2013. augusztus 10., szombat

Ellen Rimbauer naplója (szerk.: Joyce Reardon)

A könyv fülszövege igazi kísértethistóriát ígért.........

"A Rose Red klasszikus kísértetkastély. John Rimbauer seattle-i gyáros építtette feleségének, Ellennek. Az épületben huszonhat ember tűnt el vagy vesztette életét tisztázatlan körülmények között. Köztük volt Ellen Rimbauer és lánya, April is.Joyce Reardon 1998-ban egy árverésen régi és poros, lelakatolt könyvet vásárolt. Ellen Rimbauer naplóját, amelyet 1907-től 1928-ig vezetett. A szöveget Reardon nem változtatta meg, a bejegyzések sorrendiségét is megtartotta.Rose Redet óriási birtok veszi körül, állapotát fotók és rajzok mutatják be a könyvben, viszont nem tudjuk, ki is rajzolta őket. Elképzelhető, hogy ezek Ellen rajzai. Azt sem lehet tudni, valójában hány szoba van Rose Redben. Egy mondás szerint: „Ha hétfőn 74 szobát számolsz, akkor pénteken már 87 szoba lesz…”Hogy mindez lehetetlen? Ez Rose Red!"


 ....... de én nem is ezért kezdtem olvasni, hanem azért, mert néhány éve óriási őrjöngéseknek voltam fültanúja, hogy mennyire jó, mennyire klassz, mennyire borzongató, mennyire félelmetes. Aztán még a rukkola kezdetén lecsaptam egy példányra egy évvel ezelőtt, és most érkezett el az ideje.

Szántam rá egy napot, és tényleg azért -is- olvastam el, mert kíváncsi voltam, hogy mi fog ebből kisülni.

Rose Red egy kastély, ahol semmi nem az, aminek látszik, amelyben vannak olyan járatok, amelyek nincsenek rajta az alaprajzon, ahol John a házigazda egy nőket kihasználó, feleségét folyamatosan megcsaló, s ez által megalázó seggfej, akinek mindig több és több kell, aki mindig az utolsó szót mondja ki, aki nem tűr ellentmondást.

Ellen a felesége, aki 20 évvel fiatalabb nála, aki alig várta, hogy e nemes gazdag férfi megkérje a kezét, nem is gondolta lánykorában, hogy sokat fog még szenvedni a férje miatt, hogy ő is más karjába sodródik, hogy egy olyan ház úrnője lesz, ahol senki nincs biztonságban rajta kívül. De ennek nagy ára van!

Olvasom elgondolkodom, hogy tényleg megtörténtek az események vagy csak fikció?- én már tudom a molyok értékelései miatt, mégis kialakul egy saját gondolatom Ellenről és családáról, és a kastélyban zajló eseményekről, ítélkezem sokszor, de néha annyira nem is érdekelt, hogy véleményt mondjak, semmi különleges élményt nem nyújtott. Elolvastam, mély nyomok nélkül, és arra jöttem rá, hogy egyszerűen nem értem, hogy mi ez az őrület e könyv iránt, után. Lehet, hogy árvereztetni kellene a saját példányomat ki ígér többet érte, ha már annyira beszerezhetetlen és keresett..

Csak azért nem tettem most félre, mert volt időm és feltett szándékom, hogy nem fogom elbukni az idei várólista-csökkentést,pedig de, egy másik könyv miatt biztosan, de nem féltem, nem ijedtem, nem szörnyülködtem. Nos, ilyen klassz házasságok előfordulnak a mai valóságban is, sőt még hozományos, előre megtervezett házasságokról is hallhatunk akár, s ha azt mondom, hogy anyukám is egy boszorkány, akkor nem is kell messzire mennem……….. én nem bírom az ilyeneket, felgyújtottam volna az egész kócerájt és menekültem volna messzire a szerelmemmel, akárki is légyen az. 

Ahogy más értékelésében olvastam, én is inkább egyfajta pszichózis oldaláról közelítettem meg, már sajnáltam, szántam Ellen Rimbauer-t, hogy lassan megőrül. 

6/10

Erica James: Mondd el a csillagoknak!


"Ha van valami ami a szívedet nyomja, soha ne fojtsd magadba. Mondd el a csillagoknak!"

