Passuth László: A lombard kastély

Találkozásom Passuth Lászlóval a Szilvi barátnőm által indított kihívásnak köszönhető, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Nem tudom, valaha kiválasztottam-e volna ezt a könyvet olvasásra.

Csak kivételes esetekben választom élesen szét a szép-, illetve a szórakoztató irodalmat. Érzem, talán tudom mi a különbség a kettő között, de a legtöbb esetben a kettő igencsak fedi egymást. Itt most egyértelműen nagyon igényes szépirodalomról volt szó. Nem volt olyan mondata, szókapcsolata, amely ne a kifinomultságot tükrözte volna. Nem mindig volt könnyű, de mindenképpen érdemes volt elolvasnom. Értékként tekintek erre a könyvre. Ezt az írást nem 1-2 hónap alatt "dobták" össze, hosszú évek kemény tudományos munkája, az írás szeretete, szerelme érződik rajta.

Az először 1941-ben megjelent, művészettörténeti szempontból is jelentős művet nagyon érdekesen tárta elém a szerző. Az izgalmas, néhol krimibeillő részleteket nagyon ügyesen, finoman ötvözte a jelentőségteljes művészeti tudnivalókkal. Enélkül gyanítom, picit száraz is lett volna a történet, legalábbis az olyan olvasmányos regényekre kiéhezett egyedeknek, mint például nekem. Azt is értem már, hogy római barangolásunk alatt barátnőim miért rohangásztak, mint a mérgezett egér egy-egy festmény fellelése céljából. Lányok, legközelebb én is kutatok altemplomnál, főtemplomnál, mindenütt. :-)

Érdy Loránd művészettörténész nagy, belső vívódásáról szól a könyv, hogyan próbálja saját magát legyőzni, meggyőzni arról, mi a fontos, illetve fontosabb az életében. Hogy mi a fontos, az már a legelején kiderül, hiszen életét a tudománynak szentelte. De vajon egy kétes hír alapján feladhatja-e a biztosat a bizonytalanért!? A fiatal tudóst egy itáliai tanulmányútján ejtik rabul az Ambrogio de Predisnek titulált festmények, amelyeket ő általa szeretne hitelesíttetni a montemaggiói várkastély erősen szélhámos gyanús grófja. Eleve minden nagyon misztikus, minden rettentő titokzatos. A vár úrnőjében sem tud maradéktalanul megbízni, pedig ő talán még segíteni is szeretne.

Predis Leonardo da Vinci kortársa, továbbá nem mellékesen annak árnyékában is dolgozott, Érdy pedig éppen Leonardo munkásságával foglalkozik, így kapóra is jönne a "munka". Predisről nem sokat tudnak, viszont az adott körülmények miatt éppen eléggé indokolt még több információhoz jutni, nem beszélve az esetleges eredeti képekről. Vannak azonban kétségre okot adó jelek. Például a friss kézjegy, amely utólagos korrekcióra utal. A stíluseltérések, amelyek pedig különböző eredetre utalhatnak. A fiatalember teljes apátiába zuhan, maga sem tudja, merre tovább.

A mindenki által nagyra tartott professzor siet segítségére, de hogy megerősíti-e a gyanút vagy sem, amiatt bizony el kell olvasni. Tényleg érdemes, gyönyörű könyv! Amellett, hogy végig izgultam, mi lesz a történet vége, nagyon hasznos információkhoz jutottam művészettörténeti szempontból, és a kíváncsiságomat is kellően felkeltette a megemlített festmények akár eredetiben való megtekintésére.

Lombardia Észak-Olaszország közigazgatási egysége, régiója. Határai: északról Svájc, nyugaton Piemont, keleten Trentino-Alto Adige és Veneto, délen Emilia-Romagna. Közigazgatásilag kilenc megyére tagolódik, székhelye: Milánó. Nevét a germán longobárdokról kapta, akik a 6. században foglalták el. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Lombardia)

Passuth László (1900-1979)
(http://www.href.hu/x/ghin)

James Hall: Coffee with Michelangelo

A könyvtárban akadt meg a szemem ezen a kis könyvecskén. Tényleg könyvecske: kicsi alakú, kb. 10x15 cm-es, olyan igazi táskába bedobós, kávézóban olvasgatós.

