Sara Rattaro: Tiéd az életem

Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?

Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:

"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."

Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket? 

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."

Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam. 

Luce, a lányuk kórházba került.

Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?

Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.

..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani.  Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...

... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?

Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

7,5/10

Sara Rattaro: Tiéd az életem

Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?
Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:

"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."
Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket?

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."

Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam.
Luce, a lányuk kórházba került.
Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?
Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.
..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani. Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...
... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?

Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

7/10

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

"Jasper Gwyn megtanított rá, hogy mi nem szereplők, hanem történetek vagyunk. (..) Leblokkolunk annál az elképzelésnél, hogy ki tudja, milyen - meglehet, csak valami egyszerű - kalandban részt vevő szereplők vagyunk, de meg kellene értenünk, hogy mi az egész történet vagyunk, és nem csak az az egy szereplő. Mi vagyunk az erdő, melyben sétálunk, a gonosz aki átver, a káosz, ami körülvesz, valamennyi ember aki elmegy mellettünk, a dolgok színe, a zajok."

Ez a Mr.Gwyn egy érdekes figura. Fura figura.
Egy író, aki nem akar írni többet, s bár belegebed ebbe az elhatározásába, mégis próbál kitartani mellette. Faltam a sorokat, mégis rosszullét kerülgetett a szenvedésétől, hogy magányos, hogy hárít, hogy beszélget magával, azaz az elhunyt, vízhatlan fejkendős nővel.

Teng-leng, keresi önmagát. Egy művész, akik gondolkodásmódja tőlem távol áll.
Az ilyen embereket, mint Mr. Gwyn, sajnálni kezdem unalmas életükért.

Aztán elkészül a terv, megjelenik Rebecca a láthatáron és elkezdek izgulni Mr. Gwyn-ért!
Izgulok, hogy sikerül-e neki? mert, ha sikerül, akkor talán feldobódik. Aztán azt gondolom, hogy nem fog, ugyanolyan közönyös marad.

Utána már azért hajtott a vágy, mert valahogy elbűvölt Mr. Gwyn! Amit tett, ahogy tette, ahogy kitartott, ahogy ráérzett arra, amit szeretett volna csinálni, dolgozni. Mert ő portrékat akart írni. Emberi portékat. Másolni az embereket.

Tetszett. Lehet, hogy olyan csöndekre vágyom csak, amelyek ő élt meg. Lehet, hogy csak azt a nyugodtságot szeretném eltanulni, lehet, hogy az utolsó halvány fény megszűnését szerettem volna megtapasztalni, a várakozásét, az idő nélküliséget, nem tudom. Nem hiszem, hogy én szívesen lettem volna abban a műteremben, attól én szégyenlősebb vagyok, de fojtott izgatottsággal vártam mindent, ami ott , ami kívül, ami Gwyn-nel történik.
Sejtettem, mégis féltem, hogy csalódom.
Persze, P.miatt haragszom kicsit, de becsülöm is a döntéseiért.

van Baricco írásaiban valami bizarr....

„..mindegyikünknek van valami elképzelése saját magáról; lehet, hogy csak vázlatos, zavaros, de a végén mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy kialakítsunk magunkról egy bizonyos épet, és az az igazság, hogy ezt a képet gyakran egy olyan képzeletbeli személlyel azonosítjuk, akiben magunkra ismerünk.”

Helikon Kiadó
2012

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Én most nem tudok itt az anyaságról írni. Sőt nem tudom elemezni sem ezt a történetet. Szóval alig tudok írni.

Van ez a nő, akire végig haragudtam, aztán ki tudja, hogy miért? Azért mert magamra is ismertem benne, vagy azért mert gyökeresen ellentétes, mint én, és haragszom rá.

Passz, remélem a másodikat, szóval van egy tengerparti történet (i love), napozás nyár, meg sár, meg kukacok, na de ne fussak előre, minden napos, heppi, vidám, aztán nem is tudom, hogy ez a 48 éves nő, aki elhagyta a gyerekeit, majd visszatáncolt, majd a gyerekek hagyták el őt, na ő most mit is akar az életétől? Mit szeretne Ginotól, mit szeretne Elenától, a babájától, a családtól? Mit szeretne bárkitől is, ha még önmagával sincsen tisztában- vagy éppen nagyon is tisztában van?

Utáltam őt...brrrrrr... sötétben tapogatózom vele együtt.

Azt írja: "Jól csináltam. Milyen boldog voltam, amikor Bianca kiszakadt belőlem, néhány percig a karomba tarthattam, és ráébredtem, hogy ez életem legintenzívebb örömszerzése."

Igen, én is így gondolom.. éppen ezért haragszom. Nagyon haragszom. Hogy mit vállal fel ebben a könyvben? Hát az egész életét. S bár vaciláltam, a 4,5 – 5 csillag között, mert utáltam, mert gyűlöltem, mert kegyetlenül őszinte, mert igen, vannak ott gondolatok, bár szerencsére tőlem még? távol állnak, de az írásmód miatt, a történet miatt mindenképpen 5. De kedvenc nem, soha… Az nem lehet. Nekem fájnak a tettei. Nagyon. 

Remélem én különb vagyok-leszek.