El sem tudom mondani hány éve mosolyog rám, néz le rám ez a vastag kötet a polcról, jól látható helyről. Egész egyszerűen az 500+ oldalszám, és, hogy kevesen olvasták és értékelték ezt a könyvet elbizonytalanított. Az előttem álló szabadságos hetekre szépen felépítettem a tervezett olvasnivalóimat, a hétvégén elakadtam, mert kaptam kölcsön a Rubinvöröst, elakadni látszok a HP4-gyel, mert egyik gyermekem sem az olvasással foglalkozik a Balaton partjánál, így egyszerűen odamentem, és leemeltem, és elkezdtem tegnap este a sötétben, majd folytattam ma.

Mondd el a csillagoknak! kb. 530 oldal, amit majdnem egy nap alatt olvastam el, igaz nem voltak itthon a gyerekek, de több órán keresztül vásárolni is voltam. A lényeg, hogy lekötötte a figyelmemet, nem néztem az oldalszámot, hogy hol tartok, izgultam, s kíváncsi voltam. Olvastatta magát, amit nem minden tud elérni a mostani finnyás korszakomban. Tény, hogy a harmadik negyedben valami sok volt, a sok esemény zavart egy kicsit, valami nem kellett volna, de végül kerek egész lett, és mindenre válasz is érkezett. Valamit nagyon kihúznék a történetből, de nem tudom, hogy mit. :) Ezért 4,5*, de ha nem jövök rá, hogy mit változtatnék, akkor 5* lesz. :)

A könyv egyik megközelítés szerint: történet egy testvérpárról, lányokról, akik egy tragédia miatt a nagyszülők felügyelete alá kerülnek. Az itteni élet teljesen különbözőképpen éri őket a hatásokkal, a kapcsolatokkal, de bárhogy is történnek az események, kiderül, hogy a látszat kicsit csalhat is akár. Lydia és Valeria távolodása és egymásra találásának története. Lydia, az idősebb testvér, aki 9 évesen kerül a nagyszüleihez, aki önmagát hibáztatja a bekövetkezett tragédia miatt, aki önmagát hibáztatja a folyamatosan elszenvedett események miatt, akinek két barátja van: egy kisfiú Noah és Lottie nővér, aki folyamatosan próbálja túlélni a jelent és céltudatosan elérni a tervezett jövőjét, miközben a kb. 7 évvel fiatalabb húgát is óvni próbálja.

Másik megközelítés szerint: két problémákkal rendelkező, nem a szülőknél nevelkedő gyerek, egy fiatal lány és egy fiatal fiú egymásrautaltsága, barátsága majd szerelme, és az elszakadásuk története.
 
(Harmadik és negyedik megközelítés is lehetne egy szekta vagy éppen a gyerekek bántalmazása kapcsán…)

Tetszett, őszintén mondom. Azt hittem, hogy egy szerelmes csöpögős történetet fogok olvasni, pedig a fülszöveg sem sejtette ezt, valahogy mégis vonakodva kezdtem neki. 

Lydia önfeledt velencei életét egy titokzatos fiatal férfi felbukkanása zavarja meg, aki életre kelti az asszony rég lezártnak hitt múltját. 
Lydiát és húgát a vidéki nagyszülők nevelik fel, akiktől nem sok szeretetet kapnak. Így a két lány hamar megtanulja; ne bízz senkiben, és tartsd meg a titkaidat! 
A szerelem is korán köszönt rá, amikről diáklányként még nem sejti, hogy egyszer sokkal többet jelent majd számára, mint, múló szenvedélyt… 
A régmúlt árnyai azonban nem hagyják nyugodni: érett nőként kénytelen szembenézni az egykor történtek következményeivel, és talán új fejezetet nyitni az életében, hiszen sosem késő. 

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Barátok, szerelmek, gimi.

Erről a könyvről nem is igazán tudok mit írni. 

Fiatalos, gimnazista, szerelmetes az ott meghúzódó civódásokkal és bonyodalmakkal,amelyeket annyi idősen eget rengetőnek érezhetünk, érezhettünk mi menthetetlenül szerelembe eső lányok.

……….. kedves, nyári, merengős, emlékezős még, ha nekem nem is volt ilyenben részem,szerelmes könnyed történet.. ami közelít a meséhez. 


Anna a párizsi diáklány, aki amúgy amerikai és St.Clair az amerikai fiú, aki amúgy francia is és Angliában nevelkedett, barátsága, kedves szenvedése, ami aztán csókban kibontakozik.. egyszer csak..- jah, és ez nem spoiler, hiszen úgyis mindenki tudja, hogy egy ilyen könyvnek mi a vége. Annát híres író édesapja (én valamiért mindig Nicholas Sparksra gondoltam az elejtett megjegyzések alapján) egy párizsi tanévre kötelezi, váratlanul elszakítja elvált feleségétől és kisöccsétől. A 16 éves lány hirtelen a francia fővárosban találja magát egy amerikai iskolában, ahol 0 francia tudással építi ki a kapcsolatait, s találja meg őt a szerelem, miközben még egy otthon maradt fiúról -is- álmodozik az óceán másik partján.

