2011. július 30., szombat

Jankovics Éva: STROKE- Egy család regénye


Részlet a fülszövegből:

"A nyugalmazott kisvárosi építészmérnök, Tornyai István 72 éves, jó egészségnek örvendő özvegyember éppen házasodni készül. Ám hirtelen agyvérzést kap, és egy kórházi ágyon találja magát, bénán, némán, magatehetetlenül. Lassan felgyógyul, és elhagyja a kórházat, hogy Anna lányáékhoz költözzön. Hamarosan kiderül, hogy Ármin, a legszeretettebb unoka drogozik, sőt nemcsak fogyasztja, de árulja is a kábítószert, és előzetes letartóztatásba helyezik. Úgy tűnik, egyedül a beteg nagypapának nyílik meg a fiú, aki végül gyermekei ellenkezését félresöpörve megteszi azt, amire a család nem képes: nagyvonalú és hősies gesztussal unokája megmentésére siet."

Vajon hány Tornyai Pista bácsi él közöttünk?
Hány olyan idős ember, aki megpróbálja megérteni a "mai fiatalságot"?
Hány olyan család létezik, akinél a regényben bemutatott család problémái előfordulnak?

Stroke, családok külön életei, megcsalás és megcsalatás, szívinfarktus.... távoli halál.

A naivitásom próbálta ignorálni az újabb és újabb nehéz helyzeteket, a gondokat. Képtelen voltam elfogadni, hogy ennyire erősen nehéz helyzetek, komplexen előfordulnak.

Pista bácsi agyvérzése rádöbbentett ismét, hogy milyen védtelenek vagyunk. Lassan listát kezdek írni - a családtagjaim számára- útmutatóul, hogy mit?, mikor?, hogyan?, ... csináljanak majd velem, ha mindenféle nehéz helyzetbe sodor az utam.
A kórházi kiszolgáltatottság, bepillantás az ott dolgozók párbeszédeibe, egyszerűen "borzasztóan félelmetes" volt számomra- nem hittem volna, hogy ilyenek előfordulnak; mondjuk sosem álltam két lábbal a földön. Azt mindig tudtam (hogy is működhetne másképpen..), hogy egy protekcióval, itt az idős ember orvos fia -András- mennyi mindent el lehet érni.
Anna (Pista bácsi lánya) családjában a fiataloknál előforduló önzőséget tapasztalva ismét előtérbe került, hogy milyen fontos a családtagok közötti beszélgetés. A családban előforduló kábítószerproblémák, az ezzel kapcsolatos történésekhez nem tudok érdemlegesen hozzászólni, csak nagyon távoli ismereteim vannak. Arra mindenképpen kíváncsi lennék, hogy ez a történet így, ebben a formában tényleg előfordulhat-e. Természetesen én is olvastam, hogy ez egy megtörtént családtörténet, sok-sok Pista bácsi unoka rohangálhat közöttünk, de akkor sem tudom. Tényleg van ennyire mai gondolkodású 70-es éveiben járó nagypapa? Biztosan, de én nem tudom elképzelni az én szüleimről ugyanezt az önfeláldozást, és nem hiszem, hogy velük lenne hatalmas probléma. Hogy én milyen nagyszülő leszek?- azt nem tudhatom.

Tornyai István története, az ő betegségének "tálalása" a könyvben nagyon érdekelt, tulajdonképpen ezek a részek tetszettek a legjobban a könyv első részében. A családok, főleg Ármin történetét nagy érdeklődéssel olvastam, mi lesz?, hogy lesz?, hogyan éli meg a család a mindennapokat? Nem vártam semmi különöset, inkább érdekelne a szülők hozzáállása más családok esetében is.

Jankovics Éva segítségével Tornyai István -nagypapa, édesapa, barát- 9-10 hónapjába nyertem bebocsátást, és ismét közelebb kerültem az ÉLET-hez! :(

A kórházban, az idős ember a régen ismert verseken gondolkodott. Így találkoztam Weöres Sándor Hatvanhat című versével (68.o):
"Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét. Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan."

2011. július 28., csütörtök

Alice Hoffman:A Tizenharmadik boszorkány


Nem tudom nem dicsérni Hoffmant,mindig olyat ír ami teljesen elvarázsol,és úgy tudja adagolni a misztikumot,hogy teljesen elhiszem neki,hogy a Sparrow lányok tizenharmadik születésnapjukon megkapják különös képességüket-látják mások álmait,vagy megérzik a hazug embert.