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az a nagy -sőt oltári nagy- büdös helyzet, hogy megtette. Maccuzzo megtette és megtettette. ..és még csak meg sem lepődtem! Sok mindenre képesek az emberek, s bár nem akarok vonatkoztatni senkire, de bárki belegondolt már, látott, hallott, tapasztalt események kapcsán, hogy mi mindenre képesek vagyunk, mi emberek? A mi fantasztikus fajunk?

Már a Tengerpart olvasása kiakasztott, s bár teljesen más és ellentétes könyv (http://andielmenyei.blogspot.com/2010/06/veronique-olmi-tengerpart.html), ott annyira kiakadtam, hogy itt csak olvastam és hánytam…

"Azt szokta mondogatni, hogy a kígyókkal meg a többi ragadozóval ellentétben az ember természeténél fogva gonosz, és senkiben sem lehet bízni."

Olvasás közben azt éreztem, hogy Camilla szülinapi zsúrjának lufijai csak telítődnek levegővel és mérges-gázokkal ami egyre feszíti a lufit, egyre kevesebb kell a pukkanásig, robbanásig.

Egy nap története, rohanok, futok, kocogok, kifújom magam, leskelődöm, majd ülök a buszon, telefonnal a kezemben (vagy olyan helyes kis fülhallgatóval) nyomom a szöveget a kellemes hangommal, kiborulok én is, én is írok egy sms-t neki, felszisszenek a piercing lyukasztásánál, aggódom, hogy mégis röplabdázik, majd biztonsági őr vagyok, aki lesi a pálya mellett ülő kopaszt, hogy mikor tesz olyasmit, hogy kivezethessem; Kevint oltalmazom-védem, de velem is elbánnak azok a fiúk, a méregzöld Tipo-felkarcolnám, a szélvédőjét betörném... és még folytathatnám.

Miért nem tudnak semmit egymásról az emberek-legalább akik együtt dolgoznak? Nem tudok belekötni, hogy hivatalos papír esetén a gyerek csak a megadott napon mehet ahhoz a szülőhöz, akinek korlátozva vannak a jogai. Minek? Ki tudná? Mazzucco olyan jól ábrázolta a jellemeket, hogy abszolút egységes volt kép. A kamasz lány stílusa, személyisége, karakterének megformázása hibátlannak mondható ebben az élethelyzetben.

Egy nap története amibe bele lett sűrítve az elmúlt néhány év.

Lényegében egy család története, és nekem felesleges is volt benne néhány mozzanat. De tkp. lényegtelen, olvasható, tágítja a képet, szétveszíti az idegeket a várakoztatás.

Ahogy olvastam, ott voltam, és aztán azt éreztem, hogy nem is kell ott lennem, hogy ez megtörténjen, Simán el tudom helyezni ezt itt nálunk, Magyarországon. Simán megtörténhet. Sok ember-állat él a Földön. És sok nő, aki nem lép. Nem lép, mert képtelen a félelemtől. Nem lép, mert nem tud, hova és tűr tovább. Nem lép, mert a szerelem hálójába tekerte magát, és nem tud lépni, mert belegabalyodott. Nem lép, mert szégyelli saját magát.. Nem lép, mert...

"..... és azt hajtogatta, gyere vissza hozzám, gyere vissza hozzám Emma. És ő arra gondolt, ez az én uram, hányszor csókoltam meg, nem tudom őt gyűlölni, és mi lesz velem, ha megint őrá hallgatok..."

Nem szeretném megtudni, hogy milyen érzés.. Emma küzdött, nem olvashattak az előző napok/hetek/évek részletes történetét. Nem tudhatom, mennyire szeretett volna nem az anyjánál élni.

Hogy elhitte az sms-t? Nem ítélkezhetek, lehet, hogy én is elhittem volna.

9/10

Alessandro D'Avenia:Fehér,mint a tej,piros,mint a vér

Korábban már megígértem magamnak,hogy óvatos leszek az ifjúsági irodalommal. Amikor megláttam könyv borítót,na meg a címet minden óvatosságomat sutba dobtam és rohantam a könyvért.

Igazi ,igényes ifjúsági irodalmat olvashatunk D'Avenia tollából aki tanár,és ez az első regénye.Ha mindenképpen hasonlítanom kellene valamelyik nemrég olvasott ifjúsági történethez akkor az Alaska nyomában -jut eszembe,ami hasonlóan színvonalas és kissé lehangoló olvasmány,ám ha kellő hangulatban talál meg a történet akkor nagyon élvezhető.

Én kissé nehezen nyeltem a keserű szavakat,de a kíváncsiságom nem engedte,hogy félbehagyjam a könyvet.

Leo éli a tizenhat évesek gondtalan életét,ám még mielőtt pillanatok alatt kénytelen felnőni egy megrázó esemény okán,már előtte is az a tipikus önmarcangoló,mindenre választ kereső fiú volt.

Egyrészt irigylem az ilyen örökké kutató,kérdező típusú embereket,másrészt valahogy jobban örülök neki,hogy nem szeretem mindig mindennek firtatni az okát.Vannak dolgok amiket el kell fogadnunk úgy ahogy vannak,ilyen egy szeretett ember elvesztése is,a létünk értelme és még sorolhatnám.

