Az 1Q84-es év véget ér

Aki olvasta ez előző két (1, 2.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)

Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

1Q84 második könyv

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.

Murakami: 1Q84 1. könyv

Murakami a szívem csücske, ezt tudja mindenki. Ha csalódást okoz, ha tetszett a könyve, mindegy, én imádom így is, úgy is. Van benne valami, ami függőséget okoz, ami miatt kényszeredetten be akarom szerezni és magamévá akarom tenni a műveit. A függőségi faktor egyértelműen a stílus, ahogy ír, a gyönyörű megszemélyesítései, amivel eddig még sosem találkoztam, és az a lehengerlő írásmód, amivel egyenesen hozzácsomóz a sorokhoz, és nem enged. És most megírta ezt a trilógiáját, de kedves Murakami bácsi, értse meg, hogy ennél jobban nem tudom magasztalni, még akkor sem, ha a következő két kötetben is folytatja ezt a csodát, ami meglapul a borító alatt. Ahogy az uram mondaná, ez eddig zseniális.

A történet vezetését már megszokhattuk a mestertől. Két szereplő (Tengo és Aomame), két párhuzamosan haladó történet, melyek néha érintik egymást, máskor eltávolodnak, te átlagban közelítenek egymáshoz. Tengo egy nagyon fontos feladatot kap, át kell írnia Fukaeri könyvét, a Légből szőtt gubót, Aomame pedig különös küldetéseket kap egy idős hölgytől. De mégis mi közük van egymáshoz? Külön világban élnek, ugyanabban az évben, de mégis képesek dolgok átjárni az egyik világból a másikba. Hogy is van ez?

Ez a könyv olyan sokrétű, annyi mindent érint, annyi fontos témával foglalkozik, hogy szinte már zavaró lehet, de Murakami úgy tudja ezeket adagolni, hogy mi ebből semmit se érezzünk. Apró párhuzamokat lehet észrevenni Orwell 1984 című könyvével. Van, amikor ténylegesen említi, van amikor az eszmeiséget véltem felfedezni benne. A szocializmus, a társadalmi egyenlőségek megfogalmazása játszik szerepet a felbukkanó szektáknál. Ahogy létrejöttek, már megcáfolták, hogy teljes egyenlőség nem létezik, és már kialakultak a kasztok.

Persze rengetek Murakamis elem megjelent már az első kötetben, rögtön kezdve a zeneiséggel, folytatva az idősebb pasi, fiatal lány rendhagyó kapcsolatát. Egy főnökszerepet játszó figura is mind a két oldalról tisztán kivehető. Viszont hiányzik még a fekete macska és a kék ruhás nő. Várom őket nagyon. :)

Az egész történet nekem úgy hat, mint egy misztikus thriller. A little people, a két hold a valóságtól távol állnak, mégis a mindennapokba illeszti be őket. Thriller pedig azért, mert apró részletekben adagolja nekünk a megoldáshoz szükséges kulcs darabjait. Hiába olvastam el 500 oldalt, még sehol nem járunk a történetben - nekem van egy sejtésem, hogy mi lehet az összekötő kapocs, de ahogy eddig megismertem Murakamit, tuti jól össze fogja nekem ezt még keverni. Szóval hosszú a felvezetés, de olyan stílusban adja elő, amitől folyton megborzongok, és akarom még tovább és tovább olvasni. Folyton felkészülök, hogy a vége úgy sem lesz egész, de el tudja hitetni, hogy az lesz, és az az a húzóerő, ami miatt kívánatos a továbbolvasása.

Egy dolog rontott az élvezeten, és az a fordítás. Az eleje tele volt számomra egyáltalán nem a mondatba illő szavakkal. Ez a végére kisimult, vagy már kevésbé voltam fogékony a felfedezésükre. A második kötet nagy részét ugye már új fordító vette át, mert Erdős György sajnos nem tudta befejezni. Mivel ez egy érzékeny pont, nagyon remélem, hogy sikerült áthidalni.

De lényeg a lényeg, hogy ebben a kötetben Murakami valami egészen újat produkált, így aki azért nem olvas már Murakamit, mert egy kaptafára mennek a történetei, az azonnal álljon neki ennek, nem fog csalódni. Jajj, azok a gyönyörű képek, még most is beleborzongok. :)

Murakami Haruki: 1Q84 I. könyv. Geopen, 2011.

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc

Ez egy kivételes év, mert rövid időn belül ez a második Murakami regényem. Amúgy meg a negyedik tőle. Azt konstatáltam, hogy az a nyelvezet, az a szellemes és kreatív szóhasználat, amit a Kafkában, vagy A birkakergetőben megismertem már nem fog visszatérni. Kár, mert valóban ezért szerettem bele. A Szputnyik után újra kellett ismerkednem Murakamival, és a Tánc, tánc, tánc végére érve újra kell gondolnom, miért is szeretem a könyveit. Azt hiszem ezzel sokat elmondtam a könyvhöz fűződő "érzelmeimről".

Ez a könyv A birkakergető főszereplőjével megy tovább, most sem tudjuk a nevét, csak azt tudjuk, hogy író, 34 éves, az élete éppen romokban hever, mert elhagyta a felesége, meghalt a macskája, és a munkája is éppen csak kultúrhólapátolás. Éppen ezért nem is lepődik meg nagyon, amikor megjelenik a Birkaember, és nem ért semmit, csak annyit tud, hogy táncolnia kell, ahogy kell. Közben call girlök tűnnek fel és el titokzatos körülmények között, és hősünkből hirtelen szárazdajka is lesz egy időre.

A történet maga nem lényeg. Ahogy írtam, tűnhet akár egy jó kis kriminek is, de ez senkit ne tévesszem meg. Igazából hősünk lelki hányattatásai állnak a középpontban. Megismerhetjük mindennapi életét, amikor éppen kultúrhólapátol, vagyis olyan munkákat vállal el, amit valakinek úgyis meg kell csinálnia, olyan, mint a hólapátolás (ez a hasonlat nagyon tetszett), Murakami is többször használja. Hősünk mondhatni szenved, hogy felesége elhagyta, a szerelem azóta is kergeti, hol egy call girl formájában, hol éppen egy másikban, vagy egy dilis recepciós formájában.

