2008. augusztus 29., péntek

Marian Keyes:Szusi kezdőknek


Marian Keyes az új "barátnőm":)
A könyvtárból a Görögdinnyét hoztam ki tőle-kicsit húztam a szám mert két kötetes volt.De mivel a stílusa nagyon megtetszett,felcsillant a szemem mikor újabb könyvét láttam meg a polcon.
Három fiatal nő boldogságkeresése-nem kaptafa módon megírva!
Lisa,Ashling,és Clodagh-teljesen különböző karakterek,életutak.Az irónő a maximumot hozta ki a karakterekből és a sztoriból is!
Lisat New Yorkból küldik Dublinba,hogy egy új női magazint indítson el a siker útján-bár Lisa ezt kudarcként éli meg,hiszen neki New York a világ közepe.Ashling a boldogtalan munkanélküliek napjait tengeti mikor felveszik ugyanehhez az indul laphoz segédszerkesztőnek,Clodagh pedig Ashling barátnője.Megismerkedhetünk egy női magazin készítésével annak szépségével,és rút arcával is.Bepillanthatunk egy boldogtalan házasságba,és megismerhetünk két nőt akik a boldogságot keresik,de mindkettő másképp.
Egy percig sem unatkoztam,nincsenek üresjáratok a történetben.És bár egy picit sejtettem mi lesz a történet vége,a szerző azért bőven ellátta csavarokkal is a sztorit:)
Üdv:csenga

2008. augusztus 28., csütörtök

Dino Buzzati - Egy szerelem története

„Egy téves, fonák szerelem rabja, az agyveleje nem az övé már, Laide költözött bele, s szívja, egyre szívja. Hiába is próbálna elbújni, hogy csak egy pillanatra lélegzethez jusson: keressen bár föld alatti odúkban, rejtett barlangokban menedéket – az odú, a barlang legmélyén őt találja;…”

A szerelem öl, butít és nyomorba dönt, tartja a mondás, és lám-lám mindig találunk a környezetünkben is erre tökéletesen illő példát.

Antonio Dorigo egy 50 év körüli, rendes, dolgos díszlettervező mérnök a milánói Scalaban, aki havi keresete jelentős részét előszeretettel költi el egy bizonyos madame „ruhaszalonjában”. Mondanom sem kell, ott a próbák nem ruhákkal történnek.

Egyik nap valaki újjal lepik meg. Laidét első „pillantásra” nem is tartja igazán elbűvölőnek vagy érdekesnek, de egy idő után azon kapja magát, hogy rendszeresen őt kéri a látogatások alkalmával. A lány kisebb, személyes jellegű szívességekre kéri meg, találkozásaik túl lépik már az üzleti érintkezéseket.

Antonio egy nap ráébred, már nem az oxigén az ami őt életben tartja, sem a napsugár, de nem is családja féltő szeretete. Élete értelme már nem a család, a barátok a munka, hanem Ő, csakis, kizárólag Ő, Laide, a tizenéves örömlány, aki tehetségesen hazudik, játszadozik, kínoz és tart több vasat a tűzben egyszerre. Antonio nem hallgat a jótanácsokra, inkább vállalja a sorozatos megaláztatásokat és a rajta történő élősködést, mintsem elveszítse azt a csekélyke kis időt amit a lánnyal tölthet… természetesen pénzért.

Meddig tart a szerelmi vakság, és mikor mondja hősünk végre azt, hogy elég!?

Antonio Dorigot könnyedén tarthatjuk tökfilkónak, pojácának vagy egész egyszerűen egy jó nagy marhának, de tegyük kezünket a szívünkre. Nem voltunk-e mi is legalább egyszer viszonzatlanul szerelmesek, nem történt-e meg velünk, hogy utólag visszagondolva nem értettük, hogy az, aki akarva-akaratlanul annyi bánatot és keserűséget okozott nekünk, hogy jelenthette valaha a világ közepét számunkra? Ez az író tudta, ismerte milyen is az igazán vak szerelem, de ismerte a birtoklási vágy és a látszat tisztesség keserű életét is.