Felnőtt fejjel is nehézséget okoz elfogadni bizonyos dolgokat de egy kamasz számára egyenesen földbe döngölő.

D'Avenia mint tanár nagyszerű beleérző képességgel bújt Leo bőrébe,és mutatott be egy olyan tanárt is aki érzékeny minden olyan rezdülésre ami arra utalhat,hogy tanítványa nehéz helyzetbe került.

Egyedül vagyunk mikor megszületünk és egyedül is halunk meg,de a két esemény közötti úton ha a szeretet kísér végig minket ,ha szeretve vagyunk,és viszont szeretünk-ennél többet nem kívánhatunk.

Szép szavak,gondolatok,szomorúság jellemzi a könyvet,de mindenképpen érdemes elolvasni,érettebb kamasz kezébe adni.

A borító nagyon szép!! A cím pedig ennél kifejezőbb nem is lehetne!

Alessandro D'Avenia

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Nem is tudom, mit írjak. Gondban vagyok ezzel a könyvvel. Tetszett, ugyanakkor nagyon meg is viselt. Úgy veszem észre, hogy időről-időre egymás után hasonló témájú könyvekhez nyúlok. Mostanság is így vagyok ezzel. Mindegyik nagyrészt a magány, a magányból adódó komplikációk, defektek kérdését boncolgatja.

Alice és Mattia. Két nagyon súlyos pszichiátriai eset. Hogy hogyan alakult így az életük? Mindenki döntse el maga a könyv elolvasása által... ha tudja! Szerintem, hangsúlyozom szerintem egyértelműen a családi háttér, a szülői oda nem figyelés vagy esetleg túlzott, rossz módon való figyelés az oka. Azért vagyok ezzel a kijelentéssel óvatos, mert ez a téma sokkal mélyebb, nehezebb annál, minthogy egy egyszerű földi halandó (mint én) csak úgy diagnosztizálja az esetet. Ha ilyen egyszerű lenne, gondolom, nem jelentene ekkora problémát.

Persze mindkettejüknek konkrét, nagyon súlyos oka is van a "megzakkanásnak", de kellő segítséggel, terápiával talán jobban feldolgozhatóak lettek volna. A fiatalkoruk nem az ifjúság gondtalan napjaival telik, hanem a belső vívódással, önmaguk kárhoztatásával.

"Zsák a foltját" effektus alapján egymásra találnak, kiegészítik egymást, illetve még inkább kihangsúlyozzák hátrányukat a társadalommal szemben. Mindenesetre szükségük van egymásra, támaszt remélnek a másikban.

"Olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás közelében, egymás szomszédságában vannak, de valaki vagy valami, egy nem prímszám, mindig közöttük áll."

Éveken át kísérhetjük figyelemmel életüket drukkolva, segítségért kiáltva.

Mindvégig szántam őket, de nagyon! Az érzelmeim ide-oda csapódtak, hol dühöt, hol tehetetlenséget, hol szomorúságot éreztem. Szélsőséges eset kettejüké, bár nem tudom, mennyire hétköznapi!?

Aggódom, hogy gyermekeim soha még csak a közelébe se érjenek ilyen élethelyzetnek. Ez úgy gondolom, nagyrészt a mi szülői felelősségünk!

Gondolkodom még, hogy szeretném-e a magánkönyvtáramban látni ezt a könyvet!

Azon is gondolkodom még, mit tennék, ha a környezetemben hasonló esettel találkoznék!?

Paolo Giordano:A prímszámok magánya

"Mattia úgy vélte ,hogy Alice meg ő éppen olyan,mint két ikerprím ,magányosak és elveszettek,közel egymáshoz,de nem annyira,hogy tényleg összeérjenek..."

Alice és Mattia hátránnyal indult az életben.Mattia egy napon elveszti fogyatékos ikerhúgát,Alice pedig egy végezetes síbaleset kapcsán apját felejtette el szeretni,és felnőtt koráig sanyargatja testét.Egyikük sem tud beilleszkedni,nem tudnak felhőtlen tinik lenni.Bár egy idő után egymásra találnak,én olvasás közben úgy éreztem,hogy egymás furcsaságaival sem tudnak mit kezdeni,csak a saját különcségük volt elfogadható számukra.

Felnőttként sem veszítették egymást szem elől,de alapvetően mindketten magányosak voltak.Noha Alice férjhez megy egyedüli örömet csak a fényképezés jelent számára.Mattianak pedig a számok jelentik a biztonságot,ami távol tartja saját magától is.

Középkorúak mikor Alice,Mattia húgát pillantja meg egy kórházban...újra találkoznak,új esély,hogy egymásra találjanak végre pontot téve a fiatalkori tapogatózásra.

"Alice ott várja a nappaliban.Közöttük két sor tégla,néhány centi vakolat és kilenc év csönd."

Nekem igazán hiányzott a történet végéről a katarzis, a megoldás.Varázsütésre világosodnak meg a szereplők,kerülnek helyére a dolgok,gyógyulnak ki furcsa betegségeikből-legalábbis én ezt az utalást olvastam ki az utolsó sorokból.

