A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európa Könyvkiadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európa Könyvkiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 15., péntek

Kathryn Stockett: A Segítség


Ismét egy olyan könyvet olvastam, amihez a fülszöveget hívom segítségül (nem vagyok jól a gondolkozáshoz..-bocsánat):

A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig véletlenül sem merik elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba. Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik… Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet, de a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük – hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtt válik belőle. 


Kedvelem ezeket a történeteket, bár mindig csalódok kicsit, mert nem kedvelem ezeket a faji megkülönböztetés dolgokat. Így, hiába tanultam ezekről a dolgokról -bár nem sokat-, hiába olvastam már ezekről, mégis mindig sajnálom a négereket, és szánom, hogy a világos oldalt képviselem. Érdekel, olvasom, szomorkodom, valaki pártára állok, valakit elítélek, valamin dühöngök, valamin könnyezek. Ebben a három napban is átéltem a drukkolásom és az együttérzésem minden fokát, és ismét bevallottam, hogy nem szerethetek mindenkit.


A történet tetszett, de valami nagyon hiányzott a végéig. Egy kis feszültségrobbanás, egy kis jól beolvasok Hillynek, egy kis zamat. Értem én, tudom, hogy ezek voltak, történhettek, örülök, hogy nem éltem akkor és ott, mert én is afféle Skeeter vagyok, aki nem bírja az igazságtalanságokat, végig őt támogattam, mégis ebben a mai valóságban, nehezen fogadtam el a csendes történéseket, hogy Skeeter olyan szófogadó. Miért? Nos, persze más világ volt az az időszak. De mégis, annyi mindent titkolt, vállalt, mert, hogy elvártam volna tőle, hogy kirukkol, hogy megmondja, kiáll magáért otthon.


Vártam az özönvizet, a hangos dobszólót, amikor már csak az egyetlen pár dobverő pereg egyre gyorsabban, hogy végül lecsapódjon, aminek le kell, … de nem csapódott. Végig ez az érzésem volt. A végénél duplán hiányzott.

2011. február 15., kedd

Lev Tolsztoj: Anna Karenina


XIX. század, Oroszország, arisztokrácia.

Egy asszony, Anna Karenina története. Legalábbis mindenkinek ez ugrik be elsőre, ha meghallja a könyv címét.
Ám számomra ez a regény sokkal több volt, mint egy asszony története.
Kezdjük azzal, hogy kapásból három asszonyról beszélhetünk: Annáról, Kittyről és Dollyról. Ők és férjeik viszonyáról, kapcsolataikról, gondolataikról, sorsukról. És akkor még a férjek / szeretők történeteit nem is említettem, Anna férje (Karenin) és szeretője (Vronszkij), Kitty férje (Levin) és Dolly férje (Sztepan Arkagyics).
Mindegyik külön egyéniség, különböző meggyőződéssel, gondolatokkal, elvekkel és érdeklődéssel.

Az alapsztori nagyon leegyszerűsítve a következő:
Anna Karenina a mindenki által irigyelt, csodálatos szépségű asszony beleszeret Vronszkijba, a katonatisztbe és elhagyja férjét és gyerekét.
Mivel kell szembenéznie a bukott asszonynak? Hogyan tagadja meg a pétervári és a moszkvai arisztokrácia, hogyan tiltják el fiától, hogyan alakul a kirekesztettség után kapcsolata szeretőjével, ezek az alap kérdések, ami köré szövődik a történet, de mint említettem ez csak egy szál.

Hogy őszinte legyek, én nem tudtam azonosulni Annával. Sajnáltam őt a depressziója miatt, de valahogy végig azt éreztem, hogy magának csinálta a bajt, és utána mástól várta a megoldást. Kiszekirozta szegény Vronszkijt a világból. És nagyon furcsa volt, hogy csak a fiát szerette, a lányát, aki a hőn szeretett Vronszkijtól született, nem. Úgy gondolt magára, mint áldozatra, aki feláldozta magát, holott nagyon is önző volt a viselkedése.

A legkedvesebb szereplőm Levin volt, Kitty férje, szerettem a bizonytalanságáért, a kételkedéséért, a szerelméért, a sebezhetőségéért, azért, ahogy az élet értelmét kutatta.


Tolsztoj nagyon erős a jellemábrázolásban, a szereplők gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásában, úgy hogy az nem tűnik túlzottan filozófikusnak.
Jó a könyv hangulata is, az orosz telek, nyarak, nagyvárosok, vidék, vadászatok, enteriőrök élvezetes hátteret nyújtanak a szereplők mindennapjaihoz.
Az akkori orosz politikai és gazdasági elemzések néhol kicsit soknak tűntek nekem, de azért nem volt vészes.

A több mint 1000 oldal elrettentőnek tűnhet, de viszonylag gyorsan olvasható, életszerű, párbeszédekkel tarkítva.
Érdemes elolvasni annak is, aki nincs oda a klasszikusokért, szerintem mindenki talál benne valamit, amitől gazdagodik.

9/10

Eredeti cím: Anna Karenina
Oldalak száma: 1056 (két kötetben)
Kiadó: Európa Könyvkiadó

2011. január 5., szerda

Kathryn Stockett:A segítség


"Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket."(Martin Luhter King)

Kedvenc karakter:Miss Skeeter


A cím alatti kis mondat töredékből -Van egy álmom...ebből már sejtettem,hogy Martin Luther King és fekete polgárjogi mozgalom helyet kap a történetben.Régebben ugyan beleolvastam a Ne bántsátok a feketerigót c. könyvbe de nem fogott meg,és nem is fejeztem be.

Stockett regénye viszont már az első oldalon magával ragadott és egészen az utolsó betűig izgultam,aggódtam,értetlenkedtem,sírtam és nevettem a szereplőkkel.Stockett három emberen keresztül ábrázolja a fekete cselédek sorsát a gazdag fehér embereknél a hatvanas évekbeli Mississipi-ben.