Egy interjú Michelangeloval. Először bizarrnak tűnhet az ötlet, a művész halála után 4 és fél évszázaddal, ám a 16. századi olaszoknak ez korántsem volt annyira furcsa. A valóságos tényeken alapuló, félig-kitalált párbeszédek terjesztése a nagy tömegek tájékoztatásának egy bevett formája volt akkoriban.

Michelangelo egy sokoldalú művész volt, az olasz reneszánsz kiemelkedő alakja, a világ egyik legnagyobb mestere, akit már saját korában is zseninek tartottak és megbecsültek. A Medici család, a pápák, más befolyásos arisztokrata főurak, mind-mind megbízásokkal látták el, amelyekért sokat fizettek neki (és sokszor saját szeszélyeik szerint ugráltatták).
Nem volt egy könnyű személyiség, sokszor ellentétben állt a világgal és önmagával, nem igazán ismerte el kortársai művészetét, nem voltak barátai, magányosan élt és alkotott.  Az viszont vitathatatlan, hogy örökre maradandót alkotott szobrászat, festészet, építészet és költészet területén. Sok esetben teljesen újszerűt: olyan megoldásokat eszelt ki, amelyek korábban még senkinek nem sikerültek (pl. egy márványtömbböl faragta a hatalmas Dávid szobrot vagy ő volt az első aki hatalmas mennyezet-freskót festett – a Sixtusi kápolnában).

A Maestroval történő beszélgetés sok témát érint:
- tényleg mindent önerőből tanult-e vagy voltak-e mesterei,
- a férfi test szépsége és tökéletessége iránti csodálatát,
- a halott boncolásokat,
- a rajzok és a vázlatok fontosságát,
- azt, hogy tehetségét Istentől eredőnek élte-e meg,
- polikai nézeteit,
- a nők ábrázolását,
- azt, hogy elsősorban szobrásznak tartotta magát,
- márvány-mániáját,
- azt, hogy műveinek kétharmada miért maradt befejezetlen,
- és még sok minden mást.


Ajánlom azoknak, akiket érdekel a reneszánsz, a művészetek, Michelangelo (és tudnak angolul).

8/10

Kiadó: Duncan Baird Publishers, London
Kiadás éve: 2007
Oladalk száma: 138

A “Coffee with” sorozat további köteteiben az alábbi hírességekkel kávézhatunk:

Arisztotelész

Buddha

Dickens

Einstein
Hemingway

Isaac Newton

Mark Twain
Marilyn Monroe
Mozart

Oscar Wilde
Platon
Shakespeare

Scharten-Antink - Giorgione

„Zúgnak a harangok! Hirtelen kondult meg mindahány, és mint förgeteg, beléhasítanak az őszi délután álmatag csöndjébe. Fönt, a San Marco harangtornyában szinte mámorosan kavarog a zengő-bongó hangorkán. Válaszul a tér túlsó végéből fölcsendül a San Geminianó éles, átható csengettyűszava.”

Giogio da Castelfranco (1477/78-1510) a reneszánsz vezető velencei mestere. Az életrajzi adatok meglehetősen hiányosak. Életműve nagy részét alig több mint tíz év alatt alkotta.

Scharten-Antink könyvében Giorgionét gyerekként ismerjük meg, amint máshogyan szemléli az őt körülvevő világot. Elbűvöli a színek és formák játéka, a zene szeretete. Már ekkor gyönyörűen énekel, és varázslatos hangja egész életében vele tart. Bellini mester egyengeti kezdeti próbálkozásait a festészetben, és Giorgione gyorsan tanul. Mestere minden szavát issza és tiszteli. Gyakran énekel a műhelyben, hogy felpezsdítse a munkával töltött órák hangulatát. Amikor a sjaát útjára lép, olyan kérdések kezdik foglalkoztatni amelyek a festészetet a többi művészeti ág fölé sorolják. Nagy kihívásnak tekinti, hogy hogya lehetne a szobrok három dimenziós varázsát a vásznon is létrehozni. Ifjúként Giorgione találkozik a mindent elsöprő szerelemmel, Ceciliával, akit azonban apja máshoz ad feleségül, mert nem bízza lánya jövőjét egy festőre. Cecilia iránt érzett szerelme az utolsó percig elkíséri, szenvedését enyhítendő több képben megörökíti vonásait, hol Mária, hol Vénusz alakjában, de alkotását sosem találja méltónak Ceciliához. Giorgione rövid élete alatt Velencében többször pusztít a pestis, és végül a festőt is eléri a gyilkos kór.