Már az első mondat magával ragadott,lenyűgöző érzékenység és stílus jellemzi a könyvet.Számomra meglepő volt,hogy egy férfi szerző ilyen érzelmesen,érzékenyen tud íni.

Kiadó:Európa

10/9,5

Alessandro Baricco: Novecento

Alessandro Baricco...... Novecento....

Mintha nekem írta volna....

Rabul ejtett ismeretlenül: Az Óceán zongoristájának-meséje.

Beültem a fotelbe, átadtam magam ennek a történetnek. Baricco elvitt egy óceánjáróra, ahol ültem a sarkokban, belemerültem a tengerbe, a zongora hangjába és hallgattam a muzsikát: a tenger morajlását és a zongora 88 billentyűjének összekapcsolt hangjait. Hallgattam és megismertem Novecento érzéseit. Boldogtalanságát. Boldogságát. Elgondolkodtam életén, elgondolkodtam az életemen.
Magam előtt láttam Novecentot. A trombitást. A hajót. Az embereket. Magam előtt láttam magamat. Félelmetes volt.
Azt szerettem volna, aki kézen fogja Novecentot, és átsegíti a nehézségeken…. nem én lettem az, sőt….más sem.

Donna Jo Napoli: A mosoly

"Négy évbe telik, amíg a festmény elkészül. Először vázlatok készülnek. Úgy érzem mintha Leonardo ezer vázlatot rajzolna. Aztán ülnöm kell. Ülni, miközben Leonardo csak figyel engem. Ülök reggel, napfényben, és holdfényben, és ülök nyári, őszi, téli, és tavaszi fényben. És az évszakok ismétlődnek, újra és újra és újra."

A 15. századi Firenzében a tizenöt éves Monna Elisabetta éli a jómódúak életét, gazdag selyemhernyó tenyésztő szülei épp bált terveznek lányuknak, hogy gazdag és lehetőleg özvegy férjet szerezzenek neki.

Furcsa, de egyúttal nagyon jó volt hétköznapi emberként megismerni olyan művészeket mint Leonardo da Vinci, Ghirlandio, Raffaello.

És persze a híres Medici család is helyet kap a történetben: a legkisebb Medici fiú szerelemre lobban Elisabetta iránt. A szerelem kölcsönös, ám Firenze első emberének, Giulianónak bátyja iránt érzett gyűlölete egyre inkább romba dönti a gyönyörű, nyüzsgő, kultúrával teli várost, és a két fiatal elszakad egymástól...

A könyv Elisabetta életét követi nyomon, de sokrétű, és helyet kap benne minden fontos, ami akkoriban történt. A történelmi mozzanatok pontosak, csak a festmény köré elképzelt történet nem. Napoli egy újabb és kedves, szívmelengető történetet varázsolt ama bizonyos mosoly mögé.

"...De előbb..-bólint Giuliano Leonárdónak, aki egész idő alatt itt volt, és tanúja volt bizalmas együttlétünknek!-Ez az. Ezt a mosolyt fesse meg nekem, hogy akármerre is állok mindig rám mosolyogjon."

Niccoló Ammaniti: Én nem félek

Nem egyszerű értékelést írni egy olyan könyvről, aminek a fülszövege is sokat árul el, így a történet egy része nem is spoiler.

Michele (aki egy 9 éves kisfiú) iszonytató felfedezést tesz egy romos ház pinceüregében. A segíteni akarása felülkerekedik minden félelmén, még a családjával is képes szembeszállni. Néhány nap leforgása alatt kiderül az igazság, kiderül hogy tud-e segíteni, hogyan tud segíteni, milyen következményekkel tud segíteni.

Továbbra is vonzanak a gyermekekkel kapcsolatos könyvek. Továbbra sem tudom érzelmek nélkül ezeket elolvasni. Továbbra is dühöngök a gyerekek kihasználása, bántalmazása miatt.

A regény nagyon sokat rejt. Rejti a néhány lakossal rendelkező olasz falu életét, a felnőttek munkalehetőségét, az ott lakó néhány gyerek egymásrautaltságát, barátságát, az összes lakó temperamentumát, a gyerekek-felnőttek közötti kapcsolatok -számomra-érdekes vidékies-falusias jellegét. Megmutatkozik a szegénység-gazdagság összekoccanása. Érdekes jelenet, számomra fájó momentuma a regénynek az a pillanat, hogyan szerez meg Michele egy áhított "pöcifoci-csapatot".

A regény egy nagy érzelemdömping. A momentumok, a párbeszédek, a leírások hatnak ránk, hatnak a szereplőkre. Szeretünk, gyűlölünk, sajnálunk.

Michele belecsöppen egy bajba, egy olyan bajba, amiben a gyermeki jóság, segíteni akarás felülkerekedik a rosszon, a körülötte zajló negatív történéseken. Felülkerekedik a felnőttek rosszallásán, a parancsokon, hogy a számára megfelelő jót, lelkiismeretével összeegyeztethetőt tegyen, mindezt teljes természetességgel. Mikor teszünk jót? Ha betartjuk az összes ígéretünket? Valljuk meg őszintén magunknak: van kegyes hazugság? Vettük már igénybe?