Nem történik a könyvben gyilkosság, csak a fiatalok életét befolyásoló elvetemült (:D =szigorú, keresztbe szervező) szülők, féltékenységek, próbálkozások, kihasználások, dolgozatok, iskolai szünetek, félreértések és az ehhez kapcsolható konfliktusok, bár egy esemény már az erőszak mezsgyéjén toporoghatott...

Nekem olyan érzéseim voltak, mint amikor a Szent Johanna gimit, főleg az első öt kötetet olvastam volna, így azoknak ajánlom elsősorban, akik azt a sorozatot szerették.

9/10*

2013. augusztus 7., szerda

Erika Robuck: Hemingway lánya



"Az öngyilkosokat őrültnek tartják, de nem pont Einstein mondta, hogy az őrültség annyi, mint ugyanazt tenni  újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen?
Talán éppen azok az őrültek, akik annyira élni akarnak."

Tény, hogy Hemingway élete munkássága mindig is érdekelt, de a könyv borítón szereplő szöveggel ellentétben nem lettem az író rabja...de nem is ez a lényeg. Biztos vagyok benne, hogy Hemingway karizmatikus férfi volt, sok emberre volt hatással attól függetlenül is, hogy sok szerzővel ellentétben már életében is népszerűek voltak a könyvei.
Akárcsak Paula McLain, (A Párizsi feleség)  Robuck is nagyon hiteles , érzékletes képet festett Hemingwayről. Nagyon jól felépített történet, ahol a képzelet és a valóság tökéletesen összesimul.

Ezúttal nem egy feleség, hanem egy háztartási alkalmazott szemén keresztül jutunk közelebb Hemingway éltéhez, Key West -en , ezen a csodálatos üdülő paradicsomban. Ahol a helyiek és a háborús veteránok nyomorognak, viszont a gazdagok kerti partykat adnak és méregdrága hajóikon ringatóznak.

Mariella apját gyászolja, közben próbál minden lehetséges módon pénzt keresni, hogy eltartsa anyját és két kishúgát. Mariella cigizik, ha kell bokszmeccsekre jár fogadni, és imádja mindazt amit egy csónak és a végtelen víz jelent.

Hemingway alkalmazza a lányt, aki akaratlanul is bepillantást nyer a férfi második házasságába, és persze nemcsak az idillt látja... az önbizalom hiányos Pauline mindenre és mindenkire  féltékeny akire Papa vagyis Hemingway időt szán.


A történet elején nekem Mariella nagyon ellenszenves volt, ahogy Hemingway bűvkörébe került elment a józan esze... látta a gyerekeket, a feleséget, hamar kiismerte a csélcsap , öntörvényű egoista férfit, mégis jó időbe telt mire meglátta azt a férfit aki érdemes volt a szerelmére.
Engem nagyon érdekel, hogy Hemingway miért szeretett nősülni? És a nők miért szerettek hozzá menni??

"Miközben a lány elnyomta a harmadik csikkjét is, egyre inkább azt érezte, hogy megveti Hemigwayt. A folyamatos dicsekvése a gazdag férfiak körében, a helytelen rasszista beszéde, a reklamálása a kritikák miatt, az eltúlzott afrikai vadászatai, a Jinnyvel való flörtölése, az, ahogyan arcátlanul sütkérezett az ő vonzalmában a felesége közelében -mindettől összement a szemében. Régen olyan kivételesnek tűnt, most pedig csak egy napbarnított, jóllakott, önmaga táplálta élő legendának."

Szerencsére a történet a végére jó irányt vesz, minden kitisztul a lány körül, és reálisan kezdi látni a körülötte élőket, köztük az írót is.


10/10

Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?



Néha kezembe akad egy-egy ilyen régi kötet, amit nagyon nem bánok. A sok új és szép kiadás mellett jó néha olyat is olvasni ami már akkor megjelent amikor én még meg sem születtem.
A példány amit kölcsönkaptam mindössze 98 forintba került- hihetetlen, ugye? Ma mit kapunk ennyi pénzért?? Könyvet biztosan nem.

