Patti Smith:Kölykök

  1946-ban megszületik egy kislány,még senki meg nem mondta volna,hogy     művész lesz-énekes,dalszerző,költő aki egész életében végig kísér egy fiú, Robert akiről ez a könyv is szól.
A könyvborítón a hatvanas évek divatja szerint  öltözve egy fiú és egy lány,egymást átölelve mosolyog a fényképezőgép lencséjébe,nagyon sok fotó készül még az évek alatt,egészen addig amíg a fiú híres nem lesz.
De addig nagyon hosszú az út,és nagyon sok minden történik velük-kicsit olyan volt ez a történet mint valami szürreláis mese.
Ritka,hogy én ilyen témájú könyvet vegyek a kezembe,az első mondat után viszont nem volt megállás,elkísértem Pattit Amerikába,New Yorkba és egyik ámulatból a másikba estem.

Magamon is csodálkoztam,hogy tetszett ez a könyv,illetve,hogy ennyire tetszett.Sosem voltak művészi hajlamaim,sosem értettem őket, megmutatják ,hogyan lehet zenét szerezni,füvezni,éhezni,hogy festőállványt vehessenek,kenyér helyett heroinra költenek..Ez a könyv bemutat egy másik világot,ahol a legtöbb nagy név mint Jimi Hendrix,vagy Janis Joplin egy szalmalángnyi életben egy pillanat alatt lobbantak el.
De mielőtt ellobbantak volna még lehetett velük sörözni,meghallgatták a versedet,vagy csak együtt zenéltetek.
Tetszett,hogy ezek az emberek felnéztek egymásra nem pedig irigykedtek,merítettek egymás munkásságából,és nem akarták eltiporni a másikat.
A könyv Robertnek állít emléket,egy fiúnak akire ha józanul ránéztél, tudtad nem lesz jobb sorsa mint a többi zseninek.Patti baromi józan maradt ,mindeközben művész is tudott lenni,ez azokban az időkben nem lehetett éppen könnyű.

Aki szereti ezt a világot,a hatvanas-hetvenes évek hangulatát annak nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet!

Elizabeth Bard:Ebéd Párizsban

Elizabeth Bard Párizsban él,nem volt ez mindig így amerikai lányként kellett megvetnie a lábát,na meg a szívét is a csodás Francia fővárosban.
Ez a könyv,akár lehetne egy napló is,Elizabeth nemcsak magának számol be francia kalandjairól,hanem nekünk is.
Nemrég olvastam JuliaChild:Életem Franciaországban c.könyvet ,és nagyon tetszett,most már keresem a hasonló könyveket ,ahol az önéletrajzi írás keveredik a főzés örömeivel. Egy nagy csokor receptet is kapunk,amit bátran próbálgathatunk,majd dicsekedhetünk,hogy eredeti fhrancia recept alapján készült finomsággal kedveskedtünk a családnak,barátoknak.
Szerencsére nagyon sok recept található az egyes fejezetek között,így bőven van miből válogatni legyen az leves,vagy desszert,bevallom én inkább a süteményeknél időztem el,tetszik,hogy normális alapanyagokkal kell dolgozni,szóval nem kell  sárkányfűárust keresnünk,sem hasonló hókuszpókuszt végeznünk,a legtöbb hozzávalót a sarki boltban is megkapjuk.
A könyv másik része Elizabeth beilleszkedése,élete körül forog,ha nem főz ,vagy piacra jár(úgy tűnik a Franciáknál nagy hagyománya van a piacra járásnak)akkor gyakorolja a nyelvet,ismerkedik kedvese lakásával,családjával.
Nekem Elizabeth kissé távolságtartónak tűnt,vagy nem is tudom mi a jó kifejezés erre,nem kellően tudtam beleélni magam az életébe,nem tudtam azonosulni vele,mintha egy kedves barátnőnk vendégségbe hívna,de lerí róla,hogy alig várja,hogy távozzunk...valami ilyesmit éreztem olvasás közben.Pedig a szerző nem csak a sikerélményeit tárja elénk,hanem kudarcairól is beszámol.
A ruha és cipővásárlás élményétől kezdve a francia szokásokig a politikán át sok minden szóba kerül.