A könyv nagy részét egy különös barátság eseményei teszik ki. A tizenhárom éves Hófehért a Delfin Hotelben varrják a nyakába, hogy kísérje vissza Tokióba, mert az anyja ottfelejtette. A kislány különös képességekkel rendelkezik, pontosan megérzi, mi történik másokkal, így tud a Birkaemberről is. Ez a tulajdonság egy összeköttetést biztosít a két fél között, hiába a korkülönbség, mégis barátság alakul ki közöttük. Hófehéren keresztül megismerjük a szülőket is, akik még furcsábbak, amin nem is lepődünk meg, sőt, már várjuk az írótól.

Túl aprólékosnak találtam a kidolgozást, már-már unalmasságig volt részletes. Úgy éreztem, hogy voltak részek, amik feleslegesek voltak, amik nélkül bőven meglett volna a történet. Ezért is kezdtem aggódni, hogy 100 oldallal a vége előtt még semmi nem derült ki, és már megint nem fogja befejezni a történetet, és saját fantáziámra kell bíznom a befejezést. Szerencsére nem így történt, normális befejezést kaptam, kerek egész lett a történet. Talán ezért is érzem, hogy jó volt a könyv, megkaptam, amit Murakamitól vártam. Mindezt annak ellenére, hogy ez a könyv nem rajt annyi misztikumot, mint az eddigiek, nem is tartotta fel úgy a figyelmemet, ahogy az eddigiek. Eljutottam arra a szintre, hogy ha nem akarok zsákbamacskát venni, akkor Murakamit kell olvasnom, mert úgyis tudom mire számíthatok.

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc. Geopen, 2010.

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!

Nem tudok túl sok mindent írni erről a könyvről. Igazi murakamis, a Világvége... és a Kafka... vonulatba illeszkedő. Viszont. Valahogy ezek témájának az alapjai találhatóak benne egy egyszerűbb történetbe ágyazva. A szokásos motívumok itt is megjelennek: macska, zene, magány, kék ruha, érettebb nő, álom-valóság határa, a "másik" oldal stb.

Egy fiatal lány, Szumire első szerelemét mutatja be nekünk az író, amely nem szokványos, hiszen a lány egy idősebb nőbe szeret bele. Majd megtudja annak titkát, azaz, hogy Miunak mi változtatta meg alapjaiban az egész életét anno, 14 évvel ezelőtt. Sejtelmes, misztikus, érzelmes, mély, mégis egyszerű ez a történet helyenként nagyon jó ötletekkel. Pl. a szputnyik metaforája nagyon tetszett. Ha elsőként olvasom Murakamitól, akkor biztos, hogy többre értékelném. Így viszont "csak" 8,5/10.




Ami tetszett még benne, hogy itt valahogy jobban megmutatja a humorát az író, mint az eddig olvasott könyveiben. Persze csak valami nagyon finom humorra kell itt gondolni, de ez valahogy üdítő volt ebben a világtól elidegenedett történetben.

Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága

Ishiguro előzőleg olvasott regényéért (Ne engedj el...) teljesen odavoltam. Rájöttem, hogy nagyon szeretem a japán származású írók finom, visszafogottan elegáns stílusát. Abban a regényben az író mondjuk annyira nem brillírozott a stílusával, de a mondanivalója eléggé ütős volt. Gombóc lett az ember torkában tőle. Pont úgy, mint ennél a regénynél. Igazából teljesen más a két könyv témája, viszont ha nagyon belemerülünk, valahogy a lényeg mégis ugyanaz...

Ebben a regényében Ishiguro egy főkomornyik, Mr. Stevens bőrébe bújik. A főkomornyik világ életében inasként majd komornyikként előkelő angol házaknál dolgozott. Már jócskán benne van a korban, amikor életében talán először pár napos szabadságra utazik munkaadója biztatására. Mr. Stevens viszont nem olyan, hogy csak úgy elutazgasson kikapcsolódni: természetesen szakmai ügyre hivatkozik, mégpedig hogy meglátogatja a kastély régi házvezetőnőjét és a munkaerőhiányra hivatkozva megpróbálja visszacsábítani egykori munkahelyére.

A néhány napos út során Mr. Stevens visszaemlékszik elmúlt életére, pályafutására. Sok mindenről gondolkodik: hogy milyen egy igazi "nagy" főkomornyik, mi a "méltóság", mi az ő szerepe úgy általában az életben, és sokat töpreng az említett házvezetőnővel, Miss Kentonnal való egykori kapcsolatán.

Az elején teljesen elvarázsolt Ishiguro, nagyon jól hozta a főkomornyik szerepét, elhittem neki, hogy ezek a nagyon körülményesen megfogalmazott mondatok valóban egy ízig-vérig előkelő főkomornyik gondolatai. Sok helyen vicces is volt számomra, mert a mai világban az ilyen mértékű visszafogottság, tartózkodás, úriemberség elég mulatságosan hat.

A közepe felé sejtelmem sem volt, hogy a felidézett emlékfoszlányokból mit akar kihozni az író, hová fognak vezetni, valahogy olyan semmitmondóak voltak ezek az apró történések. De a legvégére 'felépült a vár', összeállt az anyag, valamennyire kivilágosodott a kép Mr. Stevensről. Az ő személyiségének az apró megnyilvánulásaiból rakhattuk őt össze ilyen módon. Nagyon-nagyon különleges jellem ő az én szememben, az is felmerült bennem az olvasás közben, hogy már-már súrolja bizonyos pszichiátriai kórkép határát. Az a fajta ember, aki önmagában mintha nem is létezne, egyedül a főkomornyiki mivoltában létezik, ez határozza meg őt. A valóságtól mintha egy fátyol választaná el, ami csak ritkán libben fel, hogy bejöjjön rajta egy kis élet: ekkor feldereng neki valami az élet valódi mivoltát illetően, elkezd érezni valamit, aztán a fátyol szép lassan visszaereszkedik és Mr. Stevens megint visszaköltözik biztonságot nyújtó kis világába. Nagyon különleges ember ő: egyszerre csodálatra és szánalomra méltó. Olyan tragikomikus az egész élete, személyisége, hogy nem tudja az ember, hogy sajnálja vagy a végletekig tisztelje. Bár azt gondolom, hogy ő egészen biztosan jobban örülne az utóbbinak. Így hát: Tiszteletem, Mr. Stevens.




Olvasás közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy én ezt a kisregényt simán feladnám kötelezőnek a középiskolákban: ebből aztán tanulhatnának választékos beszédet, udvariasságot, méltóságot és még egy kis történelmet és "bölcsességet" is.

Egyébként a könyv nemrég Napok romjai címmel jelent meg a belőle készült film után, amit hétvégén meg is fogok nézni.

