átveszi a viszály  Az örömöt felváltja a gyász. A béke pedig átadja a helyét egy olyan hosszú háború-nak, amelynek végéről nem is álmodhatunk."

A prédikációt, a beszédet kérdések irányították, amelyet a hallgatóság tett fel Kopt-nak, így a vereségről, magányról, önmagunk fontosságáról, az útkeresésről, a szépségről-szerelemről, a csodákról, a sikerekről, a háborúval kapcsolatos (és egyéb)  aggodalomról, a jövőről, fegyverekről, ellenségekről is szót ejtett.
Beszélt és mesélt míg a Nap nyugovóra kezdett térni, beszélt és meggyőzött az estéig.
A nép hallgatta, én olvastam, és igen beláttam azt is, hogy miért nem szeretik sokan Coelho írásait, és igen beláttam azt is, hogy miért szeretik sokan a könyveit.
A bölcsességek akár utat is mutathatnak úgy ahogy ez a bölcs görög győzte meg a hallgatóságát, hogy fontosak vagyunk, hogy nem vagyunk haszontalanok, hogy nem vagyunk egyedül csak a legszükségesebb pillanatainkban. Meggyőzte az embereket, hogy a kudarc egy életforma, csak saját magunk tudunk kimászni belőle, s hogy akiket soha nem győztek le, azok nem is küzdöttek. A haladáshoz küzdeni kell életünk folyamán, ha vereséget szenvedünk, ne gondoljuk, hogy ezzel kudarcot vallottunk.
A magány is fontos az életünkben  ismerjük meg önmagunkat, s éljünk a lehetőségeinkkel, hiszen nem vagyunk feleslegesek.
... beszélt és beszélt, a hallgatóság pedig hallgatta, lejegyezte, hogy tovább adhassák a következő nemzedékeknek.
Ne bíráljunk, ne csüggedjünk. A Szeretet életben maradásához a változás szükséges, csak menjünk előre, "mert senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó.  ...... Beszéljünk hát a mindennapjainkról, a nehézségekről, amelyekkel szembe kell nézni."

Haladjunk előre.

"Amikor elfáradnak a lábaink, az az erő hajt tovább, ami a szívünkben van. Amikor elfárad a szívünk, akkor is tovább tudunk menni, mert hajt a Hit ereje."

Higgyünk, bízzunk, reméljünk, küzdjünk, s menjünk előre a Szeretet erejével.

S hogy miért értem, ha nem tetszenek sokaknak ezek a gondolatok? - mert folyamatosan olvasva túl didaktikusnak és szájbarágósnak hat.
S hogy miért tetszhet sokaknak?- mert én is találtam benne jó gondolatokat, amelyek a jelenben fontosnak tűnnek, találónak tűnnek.
Talán "füveskönyvként" olvasva, nem lenne ennyire nagyot-mondó. Bár nekem van Osho könyvem, füveskönyvem, sőt nagyon mai idézetes könyvem is, így nemes gondolatokkal el vagyok látva. Csak keresni a megfelelőket. S lám, Paulo Coelhonál is találtam néhány tetszőt.

"A barátság olyan, mint egy folyó: kikerüli a sziklákat, alkalmazkodik a völgyekhez és a hegyekhez, néha tóvá alakul, míg meg nem telik a gödör, és akkor folytathatja útját. Ahogy a folyó nem felejti el, hogy a célja a tenger, a barátság sem felejti el, hogy létének egyetlen értelme a mások iránti szeretet kimutatása."

Maradok a közepesnél, s legyek egy okos lány, mint a mesében: "kaptam is meg nem is."
S bár tudom, hogy megoszlanak a vélemények a szeretem Coelhot és a nem-szeretem Coelhot táborok között, így azt mondom, aki nem szereti, s csak szidni akarja, ő inkább be olvassa el a könyvét.


Athenaeum Kiadó
2013

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben(..). Vagy egy bátor ember története (...). Ez az egész emberi faj története (...)."

Szeretem akkor leírni a könyvről felmerülő gondolataimat, amikor bezárom a könyvet, és mereven bámulok magam elé, mert annyira tetszett/nem tetszett, vagy éppen felugrok elmélázás nélkül, mert nem hagyott bennem mély nyomot.
Reggel kezdtem el, éjszaka fejeztem be a könyvet, és most 5-6 órával később próbálom összeszedni azokat a gondolatokat, amelyekkel felvázolom, hogy miért is kerültem teljesen paff állapotba.

Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a rózsaszínt, ez kicsit megijesztett, ahogyan a borítón olvasható: "Üdítően egyedi szerelmi történet, és az egyéniség ünnepe."

Szerintem ez az "üdítő szerelmi történet" éppen azokat a potenciális olvasókat fogja elriasztani, akiket érdekelne, és azokat fogja vonzani, akik a lényeget nem tudják majd kibogozni belőle.
Hogy nekem miért tetszett?

A tetszett szó nem is tudja kifejezni azt az érzést, ami fojtogatott a könyv harmadától. Megismertem Sunny-t, a 30 év alatti nőt, s bár a könyv E/3-ban íródott, főleg róla és rajta keresztül a családjáról szól. Néhány fejezettől eltekintve, amely Maxon, a férj szemszöge, a könyv Sunny története, amelyen keresztül képet kapunk erről a különleges családról. Különleges, mert mindenki látványosan egyedi. Egyedien élnek, mégis szépen.
Veszekednek, megbántanak, megbántódnak, keresik azokat a lehetőségeket, amelyek mindenki számára jók. Miért ilyenek? Milyenek ők valójában?

Talán nem spoiler kategória, a könyv elején kiderül már, hogy Sunny teljesen kopasz. Nem, nem rákos, nem hullott ki a haja, hanem egyszerűen ilyen csillagzat alatt született. Napfogyatkozás sötétségében, Burmában, egy amerikai nő egy szőr-haj nélküli kislánynak adott életet, s arra nevelte őt, hogy fogadja el önmagát így, kopaszon. Bevallom, szerintem őrült nehéz lehetett Sunnynak! Én biztos teljesítettem volna az ezzel kapcsolatos kéréseit.
Talán az sem spoiler, hogy Maxont, a férjét kb.7 éves korában ismerte meg, s míg őt -már Amerikában- szeretetben nevelte édesanyja és burmai nevelője, addig a különleges kisfiúnak kissé hányatott élete volt. Sokat volt Sunny-ékkal, akiktől rengeteget tanult: érzelmeket, kommunikációt, szemkontaktust, akit a saját családja kettyósnak tartott. Szerintem, ha ezt mondom, hogy a robotok a legjobb barátai, azokat programozza, 30 éves kora alatt a Holdra lőtték ki, és Nobel díjas, akkor már a legtöbben tudjuk, hogy milyen "betegségben" szenved, vagy inkább milyen állapotban él.
S, ha azt is elárulom, hogy a kisfiúk Bubber sem egyszerű, akkor a képet összerakva tényleg megbizonyosodhatunk, hogy egy nem mindennapi családról van szó.

"Sunny, semmi baj- válaszolta Stan. - Nekem is van egy Asperger-szindrómás fiam. És ott, ni Rogers is. Úgy értem, ő autista, nem a gyereke. (..) Mondhatjuk, hogy ilyen emberekből áll a mi családunk. Tudod, a NASA-család."

Maxon robotokat épít. Robotokat, akik még szeretni is képesek.
Maxont kilőtték a Holdra, hogy majdnem tökéletes robotjait-az egyik típust, felvigye oda. Olyan robotot, amely képes egy másik robotot megépíteni, s ezzel ellátni egy feladatot.
Maxont kilőtték a Holdra egy nap, amikor a várandós Sunny autóbalesetet szenvedett a kisfiával, s bár nem történt fizikailag komoly bajuk, a lerepülő paróka megváltoztatta a nőt. Valahogy sikerült megértenie, hogy ki is ő valójában.
S miközben ő keresi önmagát, miközben nagyon szereti a kisfiát, miközben Maxon-ék az űrhajóval bajba kerülnek, s megszakad a kommunikációs kapcsolatuk a Földdel, miközben Emma, Sunny édesanyja haldoklik, aközben előttünk kirajzolódik egy élet, egy kapcsolat, egy család. S bár nehéz volt felvennem a ritmust, a könyv harmadától le sem akartam tenni. A vége felé még könnyeztem is.
Egy nem mindennapi család, egy nem mindennapi történet, a szeretet csúcsa lehetne akár. S talán mi is feldolgozzuk azokat a rossz eseményeket, amelyeket megismerünk benne.