Mikor ilyen témájú könyvet olvasok,sokszor elgondolkodom,hogy én vajon tudnék-e egy másik országban új életet kezdeni,lenne-e elég erőm,kitartásom,hogy beilleszkedjem,megszokjam,elfogadjam egy másfajta élet lehetőségét. Nem igazán tudom a választ,igaz nagyon kevés helyen jártam,ami biztos,hogy a tenger látványért sok mindent megtennék.Emlékszem pár évvel ezelőtt Split ki kötőjében vártunk a kompra, a tengerrel szemben hatalmas bérház állt,sok-sok emelet magasan,,potyogó vakolattal,és leszakad redőnyökkel övezve.
Férjem azt mondta nem tudna itt élni-majd rá mutatott a leharcolt panelkockára.Én tudnék-mondtam férjemnek,a tenger kárpótolna mindenért.

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója

Nem tudom, mire számítottam, amikor kinyitottam a könyvet, de azt sem tudtam, mire számíthatok. Most fejeztem be és csak szavak villannak fel előttem: egzaltált, mély, felszínes, zavaros... még nem döntöttem. 

Pallavicini Zita neve sokaknak ismerősen cseng, másoknak csak a családneve dereng valahonnan, a történelemkönyvekhez van köze talán? Egy őrgrófnő, akinek egyébként is, milyen gondjai lehetnek a maga bebiztosított, kékvérű, arisztokrata, lila ködös kis életében, ahol semmit sem tudnak a valóságról? Ahol mindenki főrend, aki pedig nem, az nem is számít, kivéve, ha ő is a kiválasztott kevesekhez tartozik. 

Ehhez képest egy meggyőzően nyers önvallomást kap az, aki kezébe veszi ezt a gondolatfolyamot, mert szerintem ez az és nem napló, nem regény. Önvallomás, a szerző szembesülése önmagával, egy különleges helyzetben lévő nő kalandjai az élettel. Tiszteltem a saját magával szembeni kíméletlenségéért, mindig csodálatra késztet a kérlelhetetlen őszinteség, a leplezetlen vallomás. 

Ugyanakkor bosszantott is; adott nő láthatólag nem főszereplője, inkább bábja az életnek, pedig kivételes helyzetben van születése okán. Azután meg arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha pont ez a lényeg?! Ha azt akarta Pallavicini megmutatni, hogy senkinek sem könnyű avagy mindenki a saját szintjén nyomorog?! 

Nem tudom, hogy teljes mértékben helyénvaló-e a történetek névvel való elmesélése, erről biztosan sokat tudnánk értekezni a szerzővel (szekszárdi bort innék vele egy májusi estén a teraszomon és sokat beszélgetnénk, hajnalig, azt hiszem-aki hallja, adja át) és érvelnénk pro meg kontra, az azonban bizonyos, hogy nem szokványos ez az egész. 

Azt hiszem, értem, sőt, érzem, hogy mit, mikor, miért... aki habos leányregényre és "kékvérű nők suhannak át a pikáns anekdotákon"-típusú könyvre számít, az ki se nyissa. Az valóban ABSZURD lenne.

Pallavicini Zita:Egy őrült őrgrófnő naplója

Pallavicini Zita naplója inkább egy sor ömlengés saját magáról, és az életéről.Olybá tűnt nekem mintha egy nap eszébe jutott volna az életéről ez-az és ezt mindenáron be szerette volna szuszakolni egy könyvbe.
A szerző stílusával nem volt gondom, fenntartotta az érdeklődésem és a humort sem mellőzte.

Amivel gondom volt, hogy tulajdonképpen a szerző pont azt emelte ki a miatt nyafogott amit leginkább szeretett volna elfelejteni: a múltját és a titulusát. Minden második mondatában elítéli az arisztokráciát és kikéri magának, hogy csak a címe miatt higgyék valamilyennek. Ez kissé ellentmondásosnak tűnik nekem.
Írás előtt el kellett volna döntenie, hogy a származása mellett vagy ellene kíván szólni.
Tény,hogy nem élt átlagos életet, semmilyen téren-nekem a szerelmi bonyodalmai enyhén szólva is meredekek voltak.

Olvasás közben aztán eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt egy történész rokon felállította a családfánkat és bizony talált egy grófot is az ősök között!!

Egész más szemmel tekintek ezután magamra, sőt lehet nekifogok valamilyen írásnak is, hogy életben tartsam nemesi származásom egyetlen szálát.

Sokkal szívesebben olvastam volna az arisztokrácia szokásairól, életviteléről mint arról, hogy mindenkit kifiguráz legyen az rokon vagy ismerős, és mindig utólag fogja a fejét és olyan dolgokon siránkozik amin idejében simán változtathatott volna-gondolok itt édesanyjával való kapcsolatáról.

