2013. április 26., péntek

Emylia Hall: Nyarak könyve



Első tavaszi hétvége a hosszú zord hideg után; Magyarországon is játszódó történet; fiatal lány; figyelmet felkeltő borító:
"Mindegyik nyár tökéletes volt. Kivéve az utolsót."; ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen a könyv!

S mit is mondhatnék, hogy ne áruljak el részleteket, hogy lényeges információkat ne szivárogtassak ki, hogy meghozzam a kedvet az olvasáshoz?... mert ez nem egyszerű.
Nem egyszerű azért, mert az olvasás közben felépített kritikáim, a vége felé elmúltak, törlődtek, igazolást nyertek.
Nem egyszerű azért, mert ez a hétvége, és a körülöttem zajló események arra voltak jók, hogy éppen egy ilyen könyvhöz legyen kedvem, amelynek sorait szántják a szemeim, amelyen az olvasás közben tudok elgondolkodni, nem kell kilépnem a történetből, nem kell megállnom, elmerengenem. Ez csak egyszer fordult elő. Nem egyszerű.......

A könyv elején egy Magyarországról érkező csomagot kap Beth, az édesapja hozta el neki. S a fiatal nő tudja, hogy emlékezni fog, hogy fájni fog, hogy emlékezni fog. Nem is szeretné kibontani, nem is szeretné felszakítani a sebet, amelyről mi még mit sem sejtünk.

Erzsébet (Beth) Angliában nevelkedik, 9 éves korától csak édesapjával él, mert Marika (a magyar mamája) úgy döntött, hogy Magyarországon marad. Nem ilyen egyszerű ez a dolog, mert a 10 éves Marika és családja a szovjet tankok magyarországi begördülésekor hagyta el országunkat, és azóta is visszavágyott oda.(ide). Marika visszavágyott, s amikor visszatért, itt ragadt.
"Tudtam, hogy anyám más, mint az apám meg én. Más szelek röpítik, mondta apám, amitől anyám szeszélyesnek tűnt, de én ennél jobban ismertem."
Erzsi és édesapja az 1990-es első magyar hazalátogatás után kettesben zötyög vissza a ködös Albionba, ahol kialakítják csendes, egymáshoz ragaszkodó, titkokat nem megosztó, egymásra utalt életüket.
Amint a kislány túlteszi magát mamája elvesztésén, úgy érkezik el a következő nyár, amikor Esztergomba utazik, hogy mamájával töltsön egy hetet. ...és ezek a nyaralások ismétlődnek boldogan, mosolyogva, megismerve az első csókok, az első szerelem édes ízét is, kialakítva egy szeretetteljes kapcsolatot a Marika és a lánya között, amely a leveleken, telefonhívásokon keresztül folyamatosan életük részévé vált.

A hetedik nyaralás volt az utolsó.

A történet a Nyarak könyve. 7 nyár története, és rejtve, a többi hosszú hónapé. A történet a megbocsátás könyve. A történet az emlékezés könyve; a feldolgozás könyve, az elengedés könyve. Most, 14 évvel később, a hallgatás megtörésének a könyve, a változtatás könyve.

Egy londoni park gyepén feküdve, fényképeken keresztül megismerjük ezt a szótlan, magába zárkózó Beth-t, megismerjük a nyarak történetét, rohangálhatunk a Villa Serena kertjében, fürödhetünk az erdei tóban, Hallgathatjuk Marika mindig boldog éneklését, ráismerhetünk az akkori, egyre szabadabb, felszabadultabb Magyarországra,
szerelmesek lehetünk a szomszéd fiúba............, és miközben ezek történnek, -talán- arra is választ kapunk, hogy egy magyar anyának miért nem beszél a gyereke magyarul, vagy éppen hogyan volt képes elengedni a kislányát önmaga mellől? -mert bevallom, nekem ezek nagyon fontos kérdések voltak.

Hallgassunk a szívünkre!- ez többször elhangzik a könyvben, s azt is tudom, hogy valakik tudnak e szerint élni, valaki pedig elutasítják maguktól ezt a felfogást, s inkább racionálisan terveznek, élnek. Melyik a jobb? Nem tudni a pontos választ, inkább a kettő együttes, megfelelő mértékű, összemosódása a lényeges.

Mi lett volna, ha minden másképp alakul? Ezt a kérdést a 30 éves Beth is felteszi magának, de ahogy papája mondja, ahogy én is vallom: "Nem érdemes arról beszélni, mi lett volna, ha. Csak annyi tudunk, ami volt, ami van. (..) És ami lesz."

ÉS akkor elhangzik a második merész ajánlat...és mi a történetet is továbbfűzhetjük.

Kellemes, szép, könnyed, elgondolkodtató. Szerettem olvasni.

Park Kiadó
2013

2013. április 24., szerda

Ilona Andrews: Világok Peremén-1. Mágikus találkozás


Mielőtt bárki azt hinné ,hogy a szerző magyar, és valahol egy Pusztasóhajtás nevű kis faluban ,muskátlis ablak előtt pötyögte le a történetet az téved!
Már megint egy furfangos páros,akik kéz a kézben, egy emberként írnak könyvet.Ilona,férje pedig Andrew ráadásul amerikaiiak. Hazájukban igen kedveltek, több sorozat is kikerült már a négy kezük alól.

Ez a könyv egy sorozat első darabja, és nagy szerencsére a második részre sem kell várni,mert már az is megjelent, ritka dolog a sorozatokat illetően!

Ebben a könyvben azt tetszik, hogy rengeteg az egyedi és új dolog benne,amit máshol, más fantasy, misztikus könyvben még nem olvastam.A könyv híján van a kliséknek,és koppintásoknak.
Sajnos nehéz úgy mesélni a könyvről,hogy ne áruljak el ezt-azt. Igyekszem nem lelőni az összes érdekességet.

Rose Dryton egyedül neveli két öccsét. Peremben él,két másik világ között. Töredék és Mágia között.
A Töredék úgymond a normális hely,az emberek élik az átlagos életüket. Mágia pedig az elérhetetlen, ahol a gazdagok-kékvérűek-élnek,varázsolnak,és terelgetik Töredék, és Perembeliek életét. A három különféle életforma nem igazán szokott keveredni, igaz Rose Töredékben dolgozik, de ez sem egyszerű a lánynak, ahogy maga az élete sem két olyan fiúval akik nem átlagosak,egyikük alak váltó,másikuk fel tudja támasztani a holtakat, legyen az ember vagy állat,és maga Rose is rendelkezik némi varázs erővel,egy villantás erejéig.
Peremben nem rendkívüli ha valaki hasonló kunsztokra képes,van aki átkot tud szórni, és vannak boszorkányok is.

A történet elején azt hittem sok lesz nekem a kutya agyat evő feltámasztott nagypapa, a védő kövek és kardos kékvérűek, a szörnyeket nem számolva, de tévedtem, nagyon tetszett,és annyira jó ,hogy minden területen mértéket tart,legyen az a misztikus világ vagy éppen a szerelmi szál. Arról nem beszélve,hogy logikusan lett felépítve, mindenre megvolt a válasz.

