2013. november 27., szerda

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Hogyan is találkoztam először a könyvvel…
Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás :))
amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral

Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?) 



Fülszöveg:

„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…

A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”


A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.

Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.

Cotswolds
A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.
Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).

A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P

Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.

És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).


Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).

A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).

Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.

Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)

Ide veled te parázna lódoktor!


 


Érdekesség!


Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))



2013. november 24., vasárnap

Jan-Philipp Sendker: Szívszelídítő- avagy a szeretet, a megbocsátás és a szabadság ereje



Belemerülök egy könyvbe, teljesen belefeledkezema képi világ a szemem elé tárul, a mondatok, cselekmények előttem peregnek le; annyira ott vagyok a könyv, a történet lapjain, hogy, amikor valami apró vagy nagyobb momentum megérint, nehezemre esik felállni, megszakítani az olvasást, mindig biztos vagyok benne, hogy emlékezni fogok ezekre az élményekre, hasonlatokra. De nem, sajnos soha nem emlékezem, így most is itt ülök csak a nagy szavak, nagy tettek jutnak eszembe. Azok a nagy tettek, amik a legtöbb embernek semmit sem érnek.

Vannak olyanok, akik nem tudnak szeretni. Az egész életük egy nagy harc, hogy merjenek szeretni, hogy vegyék észre, hogy valami nem jó az életükben, a napjaikban.

Juliával a Hazatérés című könyvben ismerkedtem meg, szerettem azt a történetet, a lapokon lévő gyöngyszemeket, a mondatokat; szívesen emlékszem vissza rá a mai napig, s amikor megláttam, hogy Jan-Philipp Sendker új könyve megjelent, azonnal olvasni szerettem volna. 
Elkezdtem és a történetben újra találkoztam U Ba-val és Juliával is, ez egy folytatása az előzőnek. Külön történet az igaz, de aki szívébe zárta őket őket valamikor, akkor ezt is elolvassa majd.

Julia 10 évvel későbbi new-yorki életéről hamar kiderül, hogy lelkileg szegényes, szomorú, és kaotikus. Julia magányos életében, a szakítás utáni "keresgélés"még mindig felesleges energiákat éget el, egyetlen örömét Amy, a legjobb szabadelvű barátnő jelenti. U Ba-val már 10 éve találkozott, Julia akkor tudta édesapjáról a teljes igazságot, s bár a visszautazás tervezgetése folyamatosan a szeme előtt lebegett, a zaklatott jogászéletmód mindig eltérítette egy újabb burmai látogatástól.
.............. mígnem hangokat nem kezdett el hallani, hangokat belülről. Gondolhatnánk skizofréniára, mély depresszióra, Julia el is ment pszichiáterhez a problémájával, de érződött, hogy ez a tünet több annál, mint, hogy valami bogyóval elnémítsák a hangokat.

Amy, a barátnő, egy festő a szabadság, a béklyók-nélküliség híve, aki olykor elmegy meditálni, feltöltődni egy buddhista-telepre, s ahova most a jogásznő is elutazik. Itt találkozik egy férfival, akitől megtudja, hogy a belülről jövő hang egy elhunyt nő hangja, s addig vele lesz, míg ki nem deríti, hogy ki ő, mi az ő története. 

"Azt, hogy az élet és a csillagok kegyesek voltak-e velünk, sokszor csak évekkel később tudjuk  meg. Az élet önkényesen alakul. Amit egyszer szerencsétlenségnek tartunk, arról később kiderülhet, hogy szerencse, és ez fordítva is megtörténhet, nem igaz?"

Bevallom, hogy eddig a pontig én is kételkedve olvastam, a belső-ellenkező hangot nehezen viseltem, de amikor Julia ismét találkozott U Ba-val, és elkezdődött a könyv valódi története, a valódi értéke, akkor beszippantott. Még azzal sem törődtem, hogy éppen azon a helyen találják meg elsőre azt a nőt, aki azonnal segíteni tud, aki a belső hang féltestvére. Mert ez nekem nem jelentett semmit.  Egy kis írói segítség, egy átkötő valami a bestseller-ség miatt. Még a vége sem zavart, sejtettem, hogy ez lesz szintén a női olvasótábor többsége miatt.

