José Saramago: Embermás

A blog olvasói már megszokhatták tőlem, hogy újabban Saramago rajongó vagyok, s bejegyzéseim nagy része az ő könyveiről szólnak.

Az Embermás az eddigiekhez képest nálam egy újabb kategóriát alkot, kézen fogva a "Minden egyes név"-vel, hiszen olyan történetek ezek, amelyek tulajdonképpen bármelyikünkkel megeshetnek.

Tertuliano Máximo Afonso történelemtanárként tengeti unalmas életét, depresszióval küzd, 38 évesen túl van egy váláson, jelenlegi kapcsolatából is épp készül kiszállni...
Aztán egyszercsak kollegája javaslatára, aki a letargiából szeretné őt kizökkenteni, megnéz egy filmet, melyben fölfedezi hasonmását. Nyomozásba fog, melybe bevonja barátnőjét is, s egy idő után már maga is belátja: nincs megállás. Édesanyja figyelmeztetése ellenére csúnya játékba megy bele, melytől a történet tragédiává válik...
A "saramago-i vég", ezúttal jól sikerül, már azt hiszem, vége a regénynek (és milyen jól!), amikor felfedezem, hogy még egy rövid fejezet hátravan, talán ez nyugtat meg picit minket: mégsem történhet meg bárkivel hasonló.

Saramago speciális stílusa (vessző és pont mint összes használt írásjel) ellenére nagyon jól olvasható, ez a könyve egy izgalmas lélektani krimi(szerűség).

Ajánlom (Saramago-)kezdőknek és haladóknak egyaránt!

José Saramago: Kicsi emlékek

Sokat gondolkodtam már azon, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, szerintem mitől jó egy könyv, mit válaszolnék. Ma Saramagotól kaptam egy lehetséges választ.

"Még nem tudja, hogy néhány nappal a halála előtt megérzi, eljött a vég, és elindul, végigjárja birtoka összes fáját, megöleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől, melyből már nem eszik többet. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztja őt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csillagok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor?"

Annak ellenére, hogy nem túl kellemes helyen, egy várócsarnokban olvastam ezeket a szavakat, éreztem a lelkemben (ott, a szív körül) azt a meleg szorítást, amit talán még irodalmi mű hatására nem tapasztaltam korábban...

José Saramago: A kolostor regénye

Előre bocsátom, Saramagoval szemben elfogult vagyok. Írhat bármit, én biztos, hogy imádom. Valószínűleg ez azért van, mert Saramago neve biztosíték a színvonalas szépirodalomra.

Az általam eddig olvasott Saramago regényeket két csoportra bontanám: Az első, amely puszta fikció, természetesen számtalan valós -de nem konkrét- elemmel (eddig ilyenekről készítettem bejegyzéseket), a második csoport az, aminek alapja a történelem. Ilyen a Jézus Krisztus evangéliuma és a Kolostor regénye.
V. János portugál király (1706-1750) ígéretet tesz egy kolostor építésére, amennyiben gyermeke születik feleségétől, Mária Annától. Ez meg is történik, így néhány év elteltével a portugál király hozzáfog a kolostor megépíttetéséhez - időt, pénzt, energiát (no nem a sajátját, az amúgy is koldusszegény népét) nem sajnálva.
És a mese: a félkarú katona, a léleklátó asszony és az ateista pap meséje, akik repülőgépet (madárgépet) építenek, azt emberi akaratokkal szállítják föl a magasba... A szerelmi szál sem hiányzik, méghozzá annyira gyönyörűnek, olyan magától értetődőnek írja le, hogy olykor elhittem: ez a könyv erről szól. Pedig korántsem.
A mese mellett szívszorító képet kapunk az akkori életszínvonalról, a nép szegénysége és a királyi udvar csillogásának párhuzamáról vagyis ellentétről.

Saramago stílusa magával ragadó, pörögnek a szavak, zajlanak az események, az érzelmek nélküli érzések.
Nem könnyű olvasni, de mindenképp megéri!

Iscnor

José Saramago: Halálszünet

Köszi, Csenga!:-)

Új kedvencem újabb remekműve, gondoltam az utolsó előtti oldalig.

Ismét egy fergeteges sztori, magávalragadó stílusban, kérdőjelek, gondolatjelek, felkiáltójelek tökéletes hiányával. A kutya vonulat ismét megjelenik, mely már önmagában is szívembe zárja az egész könyvet...