Két szál is fenntartja az olvasó érdeklődést, egyrészt megjelenik egy kékvérű, Lord Camarine, aki igényt tart a lányra, mint feleségre...másrészt egyre-másra lepik el a szörnyek Peremet, és a védőkövek és varázslatok csak rövid ideig hatásosak ellenük. Honnan jön ennyi szörny? És miért akarják perem vesztét?

A könyv az izgalmak mellett,frappáns szócsatákban és humorban is bővelkedik.



2013. április 21., vasárnap

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek


"- Mit érzel?
- Szeretetet érzek. A szeretetről szól."


Ajánlásra olvastam el ezt a könyvet, tudtam, hogy egy Alzheimer-kóros nőről, Alice-ről szól.
Dr. Alice Howland egy háromgyermekes édesanya, pszichológiából doktorált harvardi professzor, aki az egész felnőttkori életét -a családján kívül- a kutatásnak, a tanításnak, az előadásoknak szentelte.
50 éves korában fedezte fel magán, hogy valami nem úgy működik benne, ahogy megszokta azt, figyelni kezdte önmagát, s ahogy az lenni szokott először inkább tagadni akarta a megjelenő problémákat, és a "minden rendben van"-helyzeteket emelte ki saját magának, biztatta önmagát. De az első eltévedés rádöbbentette, hogy utána kellene járni a dolgoknak.
És elindult az úton. Egyedül, senkit nem beavatva a vizsgálatokba, és alkalomszerűen, de folyamatosan megjelenő, visszatérő emlékezetkiesésekkel, problémákkal.
Hogy Alice miért nem szereti a január 19-ét, az is kiderül a könyvből, de ehhez a szörnyű napjához egy újabb hír fog társulni: a diagnózis.

A történet lapjain megfigyelhettem egy korai stádiumban lévő 50 éves nő értelmi leépülését, annak tagadását, annak elfogadását, lépéseit, a család hol összetartó, hol széthúzó erejét, a különböző megnyilvánulási formákat, a rákkutató férj John hozzáállását, tagadását, segíteni akarását, őrlődését. Láthattam Alice szenvedését, hogy érzi magát egyre rosszabbul a ehetetlenségtől, hogyan veszíti el a tudását, hogy lesz felesleges a munkahelyén, hogyan válik magányossá, hogyan kezd rájönni, hogy a jelennek kell élnie ebben a megállíthatatlan folyamatban.
"A tegnapjaim lassan eltűnnek..... A pillanatban élek. El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít."

 A gyerekek 50%-ban örökölték ezt a betegséget. Ketten kíváncsiak lettek, megvizsgáltatták magukat, egyik gyermek nem. Élték tovább életüket, terveik voltak, és kiálltak a családjuk mellett, amennyire tudtak, lehetőségük volt.
Alice életének fontos történéseit hónapról-hónapra láthatjuk, és szomorkodhatunk vele a katedra mögött, a fogadáson és egyéb más területén.

Gondolkodhatunk, hogy ismerünk-e ilyen embert, elképzelhetjük, hogy milyen lehet z érzés, de azon kívül, hogy rossz, nem tudhatjuk. Alice inkább a rákot választotta volna. Sokan elfordultak tőle, elfeledett őszinteségekre emlékezett, az egész pszichológiai kart a családjának tekintette, s a kór beismerése és nyilvánosságra kerülése után megszűntek ezek a kapcsolatok, elfordulások, szemlesütések következtek.

"Kérem, ne a skarlát betűt nézzék, ne írjanak még le bennünket! Nézzenek a szemünkbe, és beszéljenek hozzánk! Ne essenek pánikba, és ne vegyék magukra, ha hibázunk, mert hibázni fogunk."

Gondolkodtam, hányasra osztályoznám. Először 4/5  szerettem volna rá adni, de nem mozdult a kezem, és nem is tudtam, hogy miért nem.- Gondolkodni kezdtem a könyvön, hogy csak háromszor sírtam, miközben mások többet, vagy akár az egész könyvön.
Gondolkodtam, és nem tudtam dönteni, mert mindenképpen tetszett, olvasmányos, szomorú, ismeretterjesztő, elgondolkodtató, együtt-érző, de valahogy maradt bennem egy űr, valahol másra számítottam. Talán a Pillangó mappához fűződő dolognál? - nem tudom, de egy gombóc ott maradt, a hiány gombóca.
Merengtem magam elé, aztán beugrott egy kép, és döntöttem: az utolsó két-három oldal a színésznővel, az anyával, a kék ruhás babával és a többiekkel a háttérben, nos ők emelték meg az értéket!
Nem ismerek Alzheimer-kór betegségben szenvedő személyt.. a mi családunkban más betegség a rizikófaktor. De ez a könyv, ahogy Alice oldaláról mutatja be a leépülés, a küzdelmek megélését, mindenképpen elgondolkodtató. Én nem tudtam, hogy ilyen gyorsan megtörténhet. Én csak drukkoltam, hogy az 5 kérdésre adott vastagbetűs válaszok megfelelőek legyenek hónapról hónapra. 
Csak súgtam folyamatosan, hogy John Black, Brightonban lakik a West street 42-ben. Kevés voltam.

"Mintha kilépett volna a testéből, kívülről látta, nézte azt a szerencsétlen, ismeretlen nőt, aki a folyosón zokogott. Nem egy felnőtt nő visszafogott sírása volt ez. Hanem egy legyőzött kisgyerek rémült, fékezhetetlen zokogása."


Könyvmolyképző Kiadó
2012

2013. április 19., péntek

Kathleen MacMahon:Így ér véget


Régen olvastam már olyan könyvet ami úgy igazán szíven ütött a szomorúságával,nem viszolygok a lehangoló könyvektől,helyén tudom kezelni a belőlük áradó bánatot,ezúttal azonban becsapva érzem magam. Bár a történet egy percig sem hitegetett mégis bele láttam egy szép végszót. Helyette csak tehetetlen dühöt kaptam, és szív szaggató szomorúságot.

A történet két középkorú ember egymásra találásának története,de jóval többet beleszőve  mint csak a párkapcsolat buktatói. Két család,múlt,jövő,remények szerepel a történetben ,nagyon jól érzékeltetve azt,hogy valóban nincs a világon két egyforma ember. Én szerettem az apámat,te nem,én örökre maradni akartam,de már az elejétől fogva menekülnél,én tudom honnan jöttem,te sosem akarod megtudni.... ennyi különbözőség ellenére is lassan,de biztosan egy pár lesz Addie,a talpig Ír lány,és Bruno az igazi ,optimista Amerikai.

Addie épp munkanélküli,építész diplomája nem sokat ér,kitöltve a munkahelyi és magánéleti űrt,zord orvos apját ápolja aki egy balesetben mindkét csuklóját eltöri. Nővére Della,és annak családja jelenti számára mindazt ami neki nem adatott meg.

Egy napon felbukkan Bruno a sokadik ágon unokatestvér,aki még harminc éve tett ígéretét váltja be,amit apjának tett,vagyis,hogy elutazik Írországba és megkeresi sosem látott rokonokat. Bruno is épp egy légüres térben lebeg,valahogy az élete minden próbálkozása ellenére sem olyan amilyennek megálmodta.