De ahogy megismertem Nu Nu és családjának történetét, abban minden olyan benne volt, amely az elcsendesedésre, a gondolataim áramlására, a nyugalomra intettek. Hogy nem a külsőségek a fontosak, hogy boldogan lehet élni sokkal rosszabb körülmények között, ha képesek vagyunk elhatárolódni, ha nem a felszínesség mellett szavazunk.

"Azon tűnődöm, vajon képesek vagyunk-e lelkünk egy részét levedleni magunkról, ha egy másik réteg már növésben van alatta. Akár a régi kígyóbőr.vajon egy meggyötört lélekből válhat kiegyensúlyozott? Egy szomorúból lehet vidám? Egy magányosból boldog? nem egy-két napra, hanem örök időre."

Nu Nu-nak nem egyszerűen indult az élete. Szülei két éves korában haltak meg a szeme előtt, őt egy rokon nevelte fel: egy nagynéni és annak férje. Nu Nu későbbi férjét Maung Szejn nagyon megkedveltem, szerettem a szeretetét. Születtek gyerekeik is, két fiúk: az elsőt rajongásig imádta a mama, a másodikat annyira nem szerette volna, hogy mindent megtett azért, hogy ne szülessen meg.

"Mit is mondott neki annak idején a bábaasszony? A gyermeki lélek mindent tud. Hogy megbocsájt-e, arról nem beszélt."

 Nu Nu élete, családjuk élete, és Tar Tar története bontakozik ki a lapok sorai között szívszorítóan, fájdalmasan, akár pálcát törően is, hogy mi nem tetszett, mi taszított Nu Nu-ban, mikor ráztam volna meg őt.
S nem tudtam nem értékelni a saját életemet. A múltamat, a jelenemet, s talán a jövőmet is. Hogy mit tudnék megtenni, és mit nem. Hogy miről tudnék lemondani, s miről nem.

..s, hogy mi a fontos az életünkben, s mi nem az.
....s, hogy a szeretet a legfontosabb, amit eddig is sejtettem.
.......s, hogy, ha ez nincs meg az életben, akkor keresgéljünk, míg egy önzetlen valaki, a mi szívhangolónk, szívszelídítőnk segíteni nem tud, s engedjük be a szeretetet.

"- ...mit követtem el, hogy kiérdemeltem ezt a gyötrelmet? (.....)
- És enyhült az idő múlásával?
- Nem, az idő nem hozott gyógyírt.
- Akkor micsoda? (..) Ma már nem vagy foglya semminek. Vagy tévedek?
(...)
- Elhatároztam, hogy szeretni fogok.
- Ezt el lehet csak úgy határozni?
- csak úgy nem lehet.  (..) Helyesebb ha úgy mondom, hogy a szeretet hozzám talált.Egyik reggel
az ajtóm előtt állt, és bebocsájtást kért. Sokéig volt úton, és én nem küldtem l.Biztos voltam benne, hogy másodszor nem fog bekopogni hozzám.
- Mi köze van a szeretetnek a rabságodhoz?
- Csakis az tud megbocsájtani, aki szeret, és akit viszontszeretnek. És csakis az lehet szabad ember, aki meg tud bocsájtani. Aki megbocsájt, többé nem rabja önmagának."

S, hogy mi a bestseller vég? Annyi a lényege, hogy végre Julia is magára talál, képes eldönteni, hogy mi a fontos az életében, s, hogy a tervek vagy az álmok megvalósítása fontosabb-e neki, s hogy ezek aránya hogyan alakult eddigi életében?

9/10*

Tericum Kiadó
2013

2013. november 23., szombat

Jodi Picoult: Vezeklés

"Elvehetik tőlem az otthonom... A pénzem, a feleségem, a gyerekem. Elvehetik a megélhetésem, az ételem, az unokám, de nem vehetik el az álmaimat."