Murakami Haruki: Norvég erdő

Tegnap este olvastam ki ezt a könyvet, és úgy fel...húzta az agyamat, hogy alig bírtam aludni tőle. Egyrészt mert Murakamit tökre megkedveltem az eddigi három elolvasott regénye után. Ezenkívül azt gondoltam, hogy ez valami fergetegesen jó regény lesz, még a többieken is túltesz, mert ahol értékeléseket láttam Murakami könyveiről, mindenhol ez kapta a legjobbat.

Ehhez képest nekem nem tetszett. Mint kompozíció, irodalmi alkotás teljesen rendben van ugyan. De a témája... Azt írták több helyen róla, hogy ez a keleti Zabhegyező meg ilyenek. És pont úgy felcseszte az agyamat, mint 10 éve a Zabhegyező, úgyhogy lehet valami benne...:P

Egy fiatal, 20 év körüli fiú története ez a 70-es évek körül Japánban. Már idősebben, 37 évesen emlékszik vissza a főszereplő erre az időszakra, az első szerelemre, az egyetemi éveire stb. A srác egyébként tök jó fej önmagában, bizonyos szempontból nagyon jó hozzáállása van a dolgokhoz. Viszont. Elegem van, hogy pont úgy, mint Murakami többi főhőse, ő is rohadtul elidegenedett, magányos, szenvedő. Persze az embernek ez az életszakasza gyakran ilyen, szó se róla, de miért kell minden főhősnek így éreznie a világgal kapcsolatban??? Kicsit unalmas. A srác a 420 oldalas regény folyamán más sem csinál, csak magába fordul, egyedül van, zenét hallgat, olvas, néha szexel és fájja a világot meg a szerelmet és legfőképp a halált. A halál ugyanis az egyik fő szála az eseményeknek. Nem akarok belebonyolódni a történetbe, lényeg az, hogy a sztoriban, 4 azaz négy öngyilkosság van. Ez annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy olyan képzeteim voltak a könyv elolvasása után, hogy legszívesebben az asztal sarkához, vagy valami jó éles tárgyhoz vertem volna ezt a könyvet addig, míg apró cafatokra nem szakad.

Biztos vagyok benne, hogy én nem értettem meg teljes egészében ennek a történetnek a mondanivalóját, de tény, hogy hihetetlenül letaglózott és pont olyan állapotba kerültem tőle, mint a könyvbeli Naoko, aki főhősünk szerelme és akinek nem lett jó vége...

Emellett, hogy 100 oldalanként volt egy öngyilkosunk a regényben, elég unalmas volt. A felénél feltettem a kérdést, hogy akkor fog itt valami történni is? Aztán a második felében azért beindulnak a történések, de nem dobtam el az agyamat tőlük. Az egyetlen szereplő, aki szerethető volt, az Midori volt, a srác egy barátnője, aki ugyan teljesen őrült volt, de legalább volt benne élet, öngyilkos hajlam meg nem.

Egyébként ebben a könyvben is feltűnnek az összes Murakami regényben jelenlévő motívumok, mint a kék ruha a nőkön, a macska, a magány és a zene. A zene itt most nem komolyzene, mint a Kafkában, hanem főleg Beatles és egyéb 60-70-es évekbeli popzene. Innen a regény címe is, amit a Beatles Norwegian Wood c. számából fordítottak magyarra. Rohadtul nincs köze az egész sztorihoz, ráadásul rossz is a fordítás, mert a dalszövegben norvég faanyagról van szó, úgyhogy ez is gáz, de mindegy.
Ja, és ki ne hagyjam az anyjalehetne korú nővel való dugást, mert persze az is van itt, mint a Kafkában.

A sok halál meg nyomasztó dolog között persze tök jó kis gondolatok vannak benne életről, meg mindenféléről, de ezek sem tudták feldobni a könyvet számomra. Valószínűleg ezek miatt tetszett sokaknak.

Megmondom őszintén, ez egy olyan könyv, hogy én jó szívvel nem ajánlanám senkinek. Nem is tudom mit váltott volna ki belőlem 20 évesen. Talán akkor tetszett volna, de az is lehet, hogy már nem élnék...:P

7/10

Isamu Fukui: Truancy

A cselekmény röviden:
Suzie és Tack testvérek, egy fedél alatt élnek, mégis alig látják egymást az iskolai elfoglaltságok miatt. Tack az érettségire készül. Normális esetben közepes tanuló lenne, de ebben az iskolarendszerben csak bukdácsol. Suzie első éves gimnazista.
Amikor bekapcsolódunk a történetbe már közel 2 éve folyik a háború az iskolakerülő truantok és a polgármester, valamint a hivatalnokaiból álló hadsereg között.
Tack a húgát próbálja menteni a gólyanyúzó felsőbb évesek elől, akik nem egyszer téglákkal támadnak az elsőévesekre, amikor menekülés közben átbukik a saját kerületét a kihalt 19. kerülettől elválasztó palánkon. Itt találkozik Umasival, a pacifista-filozófussal, aki limonádét árul és később a tanítómesterévé válik. Umasi látszólag nem vesz részt a harcban, de mint kiderül, csupán gyilkolás nélkül akarja átvészelni ezt a krízishelyzetet.
Zyid a Truancy vezetője, igazi hadvezér. Egyik akciójuk során véletlenül meghal Suzie és ő az odaérkező Tackkel meglehetősen rideg részvétnyilvánítást közöl. Ettől kezdve Tack semmi mást nem akar, csak leszámolni Zyiddal, akinek a szent célon kívül semmi más nem lebeg a szeme előtt.
A véletlen folytán Tack bekerül a Truancy-ba, és mivel már útközben megmutatja milyen kiváló harcos, azonnal Zyid elé viszik, aki párbajoztatja alvezérével, Nonival, majd miután a fiú legyőzte a lányt, maga mellé veszi. Tack hiába tölti minden percét Zyiddal, az események sodrásában képtelen leszámolni húga gyilkosával. Közben persze változik, fejlődik a karakter és egyre többet tudunk meg Umasiról, Zyidról és Noniról, illetve az őket összekötő kapcsokról.
Többet most már tényleg nem vagyok hajlandó elárulni. :)