"Mindketten nagyon zárkózottak voltak. Nem voltak szerteszét hagyott, cédulákra írt szerelmes üzenetek az otthonukban, annyi bizonyos. Az emberek csodálkoztak, és az is előfordult, hogy megkérdezték Sunnytól, hogyan tudott hozzámenni Maxonhoz. Hogyan lehetséges az, hogy a férfi nyilvánvaló furcsaságai és hiányosságai ellenére még mindig szereti. Ilyenkor felelhette volna azt a kérést, hogy: Milyen a szerelmünk? Az kérded, hogyan szeretjük egymást? Úgy, mint a meztelen gyermekek egy idegen dzsungelben, ahol minden farönk emberevő óriásnak látszik, és minden orchidea hatalmas kukachalmaznak. Nem mondtuk egymásnak, hogy "Szeretlek", csakúgy, mint ahogy azt sem mondtuk egymásnak, hogy "Magunk vagyunk, meztelen gyermekek, ebben a dzsungelben", amikor egy napon át bolyongtunk eltévedve a fák között a rengetegben.Rajtunk kívül csak jaguárok voltak ott, meg egy nagy halom piszok. Néha úrrá lett rajtunk az elkeseredés; ilyenkor egymásba kell kapaszkodnunk, és egyedül kell lennünk. Ilyenkor senki más nem számít igazán, csak mi ketten. A mi szerelmünk egyike a generációink eposzba illő szerelmeinek. Sőt, lehet, hogy minden idők hősszerelme. Kit érdekel, ha senki nem látja ezt, aki csak úgy elsétál mellettünk? Ez a történet egy szerelmes dal. Kit érdekel, ha az eljövendő idők embere nem fog emlékezni rá?"

Talán nem tudtam visszaadni azt a gondolatot, hogy vegyesen furcsa érzéssel, de szerettem olvasni ezt a történetet. Kíváncsi voltam a múltjukra, és kíváncsi lennék a jövőjükre.

Jane Johnson:A Szultán asszonya

A cím,és az alcím senkit se tévesszen meg!!
Izgalmas,nagyszabású kaland regény,tele valós, történelmi tényekkel,helyszínekkel,emberekkel!
Igaz két főszereplőnk Alys és Núsz-Núsz kitalált karakterek ,de a szerző egy letűnt valós világba helyezte őket,tanúi lehetünk Mulaj Iszmail szultán uralkodásának ,és rengeteg érdekességet tudtam meg Marokkóról az akkori szokásokról,babonákról,magáról az életről.

Alys-t anyja egy gazdag textil kereskedőnek ígéri, a lány el is indul Hollandiából Angliába,ám útközben a hajót kalózok támadják meg,és Alys-t eladják Iszmail szultán háremébe.

Núsz-Núsz eunuch,fiatal férfiként elrabolják a törzsétől,megcsonkítják és rabszolga lesz belőle,volt gazdája aki jól bánik vele,taníttatja,emberségesen bánik vele,végül a szultán palotájába kerül,ahol a szultán írnoka,előkóstolója lesz aki többek között a Díványkönyvet is vezeti-a szultán minden egyes nap kiválasztja,hogy este kivel óhajt hálni,a gyermekek pontos fogantatása,és anyjuk kiléte miatt kellett a könyvet vezetni.

"Doktor,te minden bajok tudója vagy. Mondd meg,szerinted van gyógyír egy eunuch állapotára?
Megáll ,s merően rám néz,de annyi melegséggel  és megértéssel a tekintetében ,hogy könny szökik a szemembe. 
-Csodára vársz Núsz-Núsz,azt hiszem-mondja tapintatosan."

Alys és Núsz-Núsz,a  két magányos ember szimpatizál egymással,mindkettő a maga módján szenved sorsa miatt.Tetszett,hogy a szerző életszerű,hihető érzéseket,szerelmet épített rájuk,reálisan adva teret a két embernek,tulajdonképpen a könyvben a szerelmi szálhoz képest kevés alkalom van mikor csak kettejükről szól a könyv.
Egy egzotikus világ ahol az egér szempilla,a porrá tört lepkeszárny, az ólom por,nadragulya csepp ,és az aranypor mindennapos kellékek,ahol ezer feleség él egy fedél alatt,és ahol az ármány és árulás a túlélés eszköze.
Ahol a szűk udvari keret harmincezer embert jelent!!!