Picoult és mégis más.


Több olvasó ismerősöm is örülhet az előbbi a mondatomnak. Olyanok, akik a bestseller író Jodit nem kedvelik; olyanok, akik a regényeiben folyamatosan megjelenő tárgyalást nem szeretik.
Bár ez a történet is egy olyan témát takar, amelyiken már alig maradt valami újdonság, hiszen a holokauszt témája, a második világháborúban, a zsidókkal szemben elkövetett borzalmak már annyi helyen, dokumentumban, regényben, megemlékezésekben megfogalmazódtak, hogy lehetséges, hogy valaki ezért nem kedveli majd.

A könyv két központi szereplője a magányos 25 éves nő, Sage, aki éjszaka, hogy ne kelljen találkozni senkivel, hogy ne láthassa senki a sebhelyes arcát, pékként dolgozik és egy nős férfi szeretője. A másik fontos figura a 90-es éveiben járó Josef Weber, aki az amerikai kisváros fontos és megbecsült polgára, akit mindenki szeretett, akire mindenki szeretettel gondol vissza.

Ők ketten egy terápiás csoportban találkoznak, s itt  kötnek barátságot egymással: összejárnak, sakkozni kezdenek, beszélgetnek. Az öreg úr arra kéri a zsidó felmenőkkel rendelkező vallását nem gyakorló lányt, hogy segítsen neki meghalni. Nem beteg, hanem a második világháborúban SS-tisztként sok ember halála és megalázása az ő kezén száradt, de utána elmenekült, és tisztes polgárként egy kedves feleséggel élte az amerikai életét. Az élet megkímélte őt, nem halt bele a rákba, nem sikerült az öngyilkossága, szeretne végre békében megnyugodni.

".. a reményvesztett emberek sokszor olyasmit is megtesznek, amire egyébként nem lennének képesek."

Sage első felindulásában azonnal a rendőrségre siet, hogy feljelentse őt, majd elindul egy gépezet. S miközben a saját élete sem működik megfelelően, még magára teszi ezt a terhet is, amelynek hatására a saját nagymamájával, Minkával is közelebbi kapcsolatba kerül.

Picoult stílusának megfelelően Josef, Sage gondolatait ismerhetjük meg, s mellettük az FBI-os Leo véleményét is megismerjük. Minka gyermekkori lengyelországi története egy nagy fejezetet kapott, amit olvasva elfelejtettem a háttérben meghúzódó Sage-Joseph párost, és nagyon örültem, hogy az írónő nem szabdalta szét a nagymama visszaemlékezését, amely a kilátástalanságot, a halálra vágyást, a bátorságot mutatta.

A Vezeklés (The Storyteller) egy kitalált történet. Bár, amint mondtam, az olvasható borzalmakkal már máshol is találkozhattunk, de a benne lévő kérdés miatt egy új szemszöggel találkozunk.
A kapcsolódási pont mindig kiderül, a szálak közelítenek egymáshoz, a vége felé kialakulnak a saját vélemények, a gondolatok, hogy segítenénk-e, hogy megbocsátanánk-e, hogy vajon meglesz-e az a kis plusz, amit megszoktunk már az amerikai szerzőtől, s vajon ha meglesz, ki is találjuk-e?

A történetben kiderül, hogy Minka túlélését segítette egy olyan történet, amit őt írt gyermekkorában, ami segített neki a borzasztó világ elviselésében, majd a továbblépésben is. Ennek a vámpíros mesének fontos szerepe van a könyvben, s ezen kívül színezi az egész írást, elválaszt egymástól gondolatokat, elgondolkoztat, párhuzamot huzat.

"Az upiórok olyanok, mint a zsidók. A nép szemében ők a vérszívók, sötét és rémisztő lények. Rettegnek tőlük, fegyverrel, feszülettel és szentelt vízzel harcolnak ellenük."