Mint az utópisztikus művek esetében általában, ezúttal sem tudjuk, hogy mikor is játszódnak az események. Az ember hajlamos automatikusan rávágni, hogy a közeli jövőben, de vajon tényleg így van? Vagy csak azért toljuk a cselekményt jövőidőbe, mert jelenleg ezek a dolgok még nem történnek meg?
A magyar olvasó talán 21. századi Pál Utcai Fiúkként tudná aposztrofálni Isamu Fukui regényét. Van benne valami, ami a klasszikus ifjúsági regényeket, a középiskolás kötelező olvasmányokat idézi, amelyekre mindannyian szívesen emlékszünk vissza, amelyeken generációk nőttek fel, hogy az élményt egy életen át magukban hordozzák.
A Truancy egyszerre klasszikus és modern olvasmány. Miközben a szereplők Molotov koktélokat hajigálnak az ellenfeleikre, addig egymás közt karddal vívják eszményi párbajaikat. A klasszikus vonalat erősíti az elbeszélés lassú tempója is, amely azonban egyáltalán nem megy a történet rovására. Kifejezetten élvezetes az egyes szereplők már-már filozófiai hangvételű párbeszéde, a hosszú (de nem túl hosszú) párbajok leírása a csőbombák füstfelhőinek ködében és a Molotov koktélok okozta lángtengerek visszfényében. Minden bizonnyal ezek a klasszikus elemek jelentik a maradandó élményeket az olvasó számára és egyáltalán nem hiányoznak a gyors tempójú, harsány, reklámszerű villanások.
Szinte mindegyik szereplő hozzánk nő a történet során.
A filozofáló, pacifista tanítómester (17 éves) alakjában rejtve megjelenik az író; saját nevének visszafelé olvasott verzióját adja karakterének (Umasi-Isamu).
Képtelenség nem rokonszenvezni a könyörtelennek tűnő, az erőszakot választó hadvezérrel (Zyid), hiszen szokás szerint ő is jóval többet rejt.
Az olvasó érdeklődéssel követi a főhős, Tack választásait a történet során, miközben maga is azonosul azokkal.
Végül az egyetlen női harcos, az elvakult alvezér, Noni az, aki miatt a leginkább várjuk a folytatást, hiszen a regény végére ő az, aki leginkább fordulóponthoz érkezik, és aki ezáltal kifürkészhetetlen marad.
Egyedül a felnőttekről nem tudunk meg semmit. Nem tudjuk, mit éreznek a szülők a gyerekeik iránt, hogy vajon féltésből nyaggatják-e őket vagy embertelenségből. És nem tudjuk meg azt sem, hogy mit gondolnak a felnőtt hivatalnokok kamasz ellenfeleikről. Vajon a hatalomtól való félelem vagy valódi elkeseredettség, gyűlölet hajtja őket az összecsapások során?
Érdekes, hogy nem katonák, csupán fegyveres hivatalnokok alkotják a felnőttek hadseregét. Katonai képzettségükről semmit sem tudunk. A gyerek szereplők kiválóan gyártanak bombákat, jártasak nem csupán a fegyveres küzdelemben, hanem a harcművészetekben is, de nem tudjuk honnan szerezték ezt a tudást, vagy, hogy képzettségük meddig terjed, a kiképzésükről kevés szó esik.
Bár az író erős túlzásokkal él, érezzük, hogy van igazság abban, amit ír. Különösen megkapó az a jelenet, ahol Tacket megöleli a húga és a fiút szinte földöntúli boldogság járja át a fizikai érintés hatására.

Endo Suszaku: Némaság

2008 november 24-én 30.000 ember gyűlt össze Nagaszakiban, hogy megemlékezzenek azokról a japán vértanúkról, akik az 1600-as évek elején veszítették életüket szörnyű kínzások közepette.

Az 1500-as években erőteljes keresztény befolyás vette kezdetét Japánban. A földesurak és az parasztok is nagy örömmel fogadták a hittérítőket. A földesurak befolyásukat, a parasztok pedig vígaszt kerestek szörnyű mindennapjaikban. Az 1600-as évek elejétől azonban tiltani, később üldözni, majd pedig hosszantartó, kegyetlen kínzásokkal és halálbűntetéssel "jutalmazták" a kereszténységet a szigetországban.

Endo Suszaku (magyarul írják így a nevét, amúgy így szokták megjeleníteni latin betűkkel: Shusaku Endo) japán katolikus író volt, az akkori vértanúk és a hit megingásának történetét akarta megosztani az olvasóval ebben az 1966-ban megírt könyvében, AMI IGAZ TÖRTÉNET.

A regény kezdetén egy bizonyos Ferreira atyáról esik szó, akiről szörnyű hír járja szülőhazájában Portugáliában és a Vatikánban: a japán felügyelőknek sikerült megtörniük őt a rettegett kínvallató "Gödörben", és rávették keresztény hitének megtagadására. Három volt diákja azonban ezt nem akarja elfogadni, így útra kelnek, hogy maguk járjanak utána az atya történetének. Több hónapnyi viszontagság után kikötnek Macaoban. Csupán karnyújtásnyira járnak Japántól. Mégis falba ütköznek. A japánok megszakítottak minden kereskedelmi szálat a Portugálokkal így sem spanyol sem portugál hajóval nem mehetnek, de a macaoi misszió sem engedi őket tovább, hisz az életükkel játszanak ha japán földre lépnek. Végül megoldást találnak a problémára, és a három atyából ketten a rettegett sziget parti homokjára lépnek...

Maga a könyv egyáltalán nem hosszú (209 oldal) mégis hosszú az a lelki tusa amit a főhős Rodrigues atya végigél. Felépítését tekintve a könyv elején egy rövid s érdekes történelmi bemutatót olvashatunk az előzményekről és akkori helyzetről. Majd Rodrigues testvér leveleinek fordítása következik (a levelek állítólag valódiak). A pap levelei ezután megszakadnak és az író veszi át a szót. Végül pedig korabeli naplókba nyerhetünk betekintést, amiből megtudhatjuk mi lett a főhős sorsa.

A történet könnyen követhető, az író stílusa egyszerű mégis elgondolkodtató. Rodrigues atya jelleme a szemünk láttára alakul és formálódik. Olyan kérdéseket tesz fel magának és Istennek, amelyet már sokan mások előtte. Neki ez mégis új, és félelmetes.

Némaság. Ez a könyv címe, mert Isten hallgat, nem felel a kérdésekre, az imákra. Mintha elfordította volna arcát a Földnek ezen pontjáról.

"A pap vadul megrázta fejét, és befogta mindkét fülét. De Ferreira hangja és a keresztények hörgése irgalmatlanul beléhasított. Állj! Megállj! Uram, most meg kell törnöd a csöndet. Nem hallgathatsz tovább. Bizonyítsd be, hogy te vagy az igazságosság, a jóság, a szeretet."

Az író Tanizaki-díjat kapott ezért a könyvért, ami igen rangosnak számít Japánban és minden évben kiosztásra kerül.