A könyv vége volt számomra a legérdekesebb, amikor Antonio elbeszélget Laide egyik barátnőjével, aki maga is prostituált. A nő könnyedén rávezeti, hogy minden éremnek két oldala van, és talán Laide szemszögéből is lehet érdekes és fájdalmas a történet.

Annak ellenére, hogy olvasás közben bosszankodtam a férfi tutyi-mutyiságán, a könyv letétele után gondolkodóba estem, és ez olyan dolog számomra, ami felértékel egy könyvet.

Dino Buzzati olasz író volt, ezt a könyvet 1963-ban publikálta.
1972-ben halt meg, hosszas, rák okozta betegség következtében.





Borostyán, 2008.08.28.
Eredeti cím: Un amore

2008. augusztus 25., hétfő

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Annyi helyen ajánlották már ezt a könyvet, gondoltam biztosan el fogom majd olvasni. Valamikor. Most láttam elérkezettnek az időt, mert utólag tévesnek bizonyult kalkulációk alapján az az illúzióm támadt, hogy van egy kis pénzem, és azt a kis pénzt bizony mondom: könyvre fogom elverni. Mire ráébredtem matematikai tudásom hiányosságaira, már késő volt. De korántsem bántam meg! (nem kell annyit enni és ruházkodni...) Zafón könyvével úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt: 10 in 1 könyvet sikerült vásárolnom. Egyszerre kaptam fordulatos cselekményt, izgalmas karaktereket, vérfagyasztó jeleneteket és nagy vihogásokat.

A történet főhőse Daniel, aki egy hajnalon az Elfeledett Könyvek Temetőjében rábukkan A szél árnyéka című könyvre, amelyet egy bizonyos Julian Carax írt. Úgy tűnik, ez a könyvválasztás egész életre szóló elköteleződést jelent Daniel számára, ugyanis elkezd nyomozni a titokzatos Carax után, s erre életének jónéhány évét rááldozza . A több éves kutatómunka során sok érdekes, ijesztő, érzéki, vagy éppen komikus figurával hozza össze a sors, akiknek élete Carax-éval összegabalyodni látszik, de előttünk mint egy-egy kis történet a történetben bomlik ki a regényben... Nekem ezek a kis élettörténetek voltak a legkedvesebbek; az örökké éhes, üldözött, és a Sugus cukorkát mindenható gyógyszerként alkalmazó Fermín pedig a legszerethetőbb figura:

"A családomban mindenkinek rendkívül gyors volt az anyagcseréje. Jesusa nővérem, Isten nyugosztalja szegényt, képes volt megenni egy hat tojásból készült fokhagymás, kolbászos omlettet uzsonnára úgy, hogy utána farkaséhesen ült a vacsorához. Szegénykének nagyon kellemetlen szagú volt a lehelete, ezért epésen csak Epécskének neveztük. A megszólalásig hasonlított rám. Ugyanolyan egyszálbelű volt, mint én, csupa csont és bőr. Egy cáceresi orvos azt mondta anyámnak, hogy a Romero de Torresek jelentik a hiányzó láncszemet az ember és a pörölycápa között, tekintve, hogy a testünk kilencven százalékát az orrunk és a fülünk porcos állaga teszi ki. Jesusát gyakran összetévesztették velem a faluban, mivel alig volt melle, és előbb kezdett borotválkozni, mint én. Tüdővészben halt meg huszonkét éves korában, makulátlanul szűzen. Titokban egy ájtatos lelkületű papba volt szerelmes, aki rendszeresen így köszöntötte, ha találkozott vele az utcán: "Szervusz, Fermín, kész férfi lett belőled!" Az élet kedveli a fonák helyzeteket."

Zafón írói stílusa engem nagyon emlékeztetett Márquez-éra, hasonló hiedelmeket, attitűdöket, és karaktereket véltem felfedezni, mint nála, de ez lehet, hogy különben sok mediterrán író sajátja, csak én olvastam keveset közülük (?). Ezt a hiányosságomat majd igyekszem pótolni...




* *Ráadás: Carlos Ruiz Zafón honlapja és a könyv honlapja korabeli képekkel és a történethez írt zenével!