A két ember egymásra találása,egyszerű,szép,sallang mentes,ahogy az is ahogy megosztják egymással életük apró morzsáit,ami sokszor fájdalommal jár.Lassan ugyan de elhiszik,hogy ketten együtt végre létre hozhatják azt amiről eddig csak külön-külön álmodoztak.
Közben Addie apját beperelik orvosi műhiba miatt.
Bruno ,Addie megismerése mellett fáradhatatlanul dolgozik a sosem látott családfa felállításán.Ez a múltbéli utazás viszont sok meglepetést tartogat a családnak,főleg Addie-nek és Dellának akik anya nélkül nőttek fel.


A könyv elhitette velem,hogy Addie apjának története lesz a teher,az akadály amit nem képesek még együtt sem átugrani,helyette a szerző fityiszt mutatva törte össze minden elképzelésemet a végkifejletről.


Zseniális történet,az első könyves szerző alapos munkát végzett!!

2013. április 13., szombat

Alessandro Baricco: Történet



Történet

Ha ezt a szót halljuk, fantáziánktól függően kevés vagy temérdek különböző történetet tudunk felsorakoztatni. Nos, valószínűleg nem úgy, mint az írók, de ötleteink lehetnek.

Alessandro Baricco Történet-e ismét egy más eseménysorozatot ír le, mint amit megszokhattam tőle. A Selyem simogatása, a Tengeróceán hullámzása  aNovecento zeneisége vagy éppen Mr.Gwyn eredetisége mind-mind különböznek ettől a regényétől. A Történet az utak története, Ultimo története.

Ultimo: the last one, Ultimo, aki szüleinek egyszem gyermeke-majdnem. Az első és utolsónak, azaz az egyetlennek tervezték. Különleges gyermek volt, majdnem mint egy szent, ahogy a gróf látta. Különlegesnek gondolom, így végig olvasva a könyvet, de magam sem tudom, miért is.
A gondolatai miatt? Az élete miatt? Nem tudom, de semmiképpen nem megszokott.
Valahogy kiskorában megcsapta a kipufogógőz, vagy éppen ráragadt a papája vágya, s ezt magában átalakítva egy különleges vágy elképzelésében és megvalósításában jelent meg.
"Arra várok, hogy beteljesíthessem azt, amire születtem.A volt az ideája: azért született, hogy felépítsen egy pályát. (...) Sehová nem vezet, sőt visszazárul önmagába, és csak körbe-körbe jársz, de nem jutsz el sehová rajta."

Ultimo magának való férfivé cseperedett. Megjárta Caporettot, magányosan dolgozott, magányosan vetette papírra életét, életének egyenes szakaszait vagy éppen a kanyarjait, míg végül........... a könyv befejeződött. S mint mindenkinek az életében, neki is voltak kereszteződések: kik voltak azok a személyek, amelyek megjelentek az ő pályáján? Életpályáján, rajzain, írásain.

A gróf?
Az édesapa?
A mamája?
Jelizaveta Hű, de mennyire nem szenvedhettem őt. Semmikor. Valahogyan nem tudtam elfogadni. Haragudtam rá, akár igazat írt le, akár hazudott, akár direkt tette, amit tett, akár csak meggondolatlan volt.

Csak Ultimora voltam kíváncsi, hogy vele mi van, mi történt, megcsinálta-e, megalkotta-e, kivitelezte-e?

"Az utak azon a napon hunytak ki bennem, amikor az egyikük összetörte apámat. Attól fogva nem láttam semmit.Elmosódott alakokat csupán. Az élet maga kuszálódott annyira össze, hogy nem tehettem semmit. Bevonultam a háborúba(......), fogságba estem(...). Majd egy leszállópálya maszkja alatt, megpillantottam azt az utat. Szentség volt benne (..), valami egészen különös. Semmi sem volt körülötte, emberek, fák, házak, hangok, élet, sehol semmi, több volt, mint egy út, maga volt az út ideája, ott volt mindannak a váza, amiről én valaha is álmodtam, minden gondolatom kikristályosodott formába öntve,a föld közepén, a semmiben. Ott volt a kincs, amelyet elveszítettem."

Barrico sajátos stílusa és történetvezetése ebben az írásában is megjelenik. Ugyanolyan, és mégis más. Kusza utak összevisszasága, kanyarok és egyenesek, mélyen és magasan, amelyek egyszer csak összeállnak eggyé. Hogy milyen ez az út, Ultimo útja, ahhoz el kell olvasni ezt a könyvet. S talán a saját utunk is kirajzolódik egyszer.

Ma, egy teljesítménytúra teljesítése közben az is eszembe jutott, hogy nem kell nekem messzire menni, hogy az én kijelölt utamat megtaláljam. Olykor rajta vagyok, majd lelépek néha, de remélem, hogy körbe érek egyszer.

Könyv az álmokról, az álmok megvalósításáról, a tettekről, a szerelemről, a gondolatokról.

S, hogy mi lett a 26 piemonti tehénnel az "Isten háta mögött"? Tulajdonképpen erről szól a könyv.

Gerbrand Bakker: Az iker




Egy könyv, amely elszomorított és elgondolkodtatott, és ebben a szomorúságban is hagyott.

A könyv befejeztével mélységesen egyedül éreztem magam. Egyedül, mint Helmer van Wonderen, a Szamaras Ember.

Helmer. Ki is ez a férfi? Ha általános iskolásan kellene fogalmaznom, akkor elmondanám, hogy 55 éves, fekete (sötét) hajú, még nem őszül.



"Néha nem értem, hogy vénülhettem meg ennyire. Amikor a tükörbe nézek, viharvert arcom mögött mindig egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiút látok."


 Mélyebben vizsgálva azt is elmondanám, hogy állattenyésztéssel foglalkozik, körülötte szamarak, tehenek, juhok minden korosztályban, tyúkok. Apukájával élnek, kettesben, egy nagyobb területen, ahol a szomszédokat csak távcsővel lehet látni, s Helmer társasága az állatokon kívül a két szomszéd gyerek-a mamájuk, a tejet elvivő személy, néha az állatkereskedő, s a későbbiekben Henk, a fiatalember.
Ha még jobban lehámozom, lecsupaszítom ezt a holland férfit, akkor egy magányos, unalmas életet élő, sőt inkább túlélő, olykor szánalmas öregembert látok, aki annyira egyedül van, hogy az már nekem is fájt.
A könyv néhány hónapját felvázoló időszak alatt, kirajzolódott Helmer egész élete. Egykori ikertestvére, Henk élete, annak egykori menyasszonyának és egész családjának élete, s főleg ennek a magánynak a létrejötte és ottléte. Az egész életében. A kommunikáció hiánya, a lomtalanítás minden foka, az emlékek kiűzése, a hidegség. Minden.

Mi a titok, ami miatt nem szívleli az apját?