Martin Scorseset is megérintette a könyv, és a tavalyi tömeges megemlékezés hatására elérkezettnek láthatta az időt arra, hogy megfilmesítse a könyvet. (Ez lesz a második adaptáció, a '70-es években már készítettek egyet a japánok). Ha minden igaz a forgatás hamarosan elkezdődik, a bemutató jövőre várható. Azt rebesgetik, hogy Ferreira atyát Daniel Day-Lewis, Rodriguest pedig Benici Del Toro fogja játszani. Bár Daniel Day-Lewis nevét még nem erősítették meg.

Ami pedig a borítót illeti...

Ha valaki szívesen elolvasná a könyvet, ne ezzel a borítóval keresse a polcokon, mert így legfeljebb az idegen nyelvű szekcióban lelhető meg.

Itthon a Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója adta ki. Tyű, ez jó hosszú név volt.. :)

Mondhatnám, hogy aborítója szerényre sikeredett, de ez nem egészen lenne igaz. Inkább mondanám puritánnak. A rend kedvéért azért beillesztem azt is.

                          Íme:

Én könyvtári példányt olvastam.

 

Eredeti cím: Chinmoku

Borostyyán, 2009. július 29.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Huhh... Ismét zavarban vagyok... Szeretem én a sejtelmes, meg nyitva hagyott történeteket, mert lehet rajtuk filózni, meg találgatni, hogy mit is akarhatott az író. De azért ennyire nem... A történet lényegét persze kapiskálom, de csak nagyon alapszinten, elég nagy homály van bennem vele kapcsolatban. Murakami nem hétköznapi író, az biztos. Nem hétköznapi dolgokon jár az agya általában, az is....

"A világon minden metafora" - ez a regény egyik kulcsmondata. Ha az egész világra nem is, de hogy erre a könyvre teljesen jellemző, az fix. Tudat és tudatalatti, álom és valóság határán ill. kellős közepén zajlik az egész történet, és megfejtésre váró metaforák tömkelege bukkan fel benne.

A 15 éves, apja ödipuszi átka elől otthonról elszökött fiú, Tamura Kafka és a csökkent értelmi képességű idős úr, Nakata története a sztori két szála. Ők ketten több száz oldalon keresztül közelednek egymás felé, hogy aztán valamilyen úton-módon keresztezze egymást a sorsuk. Az ember végig azon gondolkodik, hogy mi a franc köze van ennek a két embernek egymáshoz, mert hogy van/lesz, az biztos, ugyanis összeköti őket egy rettentően fura gyilkosság... Az író mindkettőjük valóságos és "határon túli" életébe is bepillantást enged.
A könyvben egyébként legjobban Kafka barátja és segítője, Ósima, a könyvtáros fiú (khm...lány) szájából elhangzó gondolatok fogtak meg - igazából úgy éreztem, hogy ő volt az író szócsöve, ő volt tehát a kedvenc szereplőm a történetben.

Az az igazság, hogy ez a harmadik Murakami könyvem és ez alapján állítom, hogy ez a Kafka bizonyos tekintetben nagyon hasonlít a Világvége....-re. A két szálon futó cselekmény, az azonos metaforák (könyvtár - emlékek, árnyék - lélek, tudat alatti ill. álomvilág) mind-mind előfordulnak mindkét regényben és ez miatt olyan érzésem volt, hogy a Világvégében felvetett alapötletet próbálta Murakami továbbfejleszteni, még misztikusabbra, még borzongatóbbra faragni. Nos, sikerült neki. Viszont számomra ez már túl sok volt. A Kafka elején-közepén már feltűnt a párhuzam a két regény között, de nem zavart, mert maga a történet teljesen más, sőt jobban is tetszett, mint a Világvége és nagyon reméltem, hogy valami nagyon ütős sül ki belőle. Végül is az, csak nem nekem. Mert én valahol egyszerű lélek vagyok, azért ennyire nem szeretem a katyvaszt, számomra igenis legyen tisztább a dolog, hogy ne kelljen hónapokig gondolkodni rajta. Csak mondjuk egy hétig...:P

Ettől függetlenül továbbra is nagyon bírom Murakami stílusát, hihetetlenül színes és összetett, és nem mellékesen filozofáló, amit nagyon szeretek.

Tetszik, ahogy belemerül pl. a komolyzenei darabok elemezgetésébe. Mert hogy a francba jön ez ide a regény cselekményéhez? Sehogy. Épp ez a jó benne. Azért ír róla valószínűleg, mert őt érdekli és meg akarja osztani. Szerintem ez tök jó és egyedivé, markánssá teszi a stílusát. Bret Easton Ellisre emlékeztet néhol: amikor pl. részletezi az apró napi tevékenységeit a fiúnak, pl.: ilyen-olyan reggelit csinált sonkából, 3 tojásból, megivott hozzá egy pohár meleg tejet, stb. Precízen, érzelemmentesen, jelentés szerűen leírva minden apró részletet. Feltűnt, hogy márkaneveket emleget többször is, akárcsak Ellis.
És ami még nagyon egyedivé teszik, azok az "áthallások" a regényei között. Jól látszik, hogy mi foglalkoztatja őt, mi tetszik neki, miket szeret, mert ezek megjelennek az írásaiban is. Például a nőkön a kék ruha. Ez a Határtól délre....-ben is és a Kafkában is megjelenik. Meg a kávé. Aztán ott vannak a már említett metaforák - a Világvégében is és itt is - kb. ugyanolyan jelentéssel. Ezek az ő "védjegyei", ezekről lehet többek között megismerni az írásait. Lynch filmekben láttam ilyen visszatérő motívumokat - na, őt is épp az egyedisége és elborultsága miatt bírom. És az ő filmjein is lehet ám hetekig gondolkodni - nagyon hasonló, agytornáztató kategória.

Nagyon szerettem volna neki jobbat adni, mint a Világvégének, de a végül "csak" ugyanannyira értékelem a Kafka a tengerparton-t is:




Bár mindkét regénynek más az erőssége - a Kafka sokkal filozófikusabb, elgondolkodtatóbb, a Világvége pedig még bonyolultsága ellenére is tisztább, érthetőbb, konkrétabb történet.

Mindenképpen ajánlanám azoknak, akik szeretik a "nem evilági", misztikus, a lélek bugyraiban kutakodó történeteket, mert rettentően érdekes, helyenként ugyan megbotránkoztató, de letehetetlen.