"Efféle helyen szinte lehetetlen igaz ösvényen járni:még a leggerincesebb ember is fatálisan elvéti a helyes utat egy-egy útelágazásnál."

Utazunk,túléljük a pestist,lázadó berberekkel harcolunk,nagyszabású építkezést kísérhetünk végig testközelből,minek eredménye Meknész az arany poros falaival,az ötven egybefüggő palota.Amit később egy földrengés majd' porig rombol.
Feltűnnek még alkimisták,dzsinnek,és sok-sok babona,megannyi kincs és barbárság.
Egyszóval egy remek utazás,fő karakterünk Núsz-Núsz igazán szerethető figura,én nagyon megkedveltem a jólelkű ,humoros szerecsen férfit.

Volt pár erotikus mozzanat,kicsit úgy éreztem muszájból került bele.

A könyv végén érdekességeket olvashatunk a szultánról,az építkezési őrületéről,és az összes valós személyről pár sort akik szerepelnek a könyvben.

Személy szerint nekem bejön ez a borító,élőben nagyon szép arany ragyogása van.

10/9,9

Matt Bondurant: Fékezhetetlen

 Ó, ezek a Bondurant fiúk! Nem igazán hagytak egy perc nyugtot sem nekem, mindvégig görcsben volt a gyomrom, de semmiképp nem hagytam volna még abba az olvasást. Ez úgy ahogy van, tökéletesen lett megírva, minden betű pontosan a helyén van, üt-vág!

Hát nem egy lányregény, azt is meg kell hagyni, sőt, inkább pasis könyvnek mondanám, ráadásul hasonlatokat is tudnék hozni, de nem teszem, mert megtették már mások, ahogy láttam olvasás után a kritikákat. De nekem is ugyanazok a szerzők, azok művei jutottak eszembe, mint más olvasóknak is. És nem kis nevekről van szó.

Itt van ez a három fiú, akik a szesztilalom idején aktivizálódnak, más normálisabb, könnyebb megélhetési forrás híján. Persze nem ők az egyedüliek, de abban viszont igencsak különlegesek, hogy rettegnek tőlük a környékbeliek Franklin megyében. Én ezt nem is értettem, illetve igen, de én annyira, de annyira kedveltem őket mindenféle suttyóság, hónaljszag, viszkigőzös lehelet ellenére. Három különböző egyéniség, mentalitás, temperamentum, mégis egy egységet alkotnak, és aki a a nevüket meghallja, annak sipirc, vagy nem ússza meg szárazon. Na, tényleg félelmetesek!
 

Az ő családjuk töredékes történetét meséli el - néhol úgy tűnik véletlenszerűen - a regény kíméletlen odamondással, és nincs más választásunk, mint a szívünkbe zárni őket, és bízni abban, hogy valóban halhatatlanok. Három generáción át, és még egy kicsivel tovább is kíséri keresztül őket az unoka, aki egyben meg kíván emlékezni Sherwood Anderson íróról is, hiszen Ő is szerves részét képezi a történetnek. A fiúk aktivitása után pár évvel próbál egy jó kis történet reményében "nyomozni" az ott történtek után.

A regény izgalmas kalandokkal van teli, és hűen, filmszerűen peregnek az 1930-as évek Amerikájának egy igen szegény térségében az események, ahol szinte minden a megélhetés érdekében történik, aztán meg már egy kicsit a büszkeség, a hírnév sem utolsó szempont. Vadnyugati félelmetes, izgalmas kis színjáték, nagyban megtörtént eseményekre alapozva. Előkelő helyet kap a polcon!

Cecelia Ahern:Nyomomban az életem

Ez után a könyv után rájöttem,hogy Ahern igazi terepe a romantikus,szerelmes könyvek,lásd U.I:Szeretlek, Ahol a szivárvány véget ér.


Az ötletei nem rosszak,de valahol a történet közben elvesznek...a könyv Lucy története az elején nagyon jó volt!! Tele humorral,jobbnál jobb beszólásokkal,aztán a vége felé elvesztettem a fonalat,és már abban sem vagyok biztos,hogy mi volt a mondanivalója a könyvnek,illetve,hogy volt-e neki egyáltalán.

Lucy egy boldog párkapcsolatot,izgalmas hétköznapokat,tágas lakást,baráti vacsorákat és egy remek munkát hagyott hátra...új élete egy pici lakás,egy rossz munkahely,egy ex szelleme,és egy macska.