Kiadó:Ulpius
Oldalak száma:186 oldal ( Ára:3499 forint!!!! Én a kiadó helyében azért elgondolkoznék,hogy lehet-e ennyit kérni egy ekkora terjedelmű könyvért)

Borító:kemény fedeles,védőboritóval

Daniel Gottlieb: Drága Sam!

"Rúmi: A fogadó ház
Az emberi lény mint egy fogadóház
Minden reggel más vendéget vár
Az öröm a szomorúság és a
hitványság
Gyakori vendégek
De nagy ritkán a tudatosság is betéved
Fogadd be őket szívesen
Még ha a fájdalom is durván bedörget
Adj neki helyet
Hisz ő is a te vendéged
Fogadd be őket szívesen
Mert új örömöket hoznak neked
A szégyenkezés a rosszindulat
Borús gondolatok
Szívéllyel fogadd őket úgy szintén
Légy hálás mindegyiknek
Mert mindnyájan Istentől jönnek"

(Simon Imre fordítása)

Drága Sam!

Bár nem ismerlek, kicsit megismerhettelek a nagypapádon keresztül, aki mesélt neked, s nekem. A nagypapád, a Papid elmesélte súlyos balesetét, amelynek következtében mind a négy végtagjára lebénult. Elmesélte, hogy sokszor depressziós, elmesélte sok páciense problémáját, aminek boncolgatásakor rájöhettem (volna) a nagy igazságokra: azaz ne féljünk kérni, próbálkozni, ne szégyenkezzünk bizonyos esetekben, és hogy lehet kijönni s gödörből. Illetve neki hogyan szokott sikerülni, ugyanis én csak azt tudom, hogy két egyforma életút nincsen. Kinek így sikerül, kinek úgy sikerül.
Drága Sam, nálad 2 éves korban diagnosztizálták az autizmust. Senki nem tudja, hogy mekkora mértékű, azt sem tudják, hogy érteni fogod-e ezeket a leveleket. Kb. annyit tudtam meg rólad, hogy fantasztikus édesapád van (gondolom édesanyád is az), és hogy nagyon jól golfozol! Persze olvashattam még a cumidról, a beszédedről meg egyébről, de annyira szerettelek volna megismerni. Szerettelek volna ölbe venni, simogatni, mélyebben meglátni benned az értéket. Sajnos nem sikerült, de azért megkedveltelek. Hisz te nem tehetsz semmiről!
Kívánom Neked a lehető legzökkenőmentesebb életet családoddal!
f-andi

U.I: ".. a lelkünk akkor nyer megnyugvást, amikor egészen egyszerűen felhagyunk a küzdelemmel, és tudomásul vesszük a tényeket."

[Mást vártam. Mélyebb gondolatokat. Túl könnyen olvastam, nem gondolkodtam el a mondatokon.Kíváncsi lettem volna Sam-re, az ő történeteire az író-nagypapája szemszögéből.

Ehelyett Daniel Gottlieb életét ismertem meg, a sok emlékeiből leszűrt tapasztalataival. Ami nekem szájbarágósan akart mély lenni.]

6/10

Stacy O'Brien:Wesley,kedvesem

"..Megálltam,és letekertem az ablakot,de a lélegeztetést nem hagytam abba.

-Tudja,hogy úgy vezet mintha ittas lenne?-kérdezte az egyik rendőr.

-Igen tudom(pff-pff) elnézést! (pff-pff) Éppen elsősegélyben részesítek egy (pff-pff) hörcsögöt.Sürgősen be kell vinnem az állatkórházba.

-Hogy mi?!

A rendőrök bevilágítottak az autóba.Meglátták a hörcsögöt:hátravetett fejjel,kilógó nyelvel hevert a tenyeremben...."

Stacy 1985-ben kutatás céljából egy gyöngybagoly fiókát kap aki mindössze négy napos és attól a naptól fogva Stacyt tekintette,anyjának,párjának.

A biológus Stacy az együtt töltött tizenkilenc évüket örökítette meg ebben a köteteben.

A könyv nemcsak róluk szól,a szerző különleges ,fura tudósokkal is megismertet bennünket akiket manóknak hívnak és a laboratóriumok alagsorában élnek,vagy olyan emberrel aki a dzsuneglben a saját bőre alatt gyűjtötte össze a férgeket..vagy éppen a saját nagymamájával akinek szintén volt egy gyöngybaglya.

Hihetetlen dolgokat tudhatunk meg ezekről az állatokról,én csak tátottam a szám,hogy mennyi mindent nem tudok,illetve téves elképzeléseim voltak a baglyokkal kapcsolatban.