(Murakami ebben az interjúban nyilatkozza, hogy szerinte úgy érthetjük meg jobban a történetet, ha többször is elolvassuk (kösz...), bár fix megoldás igazából nem létezik: mindenkinek mást fog mondani...)

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra

Ahhoz képest, hogy pár napja azon siránkoztam a blogomban, hogy nem tudok olvasni, most olvastam ki 2 nap alatt ezt a könyvet. Elvittem a lányomat játszani a könyvtárba és kezembe akadt ez a könyv. Mivel rövidke és az első pár mondata azonnal megfogott, úgy gondoltam ráhangolódom kicsit Murakamira az On-line Könyvklubban bevállalt Kafka a tengerparton előtt. És nem csalódtam ebben az íróban, akitől korábban a Világvége és a Keményre Főtt Csodaországot olvastam, ami nagyon tetszett.

Érdekes, hogy a két könyv témája annyira, de annyira más. A stílus mégis teljesen azonos. Úgy látszik Murakaminak nagyon kiforrott, jellegzetes ez a stílusa, de ez nem baj, mert nekem nagyon bejön. És hogy milyen is? Nehéz megfogalmaznom, de ha muszáj lenne mondanom valamit, valahogy úgy fogalmaznék, hogy nagyon letisztultan, higgadtan, intelligensen, ugyanakkor titokzatosan, filozofálásra hajlamosan ír. És amíg az előző regényéből hiányoltam kicsit az érzelmeket (de hát ott teljesen másról volt szó), itt aztán voltak dögivel.

A regényben ugyanis Hadzsime, egy japán fiatalember meséli el nekünk életét, életének legintenzívebb érzelmi időszakát, nagy szerelmének történetét. Simamoto-t még gyerekként, 12 évesen ismeri meg, nagyon közeli barátok lesznek, de 1-2 év múlva költözés miatt megszakad a kapcsolatuk. 25 évvel később találkoznak újra, amikor Hadzsimének már családja, gyerekei, egzisztenciája - egyszóval jól működő kis élete van. Hogy Simamoto milyen változásokat hoz az életébe, arról győződjön meg mindenki maga, megéri, higgyétek el :-)

Murakami nagyon hatásosan érzékeltette Hadzsime érzelmeit, gondolatait. Teljesen felzaklatott helyenként, amikor olvastam...
Egyébként a regény hangulatáról az egyik kedvenc filmem, Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva c. filmje jutott eszembe, ami egy remekmű és szintén távol-keleti. És érdekes módon nagyon hasonló eszközöket használ. Lehet, hogy ez a távol-keleti művészek sajátossága? A szereplők keveset beszélnek, de amikor igen, akkor minden szónak súlya van. Sokat mondóak a csendek, az arckifejezések, a mozdulatok és a csend által generált látszólagos nyugalom mögött valami nagy feszültség van, és ezt annyira szeretem...

A könyvben a Világvégé-hez hasonlóan megjelenik a valóság és álom motívuma. Valószínűleg az író sokat gondolkodik ezen a témán, hogy mi is a valóság. Mit tekinthetünk annak, hol van a határa?

Nagyon tetszett a könyv, egy fokkal még jobban is, mint a Világvége. Úgyhogy nagyon várom a Kafkát és azt hiszem lett egy új kedvenc íróm. Nekem nagyon bejön a stílusa. Viszont szerintem Murakami az az író, aki eléggé megosztja az embereket, ez a stílus szerintem sokaknak egyáltalán nem fekszik, viszont sokaknak meg nagyon. Örülök, hogy ez utóbbiakhoz tartozom.

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

Sok jót hallottam már Murakami Haruki írásairól, úgyhogy idejét láttam olvasni tőle valamit. Erről a regényéről különösen jókat olvastam, így erre esett a választásom, illetve rá is akartam hangolódni kicsit az íróra a Kafka a tengerparton előtt, amit karácsonyra kaptam.

Nos, tényleg van egy elég sajátos, de nekem nagyon tetsző stílusa az írónak. Nehezen leírható, hogy milyen is, így először inkább a történetről. Az egész sztori két szálon fut, amelyeknek kezdetben (látszólag) az égvilágon semmi közük egymáshoz. Az egyik a meg nem nevezett, 35 éves főhős valós, tokiói élete (a keményre főtt csodaország...). Túl sokat nem tudunk meg róla, kb. annyit, hogy egyedül él és komoly munkát végez. Numerátor ugyanis a Rendszernél. A Rendszer a numerikusok szervezete, ők folytatnak információs háborút a szemiotikusokkal ebben a kissé sci-fi szerű világban. Numerátorunk feladata, hogy az agyában végzett apró műtét segítségével tudatalattijában adatokat titkosítson a Rendszer számára. Ez eléggé bizarrul hangzik, de Murakami elképesztő fantáziával találta ki és érthetően el is magyarázza a részleteket. A főhős tudtán és akaratán kívül kulcsszemélyiséggé válik az említett erők harcában, lakását feldúlják, menekülnie kell. Elképesztő kalandokat él át az aktuális megbízójának (aki egy tudós professzor) unokájával, egy dundi 17 éves lánnyal karöltve. A történet egyik csúcspontja számomra, amikor a prof elmagyarázza főhősünknek, hogy milyen módosításokat végeztek az agyában anno, hogy numerátori, adattitkosító képességét elnyerje. Csakhogy egyéb is történet akkor az elméjével, ami hősünk számára a Világvégét jelenti szó szerint és átvitt értelemben is.

A másik szál ugyanis a cím szerint a Világvégén játszódik, ahol nincs idő, így az élet örök, de az embereknek nincs elméjük, így nincsenek pl. érzelmeik sem, gyakorlatilag csak testben léteznek egy fallal körülölelt városkában, ahonnak nem mehetnek sehová... És hogy mi köze ennek a másik történethez? (*SPOILER: az hogy ez az előbbi főhös tudatalattija által felépített világ...*)

Murakami nagyon finoman, nagyon profin von párhuzamot a történet két szála között, a sztori több mint feléig csak az igazán szemfüles olvasó talál kapcsolatot, apró utalásokat arra, hogy valami közük van egymáshoz.