Amit sajnálok a könyvvel kapcsolatban az az, hogy rövid, a másik dolog pedig, hogy nincs új kiadása- és ezt azért sajnálom, mert így sokkal több emberhez jutna el ez a remek történet, amiben nincs se boldogság, se vidámság, de a sok szomorúság mellett, van benne valami életszagú, valami nyers, ami miatt kíváncsiak vagyunk rá.

1935-ben halálra ítélnek egy fiatal férfit, Robertnek azért kell meghalnia amiért segített meghalni valaki másnak, egy lánynak Gloriának.

Hogy, hogyan zajlott a gyors, tőmondatokban ábrázolt bírósági ügy, és, hogy mi zajlott a gyilkosság előtt, ezt foglalja össze a vékonyka kötet.

Robert és Gloria véletlenül ismerkednek meg, mindkét fiatalnak nagyra törő vágyai vannak, Gloria színésznőnek, Robert filmrendezőnek készül, semmijük sincs csak az álmaik. A napi többszöri étkezés, ingyen ruha, és fődíj miatt beneveznek egy maratoni táncversenyre.
A verseny nemcsak lötyögést jelent a színpadon, a szervezők hihetetlen dolgokat találnak ki, hogy minél népszerűbb legyen az esemény. Majd' két óra táncolás után, csupán tíz perc pihenő jut, ezen kívül esténként versenyfutást is rendeznek, ahol az utolsó pár kiesik a versenyből.. de van itt esküvő is, sőt minden páros örül ha patronáló áll mellé, így juthatnak ruhához, de akár ingyen sörhöz is.

"Az a baj, hogy pont olyan ez az egész, mint egy körhinta. Amikor kiszállunk belőle, pontosan ott vagyunk, ahonnét elindultunk."



Szinte süt a lapokról a szomorúság, ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, szerintem sokkal nehezebb elérni ezt a hangulatot, mint a boldogságot, örömködést átadni.
Gloria és Robert karaktere remek lett, akárcsak a Santa Monicai táncverseny érzékeltetése is. (Vajon, tényleg rendeztek akkoriban ilyen maratoni táncversenyeket??)
A pici könyvben megannyi dráma , és sors rajzolódik ki, és fonódik össze. Olvastam volna még.
A könyv szerkesztése, a mondatnyi információk miatt még inkább siet az ember az olvasással!
A könyv végére pedig fény derül a fura címre is.

10/10

2013. augusztus 4., vasárnap

Matthew Quick: Napos oldal

Nem sokkal az idei Oscar-díj átadás után láttam a könyvből készült filmet,  nem bírtam kivárni, hogy az általam preferált sorrendet betartsam (-előbb a könyv, aztán a film)! Tartottam tőle, hogy esetleg csalódást okozhat ezután a könyv, illetve többen jelezték, a regényben a filmhez képest még nagyobb szerepe van az amerikai focinak.

Pat Peoples nem egyszerű ember, impulzuskontroll-problémái miatt hosszú időre pszichiátriára kerül, hogy egész pontosan miért, az előtte is csak később válik világossá. De néhány dologban egészen mélyen hisz: hogy felesége, Nikki visszatér hozzá,  hogy kemény munkával "jobb emberré" válhat, és sikerül a napos oldalon maradnia. Nincs egyszerű dolga, mert a saját "nehéz természete" mellett még látszólag a környezete is akadályozza ebben: rideg, zárkózott apja, egy mindig rosszkor felbukkanó Kenny G. dal, és egy hibbant lány a szomszédból, akit Tiffanynak hívnak. Nekünk nincs más dolgunk mint drukkolni Pat-nek, hogy végül megtalálja a boldogságát.

A fent megfogalmazott kételyeimre rácáfolva a könyv  szinte az első percben beszippantott. Pat egyszerű gondolkodása és elszántsága egyszerre mosolyra fakasztó és megható. Szerettem a könyv stílusát, szerettem az egyszerű mondatokat, szerettem a karaktereket (különösen a hibbant lányt, a pszichiátert és az anyukát), és a meccseket.  Korábban tartottam tőle hogy a fociról szóló részeket unni fogom, de minden percét élveztem, és szinte sajnáltam, hogy én nézőként nem tudok ennyire rajongani a sportért, és nem vagyok egy csapat rajongótáborának sem tagja. A történetben ábrázolt mélypontok ellenére a könyvnek maximálisan optmista kicsengése van, ami talán kissé félrevezető lehet. Azt gondolom az életben ritka a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú végkicsengés, és Pat-nek is újra meg újra meg kell majd vívnia a maga csatáit önmagával, de én úgy képzelem, és úgy hiszem, a végén mindig győzedelmeskedni fog! :o)

9/10