Ez nem egy tipikus házi kedvencről szóló könyv,sokkal több annál.Bepillanthatunk a tudósok világába,akik egyetlen kiválasztott céljuknak szentelik az egész életüket.

Stacy példaképe Jane Goodall,ilyen elkötelezett lett az állatok mellett a fiatal lány is.

Mindegy egyes fejezetnél láthatunk képet Wesley-ről.Vannak vicces,de éppenséggel gyomorforgató részek is,de az biztos,hogy nem hagyja hidegen az embert ez a könyv,az én kíváncsiságomat nagyon felkeltette a körülöttem élő milliónyi csodálatos állat,és mindegyiket szeretném legalább annyira megismerni mint Wesley-t.

Jean-Domonique Bauby: Szkafander és pillangó

Nem szaporítom a szót.
Hány fáradtságos pislogást kellene véghezvinnem, hogy a rettentő hosszú posztjaimat "le-pislogás-morzézzam"?
Megtörtént esemény.
Nem az a csodálatos, ami megvan benne fogalmazva, hiszen bármelyikünk élete lehetne, ha a betegségtől eltekintenünk.
Azért a tisztelet, ami mögötte van. Ahogy megírta a könyvet Jean-Dominique Bauby.
Vele sírtam nevettem, sétáltam vagy éppen a gyerekeit vártam.




5 csillag a megírásért.
a küzdelemért.
túlélni akarásért
megalkuvásokért
a hiányokért
a könnyekért az egyetlen szemben
a reményért
az emlékezésért
a pislantásokért
a kalapom megemeléséért

Helyettem, íme a fülszöveg:

"Locked-in-syndrome (LIS=bezártság-szindróma): így nevezi a modern orvostudomány a teljes bénultság állapotát, amikor a beteg él, de ennek semmi jelét sem képes adni. A szó szoros értelmében önnön testébe zárva, megszakad minden kapcsolata a külvilággal. Ebbe az állapotba kerül Jean-Dominique Bauby, a briliáns újságíró, a legnépszerűbb francia női magazin főszerkesztője. Életének negyvenharmadik évében, 1995. december 8-án agyvérzés érte, mély kómába zuhant, s mire abból magához tért, testének szinte egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani, sem beszélni, sem nyelni, sőt kezdetben segítség nélkül még lélegezni sem tudott. A maradéktalan LIS-szindrómától egyetlen apró, de sorsdöntő dolog különbözteti meg: a bal szeme mozog. Ez a fél szem lesz összekötő kapcsa a külvilággal, embertársaival, az élettel. Ez a szem nem csak nézni tud, hanem pislantani is. Egy pislantás jelenti az igent, kettő a nemet. A látogató felmondja az ábécét, s egy pislantás megállítja a megfelelő betűnél. Így alakulnak ki a szavak, a mondatok, így tud társalogni, levelezni. Így írta ezt a könyvet is. Hosszú heteken át délelőttönként agyába véste a szöveg aznapi adagját, délután a szemével lediktálta, s még ki is javította az elkészült oldalt. Könyvével fölényesen ironikus, sorsával megbékélt, mégis szívszorító intenzitású jelentést küld egy világról, amelyet elképzelni is alig tudunk: a tehetetlen porhüvelybe, mint szkafanderbe zárva egy minden testi valójától függetlenné vált embernek már csak a szelleme él, verdes, mint a pillangó a szkafander üvegbúrája alatt."

Az író a könyv megjelenése után 10 nappal meghalt.

Natascha Kampusch: 3096nap

Sokan mikor meglátták a borítót felhördültek, hogy miért kell ilyen szenzáció hajhász sztorit írni - és itt álljunk meg!! Ez a könyv aztán ettől tényleg távol áll. Natascha ezt írja - "Most már elég erősnek érzem magam, hogy elmeséljem elrablásom és fogva tartásom teljes történetét" nem vagyunk egyformák, de én is azt vallom, hogy ha valamiről elég sokszor beszélünk azzal egyre jobb lesz, egyre közelebb kerül a megoldás, esetleg hamarabb túljutunk gondjainkon, bajainkon. Natascha pedig beszél, mesél és remélem, hogy mire megírta a könyvet lelke is könnyebb lett, és már tudta, hogy indulhat el egy olyan úton amitől a boldogságot reméli.