Stella viszont elég nyomasztó képesség birtokába kerül,látja mások halálát.Az autóbalesetet a rákot, szóval mindenkinek az utolsó pillanatát.Stella nehéz helyzetben van nagymamája mindenben támogatja különleges unokáját,még anyja Jenny normális kamaszkort szeretne neki...Stella viszont élvezi a családi örökséget,sőt a többi Sparrow nő múltját is kutatja.Visszaköltözik nagymamájához a torta-házba,hamarosan anyja is követi ám nem önszántából...

Hoffman szerethető karaktereket alkot a köréjük font misztikum és történet pedig minden egyes könyvét letehetetlenné teszi! Ebben a történetben a nevek,elnevezések is remekül sikerültek,ha egyszer lesz lovam biztosan a Hamarabb nevet kapja:-) És én is szeretnék egy torta-házat vitrinnel-benne a Sparrow nők hagyatékai,mint nyílhegyek amiket Rebecca a saját testéből szedett ki-Rebecca nem érzett ugyanis fájdalmat.

Az utolsó oldalak is tartogattak izgalmat!


Dimitri Verhulst:Problemszki szálloda


A piciny kötetből ki és a mindössze158 oldalból sem néztem volna,hogy ennyire remek történetet takar.

A szerző nem kitalált történetet vetett papírra,sajnos ez egy dokumentumregény a belgiumi menekültszálláson rekedt emberekről.

Bipul Masil a narrátorunk,Ő mutatja be sorstársait és a szürke hétköznapokat a drótkerítéssel körülvett szálláson.

Ami számomra megdöbbentő volt,az a humor.Olyan önironikus és keserédes a könyv stílusa,hogy nem lehet letenni és bár persze vannak benne megdöbbentő dolgok mégis átérződik rajta az élet szeretete.

Megannyi nemzetiség szorul egy piciny szobába,hogy elmesélje milyen menekültnek lenni,várni egy papírt ami akár azt is jelentheti,hogy mehetsz vissza oda ahonnan elmenekültél...

"Ha az egyik azt mondja,hogy neki a katonák otthon mindkét lábát eltörték,akkor a másik rögtön rávágja,hogy náluk otthon odahaza sokkal rosszabb a helyzet,neki ugyanis három lábát törték el.Ezzel aztán el is múlik minden reményed,mert miért is kapnál két törött lábbal menedéket,ha van aki még hárommal sem kap.


2011. július 27., szerda

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni



Az igaz barát nem iszik a barátjából

Sookie Stackhouse pincérnő a louisianai Bon Tempsben. Csinos, de csendes lány, aki nem jár el szórakozni. Oka van rá. Sookie ugyanis olvas mások gondolataiban. Bill magas, sötét hajú, jóképű srác – és a lány egy árva szót sem hall a gondolataiból. Tehát pontosan az a fajta pasi, akire egész életében várt...
Azonban Bill szörnyű titkot rejteget; ő ugyanis vámpír. Váratlanul Sookie egyik kolléganőjét megölik, nem is akárhogyan – miközben megátalkodott vámpírok csoportja veszi üldözőbe Billt. Az idegeneknek tervei vannak Sookie-val, a kérdés csupán az, ki tudja jobban és gyorsabban kihasználni emberfeletti képességeit.”

Az első alkalommal, amikor az eredeti címmel (Dead Until Dark) és borítóval találkoztam a neten még nem tudtam hogy tv-sorozat lesz belőle, ezért jóhiszeműen azt gondoltam, hogy kissé gyerekes stílusban tárhatja elénk a vámpírok világát. Aztán úgy egy évre rá megláttam a sorozat plakátot és rá kellett jönnöm, hogy itt valamit nagyon benéztem. A szexi vámpírszáj, amint nyalogatja a vért tulajdon ajkáról már kétséget kizáróan megmutatja a stílust amiben született. Jól van gondoltam legyen! Hamarosan úgyis bemutatják a magyar tévében is, megvárjuk milyen a sorozat. Megvártam. Megnéztem. Az első részt. A többi nem érdekelt és már a könyv sem vonzott annyira.