Nem is tudom, hogy sajnáltam-e, szántam-e? Nem is tudom, hogy elítéltem-e, ahogyan az édesapjával bánt? Ahogyan ezt a történetet megfogalmazta Gerbrand Bakker, úgy sodródtam a magánnyal, a rosszkedvvel, néha felidegesítettem magam, néha csak szomorkodtam, elgondolkodtam, hogy miért is jutott idáig?
Ott volt ez a fiatal Henk, aki egy léhűtő, aki odakerült valami célból, majd elment egy másik okból kifolyólag, így ismét ott volt a magány.
Bárki jött és ment, semmi nem történt. A dolmányos varjú rendületlenül ül a fán. Egyetlen számottevő megmozdulása véres lesz. Színt visz a környékbe.
Nem történik semmi. Állatok, fejés, terelés. Akár unalomnak is mondhatnánk. 
Az állóvíz hullám nélkül maradt. Eseménytelenség, állott pocsolya, amelybe a most született kisbárányok visznek életet és színt. Meg a falon egy Dánia térkép. Nos ez, egy testrészt is mindig átszínez.

S bármi is történik bárkivel, egy halál, egy rég látott ismerős, mégis vissza-visszaköszön a magány, az egyedüllét, amelyre ez a férfi kárhoztatva van.

55 éves, agglegény. Tehet róla? Úgy gondolom, hogy igen, ha nem is 100%-osan. De nem ítélkezhetek, hiszen az kívülről mindig könnyebb.

A fülszöveg írása szerint (Coetzee szerint) ez a könyv a visszafojtott gyengédség és a lakonikus humor regénye. Nekem nem ezt jelentette, de elhiszem, hogy ez is lehet. De rám olyan erővel hatott, hogy nem tudtam humorosnak venni.
A fülszöveg azt a kérdést is felveti, hogy nyithat-e új fejezetet az ember 55 éves korában? - Ha arra van szükség, remélem igen. Helmer is megérdemelné, remélem él a lehetőséggel.

"Tudom, hogy fel kellene állnom,hogy az ösvények és a mellékösvények a fenyők, nyírfák és juharfák árnyékában hamarosan már sötétek lesznek. De nyugodtan ülök. Egyedül vagyok.

Aki szereti a deprimáló, elgondolkodtató vagy különleges szebb irodalmat, aki befogadó, annak mindenképpen ajánlom!

2013. április 10., szerda

A.O.Esther:Összetört Glóriák-Hívogat a fény 2


Bajban vagyok ezzel a könyvvel,na nem azért mert ez a rész kevésbé tetszett volna,hanem azért mert nem tudok mit írni róla....az első résszel megvett magának a sorozat és kész!
Annyira élénk,eleven,színes történetet varázsolt elém a szerző,hogy semmi más dolgom nem volt,csak falni az oldalakat ,belakni a könyvet,élvezni a történet folytatását.Talán még sosem volt olyan könyv vagy sorozat amire ennyire megvett volna magának,amit ennyire élveztem volna olvasni.Személyes kis kedvencem lett.
Sokszor hallom,olvasom,hogy a felnőtteknek is kell a mese,az a varázslatos világ ami kiszakít a szürke,sokszor lehangoló hétköznapokból,ez a könyv pont ilyen! És bár sosem voltam rajongója a fantasy műfajnak,ebben az esetben örömmel fedeztem fel a manókat,tündéreket,angyalokat,boszorkányokat.
 Az összes szereplőt kedvelem valamiért,olyan fura ez a könyv ,egy olyan világba enged be ahol jó nézelődni,mintha egy jó filmet néznék.

Hogy kicsit konkrétabban is essen szó erről a részről:

A második kötetben két szálon fut a történet tovább,egyrészt Sophiel-t követjük,másrészt új szereplők bukkannak fel Sahranfer rokonságából,akik jócskán megnehezítik nemcsak Sophiel  de Elijah  dolgát is.
A szerelmesek kénytelen elviselni egymás hiányát,miközben megvan a maguk baja is,Sophiel egy kemény csata után elveszíti angyali nyakláncát,ami itt a földön életben tartja,Elijah pedig a lány döntése miatt kétségek közt gyötrődik.
Persze nem sok idejük van egymással törődni,a Mindenség Térképét szeretné megkaparintani Sahranfer és kedves családja....

 "És mennyi,mennyi út visz a pokolba,míg a mennyekbe csak egyetlen egy vezet!"

Ami picit hiányzott ebben a részben nekem ,az Sophiel talpraesettsége,az első részben mintha bátrabb,vagányabb lett volna.És bevallom nekem a boszorkányok szépségének ecsetelése is túl sok volt,kevésszer leírva sokkal nagyobb jelentőségű lett volna.

De mindent összevetve számomra tökéletes történet.Részletgazdag,aprólékos,és annyira érződik rajta a könnyedség,hogy nem kellett vért izzadnia a szerzőnek,hogy megalkossa ezt a világot,mintha a kisujjából rázta volna ki.

A borítót és magát a könyvet már az első résznél is dicsértem,most sem tudok mást írni csak azt,hogy tökéletes! Gyönyörű kívül-belül és igényes.
Nagyon tetszett,hogy a könyv végén az összes szereplő,helyszín egy kis útmutatóban fel lett sorolva,így sok minden jobban átlátható,érthető.
A legutolsó lapok pedig az olvasóknak a rajongóknak lett fenntartva,ide gyűjtötték össze az első részről íródott kritikákat,dicséreteket,mondanom sem kell,hogy hangos sikítással jeleztem tetszésemet,mikor a saját soraimra bukkantam.

A harmadik rész Az Életfa májusban jelenik meg,és egyáltalán nem biztos,hogy ez lesz az utolsó rész.

Daniel Glattauer:Örökké Tiéd


A szerző biztosan sokaknak ismerős a Gyógyír északi szélre ,könyve kapcsán, és sokan vártunk tőle egy újabb könyvet.

Igazán remek történet lett,nem egy vaskos könyv,jobb is ,mert Glattauer olyan mesterien csavargatja Judith életének menetét,hogy muszáj a végére járnunk ennek a furcsa szerelemnek.

Főhősnőnk a harmincas évei közepén jár,szingli,egy kissé erőszakos anyukával,saját lakással,sok magánnyal.
Aztán persze ahogy lenni szokott,a szerelem olyan pillanatban csap le rá mikor nincs is rá felkészülve,sorban állás közben.

 "Ahogy ránézett,azt Judith alaposan megjegyezte,hogy felidézhesse,ha megint elégedetlen lenne magával."

Nem lehet semmi rosszat mondani a negyvenes férfire,lassan haladnak,sokat beszélgetnek.Hannes kellően előzékeny,kedves,figyelmes...persze ha valami túl szép ahhoz ,hogy igaz legyen akkor gyanítjuk,hogy ott biztosan nem stimmel valami...
Judith úgy érzi Hannes személyében nem a férfi,hanem egy úthenger lépett az életébe,szegény nőnek levegőt is nehéz vennie az állandó imádattól,jelenléttől,foglalkozástól.Na de hát nem ezt szeretné minden nő?? Egy férfit aki figyel rá,aki lesi minden kívánságát?? Judith mégis úgy érzi,ideje kissé lecsillapítania vehemens lovagját... Hannes elsőre..másodikra is kellően értetlen,aztán gőzerőre kapcsol...


 "Ettől kezdve Hannes egyik filmet forgatta vele a másik után.A rendező:a puszta véletlen. A producer: a magasságos gondviselés."