Az örök nagy igazság Natascha esetében még inkább érvényes, miszerint az élet írja a legképtelenebb történeteket. Mindenki hallott, olvasott róla amikor 1998 márciusában eltűnt és nyolc évvel később, 2006 augusztusában mikor kiszabadult. És, hogy mi történt, mit érzett, hogy tengette napjait a kislány aki időközben felnőtt nő lett ebből az érzelem gazdag leírásból tudhatjuk meg.

Natascha lélek ereje lenyűgözött, nagyon hamar ki ismerte elrablója jellemét. Tisztán látta, a beteg, labilis embert akinek soha sem fog megfelelni, bármily simulékony is lesz. Natascha önmagáról beszél, az érzéseiről, gondolatairól, emlékeiről. Aki brutális részleteket, horror filmbe illő jelenteket vár csalódni fog. Természetesen Natascha pár alkalommal idéz a naplójából, de ezek elenyésző esetek.

A rettegő kislány az első években az emlékeibe, az otthona felidézésébe menekül, miközben folyamatosan arra vár, hogy kiszabadítsák. Az első év után azonban halványulnak az emlékek, Natascha kétségbeesetten keres valami újabb kapaszkodót azért, hogy túléljen. Belegondolni is döbbenetes a nyolc évbe, egy ember életében akkor is sok ha szokásos, átlagos életét éli.

Natascha jó párszor feladja, szerencsére csak pillanatokra. Döbbenetes, hogy otthonától, családjától a szabadságtól mindössze húsz percnyire volt, és rabsága utolsó évében egyre gyakrabban, és bátrabban vitte fogva tartója emberek közé-abba az üzletbe ahol Natascha édesanyjával is járt vásárolni, azon az úton autóztak ahol Natascha oly sokszor szüleivel is utazott. És mégis egy őrült által diktált életet élt, múlt el a gyermekkora, a sok karácsony, születésnap.

Mégis ahogy a fülszöveg fogalmaz, felnevelte önmagát, erős maradt, és bár nyolc évig egy ember volt élet-halál ura Natascha mégis épp ésszel kibírta, és próbált minnél távolabb kerülni a helytől ahol csak a teste volt rab de a lelke folyamtosan máshol járt.

Dr. Nyiszli Miklós: Dr.Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban

A. 8450. Nyiszli Miklós neve, száma, jele, megkülönböztetése Auschwitzban. Egy szám; mindössze ennyi volt ott egy ember.

Dr. Nyiszli Miklós megjárta az auschwitzi koncentrációs tábort. Sonderkommandósként dr. Mengele emberkísérleteiben kellett részt vennie és szerepet vállalnia. Élete, megmenekülése csak erősségének, hitének, bizodalmának és hatalmas nagy szerencséjének volt köszönhető. Annak a szerencsének, hogy a táborban ő volt az egyetlen aki német egyetem végezte a tanulmányait, aki a kórboncoláshoz tökéletesen értett és járatos volt a törvényszéki orvostanban; és annak a szerencsének, hogy az értelmével tudta, mikor kellett megszólalni, mit kellett mondania.

Halál.
Halál mindenütt.
Halál a krematóriumokban, a máglyán, a boncasztalon.
Halál a lelkekben.
Halál és üresség.
Egyre hatalmasabb üresség a barakkokban, majd a táborokban.
Üresség mindenhol.
Ki járt jobban: a bal- vagy a jobb oldal?

"A gázhalál, a máglyahalál, a kloroformos injekciók okozta szívhalál, a tarkólövés, a máglyák tűzhalála, a foszforgránátos halál után ez a hetedik halálnem, amit megismerek.
Szegény bajtársainkat az éj folyamán a közeli erdőbe hurcolták, és lángszórókkal végeztek velük."

Dr. Nyiszli Miklósnak szerencséje volt? Fel tudta dolgozni? …mindenesetre leírta nekünk és az utókornak az auschwitzi koncentrációs tábor „működését”, mindennapjait. Számomra még mindig hihetetlen, hogy ilyen emberek is éltek, ilyen tettekre is képesek voltak. Hihetetlen, elképzelhetetlen az a fajta brutalitás, ami itt olvasható. Olvassuk, "átéljük", elképzeljük, felfordul a gyomrunk, megsiratjuk őket, emlékezünk rájuk, gyertyát gyújtunk értük.
Dolgozzuk fel mi is, ismerjük meg mi is.

Bartis Attila - Kemény István: Amiről lehet

Mindenki beszélget. Szeretünk beszélgetni. Baráttal, barátnővel.