Tetszett a könyv sejtelmes, lassan csordogáló, ugyanakkor feszült története. Az író rettentő profin felépített világa és a részletekbe menően aprólékos történetkidolgozása. Szájtátva olvastam néha. Ami külön nagyon bejött, ahogy a (numerátor) főszereplő gondolatai elkalandoznak bizonyos tárgyakon, helyzeteken, ahogyan az életben is elmélázunk néha olyan apróságokon, mint például egy kanapé vagy egy körömvágó, vagy egy jó szám, vagy éppen egy könyv egyik szereplője. (Külön tetszett - amin magam is el szoktam gondolkodni egy könyv olvasása, vagy egy film nézése közben, hogy amikor nagyon pörögnek az események, vajon mennek-e wc-re a szereplők - na, szóval főhősünk pl. ezen is filózik egy sort...:-))))

Ugyanakkor úgy érzem, nagyon férfiaggyal íródott mű ez, nekem hiányzott belőle valami - nehezen tudom megfogalmazni, hogy mi. Talán túl rideg, érzelemmentes volt, bár sejtem, hogy épp ilyennek szánta az írója...
De nagyon elgondolkodtató könyv az emberi tudatról, tudatalattiról, emlékezetről. Nagy mű, bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a kicsit elvontabb történeteket.




(Jó tudni: a Murakami az úr vezetékneve....:-))

Tsugumi Ohba: Death Note - A halállista

Ez az idő is eljött. Mangát olvastam! Rettegett ajánlotta a képregényt, amit a címlapon az utóbbi évek egyik legsikeresebb manga-sorozataként írnak le.

A történet: Yagami Light osztályelső középiskolás egy unalmas napon vékony kis jegyzetfüzetet talál az utcán, amelyről kiderül, hogy Ryuk, a halálisten tulajdona. A füzet egy halállista, amelynek megvan a maga használati utasítása. Ha valakinek a listára írják a nevét, az rövid időn belül szívrohamban meghal, ha a halálnemet is mellé írják, a megadott módon fog meghalni. szegény. A füzet birtoklásával Light tehát borzasztó hatalom birtokosa lesz: ráébred, hogy lista segítségével megtisztíthatja a világot a bűnözőktől. A történet során újabb, a füzethez kapcsolódó szabályokra derül fény, megjelenik Ryuk, belép a történetbe az FBI, szóval izgalmakban nincs hiány!

A képregény tényleg izgalmas, a könyv egy nap alatt kiolvasható, de a szereplők elég kidolgozatlanok (jóó, hát ez egy képregény...). Engem Light, a főszereplő idegesített a legjobban, egyrészt egy komplett pszichopata, másrészt, nem nagyon ecsetelik, hogy egy jófiú hogyan válik tömeggyilkossá. Egyszerűen az egyik képkockán még egy unatkozó stréber, a másikon meg már sorozatgyilkos.

Ilyen az élet. És a manga. :o) És most szembesültem persze a manga műfaj azon sajátosságával is, hogy a japán olvasási irányt kell követni, vagyis a történet jobbról balra halad, és az utolsó lapon kezdődik...

Stippistop

Takami Kósun: Battle Royale

Én nem vagyok egy manga, anime (és ki tudja még hány ehhez hasonló kategória akad a modern japán vizuális művészetben) rajongó. Magamtól soha eszembe sem jutott volna, hogy ilyen kategóriájú könyvet a kezembe vegyek. Az, hogy ezt a könyvet mégis várakozással teli kíváncsisággal vadásztam a könyvtárban, nos…. na igen mondjuk csak ki, picidzé az oka! Még akkoriban amikor, elkezdtük a Könyvmolyok blogot szerkeszteni kezdtem el olvasgatni más olvasó blogokat is és dzé recenziói között találtam rá erre. Mindazon túl, hogy igen frankó véleményezést alkotott egy barátjával együtt, a történet is nagyon érdekesnek tűnt. Így hát felírtam a listámra és vártam, mint vadász a lesben. Több hónapos türelmemnek igencsak színes rózsája lett, és hamarosan bele is fogtam az olvasásba.

Oké, mégsem. Először elgyönyörködtem a grafikusi munkában, ami igen figyelemreméltóra sikeredett. Magyar grafikusok alkották meg , így legjobb tudomásom szerint csupán hazánkban jelent meg ezzel a köntössel. Szerintem büszkék lehetünk rá.

Miután sikerült túljutnom a borítón, másik meglepetésként szolgált az igen pontos térkép, a tiltott zónák (ez a történetben nagyon fontos) megjelölésével. Aztán pontosan négy lapozást követően egy osztálynévsor kerül a szemünk elé. Bal kéz felől fiúk, jobb kéz felől lányok. (Későbbiekben ez is hasznosnak bizonyult a ceruzával együtt, ami olvasás közben rendszeresen a kezem ügyében volt). Pár belső design után végre kezdődik a játék. Akarom mondani a történet.

Egy alternatív Japánban járunk, ami leginkább a néhai Szovjetunióra emlékeztet. (Legalábbis engem. Olvastam olyan véleményt is, amelyben Orwell 1984-éhez hasonlítják az államformát, de ehhez nem tudok, hozzászólni, miután azt a könyvet „sikeresen” félreraktam pár oldal után). 21 lány és 21 fiú indul el egy osztálykirándulásra, akik az utazó diákok szokásos tarkaságával töltik el a buszozási időt. Úgy tudják, hogy igen kellemes hétvégében lesz részük, de igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Rémálom-Tours vette őket gondozásba, és egy ember kivételével mindenki csupán egyirányú sziget-túra jegyet kapott. Abban a „megtiszteltetésben” van részük, hogy részt vehetnek a kormány tapasztalatokat gyűjtő Programjában. Ebben a Programban minden évben 50, sorsolás útján kiválasztott, harmadikos osztály vesz részt. Mint a történetből kiderül ez náluk a tizenöt éves korosztály. Rövid, de annál (agy)velősebb eszmecserét követően ismertetik velük a játékszabályokat:

• mindenkinek a nyakán egy fém nyakörv van, amelyben nyomkövető van és életfunkció figyelő. Ha feszegetik felrobbannak,
• minden második órában a számítógép tiltottá tesz egy mezőt, ha a tiltási idő kezdetekor valaki még a zónában tartózkodik, a nyakörv felrobban,
• ha úszva szökni próbálnak a cirkálók lelövik őket
• ha 24 órán belül nincs halott mindenkinek a feje…. igen: felrobban
• csak egy maradhat

Az utolsó életben maradt játékos nem bonthat ugyan pezsgőt és locsolhatja a katonák nyakába, de épségben hazatérhet és folytathatja addigi életét (ha tudja).

Egyesével indítják őket, mindenki egy zsákot kap élelemmel és más-más fegyverrel. Előre senki sem tudja mit oszt neki Fortuna (akarom mondani a parancsnok). Van, aki jobban jár (például a gépfegyveres) és van, aki rosszabbul (mondjuk az, akinek egy strapabíró kis étkezési villa jutott). Amint kilépnek az épületből, a játék megkezdődik.