Szerintem egy ilyen történethez két megfelelő ember kell,értem ez alatt azt,hogy ha Judit kicsit is vagányabb-mint Bianca,Hannes nem tudott volna ilyen könnyen fogást találni rajta,szóval igaz a mondás,hogy mindenhez két ember kell. Judit kellőképpen bepánikol a virágoktól,versektől,mik rejtvényt takarnak és sokszor ott is Hannes árnyékát látja ahol nem kellene.

A történet remekül ábrázolja az áldozat és a kissé elborult elme csatáját.Jól megírt ,néhol ijesztő részekkel ,az igaz meglepetés számomra a könyv közepe volt,azt hittem tudom milyen lesz a végkifejlet,de tévedtem!
Glattauer hihetetlen dolgokat képes beleszőni két ember szerelmi életébe.

Bianca ,bár mellékszereplő volt,nagyon kellett a laza,és vicces karaktere-imádtam a csajt.

A történet bizarrsága mellett ,van mondanivalója is,és a stílusa a nyelvezete nekem nagyon fekszik.Glattuer látásmódja nagyon egyedi,szerintem ez a fő sikere a könyveinek.

A könyv borítója tökéletesre sikerült!

Blue Jeans:Dalok Paulának


Minden ami a Szent Johanna Gimi sorozatból kimaradt!! :D

Szerintem ez az a könyv,ami vagy tetszeni fog az olvasónak,vagy nem ,köztes megoldás nem lesz.
Paula  a könyv lapjain készül a  tizenhetedik szülinapjára,tanul,hamarosan érettségizik,a neten egy zenei fórumon megismerkedik egy huszonkét éves fiúval,jó ideig csak interneten keresztül beszélgetnek,ám egy idő után elérkezettnek látják az időt a személyes találkozásra.
Ángel késik a randiról,miközben Paula őt várja egy azonos könyv olvasásával és kis véletlen szerencsével megismerkedek Álex-el...
És innentől kezdődik a szövevényes történet ,amelyben szívek reménykednek,törnek össze nap mint nap.
Van akit idegesíteni fog,hogy minden kamasz és huszonéves fiú Paulába szeret bele,ahogy az is,hogy oldalanként változik a szerelmi felállás:-)Igazából engem nem zavart! Már csak azért sem ,mert ezek az első nagy,komoly szerelmek még a szereplőknek is kétségesek,nem igazán tudják ki iránt,és mennyire biztosak az érzéseikben.Tetszett ,hogy ezeket a vívódásokat is jól oldotta meg a szerző,megkímélve az olvasót a nyafogástól.

Jó sok szereplőt sikerült összetrombitálnia a szerzőnek,mégis könnyedén lehet követni az eseményeket.
Egyedül a fejezet elején írt idő meghatározások idegesítettek,szerintem ez nagyon felesleges volt.

Nem lett púderezve ez a korcsoport,lógnak a suliból,csókolóznak,szóba kerül a testiség, a szex,de minden kellő mértéket tartva.Nincs hiperszuper osztályközösség,de vannak barátnők,akikkel meg lehet beszélni dolgokat,a szülők is szülőként viselkednek,sőt megjelenik a kamasz fiúk lelki világa is érdekes ,hogy nem csak a lány oldalról láthatjuk a dolgokat!

Trilógia lesz,most nem tudom,hogy ez mennyire lesz jó vagy rossz…. tény,hogy a több mint 500 oldalt nem esett nehezemre elolvasni.

A borító nagyon aranyos lett,és persze a cím sem légből kapott,a könyv végére érve értelmet nyer.

Ifjúsági könyv,de még nekem is jól esett,szóval igazán széles kört meg tud szólítani,várom a folytatást!

2013. április 7., vasárnap

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!


"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben(..). Vagy egy bátor ember története (...). Ez az egész emberi faj története (...)."
Szeretem akkor leírni a könyvről felmerülő gondolataimat, amikor bezárom a könyvet, és mereven bámulok magam elé, mert annyira tetszett/nem tetszett, vagy éppen felugrok elmélázás nélkül, mert nem hagyott bennem mély nyomot.
Reggel kezdtem el, éjszaka fejeztem be a könyvet, és most 5-6 órával később próbálom összeszedni azokat a gondolatokat, amelyekkel felvázolom, hogy miért is kerültem teljesen paff állapotba.

Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a rózsaszínt, ez kicsit megijesztett, ahogyan a borítón olvasható: "Üdítően egyedi szerelmi történet, és az egyéniség ünnepe."

Szerintem ez az "üdítő szerelmi történet" éppen azokat a potenciális olvasókat fogja elriasztani, akiket érdekelne, és azokat fogja vonzani, akik a lényeget nem tudják majd kibogozni belőle.
Hogy nekem miért tetszett?

A tetszett szó nem is tudja kifejezni azt az érzést, ami fojtogatott a könyv harmadától. Megismertem Sunny-t, a 30 év alatti nőt, s bár a könyv E/3-ban íródott, főleg róla és rajta keresztül a családjáról szól. Néhány fejezettől eltekintve, amely Maxon, a férj szemszöge, a könyv Sunny története, amelyen keresztül képet kapunk erről a különleges családról. Különleges, mert mindenki látványosan egyedi. Egyedien élnek, mégis szépen.
Veszekednek, megbántanak, megbántódnak, keresik azokat a lehetőségeket, amelyek mindenki számára jók. Miért ilyenek? Milyenek ők valójában?

Talán nem spoiler kategória, a könyv elején kiderül már, hogy Sunny teljesen kopasz. Nem, nem rákos, nem hullott ki a haja, hanem egyszerűen ilyen csillagzat alatt született. Napfogyatkozás sötétségében, Burmában, egy amerikai nő egy szőr-haj nélküli kislánynak adott életet, s arra nevelte őt, hogy fogadja el önmagát így, kopaszon. Bevallom, szerintem őrült nehéz lehetett Sunnynak! Én biztos teljesítettem volna az ezzel kapcsolatos kéréseit.
Talán az sem spoiler, hogy Maxont, a férjét kb.7 éves korában ismerte meg, s míg őt -már Amerikában- szeretetben nevelte édesanyja és burmai nevelője, addig a különleges kisfiúnak kissé hányatott élete volt. Sokat volt Sunny-ékkal, akiktől rengeteget tanult: érzelmeket, kommunikációt, szemkontaktust, akit a saját családja kettyósnak tartott. Szerintem, ha ezt mondom, hogy a robotok a legjobb barátai, azokat programozza, 30 éves kora alatt a Holdra lőtték ki, és Nobel díjas, akkor már a legtöbben tudjuk, hogy milyen "betegségben" szenved, vagy inkább milyen állapotban él.
S, ha azt is elárulom, hogy a kisfiúk Bubber sem egyszerű, akkor a képet összerakva tényleg megbizonyosodhatunk, hogy egy nem mindennapi családról van szó.

"Sunny, semmi baj- válaszolta Stan. - Nekem is van egy Asperger-szindrómás fiam. És ott, ni Rogers is. Úgy értem, ő autista, nem a gyereke. (..) Mondhatjuk, hogy ilyen emberekből áll a mi családunk. Tudod, a NASA-család."