Fecsegünk, csacsogunk, olykor komolyabb hangvételű témákat is megütünk, de szigorúan megtartjuk magunknak. Legalábbis én. Nem vagyok lázadó, csendes tömeg vagyok, aki elfogadja a rendszert, hisz mit tudok én csinálni. Véleményemet a körülöttem lévő egy-két szűk társaságnak kifejtem, de itt el is hallgatok. Nem írok panaszkodó leveleket, hanem próbálok boldogulni ott és úgy, ahol vagyok-ahogyan tudok.

Kemény István, Bartis Attila. Egy költő, egy író. Egymással beszélgetnek, beszélgetéseikből kibontakozik véleményük, ami hihetetlenül egy síkon mozog az én gondolataimmal.
Bár én nem éltem Erdélyben, sajnos nem is jártam még ott, még csak azt sem mondhatom, hogy sok Magyarországon élő erdélyit ismerek. Csak hallgatok, nézek,látok.
Véleményem nekem is formálódik, gondolataim szavakká formálódnak. Igen: erről beszélni kell! Igen, szerintem is tanítani kellene a kortárs irodalmat. Igen, szerintem is jobban oda kellene figyelni az elmúlt időszakokra, hiszen olyan sokan "sötétben tapogatóznak".

A két férfi beszélget. Megismerjük életüket, véleményüket. Bepillanthatunk életükbe, megismerhetjük családjukat, az ő történetük egy-egy fontos részletét, pillanatát.

Két férfi őszintén beszélget. Politikáról, kritikákról, Életükről, az őket meghatározó személyekről.
Ki a költő, ki az író? Mi a költő és mi az író? Kik ők egyáltalán?

Előttem vannak ők: a Kemény István és Bartis Attila.
Füstfelhő és pálinka.
Komolyság és komolytalanság.
Felháborodás és lehiggadás.
Őszintén, kendőzetlenül, férfiasan-barátian, elgondolkodva.

Beszélgetés a törésekről, az érzelmekről, az érzelmek megértéséről, kereséséről, nyugalomról, az árvagyerekségről-árvafelnőttségről.
Jobban megértem Bartis munkásságát, kezdem megismerni Kemény verseit, irodalmát, és kezdek ott lenni a füstös helyiségben velük. Megérteni próbáltam a "bartisattilás" maximalizmust, a fotózás iránti szerelmet, illetve, a bezártság érzéséből való szabadulás vágyát.

Úgy éreztem magam a könyv olvasásakor, mintha egy történelemkönyvet lapozgatnék, olvasnám amiről csak hallottam, de oly keveset tapasztaltam. Persze szubjektív meglátások is lehetnek, de mit számít?- elég, ha kedvet kapunk a folytatáshoz, a felismeréshez, a megismeréshez.

Őszinte, szívembe zárós, jó.

Janelle McCulloch - Párizsban az élet

Janelle McCulloch ausztrál újságírónő elkalauzol minket az ő Párizsába. 16 évesen pillantotta meg először a várost és attól fogva egyetlen vágya volt csak, egyszer ebben a városvan élni. Az álma teljesült és felnőttként megadatott neki, hogy ebben a káprázatos városban telepedjen le egy időre.

Bár felkészülten érkezett és minden hasznos információt tudott, olykor mégis leküzdhetetlennek tűnt számára a kúltúrális különbség.

Janelle saját szemével kalauzol minket végig a francia főváros macskaköves utcácskáin ahol még a mítosz övezte tökéletesen elegáns francia nőknek is meg megbicsaklik a bokájuk Louboutin cipőjükben. Ez a város a szerelem és szenvedély városa ahol a fehérnemű majdhogynem a legfontosabb ruhadarab. Mint mindenki Janelle is belegabalyodik a francia férfiak szövevényes világába és néhány keserédes emlékkel gazdagodik amit megédesít néhány kávé mellett elfogyasztott sütemény.

Ez a könyv egy varázslatos és ízes körutazás a csipkék, kávéházak és szenvedély városában extravagáns, zárkózott és szeretnivaló francia emberek között.

"Emlékszem, ahogy egy gyönyörű estén róttam a macskaköves utcát, és igyekeztem nem elpirulni, amikor egy szemtelen pincére rám kacsintott, az járt a fejemben, hmilyen furcsán otthonos ez az egész. Ahogy a franciák mondják, végre jól éreztem magam a bőrömben, ki tudja miért.”

 

Bácskai Judit:Hogyan éltem túl a Karib-tengert?

Valami könnyed, laza könyvre vágytam, és hétvégén megakadt rajta a szemem, jó rég pihen már a polcon,talán már egy éve is van, hogy Coop üzletben 399 kemény magyar forintot kifizettem érte.