Az eredeti borító
Egyszerűen nem gondoltam úgy, hogy engem ez a történet érdekelni tudna. Nos, miután eltelt pár hónap azért megint csak kikacsingattam a könyv felé, és gondoltam egye meg a fene! Elolvasom!

Nos azt kell, hogy mondjam hiába ugyanaz a könyv mint a sorozat (igaz, hogy csak a könyv elejét tudom összeegyeztetni, mert csak azt láttam) nekem a könyv mégis jobban bejött. Egyszerűen jobban lekötött. Lehet, ezek után megnézem már a tévében is.

Döcögve barátkoztam az írónő stílusával az elején, de a harmadik fejezet tájékán már egész jól összeszoktunk. Nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy mi volt szokatlan benne, talán az hogy olyan sok könyv után újra egyes szám első személyben íródott könyvet olvastam.

Azt meg kell viszont vallanom, hogy nem számítottam rá, hogy ennyi szex lesz benne. Nem mondanám soknak és túl részlet gazdagnak sem, egyszerűen csak meglepődtem :P Az egyszer biztos, hogy Sookie és az ő vámpírja nagyon jól tudják érezni magukat.

A karakterek ábrázolása jól sikerült, bár meg kell vallanom nekem sem Sookie sem Bill nem lett közeli a szívemhez. Ráadásul folyton a sorozatbeli színészek jártak a fejemben és én egyik színészért sem vagyok oda különösebben. Lehet ez is közrejátszott. Nem voltam irányukban ellenérzéssel, egyszerűen csak semlegesek maradtak számomra. Az egyetlen, akire azt tudnám mondani, hogy megragadta a figyelmem az Eric. Na igen, a (valószínűleg félreértett) rossz fiú J


És még egy kis rejtély is van benne: valaki halomra öldösi az embereket. Konkrétan azokat a nőket, akik nagyon közeli kapcsolatba kerülnek a vámpírokkal. A gyilkos kilétét pedig hiába találgattam, nem találtam el. A végén ez tényleg nagy meglepetés volt és még egy kis izgalom is került bele.

Mindent egybevetve jöhet a következő rész! 



Hans Habe: Ilona

A regényben megelevenedett előttem egy család sorsán keresztül a XIX. és XX. századi magyar történelem az 1956-os forradalmat követő évekig. Leginkább három nő élete volt a középpontban, de minden Ilona, az állomásfőnök leányának születésétől indul. Már világrajövetele is előrevetíti boldogtalan életét. Illetve ki hogy fogja fel. Ő maga nem így látja.

Három generáció, három életút. Sok közük egymáshoz a vérségi kapcsolaton kívül nem nagyon van.

Ilona már gyermekkorában úgy érzi, hogy ő kiválasztatott valami nagy dologra, ő más mint a testvérei, más mint a többiek. Elmondható, hogy ő maga nem érezte egyáltalán szomorúnak a sorsát.

Leánya, Zita a húszas évek fiatal és mindenképpen lázadó generációját testesíti meg. Őt zártam a szívembe a leginkább. Annyira segítettem volna neki anyja helyett. A dühöm leginkább szikrákat hányt. Sokszor tűnik úgy, hogy megtalálja a boldogságát, hiszen az érzelmileg rendkívül irányítható lány egy jó szóért odaadja mindenét. Sajnos arra képtelen, hogy a fától meglássa az erdőt...

Gyermeke, Éva már jobban megtalálja helyét a világban. A regény színpompás, csillogó eseménydús korszakot ábrázol. Az olvasó nagyon sokféleképpen érzékelheti a Ferenc József császár korabeli Bécs, Budapest, Berlin, Szentpétervár városát. Elvezet bennünket a második világháború alatti Amerikába, s végül vissza a háború által megszabdalt Európába. A magyar származású író legsikeresebb könyve, a huszadik század epikájának egyik mesterműve.

Magyarország és Európa történelmét nagyon részletesen mutatja be a szerző a három generáció három asszonyának életén keresztül.