A kisfiú küzd. "Mit csináljak? Megígértem neki, hogy visszamegyek hozzá, de nem lehet, megesküdtem a papának, hogy nem teszem." Ahhoz, hogy megtudjuk kinek az ígéretét tartja meg Michele, mindenképpen végig kell olvasni Niccoló Ammaniti: Én nem félek könyvét.

Azután majd eldönti mindenki saját magában: fél? vagy nem fél? Bevállalta volna? Vagy nem?

Összefoglalva:
Jó.
Érdekes.
Felháborító.
Könnyekre fakasztó.
Félelmetes.
Izgalmas.
Fordulatos.
Bátor.
Gyerekszerető.
Érzelmes.

Hiába tökéletes, meglepő a vége, akkor is hiányzik valami onnan. Beszúrnék még számomra kérdőjeles dolgot az utolsó mondatok, az utolsó másfél oldal elé. Engem érdekelt volna mi történik azon a helyen, a sötétségen kívül.

Neera: Kerüld az asszonyt!

Egy könyvmoly számára talán nincs is annál nagyobb felfedezés, mint amikor egy igazán régi könyvre bukkan a családi könyvespolcon, és az a könyv még olvasható állapotban is van. Az irodalom szerető embert gyakran izgatja, vajon mit olvastak kedvenc szerzői, de talán még inkább fúrja az oldalunkat az, mit olvastak saját őseink, a hétköznapi emberek.
Neera (polgári nevén Anna Zuccari) hőse, Senio, a szegény sorból származó, felkapaszkodott, fiatal ügyvéd meglátogatja régi, orvos barátját, akit, mint az Senio érkezésekor kiderül, megcsalt és elhagyott a felesége. Senio, aki irtózik a fájdalom és a szenvedés minden formájától, sietve tovább utazik idős nővéréhez, Corinnához, aki egész életét arra áldozta, hogy a fiúnak mindene meglegyen. Corinna, bár vénkisasszony, mégsem él egyedül, magányát barátnőjével, Orsolával és annak unokahúgával, Dinával osztja meg, aki természetesen titokban Senioért epekedik. Senio azonban nem csupán a szenvedést, de a nőket és a szerelmet is kerüli, mígnem találkozik donna Claraval.

Viszont mivel szatíráról van szó, Seniot donna Clara szerelme sem válthatja meg, és az érzéketlen, fiatal ügyvéd egy üstökös (vagy inkább az író szerint száguldó gőzmozdony) sebességével rohan a vesztébe.
A Kerüld az asszonyt! annak idején minden bizonnyal a szórakoztató irodalom kategóriába tartozott, mégis olyan színvonalasan van megírva, hogy ma méltán soroljuk a szépirodalmi művek közé.

Igazán jó lenne tudni, mit gondoltak a műről és a karakterekről a korabeli olvasók. Az érzéketlen, karrierista Senioról, idős, külső vonásaiban férfias és ateista nézeteket valló nővéréről, Corinnáról, a gyönyörű, jószívű, tépelődésében mégis gyöngének ható donna Clararól, aki ráadásul elvált, vagy a betegeiért élő doktor Mordiniről.
A legfantasztikusabb szereplő azonban (mindkét kor olvasói számára) minden bizonnyal a „vampir” Ernesta, akinek személyében Senio méltó ellenfélre akad és, aki által aztán elnyeri méltó büntetését.

A mai olvasót szinte bizonyosan rabul ejti és elvarázsolja a 19. századi helyesírás a sok cz-vel a c-k helyett, a dupla kettős mássalhangzókkal (melylyel), valamint az idegen szavak helyesírásának megőrzése (aquarell), és a változatos szókincs (koronkint időről időre helyett).
Ha meg tudjuk szerezni (a sorozat: Egyetemes Regénytár többi darabja az akkori 1 koronával ellentétben ma 3000 forintért kapható némely antikváriumokban), mindenképpen érdemes elolvasni, és egy jót „kaczagni” Senio szórakoztató történetén. A legtöbb kötelező olvasmánnyal ellentétben ugyanis ez a több, mint 110 éves regény még ma is élvezetes kikapcsolódást nyújt.

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Alice és Mattia. Mattia és Alice. Egy fiú és egy lány. Két különböző gyerek.

Milyenek? Milyenek lettek volna, ha...? Mi történt?

A két gyerek történetének alapját, a tragédiát hamar megismerjük már az elején. A könyv olvasásakor végig azon gondolkodtam, hogy a megtört események hatására, vagy genetikai öröklődésük hatására vált olyan fiatallá, emberré Alice és Mattia, amilyenek lettek. Számomra fontos? Mennyire alakulhatunk át, melyek azok a befolyásoló tényezők, amik nagyon nagy hatásfokkal irányítják, igazítják útba az embert?

A könyv felépítése igazán érdekes. A rövidke 300 oldalon bepillanthattam a két gyerek/kamasz/felnőtt életébe. Bepillanthattam. Jeleneteket láthattam. Olyan érzésem volt, mintha színházban ülnék egy olyan előadáson, ahol gyakran változtatják a díszletet, és addig teljes feketeségbe borul minden, majd hirtelen fény lesz.