A könyv olvasása ismét megríkatott, mint mindig. Ahogy Josef gyermekkoráról, a művészlelkű testvére megvédéséről, a verekedéseiben elért sikerélményeiről, a saját testvére ronggyá veréséről olvastam, elgondolkodtam, hogy vajon ezek a sikerek elegendőek voltak-e számára, hogy egyenes útja legyen egy sikeres SS-tisztség felé?Nem menthetők fel ezek a bűnösök, de nem tudhatjuk, hogy ki hogyan jutott el idáig, hogy megfeleljen a hitleri elvárásoknak, hogy odáig jusson, hogy csak a napi eszméletlenre piálás segít neki feldolgozni a saját maga tetteit, az aktuális háborús életét?

"Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk -melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen."

Nincsenek ebben az időszakban itt elhunyt vagy itt túlélő rokonaim, egyszerűen túlságosan érzékeny vagyok.

"Néha nem kell más, hogy visszaváltozzunk emberré, csak valaki, aki annak lát bennünket -bármilyen visszataszító alakban is mutatkozunk előtte."

Elfogultan, de mindenképpen 5*, és tovább gondolkozom a végén, a nem leírt folytatáson.

10/10

Mia March: Meryl Streep filmklub



A könyv 4 nő életének napjaiba enged bepillantani. June (28) és Isabel (31) testvérek, Kat (25) az unokatestvérük, Lolly (51) pedig Kat édesanyja, aki e három lányt nevelte egy 15 évvel korábbi autóbaleset miatt, amiben nővére, sógora és a férje meghalt. Kat kivételével a másik két lány, amint lehetett elhagyta a nagynénjük vendégfogadóját, önálló életet próbált kezdeni, Kat pedig támogató leányként segít a Fogadó munkáiban. 

Lolly hazahívta a lányokat, mert egy nagy bejelentésre készült, s June és Isabel két különböző városból kíváncsian indul útnak, ráadásul mindkettejük élete éppen -bizonyos szempontból- fejtetejére készül állni. Isabel a férjében és a házasságában csalódva érkezik meg, June pedig 7 éves kisfiával együtt épp a munkáját veszítette el. Kat élete sem felhőtlen, hiszen minden ember szeretne elszakadni kicsit a szülőjétől, ő pedig mindig Lollynak akar megfelelni, és nem mer változtatni.

"Arra jöttem rá, hogy mikor nem vagy biztos valamiben, két dolgot tehetsz. Vagy visszalépsz, vagy nyugton maradsz. De nem mész előre. Valami majd úgyis tisztázza a dolgot. Egy nap felkelsz, és rájössz, hogy megértettél valamit, amit addig nem."
A 3 nő összegyűlik, megtudják a hirtelen találkozó okát, aminek hatására és a hátuk mögött lévő problémák együtteseként a vendégfogadóban maradnak, és olyan közel kerülnek egymáshoz, mint még soha. Lolly péntek esti filmklubjában most Mery Streep filmeket kezdenek nézni, s minden film egy beszélgetést indít el közöttük, s nagyon érdekes, hogy kinek mi csapódott le a történet kapcsán; ki, hogy talál megoldást, vagy milyen kérdőjeleket, gondolatokat okoz a látott kép, s ezek hogyan hatnak rájuk ott, a helyszínen, az ott futó életükben, s végül hogy is alakítják a napjaikat, hogyan dolgozzák fel a problémákat, vagy éppen hogyan harcolnak ellenük?

" A félelem egy köd, ami távoltartja az embereket az igazi boldogságtól?"
Részletezhetném, hogy nem fogadtam el ezt az egy időben megjelenő problémahalmazt, hogy nem tetszik a végül "mindenki happy és szerelmes", de annyira szerettem olvasni a filmekről, hogy lassan eltekintettem ettől. Érdekes volt a problémákból való kilábalás feldolgozása, de nekem túl gyorsnak, könnyűnek tűnt, egyszerűen nem tudtam mindent elhinni, hogy ez így megtörténhet. De erről nem ítélkezhetek, mert nem volt még bennük részem. Olyan túl könnyű, szép, jó, habos és ilyesmi. Még akkor is azt mondom, hogy June és Kat igazán tudott szomorkodni (szenvedni). Persze-persze ott van Lolly is, meg a sok titok, de valahogy Lollyt nem ismertem meg annyira, mint Kat-et. June ábrándjait az egykori két nap miatt nem tudtam megérteni, míg Isabelt könnyebben elfogadtam, de nem maradéktalanul. Olyan kis egyszerűnek tűnt minden, azaz ez a néhány hét, amibe bepillanthattam.