Nagyon nagy odafigyelést igényelt a mű megírása, hálátlan feladatot választott magának Saramago azzal, hogy hónapokig senki nem hal meg egy országban, majd kékeslila levélen értesül mindenki egy héttel a halála előtt arról, hogy viszi a kaszás.. De Saramago mindenre gondol.

Végig úgy éreztem, egy jól összetett izgalmas történet, egy fejezet eszmefuttatás, egy fejezet cselekmény, egyikből se sok...

A probléma ott kezdődik, amikor a halál (aki természetesen nő, mivel a legtöbb nyelvben a halál szó nőnemű..) egy értesítőt rendre visszakap. Fogja magát, emberi alakot ölt és elmegy megnézni, ki ez az ember, aki nem hajlandó meghalni akkor, amikor meg kellene neki...

Végig sejtettem, mi lesz a vége, és lehetett volna egy keserű, ironikus, jó kis történet, ehelyett az utolsó pillanatban Saramago jobbra rántotta a kormányt, aminek következtében hálivúdban kötöttünk ki. A nyálas befejezésen túl ez az irány számos ellentmondást hagyott maga után.

Áll-leesés és kerekedő szemek helyett egy enyhe kis gúnyos mosoly kíséretében tettem le a könyvet.

Saramago kicsit most pihen nálam, de a többi könyvét is tervezem olvasni, mert ha ennek a vége nem is lett jó, olvasni nagyon jó a műveit.

José Saramago: Megvilágosodás

A már bejegyzett Vakság folytatása.

Kételkedve de annál nagyobb kíváncsisággal vettem kezembe ezt a könyvet, talán két-három könyvvel azután, hogy a Vakságot befejeztem.

Stílusa ugyanaz, vesszők, pontok, más semmi, az első kétszáz oldal nehezebben emészthető, pláne, hogy ezt a kiadást súlyosabb és kevésbé súlyosabb de annál zavaróbb helyesírási, stilisztikai hibák is tarkítják... Sokkal politikaibb a Vakságnál, el is gondolkoztam párszor, hogy ez most akkor hogy van, mármint hogy hogy adták ki Portugáliában a könyvet (ennek hátterét nem ismerem...).

Aztán miután harmadszorra sikerült helyes leírni az egyelőre szót, és utalás is egyre több lett a négy évvel korábban történtekre, kezdett számomra izgalmassá válni a könyv, mely története röviden és olvasás élményét nem elvéve a következő:

A helyszín ugyanaz, mint a Vakságé, csak épp négy évvel az események után, s bár már egy hallgatólagos megállapodás következtében senki nem beszél nyíltan arról, mi történt "akkor", most mégis, hiszen a soron következő választásokkor a főváros lakosságának 83%-a szavaz üres szavazólappal. A kormány hosszas tanácskozása és egy rosszindulatú feljelentő levél után a belbiztonsági miniszter megpróbálja annak az asszonynak a nyakába varrni ennek a felforgató eseménynek a felelősségét, akit annak idején elkerült a fehér kór...

José Saramago: Vakság

"Ha nézhetsz, láss is. Ha láthatsz, figyelj oda" Tanácsok Könyve

Nagyon durva szociológiai tanulmány. A sztori egyszerű, kb. annyi, hogy egy nagyvárosban (mely valószínűleg Portugáliában van, de lehet bárhol a világon) felüti a fejét a fehérkór, mely lehetne akár pestis, kolera, de nem az, hanem történetesen azzal jár, hogy az emberek előtt nemhogy elsötétülne, hanem elfehéredik a világ. A járvány kitörésekor a kormány próbálja megakadályozni a terjedést azzal, hogy egy igen speciális (nem lövöm le a "poénokat") elkülönítőbe zárja a napról napra egyre több vakot...

Van azonban egy asszony, akit elkerül a kór..

A kis csapat, mely tagjai a legelsők közt vakultak meg - kiegészülve az asszonnyal, akit valamilyen csodával határos módon megóvott a sors a kórtól, de nem tudjuk, hogy irigyeljük őt ezért vagy inkább őt sajnáljuk a legjobban (lám, milyen hamar átfordul a deviancia a normába) - hányattatásait, testi lelki (vissza)fejlődésüket követhetjük nyomon, az elkerülhetetlen folyamatokat látjuk magunk előtt, bár folyamatosan azzal az érzéssel, hogy vajon minket melyik pillanatban ér el a fehérkór...