Olyan volt, mintha egy fotó összeállítást látnék a két emberről. Minden fekete-fehér, csak egy-egy fontos tárgynak lenne színe, ami befolyásolta, befolyásolhatta életük -további- alakulását.

A röpke kisiskoláskori tragikus fejezet után egyből belecsöppenhettem Alice és Mattia kb. 15-16 éves korszakába, ami tele volt vadsággal, devianciával. Folyamatosan azon rágódtam, gyötrődtem: Ilyenek a mai fiatalok? (Nekem ezek kimaradtak az életemből, de mostanában van okom izgulni mindenféle dolog miatt...)

Kábítószer, anorexia, nem megengedett tetoválás, dohányzás, ivás, ... a lány oldalán.

Magány, csöndesség, szótlanság, a papírok tisztasága, a matematika realitása, az "én-bántalmazás"- a fiú oldalán.

Itt ez a két fiatal, akik egy titkot hordoznak. Csak családjuk ismeri ezeket a megtörtént eseményeket, de ők ezeknek a feldolgozásában nem segítenek.

A két fiatalt egymás mellé sodorta az élet, találkoztak, keresztezték egymást, és úgy álltak egymás mellett, hogy mindig volt közöttük valami vagy valaki. Lehet, hogy csak a magány. Lehet, hogy csak a félelem az élettől. Lehet, hogy csak a rettegés a jövőtől, lehet, hogy csak a szótlanság. Mindenesetre valahogy nem kerültek szoros kapcsolatba. Barátságuk megvolt a maguk módján, szerették is egymást, de féltek. Magányosan tengődtek, szenvedtek. Életük ennyit volt. Szükségük volt egymásra, de ismeretségüket nem tudták kihasználni.

Alice fotósként élte problémákkal teli életét otthon, Olaszországban. Mattia kiváló matematikusként élte magányos életét valahol Észak-Európában. Számára mindig a matematika volt a fontos, valahogy a tények, a realitás, a számok misztikuma megfertőzte. Mindenben a matematikai összefüggéseket látta. Számolt. Mindig és mindenkor és mindenhol.

Olyanok voltak mint két ikerprímszám: magányosak és elveszettek, akik nagyon közel vannak egymáshoz, de mégsem olyan közel, hogy tényleg összeérjenek. Reménykedtem, hogy összeérnek, de nem voltak alkalmasak rá.

Így egy kőkemény valóság lett, nem egy hollywoodi sikersztori. Pedig annyira reménykedtem, hogy sikerüljön nekik!

"A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, hogy kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai."

8/10

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

"Azokon a hosszú órákon a fájdalom felett őrködtem,halott szavak tömegét vigyáztam"

Válás előtt állóknak, elhagyott nőknek szigorúan tilos!!

Olga középkorú feleség, két gyerekkel. Olaszországban élik átlagos életüket, még nem egy áprilisi napon a férj összepakol és elmegy. Olga pedig ott marad két pici gyerekkel, a fülledt nyári hónapokra... tele kétséggel, haraggal.

A teljes összeomlás akkor következik be,mikor Olga megtudja hogy a családhoz közelálló ismerős lánya csábította el a férjét.

Egy pontig természetesnek tartottam Olga kérdéseit,dühét.Ki ne lenne kiváncsi arra, hol van a férje? hol lakik? kivel? mik a tervei? mennyire gondolja komolyan a válást?

A férje úgy lépett ki az életükből, hogy ezekre nem adott választ. Ezt gyáva és hitvány dolognak tartom. Ilyen könnyen feladni tizenöt évet? elfelejteni, hogy van két gyerek?

Vajon miért várja el tőlem valaki,hogy megértsem ha ez felém egy cseppet sem nyilvánul meg? Szerintem a ha a férj empatikusabban fordul Olga felé,nem lett volna az az időszak,ami a könyv magja, a teljes elborulás,hallucinációk,őrjöngések,teljes depresszió,amiből végül Olga kimászik, de rettenetesen nyomasztó volt ez a rész.

Ferrante azt is lemeri írni,amit sokan még gondolni is szégyellnek,ettől igazán fejbe vágó a könyv.Melyik nő fejében ne fordult volna már meg, amikor elhagyták,hogy mindegy, hogy ki, csak legyen valaki öt percre is akivel újra nőnek, kívánatosnak, szerethetőnek érezheti magát... valaki csak vágyik rá, valaki meg is lépi... Olgának ez is kellett ahhoz, hogy észhez térjen, hogy más módon próbáljon túllépni az áruláson. A szerző remekül ábrázolja a csupasz érzelmeket,a nő és férfi viszonyát szakítás után. Igen nehezen haladtam vele, kiváncsi is voltam ugyanakkor féltem is, hogy mi jöhet még, meddig tart az őrület..

Olvasás közben sokszor mondtam, hogy ez már sok,én erre nem lennék képes. De ki tudja, mit hoz ki az emberből ha úgy érzi megalázták, elhagyták??

A Nő a sötétben után, Ferrante megint egy nő, másik oldalát mutatja be, kendőzetlenül.