Maxon robotokat épít. Robotokat, akik még szeretni is képesek.
Maxont kilőtték a Holdra, hogy majdnem tökéletes robotjait-az egyik típust, felvigye oda. Olyan robotot, amely képes egy másik robotot megépíteni, s ezzel ellátni egy feladatot.
Maxont kilőtték a Holdra egy nap, amikor a várandós Sunny autóbalesetet szenvedett a kisfiával, s bár nem történt fizikailag komoly bajuk, a lerepülő paróka megváltoztatta a nőt. Valahogy sikerült megértenie, hogy ki is ő valójában.
S miközben ő keresi önmagát, miközben nagyon szereti a kisfiát, miközben Maxon-ék az űrhajóval bajba kerülnek, s megszakad a kommunikációs kapcsolatuk a Földdel, miközben Emma, Sunny édesanyja haldoklik, aközben előttünk kirajzolódik egy élet, egy kapcsolat, egy család. S bár nehéz volt felvennem a ritmust, a könyv harmadától le sem akartam tenni. A vége felé még könnyeztem is.
Egy nem mindennapi család, egy nem mindennapi történet, a szeretet csúcsa lehetne akár. S talán mi is feldolgozzuk azokat a rossz eseményeket, amelyeket megismerünk benne.

"Mindketten nagyon zárkózottak voltak. Nem voltak szerteszét hagyott, cédulákra írt szerelmes üzenetek az otthonukban, annyi bizonyos. Az emberek csodálkoztak, és az is előfordult, hogy megkérdezték Sunnytól, hogyan tudott hozzámenni Maxonhoz. Hogyan lehetséges az, hogy a férfi nyilvánvaló furcsaságai és hiányosságai ellenére még mindig szereti. Ilyenkor felelhette volna azt a kérést, hogy: Milyen a szerelmünk? Az kérded, hogyan szeretjük egymást? Úgy, mint a meztelen gyermekek egy idegen dzsungelben, ahol minden farönk emberevő óriásnak látszik, és minden orchidea hatalmas kukachalmaznak. Nem mondtuk egymásnak, hogy "Szeretlek", csakúgy, mint ahogy azt sem mondtuk egymásnak, hogy "Magunk vagyunk, meztelen gyermekek, ebben a dzsungelben", amikor egy napon át bolyongtunk eltévedve a fák között a rengetegben.Rajtunk kívül csak jaguárok voltak ott, meg egy nagy halom piszok. Néha úrrá lett rajtunk az elkeseredés; ilyenkor egymásba kell kapaszkodnunk, és egyedül kell lennünk. Ilyenkor senki más nem számít igazán, csak mi ketten. A mi szerelmünk egyike a generációink eposzba illő szerelmeinek. Sőt, lehet, hogy minden idők hősszerelme. Kit érdekel, ha senki nem látja ezt, aki csak úgy elsétál mellettünk? Ez a történet egy szerelmes dal. Kit érdekel, ha az eljövendő idők embere nem fog emlékezni rá?"

Talán nem tudtam visszaadni azt a gondolatot, hogy vegyesen furcsa érzéssel, de szerettem olvasni ezt a történetet. Kíváncsi voltam a múltjukra, és kíváncsi lennék a jövőjükre.

María Duenas: Öltések közt az idő



Sira története, E/1-ben mesélve. Sira története Spanyolországban, Madridban kislánykorától fiatal felnőtt koráig átfogóan elmesélve, hogy ki ő, kik a szülei, és, hogyan került a varrás közelébe, hogyan lett szerelmes.
Sira története Marokkóban, hogyan került csávába, hogyan használták ki Tanger-ben, hogyan boldogult, élt a festői fehér  Tetuan-ban? Lenyűgözött az emberek szeretete, főleg a seftes Candelaria, s az angol hölgy Rosalinda Fox, de semmiképpen nem hagynám ki Vasquez rendőrkapitányt sem.
Ott szívtam én is a marokkói levegőt, izgultam Sira életéért, izgultam Dolores (Sira mamája) kimenekítése miatt, és muszáj volt olvasnom egy kicsit a polgárháborús Spanyolországról, muszáj volt utánanéznem a történelem ezen szakaszainak, és muszáj volt ábrándozva megnéznem, milyenek ezek a települések a mai időszakban, milyenek lehettek régen.



A munkás varrónői hétköznapok folyamán, Sira egyszer csak ismét Madridban találja magát a forrongó, második világháborús időszakban, ahol divatszabászatot nyit, ahol csodatűivel és határtalan képességeivel fontos szerepet kezd betölteni a politikai életben, olyan fontosat, amelyhez nincs is kedve. Olyan fontosat, amely túlmutat azon, hogy varrogat a német tisztfeleségeknek, s azon spanyol hölgyek számára, akik ebben a jegyrendszeres időszakban elegendő anyagiakkal rendelkeznek, akik számára fontos a külső, a party-k; fontosat, amelyet először -talán- meg sem ért.
  

Az elegáns külső azonban valami sokkal fontosabbat takar, amely feltárja Sira alkalmazkodó-, tanuló-, túlélési képességét. Mert Sirának feladata van. Feladata, amely segíthet Spanyolországnak.
Hideg, higgadt fejét, eszét, csak a szerelem csavarhatja el, de én, az olvasó, drukkoltam neki, hogy sikerüljön az élete. A normális élet, amelyet ő így fogalmazott meg saját magának:

"A normális élet nem a magam mögött napokban volt, hanem csakis abban, amit a szerencse minden reggel elénk tár. Marokkóban, Spanyolországban vagy Portugáliában  egy varróműhely vezetésében (......), ott ahova én szeretném, ha életem haladna, ahova én verem le cölöpeit: ott lesz számomra a normális élet."
Rosalinda Fox és szeretője/szerelme Juan Luis Beigbeder

Nem szeretném elárulni a történet főbb momentumait, nem is lehet, de az tény, hogy, aki szereti a finom izgalmat, a történelmet és szeret érdekes fiatal hölgyről olvasni, az ne hagyja ki! María Duenas írónő a mesélési képességével elröppentett ezekre a helyekre, ezekbe a szalonokba, s előadásmódjával fogva tartott. Fogva tartott, s nem engedett!

2013. április 3., szerda

Marissa Meyer: Cinder

Ok, vallomással tartozom. Amikor először hallottam Cinderről még 2012-ben felállt a szőr a hátamon. Egy
kiborg, aki Hamupipőke akar lenni, és nem üvegcipőt hagy el, hanem egy kiborg lábat…
                                              
Első gondolatom: WTF!!! A második: na neeeeeeee. 

Aztán FantYAstic Volumes olvastaa könyvet és azt írta, hogy elég erősen best of 2012 gyanús. Ok, az ő szavára adok, így azért szerzett egy jó pontot a könyv, de még továbbra sem éreztem erős késztetést, hogy én ezt elolvassam. Aztán a 2012-es Bolognai Könyvvásáron botlottam állandóan bele, ahol igen nagy szenzáció volt a könyv, kb. minden tízedik standon kint volt a plakátja (külföldi kiadók, kik megvették a jogokat, ügynökségek kik az eladással foglalkoztak stb…). A borító persze tetszett, de a történetnek továbbra is ellenálltam (nagyon makacs tudok lenni néha).