Most gondolkozhatom tovább, hogy túl pesszimista vagyok-e (mert az vagyok), vagy csak Mia March nem varázsolt el tökéletesen (csak a lábam volt a rózsaszínű felhőben), de míg gondolkozom, kitűztem célul a könyvben megtekintett filmek megnézését, a nők beszélgetésének visszaolvasását, hogy jobban megértsem őket, s hátha nekem is jó terápiának bizonyulnak majd a teljesen eltérő nehézségekre.
A terveim között szerepelne a filmekről való posztolás is, de csak akkor, ha a könyv miatt támadnak új gondolataim, vagy magam miatt írnám ki a felmerült szösszeneteket.

5,5/10

Sara Rattaro: Tiéd az életem



Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?

Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:


"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."

Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket? 

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."
Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam. 

Luce, a lányuk kórházba került.
Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?
Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.

..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani.  Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...
... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?

Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

7,5/10

2013. november 21., csütörtök

Székely Csaba: Bányavidék

"Székely Csaba trilógiájának első darabja, a Bányavirág a Színházi Dramaturgok Céhe, majd a Színházi Kritikusok Céhe szerint is Az évad legjobb drámája lett, a szerző megkapta érte a Szép Ernő-jutalmat. A sorrendben második műnek, a Bányavakságnak is két bemutatója volt már. A kötetzáró Bányavíz pedig az Örkény István Színház drámapályázatát nyerte meg."

Nem mondhatnám, hogy nagy drámarajongó vagyok, de a kiadó köteteire ugrok. :D  És voltak már ennek bizonyos előzményei a kiadó munkásságában, nevezetesen a 2007-ben megjelenő Rivalda vagy például a Závada kötetek. Ráadásul itt a történet is nagyon kecsegtető volt, kíváncsivá tett. Rém egyszerű erdélyi emberek a főszereplői, akik egy bányatelepen élnek. Ismerős problémákkal küszködnek, úgymint munkanélküliség, megélhetés stb. És mint ilyen, általában igen jellemző, hogy az alkoholban keresnek menedéket az emberek.

A három történet ugyanabban a faluban játszódik, néhány szereplő felbukkan itt-ott ismételten. A bányát bezárják, emiatt képtelenek a mindennapi betevőt megkeresni szereplőink. A bátorság hiányzik belőlük az újításhoz, akár a továbbálláshoz, így marad a pia és az önsajnálat.

A humor sokat segít rajtunk is és a szereplőkön is, és abban is, hogy megkedveljük nagyon ezeket az embereket. De azért meg is ríkat sokszor. Legtöbbször meg azt sem tudjuk, melyiket csináljuk a kettő közül!?

Kedvem lenne megnézni színdarab formájában is.

8/10

2013. november 20., szerda

Gillian Flynn: Holtodiglan


Huh, kicsit fellélegezhetek. Hát mondták, hogy odavágós ez a könyv, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tény, hogy nem vagyok egy nagy elmebajnok, amikor ki kell következtetnem egy történet végét, de hogy oldalról oldalra változtassam az álláspontomat, és megállás nélkül cipelgessem a szimpátiámat egyik szereplő után, aztán hirtelen a másik után. Ide-oda imbolyogtam, döntésképtelen voltam az érzelmeim, indulataim "hovahelyezése" terén.