Évek óta ismerik egymást, mégsem tudnak a másikról semmit. Ki a barát, és ki az ellenség? Aki eddig barát volt, most is az? Tényleg lehetetlen a szökés? Ki milyen halált fog halni? De a legfőbb kérdés: Miért teszik ezt velük?

Nagyon élvezetes olvasmány, a fordításon egy pillanatig sem érződött, hogy idegen lenne. A nevek kiejtés alapján lettek leírva, amit a www.battleroyale.hu oldalon valaki kifogásolt, de mint említettem vala, hogy én nem vagyok nagy manga ismerő, így számomra sokkal élvezhetőbb volt. Eleinte furcsa a sok idegen hangzású, ráadásul időnként teljesen egyformának tűnő név, de hamar hozzá lehet szokni.

Amin pedig végkép lehidaltam, az a könyv felépítésének a profizmusa. Nem hiába írta az író 3 évig ezt a könyvet. Minden szereplő halálát végigkísérhetjük. A legtöbbjüknek még a gondolatmenetébe is bepillantást nyerhetünk, majd elámulhatunk azon, hogy a beszariak hirtelen erőszakos gyilkológépek lesznek, a félelmetes csávók pedig segítő jobb kezek. Minden oldal tetején folyamatos tájékoztatást kapunk arról, hogy hányan is vannak még életben. (De azért én az említett ceruzával rendre ikszeltem a neveket).

Hazugságok, színjátékok, könyörület, kegyetlenség, szerelmi vallomások és árulások egyaránt tarkítják a történetet.

Nem ajánlom azoknak, akik nem bírják a véres jeleneteket, mert elég részletesen olvasható, hogy ki milyen módon, mennyi vér-, belsőszerv és/vagy testrész veszteséggel veszítette életét.

Japánban hatalmas siker lett. Később manga formájában (vagy anime? fene bírja ezt követni) speciális kiadások is megjelentek. És mint más sikerkönyvnek, ennek is az lett a sorsa, hogy filmet készítettek belőle (állítólag egy kalap fekália, a könyvet teljesen átírták, de asszem mégis bele kell néznem :P), amelyet folytatott egy másik is (erre azt írták, hogy még rosszabb). Ahogy kicsit keresgéltem a neten hamar kiderült számomra, hogy a divatra is hatást gyakorolt. A történetben viselt egyenruhák varrásából akadnak, akik igen szépen megélnek.

Nekem (is) bejött! (Mármint a könyv, nem a ruha!)

Eredeti cím: Battle Royale

Borostyán, 2008. október 30.

:D :P Ezt a kis csetepatét nem hagyhattam ki. A minap találtam rá és nagyon emlékeztet a könyv néhány mozzanatára. Igaz, ez sok mozzanat egyben, nem ekell emgijedni a könyv nem ennyire brutál! :P

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Megint egy másfél napos regénnyel állunk szemben... Azaz másfél nap alatt olvastam el. Nem véletlenül, hanem mert képtelenség volt letenni. Pedig a történet majdnem banálisan indul: 3 gyerek között szerelmi-baráti háromszög kezd kialakulni egy angliai benntlakásos elitiskolában. A sztorit az egyikőjük, Kathy elbeszélésében ismerhetjük meg, aki 31 évesen emlékszik vissza a Hailshamben eltöltött évekre.

Maga az elbeszélésmód nagyon rendben van, hiszen annyira éberen tartja az olvasót, hogy alig lehet abbahagyni, de az még jobban tetszett, hogy az író kiskanállal adagolja Kathy emlékeit és apránként bontakozik ki előttünk az ártatlan gyerektársadalom élete mögött rejlő, sci-fi szerű, kegyetlen valóság... (Véletlen, hogy éppen az Aglaja után olvastam ezt, ami szintén sci-fis beütésű. És az is, hogy nagyon nehéz úgy írni erről a történetről is, hogy ne lőjem le a poént...) Ezenkívül annyira jól ábrázolja Ishiguro, hogy az olyan apróságoknak, mint egy kazetta, vagy akár egy mozdulat, milyen nagy jelentőségük van egy ilyen zárt közösség életében. Vagyis inkább azt, hogy Kathy utólag, felnőtt fejjel milyen következtetéseket von le ezekből az apró dolgokból a történet hátterében álló borzongató tényre vonatkoztatva...

Ugyanis az egész iskolai élet mögött egy nagy titok lappang azzal kapcsolatban, hogy miért is vannak ők ott, kik is ők valójában. Bár ez a diákok számára viszonylag kicsi koruk óta nagyjából világos, mégsem akarnak kifejezetten tudomást venni róla, élik a saját életüket. Sőt, később is hasonlóan viselkednek, amikor már kikerülnek az iskola falai közül, mi pedig egyszerűen nem értjük, hogy miért... (Pontosabban én olvasás közben nem igazán értettem, hogy miért is nem borítják az asztalt és lépnek le, de közben sokat gondolkodtam rajta és kezdem kapiskálni az egész történet metaforikus értelmét azt hiszem...)

Nagyon nehéz írnom róla, mert nagyon megrázó élmény volt számomra... Összességében egy nagyon jól eltalált, az érzelmekre rendkívül erősen ható könyv ez, amiben egy bizarr történettel a háttérben olyan emberi érzések játszanak főszerepet, mint a barátság, szerelem, reménytelenség, önfeláldozás. Mindezt egybefonva manapság nagyon is aktuális társadalmi, etikai kérdésekkel, amikről rengeteget lehet gondolkodni. Ez az idézet szerintem jól összefoglalja a könyv mondanivalójának egy részét:

Amikor aznap elnéztem, hogyan táncolsz, egészen mást láttam. Egy új, gyorsan formálódó világot. Tudományosabbat, jobban működőt. Több gyógymóddal a régi betegségekre. Ami mind nagyon szép. De kemény, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, lehunyt szemmel, amint magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el. Én ezt láttam.

Nagy élmény volt.




3 megjegyzés még:
- egyrészt bámulom Ishigurot, mint az összes olyan férfi írót, akik női szereplők szemszögéből hitelesen írnak történetet, mert számomra teljesen hihető volt, hogy ezek valóban egy nő gondolatai
- másrészt a borító alapján egy idő után sejteni lehet, hogy miről is szól...;-)
- harmadrészt: az 1001 könyv, amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz listáján találtam ezt a könyvet és úgy gondolom, jogosan van rajta, tényleg el kell olvasni....