Aztán elérkezett a magyar megjelenés ideje én pedig elkönyveltem magamban egy engedékeny napot és úgy döntöttem, hogy egyszer elolvasom. Egészen most márciusig váratott ez az időpont magára, de valahogy úgy éreztem, hogy MOST jött el az ideje.

Lássuk is a nem annyira mesés, mint inkább sci-fi beütéses kalandregény történetét.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva lány, egy tündérkeresztanya, egy magányos herceg és egy elhagyott lábbeli…

Cinder (Hamupipőke angol neve, vagyis a Cinderella után szabadon) árva kiborgként tengeti az Ázsiai Császárság fővárosában mindennapjait. Szülei még egész kicsi korában meghaltak egy szörnyű balesetben, melyben Cinder is majdnem életét vesztette. Ezért aztán egy ismeretlen férfi, egy jótevő vette magához, aki elhatározta, hogy lányaként fogja felnevelni. A férfi sajnos nem tudta véghezvinni elhatározását, mert a legújabb kor halálos vírusa elragadta őt magával. Cinder így aztán nem, hogy családot nem kapott, de rendes törődést sem. Cselédként dolgoztatják, hogy a családnak meglegyen a mindennapi betevője. 
Eközben a császár fia Kai herceg igazi celebként éli a trónörökösök életét az Új Pekingi palotában: a hajadon lányok folyamatosan csorgatják utána a nyálukat, hisztérikus ujjongásba csapnak amint meglátják őt és minden pletykarovatban napi rendszerességgel próbálják kipuhatolni mindennapjainak eseményeit. Kai herceg nem boldog, neki ezek a dolgok terhesek. Olyan lányra vágyik, aki nem a hercegi rangja vagy a róla alkotott álomkép miatt ácsingózik utána. De a legeslegjobban apja gyógyulását kívánja, aki elkapta a rettegett kórt, a pestist. A kutatók eddig is serényen dolgoztak az ellenszer megtalálása érdekében, ezúttal azonban gőzerőre kapcsoltak.

És persze ott a bál, amire minden hajadon hivatalos lesz a városból, de Cinder két lábbal áll a földön: tökéletesen tisztában van vele, hogy nevelőanyja sosem fog igent mondani az ő megjelenésére, mindig lesz valami, ami sürgős elintézést kíván, és persze neki kell majd mindent elvégeznie.
Marissa Meyer megdobta még a sztorit egy "ántipátikus" Hold királynővel is, aki elég erősen fekete özvegy érzetet kelt az emberben. 

Marissa Bolognában a 2012-es Könyvvásáron olasz
kiadójának standján. Az olasz borító egyébként
nekem nem tetszik :P
Ha úgy gondoljuk, hogy gyermekkorunk szinte unalomig hallott meséje alapján már mindent tudunk Cinderről és az ő történetéről, akkor hatalmasat tévedünk. Marissa Meyer ennél sokkal, de sokkal tehetségesebb. Nem érte be annyival, hogy a kortalan mesét a jövőbe tegye, még csavart is rajta jó pár helyen. Felejtsük el a Disney féle Csiribi-csiribá-boo-t és a varrogató egereket. Az üvegcipő sem oly kecses, mint a mesében (sőt, tulajdonképpen elég bizarr) és a „tündérkeresztanya” is kifejezetten szívtelennek tűnik eleinte (nem lövöm le a poént, hogy ki az). Az már csak hab a tortán, hogy egyelőre említőlegesen ugyan, de más mese is belekeveredett (kösd fel a gatyád Hófehérke!), Cindert alkalmasint meg akarják ölni (ha épp nem ez a szituáció áll fent, akkor csak simán el akarják kapni) és egyébként is: halálozások szép számmal akadnak a történetben. A könyv végén pedig aztán garantáltan nem a szerelmes meghatódottságtól fogtok sírni, de ennél többet nem árulok el. :P

A mi Cinderünk világa nem az üveghegyen túl található, ahol a kurta farkú malac túr  (megkockáztatom, hogy Disneylandről sem hallott soha) hanem egy nagyon is kemény, háborúk és halálos kór szellemétől kísértett, olykor szívtelen törvényekkel teli világban kell megállnia a helyét. Külön piros pont, amiért nem átlagos tinifőhős módjára reagál bizonyos dolgokra, helyén van a szíve és az esze is és nem kellett ötpercenként Kai herceg szépségéről és csodálatosságáról informálódnunk az ő szemén keresztül (ami egyébként részben szintén mechanikus).

Marissa Meyer minden félelmem ellenére igazán helytállt. Bátor volt és szívfájdalom nélkül nyúlt hozzá az alapokhoz, az ilyen írókat szeretem. Nem habozott ugyan kibelezni az általunk annyira becsben tartott mesét, de olyan mesterien rakta újra össze, hogy tulajdonképpen elégedetten tesszük le a végére a könyvet. Egyetlen dolgot kivéve: nincs elérhető közelben a magyar nyelvű folytatás. Amerikában idén februárban jelent meg, magyar megjelenésről még nincs hírem. 



A sorozat eddig úgy néz ki, hogy négy részes lesz, évente történő adagolással.
Ezek sorrendben a következők:
1. Cinder
2. Scarlet
3. Cress
4. Winter

A második rész borítóján vörös haj és köpönyeg látható. :P Még nem igazán értem, hogy mit keres majd Piroska a történetben, de biztos vagyok benne, hogy Marissa ezt is tökéletesen megoldotta. :)

A harmadik részben állítólag Aranyhaj (Rapunzel) lesz a modernizált Disney hercegnő, a negyedikben pedig (meglepetés!) Hófehérke. Hát tényleg eltaláltam!

A 2. rész
Egy picinyke dolgot azért nagyon sajnálok a történetben. És ez annyira nem hagy nyugodni, hogy egy csillagot bizony le is vonok miatta. Még 100 oldal sem telt és már pontosan tudtam mi lesz Cinder csavarja. És ezt aaaaannyira de aaaaannyira frusztrált, hogy … ajj. Miért, ó miért nem lehet ezt ügyesebben megoldani?! Rendben, hogy az írás és a történet vezetése kárpótolt némileg, de azért ez mégsem igazság!

Ajánlom mindazoknak, akik nem illetődnek meg az ilyen jellegű újracsomagolásoktól. Akár szeretted Hamupipőkét, akár nem ez a könyv egy próbát mindenképpen megér!
Azok pedig, akik hozzám hasonlóan pórul jártak a Büszkeség és balítélet meg a zombikkal ne riadjanak el ettől a könyvtől. Én személy szerint utáltam azt a könyvet, ezt pedig nagyon megszerettem. :) Ebből is látszik, hogy „kibelezés” és „kibelezés” között is van különbség.

Hogy lesz-e boldogan éltek míg meg nem haltak? Valószínűleg csak a negyedik rész végén tudjuk meg.

A filmes jogok után állítólag már érdeklődnek. 