Kathtea Azzurra Rowland – PLACEBO Sebzetten és összetörve

„Úgy tűnik, ezeket a dalokat nem arra szánták, hogy meggyógyítsák a lelket – éppen ellenkezőleg: az a feladatuk, hogy agyarkként csontig hatolva szaggassák fel a húst, és fájdalmat okozzanak.”
(Brian Molko)

A placebo olyan orvosi művelet vagy készítmény, mely a páciens állapotának javítását kívánja elérni valódi beavatkozás vagy hatóanyagok nélkül, pusztán a kezelésbe vetett hit által. A placebo tehát „látszólagos gyógyszer”, amely azonban sokszor – lelki úton – tényleges javulást tud elérni. (Forrás: Wikipedia)

A Placebo 1994-ban alakult brit együttes. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de egy biztos kevés olyan ember van a világon aki közömbös. K. A. Rowland könyvében belepillanthatunk az egyetüttes történetébe és Brian Molko memoirjába, amelyben kíméletlen őszinteséggel vall életéről.  Hogyan élte meg gyerekkorát, a tinédzserkor nehéz és gyötrelmes éveit és hogyan jutott el addig a pontig amikor fel merte vállalni teljes mértékben önmagát. Brian Molko pontosan tudja, hogy kicsoda és mit akar és nem fél ezt a világ elé tárni. Számára teljesen természetes a droghasználatról beszélni vagy énekelni, de nyíltan felvállalja biszexualitását is.

„A bandánk egyik fele meleg a másik hetero. Pedig hárman vagyunk.” (Brian Molko)

Ha eddig szerettem a Placebo zenéjét, most még inkább. Lebilincselő és megdöbbentő volt olvasni ezt személyes vallomást. Bizonyos szempontból sokan példát vehetnénk Brian Molko-ról, de hogy van mit tanulni még az egészen biztos.

„Bátorság kell, ahhoz, hogy érzelmi szempontból lemeztelenítsük magunkat, de szükség van rá, mert csak így juthatunk igazán mélyre. Ha olyasmit akarsz létrehozni, ami valóban jelent valamit, az első dolog, amit meg kell tenned, hogy önmagadba nézel. Az emberek csak ebben az esetben fogják valóban megérteni az üzenetet, mert csak így lehet igazán őszinte és igaz dolgokat mondani.”
(Brian Molko)

Mario Soldati: Az amerikai feleség

A könyv olvasása során olyan érzésem volt, mintha nem egy írta volna, az eleje egy jó könyv reményét keltő stílusban íródott, de a közepére kissé zavaros lett, részek hiányoztak belőle, szinte követhetetlen lett, s csak a legvégére tért vissza az eredeti stílus, konkrétan fejbe vágott. Az ismertető egy szerelmi háromszög történetét ígéri, de számomra ez sokkal több volt: jellemrajzok, elmélkedések a szerelemről, érzések, és ami a legfontosabb: a második esély tökéletes hiányát. A történetet a két barátnő közt vergődő olasz származású de Amerikában letelepedő Edoardo elbeszéléséből ismerjük meg, aki feleségül veszi Edithet, de leküzdhetetlen testi vágy hajtja őt rendszeresen felesége legjobb barátnője, Anna karjaiba. A szerelem és szabadság, a hűtlenség és hűség feloldhatatlan ellentétét boncolgatja mindeközben, mindezt úgy, hogy a főhős magát úgy mutatja be, hogy a megszokottal ellentétben nem válik szimpatikussá számunkra. Nem árulom el a végét, mert ez adja az egész könyv lényegét.

Susanna Tamaro: Felelj nekem

Az olasz írónő ebben a három novellában is emberi sorsokat mutat be. Talán kissé el is vannak torzítva a főhősök, ill. a szereplők jellemábrázolásai. Az elbeszélésekben ezek az emberek súlyos lelki terheket cipelnek, keresik a választ, hogy hol siklott ki az életük?

Az első novellában (Felelj nekem) egy lány életébe pillanthatunk bele. Prostituált édesanyját 7 éves korában elveszítette, onnantól kezdve sodródott az apácák nevelése és a nagynéni-nagybácsi nevelési elvei között. Gondolatai egyre rosszabbak, sivárabbak, negatívabbak, csoda, hogy túlélte a kisgyermekkor és a kamaszkort. Nagykorúvá válását azzal ünnepli meg, hogy elhagyja rokonait, és új életet szeretne kezdeni egy családnál. Élete alakulása számomra egyáltalán nem volt meglepő, az írónő sorai, történet alakítása egyértelműen ezt sugallta számomra. A végén erősen elgondolkodtam, hogyan alakul tovább a Lány sorsa, élete. Hirtelen vége lett, és én nagyon sajnáltam őt. Hiába hibázott, fel szerettem volna karolni, segíteni szerettem volna neki.

A második novella: Hány olyan ember van, aki kifelé mást mutat, mit amilyen ember valójában? Biztos rengeteg, de én naiv vagyok. Én mindig meglepődök, amikor olyan emberekről olvasok, akik a társaságban mézes-mázasok, valójában pedig kihasználják, bántalmazzák családtagjaikat.