Abilieen,Minny-a két színes bőrű nő,és a fiatal fehér lány Skeeter aki az egyetem elvégzése után újságírói munkáról álmodik felváltva mesélnek.Skeeter hazatérésekor kérdőre vonja anyját miért ment el tőlük búcsú nélkül Constantine aki tulajdonképpen felnevelte Skeetert...Skeeter nem is tudta milyen útra viszi Őt ez a kíváncsiság.A színesek és a fehérek közti ellentétek,szabályok, a fehér nők hatalma,és a fekete nők elnyomása,lenézése,kihasználása éles határokkal volt kijelölve amit Skeeter nehezen fogadott el.Gyermekkori barátnőinek a színes cselédjeikkel való bánásmódja megdöbbenti Skeeter-t és úgy érzi ezeknek a nőknek is joguk van elmondani,ők hogyan érzik magukat a fehér nőknek kiszolgáltatva...

Így kezdődik el egy könyv,amelyet Skeeter a bátor Minny,és Abilieen segítségével titokban papírra vet.Miközben mindhárom szereplő küzd a saját élete nehézségeivel,megismerjük a poros Jackson-t lakóival,érzéseivel,elfojtott indulatokkal teli életét is.

Összetett ugyanakkor remekül átlátható,érdekes cselekményekbe bonyolódó,hol szívszaggatóan szomorú,hol humorosan ábrázolja az akkor életet és az emberek sorsát.

Abilieen és Minny remek karakter,de ez Stockett minden szereplőjéről elmondható.Olyan egyedi,és élethű figurákat keltett életre,hogy simán elhittem volna,hogy mind mind valóságos személyek.

A könyvet tele tettem kis cetlikkel,de képtelenség ennyi mindent ide másolni,és értelme sem lenne mert az ilyen kiragadott részek nem adják vissza a könyv zsenialitását.

Mielőtt bárki azt érezné ki az ajánlóból,hogy ez a könyv a szegény színes nők elnyomásáról,és kínjairól szól nagyot téved.Annyira különleges,érzékeny és humoros egyben,hogy nem lehet nem szeretni.

Az emberi butaság,és az egy hülye százat csinál probléma nagyon dühített.

Valamiért a borító nem fogott meg,elolvasva a könyvet viszont azt gondolom,hogy nemesen egyszerű,ami illik a történethez.

Köszönöm Szeee-nek,hogy megajándékozott a könyvel.


10/10

2010. október 13., szerda

Lian Hearn: Fülemülepadló : az Otoriak története : I. könyv

Beleszerettem!!! Már a borítója is régóta izgatta a fantáziámat, holott nem is nagyon tudtam, miről szól a történet. Nem csalódtam a megérzésemben, annak ellenére, hogy a japán kultúra, harcművészet nem igazán áll közel hozzám.

A Hármas Birodalom harcáról szól ez a történet. Harc a barbárság, Iida nagyúr zsarnoksága ellen.

Egyetlen lehetőség van a viszonylagos békére, az pedig Iida levágott feje. Ez szinte egyenlő a lehetetlennel, hiszen olyan védelmi bástyákkal van körülvéve, hogy még a legedzettebb orgyilkosok sem tudják tervüket véghezvinni. Ráadásul még a fülemülepadlóval is meg kéne "birkózni". A történet során kiderül, hogy egy, még majdnem gyermek az, akinek ez sikerülhet, aki olyan természetfölötti erőkkel van megáldva, amely által ki tudja játszani a hatalmas nagyurat körülvevő birodalmat.

A történet elején Tomaszu gombászásból érkezik vissza a falujába, Minóba, amikor döbbenten látja már messziről a felszálló füstöt. Máskor is történt ilyen, hiszen minden fából, szalmából készült. De most a Tohanok jöttek leszámolni a Rejtettekkel. Felégették az egész falut, megölték az összes embert. A Tohanok vezére nem más, mint a fent említett Iida, akinek ez alkalommal Tomaszu a személyes ellenségévé is válik, és hajtóvadászatot indít utána.

Megmentésére Sigeru érkezik, aki az Otoriak fejedelme. A nevét is megváltoztatják Takeo-ra, hogy minden nyomot eltüntessenek. Az életmentés következtében a nagyúr felelősséget érez a fiú iránt, akit később fiává is fogad.

Mintha a névváltoztatással személyisége is változna. Kezd rájönni, mi is az ő küldetése, bár mindvégig vívódik magában, hova tartozik, ki ő?

A barátságnál valami jóval mélyebb alakul ki közöttük, életük összefonódik. Immár együtt tervezik a leszámolást.

Nem csak Sigeruval fonódik össze az élete, hanem a vele egyidős Sirakava Kaede-val is, aki 8 éve a Nogucsi kastélyban él hányattatott módon. 

A történet, amely az Otori klán legendáiról, és az ősi ellenségeskedésről szól a Tohanokkal, lebilincselő volt számomra, letenni alig bírtam. A szerelem, az erotika is olyan finoman, érzékien van ábrázolva a történetben, hogy (jó értelemben) beleborsódzott a hátam. A könyv egyben a hűség, barátság, bátorság, ugyanakkor a barbárság, zsarnokság története is.

Az írónő kitüntetett figyelmet szentelt a japán kultúra tanulmányozására. Ez úgy gondolom, egyértelműen látszik is a könyvön, bár a történet kitalált neveken, helyeken alapszik.

És mi is az a fülemülepadló??? El nem tudtam képzelni. Íme:

"Olyan padló, ami énekel. Senki sem mehet át rajta, még egy macska sem anélkül, hogy csipogni ne kezdene, mint egy madár."