Megkönnyebbültem, hogy vége ennek a könyvnek. Letaglózott. Felháborított. Kiakasztott. Dühített. Boldogságot az utolsó oldalnál éreztem: becsukhattam a könyvet.
Jeannette Walls önéletrajzi regényében elmeséli életét. Elmeséli, hogyan élt családjával és 3 testvérével egy olyan családban, ahol szabályok nem léteztek (maximum annyi, hogy tiszteljék szüleiket), ahol a felelőtlen életmód volt a divat, ahol semmi olyat nem kaptak és tapasztaltak, ami a mi „normális családban élőknek” természetes.
Mi a normális? Bárhogy is élek én, bárhogyan is nevelem a gyermekeimet, sokszor elgondolkodom: vajon jót teszem velük?, vajon megértik az én következetes nevelésemet?, vajon kellemesen fognak visszaemlékezni a gyermekkorukra?, stb… A könyv hatására, elkönyveltem, hogy igen, jót teszem velük, igen megértenek, igen megértenek, és igen a következetes nevelésem jó, és igen..stb.
Olvastam, hogy a szülők mennyire szerették a gyerekeket. Én ezt nem éreztem. Nem éltem a 60-as évek Amerikájában, de felháborít mindaz, ami ezekkel a gyerekekkel megtörtént. Szeméttelep, szökés, lopás, bank-csalás, verekedés, felmerülő molesztálás, patkány a házban, alkoholista apa, összeverekedő szülők a gyerekek előtt, hideg, jégcsapos fűtetlen, beázós lakás, áramrázás akár naponta. Sorolhatnám tovább, de minek spoilerezzek?
A lényeg Jeannette Walls látásmódja, esze, ahogy túlélte a kisgyermekkorát, ahogy kitalálta kamaszként a menekülési útvonalat, ahogy rendbe tette az életét.
A regény olvasatja magát. Fogynak a sorok, fogynak az oldalak, telnek az évek, és semmi újat nem olvasok, nem számítok jobbra, csak várom, hogyan alakul a gyerekek sorsa, mikor lesz nekik jobb, hiszen tudom, hogy Jeanette Walls megírta a történetét. Szívesen megkérdezném tőle mennyi időbe tellett neki, mire ezeket az „élményeit” feldolgozta a pszichológusa segítségével, mikorra tudta tényleg feldolgozni, hogy a szüleinek minden más fontosabb volt, mint a gyerekeik (akiknek ezért nélkülözni kellett, nem is keveset).
Jeanette Walls szélesen mosolyog rám a könyv borítójának belső oldalán. Megemelem a kalapomat előtte, és gratulálok neki.
Kedveltem Jeannettet.
Nem tudom Anyukáját vagy Apukáját utáltam jobban. Talán az előbbit egy kicsivel jobban.
8/10