Judit sok siránkozás után úgy dönt, valami egészen mást, újat szeretne csinálni, egy hirtelen elhatározással jelentkezik hajóra dolgozni. Szegedről egészen a Karib-tengerig jut a Tropical Adventure fedélzetén. Huszonnégy órás utazás után várt rá Miami és fél évig egy teljesen új élet.

Szinte csak mendemondák keringenek az ilyen munkákról,mindenki irigykedik ha ilyen sztorit hall,milyen állat lehet egész nap napfény,pálmafák,koktélok,rengeteg buli,világot látsz és még fizetnek is érte.Juditnak igazán nehezen indul a kezdés,csak az angol tudására támaszkodhat,minden más ismeretlen,és ,már az első napon épphogy a hajóra lépett bedobják a sűrűjébe...olvasás közben együtt fáradtam el a Szegedi lánnyal,mikor napi3-4 óra alvás után jöttek a 10órás műszakok,mikor már azt sem tudod éjszaka van-e vagy nappal,mikor épp,hogy lefekszel már keltenek is fel,büntiből takarítani egészen a következő műszakodig....

Egyrészt remek lehetőség, hogy kipróbáld magad, és ha elég elszánt vagy jól lehet keresni... de bírnod kell a gyürődést, alkalmazkodnod kell több tucat egészen más emberhez, a Jamaicaitól a Lengyelig.. ha a vendég valamilyen tripla, ilyen-olyan koktélt kér Te bölcsen bólogatsz majd még a bárhoz érsz megpróbálod kitalálni mi is az, még a vendég egy szál fürdőnadrágban koktélozik, te ingben,fekete nadrágban mosolyogsz a tűző napon, és ha beteg vagy addig kell meggyógyulnod még kiköt a hajó egy délutánra, és van hogy napokig még az eget sem látod mert a hajó gyomrában egy diszkóban egyensúlyozol a tálcával...

Ennek ellenére remek olvasmány, hősünket a szerelem sem kerüli el, sőt itt is megerősödni látszik az a mondás miszerint járj bárhol is a világon magyarok mindenhol vannak.

Nem tudom Judit visszatért e- egy újabb "körre" vagy ennyi elég is volt neki a világjárásból, mindenesetre az már biztos, hogy az ilyen luxushajó egy külön kis világ annak minden törvényével, nehézségével, és szépségeivel.

Ígérem ha egyszer valamelyiken vendég leszek, bőszen osztogatom majd a borravalót.

A borító jó is meg nem is... persze egy hajó elég egyértelmű lenne ugyanakkor sablonos is... de egy kis tenger, egy kis hajó... nekem jobban bejönne.

Jeannette Walls: AZ üvegpalota

Megkönnyebbültem, hogy vége ennek a könyvnek. Letaglózott. Felháborított. Kiakasztott. Dühített. Boldogságot az utolsó oldalnál éreztem: becsukhattam a könyvet.

Jeannette Walls önéletrajzi regényében elmeséli életét. Elmeséli, hogyan élt családjával és 3 testvérével egy olyan családban, ahol szabályok nem léteztek (maximum annyi, hogy tiszteljék szüleiket), ahol a felelőtlen életmód volt a divat, ahol semmi olyat nem kaptak és tapasztaltak, ami a mi „normális családban élőknek” természetes.
Mi a normális? Bárhogy is élek én, bárhogyan is nevelem a gyermekeimet, sokszor elgondolkodom: vajon jót teszem velük?, vajon megértik az én következetes nevelésemet?, vajon kellemesen fognak visszaemlékezni a gyermekkorukra?, stb… A könyv hatására, elkönyveltem, hogy igen, jót teszem velük, igen megértenek, igen megértenek, és igen a következetes nevelésem jó, és igen..stb.

Olvastam, hogy a szülők mennyire szerették a gyerekeket. Én ezt nem éreztem. Nem éltem a 60-as évek Amerikájában, de felháborít mindaz, ami ezekkel a gyerekekkel megtörtént. Szeméttelep, szökés, lopás, bank-csalás, verekedés, felmerülő molesztálás, patkány a házban, alkoholista apa, összeverekedő szülők a gyerekek előtt, hideg, jégcsapos fűtetlen, beázós lakás, áramrázás akár naponta. Sorolhatnám tovább, de minek spoilerezzek?
A lényeg Jeannette Walls látásmódja, esze, ahogy túlélte a kisgyermekkorát, ahogy kitalálta kamaszként a menekülési útvonalat, ahogy rendbe tette az életét.