Van egy teljesen átlagos, boldog házaspár. Óriási összhangban, nagy szerelemben, tényleg irigylésre méltó kapcsolatban léteznek és ez egy percre sem tűnik mulandónak. Ó, hányszor olvasok bulvárlapokban ilyen sztorikat, aztán pár hét, hónap, jobb esetben 1-2 év múlva kiderül, hogy az egész egy nagy parádé. Ahogyan Amy és Nick esetében is szép lassan fény derül a szőnyeg alá söpört dolgokra, amikor ötödik házassági évfordulójukon Amy szőrén-szálán eltűnik gyönyörű, közös otthonukból. Ekkor elképzelhetetlennek tartom (hiába a sok baráti figyelmeztetés, hogy nem lesz egyszerű a könyv), hogy bármiféle probléma is legyen köztük, pedig a nyomok egyértelműen bűncselekményre utalnak.

Nick folyamatos hazugságai, a rendőrség félrevezetése nyilvánvalóvá teszi, hogy sáros az ügyben, közben pedig Amy és az ő oldaláról is megismerhetjük szép lassan a belül dúló harcokat, amelyek évek óta, szinte kapcsolatuk kezdete óta megmérgezte a légkört. De hogy mennyire másként tudja látni egymást két ember, vagy akár ugyanazt a megtörtént helyzetet milyen másképpen értékelik...

Macska-egér harc kezdődik, de hogy ki kit kerget, miért és hogyan, az már más kérdés. Erre percenként más válaszom volt, ahogy fentebb utaltam már rá. :-) Elképzelhetetlenül beteg dolgok derülnek ki mindkettejükről, amelyek teljesen összezavarják az embert, képtelen tisztán látni. Ahogy a rendőrség sem.

Amy küzdelme azért, hogy Nick elismerését minden pillanatban kivívja, Nick küzdelme, mert ez már egyre nehezebben megy, a mérleg oldalát ide-oda ingatja bennük is, bennem is. A kezdetben lángoló kapcsolat feldolgozatlan szálai mindkettejüket kísértik.

Mértani pontossággal vannak kimérve, összerakva a részletek, és ezeknek adagolása is tökéletes. Ha nem lenne egyértelmű, biztos, hogy férfi íróra tippelnék.
Végső szimpátiamutatóm Nick felé lendült, Amy... hát... ő Amy.

Amikor már azt hittem, hogy vége, picit megnyugodhatok, újabb fergeteges fordulat adódott, és ismét lélegzetet alig kaptam.

Ó, gyorsan kell valami idegnyugtató, mert a minap a férjem nem tette be a mosogatóba a poharát és Flynn ötletgazda sugdosott a fülembe...

10/10


Jodi Picoult: Vezeklés

Azt gondolom, csak idő kérdése volt, hogy Picoult, a nagy társadalmi vitákat kiváltó témákat boncolgató írónő eljusson a holokauszt feldolgozásához is regény formájában. Most duplán voltam elfogult a téma és az író személye kapcsán is.

Sokan vannak, akiknek böki a csőrét a téma, de a személyes véleményem még mindig az, hogy örülök, ha valaki hozzáértő újból és újból megkongatja az emlékezés harangjait és nem hagyja feledésbe merülni a történteket. A könyv fő kérdése is az, hogy hosszú évtizedek múlva elévülhet-e egy emberiség elleni bűncselekmény? Egy, már az élete végén járó öregembert felelősségre kell, illetve lehet-e vonni?

Sage Singer nem túl izgalmas, inkább rejtőzködő mindennapjait éli. Éjszakai műszakot vállal egy pékségben, hogy minél kevesebb emberrel kelljen találkoznia. Napközben szinte csak saját démonaival vívott harca miatt megy ki az utcára, akkor is a megszokott kis terápiás csoportot látogatja meg. Itt ismerkedik meg Josef Weberrel, akivel szoros barátságba kerülnek, olyannyira, hogy egy napon az idős férfi olyan titkot oszt meg a lánnyal, amely feldolgozásához időre, segítségre van szüksége.

Ha nem lenne elég csupán az információ Josef múltjából, akkor még ott van az a tény is, hogy a lányt kéri fel egy olyan dologra, ami már csak hab a tortán. Erkölcsi kérdések tömkelegét veti fel a történet, bár számomra itt nem volt kérdéses, ki mellett állok. Ez Picoult többi történeténél nem szokott egyértelmű lenni, mindig vívódok, de itt egy percig sem haboztam.