Ez a novella egy olyan emberről, nőről szól, aki kénytelen volt elviselni férjét. Természetesen kérdezheti mindenki, hogy miért ment feleségül hozzá? Valószínűleg a kezdeti mosoly és behálózás az akció része volt ennek a beteg embernek. Két gyermek közül az egyiket fogadta el, aki a kamaszkori változások során apja oldalára állt, a másik gyerek számára az Undort jelentette.

Az apa halála után az anya, a nő visszaemlékezésein keresztül tekintünk bele életükbe, ami a feleség számára egy megvilágosodás is, azaz rájön, hol rontotta el?

A harmadik novella tetszett a legkevésbé számomra. Az eleje kissé zavarosra sikeredett, vagy a karácsonyi hangulatomban nehezen értettem a szavak, mondatok jelentését. A főhőst utáltam, a végére megtanultam őt megpróbálni megérteni. Az utolsó soroknál pedig már drukkoltam, hogy „tudja megérteni önmagát”. Hogy hol rontotta el? Sajnos ebben az esetben nem tudom. Szerintem beteg volt a lelke a vele való megismerkedésem első pillanata óta.

Érdemes volt elolvasnom, naivitásomból ismét elhagytam egy keveset.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Sokan dicsérték az írónőt,gondoltam teszek egy próbát.Ezúton is köszönöm a könyvet Gesztinek:-)

Leda negyvenes,elvált nő aki egyedül utazik nyaralni.Lányai Kanadában élnek,Leda pedig Olaszországban.A nyaralás alatt tulajdonképpen semmi más nem történik,csak annyi,hogy Leda mindenkit megfigyel,szinte mindenről a saját családja,élete,kudarcai jutnak eszébe.Egy fiatal édesanyára és pici lányára különös figyelmet fordít,meg is ismerkedik velük.Hol együttérez a fiatal nővel,hol túlságosan kritikus vele ,akárcsak saját magát úgy másokat is állandóan nagyító alá tesz,boncolgat.
Nekem Leda személyisége kissé beteges.Az állandó múlton rágódás,saját maga mentegetése,mások meg nem értése elég ellenszenvessé tette.Nem beszélve egy két tettéről.
Mindent együttvéve tanulságos történet volt,Ferrante nagyon nyíltan,csupaszon tud fogalmazni.
És bár látszólag semmi sem történik,mégsem tudtam letenni könyvet.
A borító nagyon jól sikerült.

Marcello D'Orta - Ha nem volna nagyapám ki kéne találni

Marcello D'Orta ebben a kötetében összegyűjtötte, hogyan is látják az unokák a nagyszülőket. Helyenként kacagtató, néhol megható, de mindenképpen kímeletlenül őszinte képet kapunk a gyerekek igazmondó szájából.

„Én és a nagyapám néha legyőzhetetlennek látszunk, és azok is vagyunk.”

„Ha láttok egy idős embert ősz hajjal, gondtalan szemmel, seprű szempillával, az ő. Nem lenyúlni, hé!!!”

„A nagyapámnak reszket a keze, de ameddig meg bír ölelgetni, oda se neki!”

„Ha a nagyanyám előtt valaki rosszat találna szólni rám, annak annyi.”

"Emlékszem a mondókáira, és mikor beülök az öreg hintaszékbe, hangosan elmondom őket, és olyankor mintha látnám is a nagypapát.”

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

A regény 3 generáción keresztül ível, a francia nagymama, a lánya és két (szintén lány) unokája történetét meséli el. A második világháború előtt kezdődik és 1994-ben ér véget. Pugliában, Rómában és New Yorkban játszódik. Az olasz csizma sarkában álló, a család tulajdonában lévő, sokat látott Vörös Házban (Casa Rossa) indul és oda tér vissza.

A mesélő az egyik unoka, egy kicsit az ő szemszögéből ismerjük meg a családot, ugyanakkor olyan epizódokat is leír, amelyeknél ő nem volt ott.

Sokat gondolkodtam, mennyit írjak le a történetből. Ugyanis folyamatosan olyan fordulatok történnek benne, amelyek a sztori későbbi történéseit alapvetően befolyásolják, és nem szeretném lelőni a poént. Pedig az sok van benne. Sok-sok mondat, mozzanat, amikor megállunk és kicsit elgondolkozunk, vajon, mi hogy is élnénk, dolgoznánk fel egy-egy helyzetet, várjuk mi lesz a következő fordulat, és örülünk, hogy ez az egész nem velünk történt meg.

Arra jutottam végül, hogy nem sokat árulok el. Van a regényben egy politikai szál is, sőt tulajdonképpen e köré van fonva a történet (a rendszer elleni szélső-balos terrorizmus a 70-es években Olaszországban), de nem kell megijedni, ennél sokkal többről van szó.

Testvéri, anyai és gyermeki kapcsolatokról, családi titkokról, bűnről és bűntudatról, árulásról és megbocsájtásról.

A könyv írója Francesca Marciano olasz színésznő, forgatókönyvíró.

Eredeti cím: Casa Rossa

Kiadó: Ulpius-ház, 2006

Oldalak száma: 398