Természetes dolog Lucy világában,hogy ha boldogtalanok vagyunk,megjelenik az Életünk! Kapunk egy szép kis levelet amiben találkozókra kell eljárnunk,az Életünk egy másik ember ,aki tulajdonképpen a tükörképünk-bár Lucy Élete férfi-és a az aktuális lelkiállapotunk híven tükrözi Életünk kinézete,vagyis Lucy Élete egy tagbaszakadt,sápadt,szomorú férfi.

Innentől kezdve a férfi akinek Lucy a Cosmó nevet adta ,nm tágít a lány mellől.

Lucy-t láthatólag az sodorta a totális boldogtalanságba,hogy szerelme távozása után füllentésekbe menekült,hogy könnyebb legyen az élete.Ráadásul fura családjával sincs jó viszonyba,úgy érzi nem szeretik eléggé,nem figyelnek rá.

Cosmó úrral karöltve elkezdik Lucy életét gatyába rázni,elég sok kellemetlenség vagy éppen komikus helyzet árán.

Az tény,hogy nagyon gyorsan haladtam a könyvvel,és egy percet sem unatkoztam. A vége felé bizonytalanodtam el,hogy tulajdonképpen Lucy élete egyáltalán nem volt akkora gödörben,hogy ilyen univerzális segítségre legyen szüksége.

Jodi Picoult: Gyere haza

*Vigyázat, enyhe SPOILERVESZÉLY!*

Öööö, azon túl, hogy hol a felkiáltójel a felszólító módú cím végéről, tulajdonképpen ki is jöjjön haza? Zoe az új, női házastársától az ex, férfi házastársához, Maxhez? Vagy Zoe térjen haza végre a hetero eltévelyedése után az őt váró Vanessa karjaiba? Vagy Zoe és Max korábban lefagyasztott embriói a saját anyjukhoz, ahelyett, hogy mások nevelnék fel őket? Nekem ez nem jött át, ahogyan az egész könyv mondanivalója sem. Nagyon nem. 

Van ez a nő, Zoe, aki különleges foglalkozást űz, zeneterapeuta és aki sok éve próbálkozik teherbe esni a macsó, szörfös, néha alkoholista, szexi férjétől, Maxtől. De ez sokadik próbálkozásra sem jön össze. Max feladja a harcot, válik. Majd megtér Jézushoz. Hát, talán....Zoe pedig nősül. Igen. NEM!  

Szóval nem tudom kikerülni, hogy a saját véleményemet a homoszexuális családról ne szőjem bele az erről a könyvről alkotott értékelésbe. 

Nem érdekel, hogy ki mit csinál szabadidejében négyszemközt a partnerével, amíg abba mindkét fél beleegyezik és örömét leli. Nem is tartozik ez senkire. Viszont ne mondja senki, hogy ez természet szerint való. Itt akárhogy is, szerintem valami hibádzik. Genetikailag vagy agyban, én nem tudom. Az egészséges ösztön mást diktál, ez szinte biztos. A szaporodást, reprodukciót, ami csak ellenkező nemű egyeddel lehetséges. 

Aztán itt van a házasság. Azt gondolom, hogy ennek egyik fő célja, hogy stabil hátteret nyújtson a belőle születendő gyermekeknek.

Nem zavar, ha melegek együtt élnek, egészen addig, amíg nem hivalkodnak a szexualitásukkal és a másságukkal. Mi sem hivalkodunk ezekkel. Csendben, feltűnés nélküli párkapcsolatban létezünk. 

De nem értek egyet azzal, hogy házasságot köthessenek. Bevallom, émelyeg a gyomrom, ha két menyasszonyi ruhás házasulandóra gondolok, mint Zoe és Vanessa voltak. Ez számomra teljesen természetellenes. 

Úgyhogy a könyv témája, sugallata nálam nagyon-nagyon nem talált megértő fülekre. Hogy teljesen rendben van ez így és joga van bárkinek házasságot kötni bárkivel, valamint gyermeket nevelni bármilyen kapcsolatban. Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy homoszexuális partnerek nem képesek utódot nemzeni egymással. Ennyi. 

Azt meg, hogy Jodi egy szinte bigott vallási gyülekezetet állított a melegek ellenpontjaként a történetben, nagyon hatásvadásznak  és szélsőségesnek gondolom. A vallásosak nem feltétlenül kardforgató és bigott alakok. Nagyon fekete-fehér nekem tehát a történet, tele szélsőségekkel és sablonokkal.