Sage felmenői között található több zsidó származású személy is, köztük szeretett nagymamája. Azt tudja róla, hogy megjárta Auschwitzot is, de részletesebben nem ismeri a történetét. Így amikor megtudja, hogy Josef magas rangú náci tiszt volt Auschwitzban, nem csak mint egy történelmi borzalommal szembesül, hanem személyes érintettsége is igen nagy. Bár a háború elmúltával a férfi tisztes tanári állást vállal egy amerikai kisvárosban, ahol megbecsülik, tisztelettel néznek rá, utóbb megtudjuk, hogy sokszor várja a megváltó halált. Ennek ellenére legyőz baleseteket, a rákot, öngyilkossági kísérlete is kudarcba fullad, mintha a sors sem akarná, hogy ilyen "könnyen" szabaduljon.

Amikor Sage a hosszas sakkpartik, kávézgatások után szembesül a szörnyű igazsággal, szerintem a legjobbat teszi, felkeresi az FBI azon részlegét, amely a háborús bűnösök felkutatására specializálódott. Miközben küzd saját problémáival, életének ez a vonala is nagy terhet rak rá.

A regényben - ahogy megszokhattuk Picoulttól - váltakozva ismerhetjük meg folyamatosan mindegyikük álláspontját, köztük Leo-ét, az FBI-os munkatársét is. A legrészletesebb természetesen Minkáé, a nagymamáé, kinek szörnyű visszaemlékezései szinte külön szerepet kaptak a könyvben. Picoult egyébként tisztességes, mert próbálja Josef cselekedeteit is igazolni valamiféle gyermekkori traumával, de nem hiszem, hogy ezek bárkinél is megbocsátást eredményeznek.

Szóval lehet azt mondani, hogy lerágott csont már a téma, de azért csak rágjuk, rágjuk...

10/10

2013. november 19., kedd

J. Sterling: Hibátlan játék

Nincs problémám a kiszámítható történetekkel, a romantikus, szerelmi sztoriknál ugye borítékolva van a boldog végkifejlet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon van megíva.

Próbálkozom ezzel a műfajjal, mert igenis vannak itt is gyöngyszemek, de ezúttal is egy hibás gyöngyre bukkantam.


Azt már megszokhattuk, hogy az ilyen történetek zömében a lány álomszép, a fiú is tökéletes, esetleg kicsit agresszív és gondjai vannak az érzelmek közlésével.


Tulajdonképpen kár részletesebben elővezetnem a sztorit, mert klisék halmaza.


A gyönyörű Cassie sosem akar a nagyképű, beképzelt, macsó, és szexi Jack barátnője lenni, dehogy áll be a nyálcsorgató lányok sorába. Ennek ellenére egymás karjaiba sodorja őket a szerelem vagy mi.


Ehhez asszisztál Cassie barátnője, és Jack öccse.


Egyébként nem sok minden történik velük, általában kilépnek vagy épp belépnek valahová ahol Jack is tartózkodik, vagy meccsen ülnek - Jack baseball játékos. Erről a remek sportágról is vannak unalmas részek a könyvben,


Aki szereti a szappanoperák világát, azt ahol sokadik rész után sem történik semmi eget rengető és a stílus egyszerű, annak jó kikapcsolódást lehet a könyv. Engem csak untatott a sok ismétlés.

Én is szoktam káromkodni, úgy egy hónap alatt csúszik ki annyi a számon, mint itt egy oldalon!

"...csak néztem rá ellenségesen, szűkre húzott szemmel." - Cassie nincs tisztában azzal, hogy ez szemizélés korai ráncokat jelent!


"Gyorsan összehúztam az ajkamat" - Ezt muszáj nekem is megtanulnom!!!!


"...elégedetten szemléltem, hogyan feszül a popsim ívére a csípőfarmerem." - Hova, mi feszül??


"Cicus!" -mijáúúúúúú.


10/3