A regény olvasatja magát. Fogynak a sorok, fogynak az oldalak, telnek az évek, és semmi újat nem olvasok, nem számítok jobbra, csak várom, hogyan alakul a gyerekek sorsa, mikor lesz nekik jobb, hiszen tudom, hogy Jeanette Walls megírta a történetét. Szívesen megkérdezném tőle mennyi időbe tellett neki, mire ezeket az „élményeit” feldolgozta a pszichológusa segítségével, mikorra tudta tényleg feldolgozni, hogy a szüleinek minden más fontosabb volt, mint a gyerekeik (akiknek ezért nélkülözni kellett, nem is keveset).

Jeanette Walls szélesen mosolyog rám a könyv borítójának belső oldalán. Megemelem a kalapomat előtte, és gratulálok neki.

Kedveltem Jeannettet.
Nem tudom Anyukáját vagy Apukáját utáltam jobban. Talán az előbbit egy kicsivel jobban.
8/10

Augusten Burroughs:Farkas az asztalnál

A Molyon láttam,hogy elég nagy a fejetlenség ezzel a könyvel kapcsolatban...nos biztos forrásból tudom,hogy a mű önéletrajzi ihletésű vagyis nem kitalált!!! Általában a szerző egy kitalált történet elejére nem írja ,hogy egyes neveket megváltoztattam...ha kitalált lenne ennek semmi értelme sem lenne!Ugye???

Nos a történet Augusten gyermekkorát öleli fel,egészen apja haláláig.Nem egy könnyen emészthető könyv...nagyon nyomasztó.Agusten apja szó szerint elmebeteg de az okosabb fajtából,aki tökéletesen meg tudja téveszteni a környezetét,egy egyetemen professzor,és ugyan ki gondolná egy egy ilyen emberről,hogy a saját gyerekét lelkileg teljesen megcsonkítja nap mint nap? Hogy a saját feleségét megerőszakolja?

Augusten semmi másra nem vágyik,csak apja szeretetére,amit sosem kap meg,mikor úgy nyolc tíz éves lehetett,már semmi másra sem vágyik csak apja hagyja békén,imádkozik istenhez,hogy apja haljon meg...anyja egy ideig még a kisfiú egyetlen biztos pontja ,aztán Ő is összeroppan-"Amikor anyám végre hazaért,olyan enervált és annyira riasztóan sovány volt,hogy azonnal elkezdtem aggódni,mi van,ha a legfontosabb tulajdonságai ott maradtak a kórteremben.Láttam is lelki szemeimmel,ahogy egy nővér meglátja a sötét,zilált kupacot padlón,felsöpri,és kidobja a szemétbe anélkül,hogy észrevenné,az volt anyám lelke ...."

Augusten korához képest rendkivül intelligens és érett gyerek volt,nagyon gyorsan rájött,hogy apját kerülnie kell,és ,hogy anyja az egyetlen támasza...ami nagyon meglepő,hogy az Őt ért sérelmeket nem vezeti le senkin,semmin,nem lesz állatkínzó mint sok más bántalmazott,sérült gyerek,rajong az állatokért,és teljesen kiborul mikor apja több kedvencét is megöli.Rá tud csodálkozni a természetre,a növényekre,érdekli a világ ,a bolygók,csillagok.

Borzasztó volt olvasni,hogy hogyan tudott épelméjű maradni egy ilyen családban,persze szorongásos,alkoholista felnőtt lett,és állandóan attól retteg,hogy olyan lesz mint az apja...sokszor olyan érzése van csak képzelte,hogy apja ilyen ördögi volt,csak álmodta...

Hamarosan megjelenik a a következő könyve a szerzőnek,

a Kiszáradva-nagyon kiváncsi vagyok,hogy milyen élete lett egy ilyen gyereknek,akivel a bátyja sosem játszott,de mielőtt örökre eltűnt otthonról,még megtanította lőni,hogy meg tudja magát védeni apjukkal szemben.

Az anyjára nagyon dühös voltam,amiért ezt tűrte,miért nem ment el?? Bárhol jobb lett volna mint egy őrült mellett,aki megerőszakolja,és éjjelente a fiát ijesztgeti.Több alkalommal is meg volt a lehetősége,mikor pár napra motelekbe menekültek,mikor a férj dühöngött,hogy soha nem mennek vissza...mégis újra és újra visszatért hozzá.

Érdekes hangvételű,tárgyilagos de végtelenül szomorú történet.A borító szerintem nagyon jól illik a történethez,akárcsak a cím.