2008. augusztus 17., vasárnap

Dan Brown: Angyalok és démonok

Szokásomhoz híven legalább egy hónapja elolvasott könyvről számolok be... Hogy mit vártam ezzel a könyvvel kapcsolatban? Csak annyit, hogy nagyon amerikai lesz, és legalább olyan szórakoztató, mint A da Vinci-kód volt. Sőt, sokan biztattak, hogy még annál izgalmasabb lesz; én erre jól "rákaptam", hiszen éppen ilyen "agyeldobós" nyári olvasmányt kerestem. Mit kaptam? A végén leírom.

A történet valóban A da Vinci kódhoz hasonlóan kezdődik: holtan találnak egy tudóst, méghozzá olyan furcsa körülmények között, hogy rögtön felhívják a szimbólumkutató Robert Langdont, ő pedig megszakérti a holttestet. Hamar kiderül, hogy a gyilkosság mögött egy már eltűntnek hitt titkos társaság áll, az Illuminátusok. Ők aztán hatalmas bosszút forralnak a katolikus egyház ellen, de Langdon, természetesen egy bombázó nővel az oldalán, elindul megvédeni a Vatikánt. A könyv további része immár Rómában játszódik, valóságos verseny indul az Illumintátusok és Langdonék között, közben római épületek között kirándulhatunk.

Amit kaptam: a számomra döcögős kezdés (részecskegyorsító leírása (?), illetve a veszélyek szájbarágós ecsetelgetése) után valóban izgalmassá vált a történet. Dan Brown szinte már idegesítően letehetetlen könyveket bír írni: a több szálon futó cselekményt éppen a mindenkori legizgalmasabb résznél állítja meg, hogy a következő fejezetben újra felvegye a másik, korábban leállított érdekes szálat. Tetszettek a szimbólumértelmezések (már A da Vinci kódban is azok voltak a kedvenceim...) és az épületleírások. De: ilyen olcsó, szappanoperába illő befejezéssel ritkán találkozni. Szinte oldalról oldalra mérgesebb lettem az utolsó 50 oldal felé. Igaz, nem egy szépirodalmi műről van szó, vagy egy fondorlatosan felépített lélektani krimiről, de mégis nagyot csalódtam az íróban. Hát ennyi...


Carol Shields: Norah, gyere haza!

Ne tévesszen meg senkit ennek a könyvnek a borítója és a címe! Ez nem egy ilyen könyv... A külföldi kiadásai ezerszer jobb borítóval kerültek piacra. A mellékelt kettő különösen tetszik...Arról nem beszélve, hogy az eredeti címe Unless, ami az angolban egy kötőszó és magyarra fordítva (hacsak nem) valóban nem való könyvcímnek, viszont szerintem azonnal mutatja, hogy ez egy kifejezetten intelligens könyv...

Igazából én sem vettem volna a kezembe, ha nem olvastam volna Lulinnál jókat róla. Sőt, messze kerültem volna, az biztos. Szerintem jól elcseszte a kiadó ennek a nagyszerű regénynek a külsejét.

Szóval a borzalmasan érdekes külső egy igazán mély, gondolkodó regényt takar. Érdekes történéseket, fordulatokat, lineáris cselekményt ne is keressen senki benne, mert nincs. Azon kívül, hogy a történet egy nem hétköznapi sztori körül bontakozik ki, ez inkább a gondolkodásról, a világ működésén való elmélázásról szóló könyv.
A nem hétköznapi sztori pedig az, hogy egy kanadai kisvárosban kiegyensúlyozott, boldog életet élő 3 gyerekes család legidősebb, 19 éves lánya egyszer csak otthagyja az egyetemet, stabil hátterét és minden átmenet nélkül az utcasarkon köt ki, ahol kéreget. Nyakában egy táblával, melyre azt írta: jóság. Éjszakáit hajléktalanszállón tölti, családjával nem hajlandó kommunikálni és erőszakkal sem lehet rávenni, hogy abbahagyja ezt...