2013. április 2., kedd

Catherine Ryan Hyde: A jövő kezdete

Az ötlet úgy nagyszerű, hogy egyszerű. Egy kisfiú szorgami feladatként megváltoztatja a világot az elgondolásával: mindenki segítsen három emberen, akik a segítséget másik három embernek adják tovább.. Egyszerű, de nagyszerű. 
A könyv, a történet, az irodalmi alkotás is egyszerű, de épp emiatt nem olyan nagyszerű. A könyv rövid fejezetekből épül fel, minden fejezet a történet egy-egy fő- vagy mellékszereplőjének szemszögéből íródott. Könnyen, gyorsan olvasható, gyorsan emészhető fejezetek ezek, kicsit instantak, kicsit amerikaiak, mint egy gyorséttermi burger. Ha már eléd került, gyorsan megeszed, olykor jól is esik, de maradandó élményt nem okoz.
De az ötlet... az az ötlet... az azért mégis nagyszerű, nem?

10/6

Nicci French:A Kételynél is erősebb

Ez már a második olyan könyv,amiről kiderül,hogy tulajdonképpen ketten írták,egy név alatt.A brit újságíró házaspár igazságosan megosztozik egy-egy könyv írásán,mindketten egy-egy fejezetet írnak az adott könyvhöz,majd összefésülik a megírt részeket.Mi sem bizonyítja jobban a kettős hatékonyságát ,mint az ,hogy már több mint húsz lélektani krimit írtak így.
Nicci Gerrard és Sean French  nevükből alkottak egy harmadikat,ez lett a szerzői álnevük.

"Vannak pillanatok,amikor megváltozik az életünk:mindig lesz előttük,és utánuk,amelyeket talán az ajtón hallatszó kopogás választ el egymástól."

Szeretem a lélektani krimiket,thrillereket,mert általában egy sima ,hétköznapi élet helyzet fajul el,növi ki magát,olyan helyzetté amiről  egy átlagos ember mindig azt hiszi,hogy vele nem történhet meg.

Ellie boldogan él férjével Greggel,anyagi gondjuk,baráti körük átlagosnak mondható. Legnagyobb bánatuk,hogy Ellie még nem esett teherbe... egy nap Greg dolgozni indul,Ellie pedig teszi a dolgát,háztartást vezet,és ha kedve van régi bútorokat restaurál.Este Greg helyett rendőrök érkeznek,akik közlik Ellie-vel ,hogy férje meghalt,autó balesetet szenvedett,majd kocsija kigyulladt.Greg nem volt egyedül,egy ismeretlen nőt találtak az anyósülése...
Ellie élete darabokra törik,az ismerősök ,rokonok szinte természetesnek veszik,hogy Gregnek szeretője volt,nagyon sajnálják Elli-t de hát ilyen az élet,hiszen az ilyesmit a feleség tudja meg utolsónak.
Ellie viszont nem hisz a tényeknek,nem képes elhinni,hogy Greg megcsalta volna,hogy viszonya lett volna bárkivel is.
Nyomozni kezd,szeretné Greget igazán gyászolni,anélkül,hogy gyűlölné.

Vajon hány ember biztos teljesen a társa,párja érzéseiben?Hányan vagyunk biztosak abban,hogy nekünk nem hazudnak?Hogy nem csapnak be,nem csalnak meg? Melyikünk állna ki halott párjáért akkor is,ha minden ellene szól? Belenyugodva gyászolnánk? Vagy kihívva magunk ellen a sorsot,kockáztatva,hogy minden hazugság volt,kiderítenénk az igazságot?
Ellie az igazságot választja. Persze barátai ellenkezése mellett,akik mind azt hiszik,hogy Ellie képzelődik,túl sok ez neki.
Ellie egyedül kockáról-kockára deríti ki az igazságot,térképezi fel férje életét,táblázatokat készít,telefonál,hazudik ha kell.

A történet végig nagyon izgalmas volt,egy két logikai hiba volt ugyan a történetben,de mindent összevetve remekül lett megírva.
A vége nekem túl gyors volt ahhoz képest,hogy Ellie mennyi szálat talált.A történet közepén már nagyon sok mindenre gondoltam,annyi szereplő bukkant fel,és olyan sok volt a homályos rész,hogy nem gondoltam volna ,hogy ennyire egyszerű lehet a megoldás.

2013. április 1., hétfő

Daniel Glattauer: Örökké tiéd


Örökké tiéd...

Ki megijed egy ilyen kijelentéstől, ki örül neki. Sokan vagyunk, aki szeretik a kényeztetést, ha hódolnak nekünk, de el is tudunk telni vele. Meg is unhatjuk, nem is akarjuk sokszor. Fojtogató tud lenni, és egyből átértékeljük, hogy nem is szeretnénk már ezt a kapcsolatot.

Ismerős? Esetleg volt már benne részed?
A 37 éves Judith, családos barátokkal körülvéve, szerelemtől mentesen, szingliként éli napjait, dolgozik az örökölt csillár/lámpaboltjában. Imádja a fényeket, szemet kápráztatóan szereti a lámpáit, a munkáját, és elégedett önmagával is. A családjával nem annyira, de azért kitartóan fenntartja ezen kapcsolatait is.
Történetünk húsvét tájékán kezdődik, amikor az élelmiszerüzletben a sarkára lép egy férfi, és sűrű elnézések közepette szemrevételezi Judith-ot. ....és elkezdődik az ismerkedésük.
Hannes, a nevezett úriember (vagy nem az?) udvarolni kezd a nőnek, akinek kezdeti lelkesedése után elérkezik a hideg zuhany is. Erős, érett nőként kezébe veszi az életét, vagy legalábbis megpróbálja.


"Rossz volt ez? Narcisztikus volt? Arra kellett neki Bergtaler, hogy megint szépnek és kívánatosnak érezze magát? Arra volt szüksége, hogy ismét a helyén kezelje saját érdekeit? (...) Most tényleg jól van?Jó lesz, ha ez így megy tovább?"
Spoilermentesen írva, elég annyi, hogy a gondolkozzunk el, milyen, amikor a barátaink már nem is a mi barátaink; milyen amikor nem mersz a lakásból kilépni; amikor a férfi már a bőröd alá chip-elte be magát - nem a te javaslatodra.

Judith és Hannes bécsi története csendesen folydogál, és hála, hogy van Beatrix, aki 16 éves csitriként ott dolgozik a csillárboltban!

Kitaláltam különböző végeket a regénynek, kitaláltam, hogy melyiknek fogok örülni és melyiknek nem, kitaláltam, hogy rosszul leszek az egyiknél, hogy kiborulok majd esetleg. Aztán másként kezdett alakulni, én tovább szenvedtem, mert közeledett a vége, és aztán izgultam, pszichésen rángatózott a szemem, nem akartam befejezni, mert nem szerettem volna megtudni, hogy sarokba hajítom-e majd a könyvet....
Nem hajítottam, ami jó, mert nem szenvedek annyira, és nem jár rajta az agyam-annyira, ellenben éppen ezért nem 5*-os csak 4/5.

A könyv stílusa egyszerű, semmi flanc, semmi elgondolkoztató felesleg, éppen ez adta számomra az erényét, nem gondolkodtam el, hogy mi van, hanem csak egyszerűen: ez van, nesze: nincs madárcsicsergés, nincs 100% love, ott áll feketén-fehéren az igazság, a történet, a citromba-harapás!

D. Glattauer Gyógyír északi szélre könyve is kiakasztott, azt hiszem az író és a saját kapcsolatom már csak ilyen marad: kiakasztó, gondolkodtató, dühítő, semmiképpen nem felejtős és sekélyes.