Pedig igazán jól kezdődött. Az eleje kifejezetten tetszett. Jó a dramaturgiája, az írónő jól választotta ki a megírandó múltbéli és jelenbeli jeleneteket, jól hordja össze az anyagot, amiből összeáll a kép és frappáns párbeszédeket folytattat le a szereplőivel. Gördülékenyen folyik a történet, a szöveg nem igénytelen, nagyon kellemes a nyelvi közeg és kifejezetten tetszett Picoult szarkasztikus, finom humora is. De ennél több jót nem tudok elmondani róla. A sarkított elemeken túl egyúttal sablonos is a történet, ami természetesen happy enddel végződik. A "gonosz" meggondolja magát és a legnormálisabb szereplőn kívül a végén tulajdonképpen mindenki boldog lesz és elnyeri méltó jutalmát. Ennek semmi köze a valósághoz, pedig Jodi valós társadalmi problémákat ábrázol a regényeiben, csak sajnos nem valószerűen oldja meg őket a történeteiben.

És persze berakta a végére a 6 éves kislányt, akivel még engem is sikerült kizökkentenie az ellenállásomból pár pillanatra, mert ha valakivel, hát egy 6 éves kislánnyal biztosan le lehet venni a lábamról. Hasonlóan, mint  a cukormázzal a dobostorta tetején...

Sandro Monetti: Aki a király hangján szólt: Colin Firth

Azt kell mondjam, ugrottam a könyvre, mint mackó a málnásra, amint megjelent, hiszen az egyik kedvenc FÉRFI színészemről van szó. Pár éve jöttem csak rá, hogy én nagyon bírom Őt, de azóta tényleg nagyon! Jelen könyvet életrajzként aposztrofálják, de azért kicsit bulvárosra sikeredett, ami ebben az esetben engem egyáltalán nem zavar. Jöhet bármi tőle/róla! Rajongóknak kötelező! :-) Még énekelhet is, amivel meg is lepem a poszt végén a nagyérdeműt, meg magamat. Gondolom, sokak nagy-nagy örömére... :-)

Most tényleg próbálom az elfogultságomat picit félretolni, és anélkül is be kell látni, hogy a hollywoodi "sztároktól" megszokott hülye allűröktől, botrányoktól mentes életet él. Egyszerűen tök normális, emberi viselkedése van a pasinak. Már amikor szülei heves tiltakozása ellenére eldöntötte, hogy márpedig ő mindenképp színész lesz, akkor sem adta alább a főszerepeknél, és már akkor eldöntötte, hogy nem lesz háttérszínész, statiszta. Bejött, hiszen nem szűkölködik a jobbnál-jobb munkákban, és ez az elért díjaknál - pl. Oscar - is megmutatkozik.

Magánélete is rendben, bár azért gyerekeket elpotyogtatott itt-ott, de nem vészes a dolog. Felesége mellett kitart hosszú évek óta, úgyhogy ebbe sem lehet belekötni, ami szerintem tényleg nagy ritkaság még a hazai művészvilágban is, de ez különösen igaz a nagy amerikai sztárok életére. Nem akarok belemenni a könyv részleteibe, el kell olvasnia annak, aki kíváncsi az életére.

Nem mondhatnám, hogy a legjobb képeit tették bele a könyvbe, de a rajongók tudnak szelektálni! :-) Jó, néhol tényleg olyan, mintha karót dugtak volna a fenekébe, de hát Istenem, angol! Úgy ahogy van, jó az egész! Nincs vita!

Végre ezt a képet is nyilvánossá tehetem! (köszi Csenga!) :-))) Másrészt nem tudok a képre úgy ránézni, hogy ne jussanak eszembe Nima képzelt háttérinformációi a képről, amin 1 óráig röhögtem folyamatosan, de akkor is, khm, láv...

Jó, tudom, a poszt egy hangyányit csöpögős lett, de most mit csináljak, bírom a pasit nagyon. Rájöttem a titok nyitjára is, a legutóbbi években készült képeit nem nagyon kell nézegetni. Több mint valószínű, hogy az én bőröm sem a simulás felé tendálódik... Egyébként pedig Darcyt még mindig meg lehet találni benne egy kis kutakodás után!