A regény pedig az ő 44 éves édesanyjának, Reta-nak az események által kiváltott gondolatait, visszaemlékezéseit, okkeresését mutatja be. És habár lánya tettének valódi okára nem jön rá, de nagy "igazságokra" bukkan a világról, a nők világban elfoglalt helyéről, nehézségeikről. Nagyon tetszett Reta egész lénye, akinek foglalkozása nem mellesleg írónő. Hogy olyan finom, bölcs, higgadt, és ahogy ezt az egész helyzetet és az egész világot szemléli. Természetesen ez az írónő hangja, aki 67 évesen írta ezt a regényt és valójában a papírra vetett gondolatok tartalma is és formája is jobban megfelel egy ilyen korú személynek, mint az alig középkorú Reta-nak, de ez valahogy nem zavart. Megkapó, igazi érzékeny, finom nőies stílusban megfogalmazott, bölcsességet és nyugalmat árasztó mondatai teljesen levettek a lábamról.
Tetszett, hogy a kétségbeejtő helyzet ellenére Reta nem hisztizik, hanem gondolkodva és mellőzve bármilyen radikális lépést, próbálja megérteni lányát.
A történetben betekintést nyerhetünk még jónéhány nő életébe, akik Reta rokonai, barátai, kollégái.
Szerintem ez a könyv a női lélek bonyolultságáról, érzékenységéről, sebezhetőségéről szól. Arról, hogy apró, jelentéktelennek tűnő vagy akár nagyobb események hogyan képesek hatással lenni életünkre, olyannyira, hogy akár alapjaiban változtatják meg egész lelkünket, a világról alkotott elképzelésünket.

Tényleg ajánlom mindenkinek, főleg férfiaknak a megértéshez... Khmm.... De úgyis csak nők fogják olvasni, tudom...:-)

Az hiszem Carol Shields mindenképpen megérdemelte a Pulitzer-díjat, keresni fogom a többi könyvét is, mert csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a stílusáról az alapján, amit ebben a könyvben nyújtott. Sajnos úgy tudom ezen kívül csak a Kőbe vésett történet és a Jane Austen c. könyvei jelentek meg magyarul. És még jobban sajnálom, hogy az írónő 2003-ban, 68 évesen mellrákban meghalt....


2008. augusztus 1., péntek

Anita Diamant: Szajhák és boszorkányok

Nima blogjában akadtam ennek a könyvnek az ismertetőjére, egyébként valószínűleg soha nem vettem volna kezembe. A könyvtárban is a "romantikus" részlegen volt, ami kb. a ponyvákat takarná, de időnként nem sikerül a személyzetnek belőni a könyveket és sokszor szerintem a könyv külseje alapján döntenek, hogy hová is teszik, de ez megérne egy külön bejegyzést....

Nos ez a könyv valójában egyáltalán nem ponyva... Igényes, a történetnek abszolút megfelelő nyelvezete és stílusa van. Ahogy a fülszövegben is említik, Anita Diamant remek mesélő, azonnal át tudta adni a XIX. századi Amerika egy eldugott, szegény, apró falvacskájának hangulatát.
A történetet egy füzetecske ihlette, amit az ír
ónő véletlenül talált egy könyvesboltban egy valaha volt valódi település utolsó lakóiról szóló feljegyzésekkel, térképpel együtt. A feljegyzések alapján Diamant pedig szabadjára engedte képzeletét és megírta Kutyafalva utolsó lakóinak történetét, amely kb. egy 20 éves időszakot mutat be.

Szereplői egytől-egyig érdekes, ugyanakkor tulajdonképpen teljesen átlagos emberek, akikhez hasonló minden településen akad. Vannak itt örömlányok, egy-két boszorkánynak titulált idősödő hölgy, árvák, gonosz szipirtyó, felszabadított rabszolgák, soha meg nem javuló részeges gazember... Mindegyikőjük történetét elmeséli nekünk az írónő, s hogy mi vezetett odáig, hogy így vagy úgy elhagyják a falut. Ezek egyáltalán nem vidám történetek, de jól ábrázolják az akkori életet, a szegénységet, nem szépítenek, kegyetlenül bemutatják az emberi gyarlóságot, esendőséget... Összességében nem volt rossz könyv, de valahogy többre számítottam. Nem voltak benne különösebb történések, fordulatok, humor, de katartikus élményt nyújtó megoldások sem.

Számomra valóban a történetszövés, ábrázolásmód a könyv fő erénye.