A történet döbbenetesen zárul, a tátott száj effekt bejátszott, az egész olyan valóságos és olyan misztikus egyben; és mindezt egy levegőre meséli el nekünk Saramago.

Akár meg is történhetne...

Következő beruházásom a Megvilágosodás lesz, az biztos.

Borostyán véleménye:

Valamiért szeretjük a katasztrófa filmeket és könyveket. Szeretném azt hinni, hogy nem mások nyomora miatt érdekelnek minket ezek a történetek, hanem azért mert jó érzéssel tölt el bennünket az, hogy mi emberek milyen hősiesek tudunk lenni.

Különösen népszerű mostanában, a „vírus kitörés” elmélet, miszerint egy kegyetlen mikroszkópikus mutáns hamarabb végig söpör a világon, mint Willy Fogg.

Sokféle ilyen pusztítást láthattunk és olvashattunk már, de két klasszikus elem felváltva cseréli egymást: kevés „kiválasztott” túlélő marad, akik megmentik az emberiséget és/vagy újra benépesítsék a Földet, VAGY már csak a derék és hősies orvos(ok) képes(ek) felülkerekedni a katasztrófán, és mindig akad egy csúnya, gonosz ember aki keresztbetesz neki(k).

De ez valami más.

Ez valami új.

Itt kérem nem a biztos kezekkel irányító kormányt látjuk, vagy a derék és szuper intelligens orvosok hadát, akiken aztán egy vadiúj vírus nem fog ki. Itt nincs maxi szuper emberiesség, vagy emberi felsőbbrendűség.Itt megalázkodás és elállatiasodás van! Itt szenvedés és a gyengét elnyomók uralkodnak!

Itt nincs remény!

A vírus, amely kitört olyannyira rejtélyes, hogy még azt sem tudják, hogyan terjed. Nem képesek utolérni, mindig egy lépéssel mögötte járnak. Fehér vakságnak nevezik el, mert az, aki megkapja csak tejfehérséget lát semmi mást. Tünetek nincsenek, egyik pillanatról a másikra csap le az emberre és veszi el a szeme világát. (Bár inkább pont ez a probléma: túl sok a világosság) A fertőzöttek számára nincsenek hűs ápoló kezek, nincsenek vigasztaló szavak. Nincs semmi! Betuszkolják, majd magukra hagyják őket egy elhagyott intézetben: boldoguljanak, ahogy tudnak! És nevek sincsenek, csak jelzők: sötétszemüveges lány, kancsal kisfiú, szemorvos, kötéses öregember, első vak, első vak felesége és az orvos felesége.

Az orvos felesége az igazi főszereplő, ő az, akit arra ítélt a sors, hogy lásson, és később emlékezzen is. Emlékezzen azokra a körülményekre, ahogyan élniük kellett, emlékezzen a katonák arcára, akik félelemtől hajtva lelövik több társukat vagy azokra az emberekre, akik saját sorstársaikat leigázva javakat és egyéb értékes dolgokat követelnek, pusztán azért, hogy ehessenek.Mivel az intézetben már ő az egyetlen, akinek még nem lepte el szemét a fehérség, döntő lépésre szánja el magát. Ez pedig megváltoztatja mindannyiuk sorsát…

És ha már ennyire tételesen felsoroltam a hiánylistát, hadd folytassam ezt tovább az írással kapcsolatban:Nincsenek gondolatjelek, nincsenek párbeszédeket elválasztó pontok, nincsenek dátumok, és helyszínek sem, azt sem tudjuk hol vagyunk, ez a történet bármely nagyvárosban megállná a helyét.

Vannak azonban féloldalas mondatok, izgalom bőven, kegyetlenkedések és az emberi önérzet elhalása. És rengeteg végiggondolni való! Oly egyszerű és magától értetődő dolgokat hirtelen más szemmel fogunk látni.

A könyvből film is készült, az orvos feleségét Julianne Moore játssza, az előzetes alapján a könyvhöz messzemenőkig hűen dolgoztak, remélem majd a teljes mozi is ezt igazolja: http://www.youtube.com/watch?v=Fiqsk5ogcy8

Borostyán, 2008. szeptember 4.

Eredeti cím: Ensaio sobre a Cegueira