Ez a történet a festészet a zene és egy nő iránt érzett szenvedély egyvelege. Vermes Magda csodálatos fordításának köszönhetően olykor-olykor vissza kell ugrani egy bekezdés elejére, hogy élvezzük a nyelvezet szépségét. Giorgione élete maga a színtiszta alkotóművészet, melynek ihletője egy nő. A könyv oldalait olvasva a korabeli Velencében barangolhatunk, meghallgathatjuk a Szent Márk tér harangjainak csodálatos játékát.

Sarah Dunant: Vénusz születése

Bár a könyv még 2004-ben (magyarul 2005) jelent meg, én magam sosem hallottam róla, egészen pár héttel ezelőttig, amikor a szerző, Sarah Dunant egyik cikkét olvastam az interneten. Itt az írónő azt tárgyalja, hogy a történelmi regények szinte kizárólag férfi főhőssel játszódnak, a nőkről alig esik szó.

A cikk elolvasása után tehát rákerestem a szerzőre az amazon.co.uk oldalon és miután láttam, hogy négy és fél csillagot (az ötből) kapott a Vénusz születése, utánanéztem, hogy magyarul kapható-e. Szerencsém volt.

Aznap, mikor kivettem a könyvtárból anyámmal ebédeltem. Míg én sorban álltam és a McDonald’s-os fiúval flörtöltem, addig ő kinyitotta a könyvet ott, ahol éppen tartottam és olvasni kezdte. Mikor visszaértem azonnal dicsérni kezdte, majd felvilágosított róla, hogy bár itt a főhőst Alessandrának hívják, ez valójában egy Boticelli életrajz. Én addigra már tudtam, hogy nincs igaza (a negyvenedik oldalon az ember már általában tisztában van vele, hogy ki a főhős), és bár jó félórámba telt mire engedte elmesélni a szerző történelmi regényekről szóló cikkét, meg, hogy Boticelli ugyan megjelenik, de öregember, valamire mégis ráirányította a figyelmemet. Virginia Woolf az egyik esszéjében eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Shakespeare-nek van egy ugyanolyan tehetséges húga. Sarah Dunant is valószínűleg ezzel a gondolattal játszott, amikor úgy döntött Alessandrának nevezi hősnőjét, regénye címéül pedig egy Boticelli kép címét választja.

Alessandra Cecchi, egy gazdag firenzei kelmekereskedő legkisebb leánya, aki okosabb, mint a bátyjai, rajong a művészetekért és a filozófiáért, valamint titokban fest. Mert bár az anyja hozzá hasonlóan kiemelkedő intelligenciájú nő, és sok mindent megengednek neki, amit más korabeli nőknek nem, szülei igyekeznek némiképpen visszafogni, hogy később könnyebben találjon magának férjet. Azt még elnézik neki, hogy azt olvasson, amit akar, de a festészet már túl sok lenne a jóból.

Az anyagi elvárások már eddig is megnehezítették a lányok kiházasítását, egy intelligens nő még nehezebben talál magának férjet, pedig muszáj, mert a francia hadsereg készül megszállni a városban. Igaz, csak ideiglenesen, útban a Szentföld felé, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Alessandrának szerencséje van. Az utolsó pillanatban válik felnőtt nővé, ráadásul hozzá hasonló, intelligens, művelt férfit találnak neki, aki bár idősebb, nem bánja felesége műveltségét, sőt. A tökéletesnek tűnő házasság egyetlen szépséghibája csupán, hogy a férfi Alessandra bátyjának a szeretője. De nem ez az egyetlen sokkoló részlet a könyvben.

Míg a legtöbb okos nőalak az irodalomban, aki meg akarja valósítani önmagát elbukik, Alessandra mindig megszerzi, amit akar. A könyv azonban nem csupán fiktív életrajz, hanem lenyűgöző korrajz Lorenzo Il Magnifico utolsó éveiről, Savonarola négy évig tartó eszelős uralmáról és a reneszánsz Firenze hétköznapjairól.