Ilona személyisége mindvégig nagyon vitatott volt előttem. Leginkább nem volt szimpatikus. Gondolkodtam, hogy vajon gond-e, hogy mindenképpen anyaként vizslattam az emberekhez, dolgokhoz való hozzáállását. Nem tudom, de mindegy, mert nem is ment volna másként. Egyszóval anyaként én el nem tudnám képzelni, hogy úgy reagáljak dolgokra, ahogyan Ilona, még a kor adott társadalmi elvárásai ellenére sem.

Összességében nagyon tetszett a könyv. Terjedelme ellenére nagyon gyorsan faltam.

Hans Habe, alias Békessy János 1920-ban került családjával Bécsbe. 1929-től újságíróként dolgozik, itt használja először a Habe nevet. Bécsből tudósít magyar lapoknak, de Budapestre is gyakran visszatér. 38 regénye jelent meg, legtöbbje világnyelvre is lefordítva.

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Hűűű, gyorsan kell írnom róla, mert nagyon a hatása alatt vagyok. Már eddig is kifejtettem, hogy szeretem a skandináv krimiket, de azért várom, mikor merülnek le!? Eddig nem! :-) Pont fél órája tartottam az utolsó oldalaknál, akkor már azt hittem, hogy a frász tör rám az izgalomtól, amikor valaki a mellettem lévő ajtót elkezdte ököllel ütni. Na akkor csapott csak le rám az igazán nagy frász! Ezzel a nagyfokú izgalmat szerettem volna jelezni! :-)

Izlandon járunk egy fergeteges szülinapi partin, és egyszer csak feltűnik egy iciri-piciri lány, miközben valamit rágcsál. Azonosítás után kiderül, hogy emberi csont az a valami. Na már itt kivert a víz, de azért még a továbbiakban is szolgáltatott épp elég megrökönyödésre való okot a szerző.

Három nyomozót állítanak rá az ügyre, miután sikerül meghatározni a csonthoz tartozó további darabok, azaz a holttest maradványainak helyét. Ismét a régmúltba nyúlik vissza a történet. Több személy, család is szóba jöhet gyanúsítottként, már tényleg csak a nyomozókon múlik minden. Közben persze az ő életükbe is bele láthatunk, ők is küzdenek az elemekkel, magánjellegű problémáik vannak nekik is bőven.

Folyamatosan bontakozik ki előttünk a három szálon futó cselekmény. A kis mozaikdarabkák szépen sorban egymás mellé kerülnek, és természetesen most sem hagy minket megoldás nélkül az író.

Bepillantást ad számunkra Indridason az izlandi főváros árnyoldalaiba, a drogosok és családi drámák világába. A drasztikus családi bántalmazásról szóló részek eléggé nyomasztóak voltak, nagyon megviseltek. A szerző nem nagyon bánt csínján a mi lelkivilágunkkal. De persze ez is elősegítette a katarzist a történetben. Számomra rendkívül hihetetlen az a mértékű családon belüli elhidegülés, amivel nem most először találkoztam a skandináv krimisorozatok történetében. Gondolkodóba ejtett, hogy ez valóban jellemző a skandináv országokra vagy csak a képzelet szülötte a jelenség!?

Simán megmondom már akkor is, hogy skandináv krimiről van szó, ha nem látom a szerzőt, egyéb azonosító adatokat. Valahogy nagyon egyformák, de ezt nem hátrányként élem meg! Bírom őket nagyon! :-)


Michael S. Sanders: Versenyben Provence-szal

"...gasztronómia és kulturális örökség. Ez így nagyon francia!"

Ha a Provence szó szerepel egy könyv címében, nálam szinte 100%-osan tuti a siker. De azért nem mindig... :-(

Les Arque-be, egy 169 fős, pici francia falucskába érkezik egy középosztálybeli amerikai a családjával a technológia vezérelte modern világból, és a helyi étteremről akar írni. Nehezen értik meg az ott élők, miért érdekli a szélesebb kép, az életük, a falujuk, miért érdeklődik a történeteik, múltjuk iránt.

A szinte érintetlen települést "csak" egy vitatott képességű halott szobrász emléke élteti és a fent említett, egyetlen működő vállalkozás, amely a Jacques Ratier által működtetett La Récréation étterem, amely az odalátogató turistákból él. Les Arques jövőjének legfőbb biztosítéka ez az étterem. Gasztronómiája bátran versenyre kelhet a világ minden táján.

Nem mondom, voltak érdekességek benne. Bár sokat hall az ember a szarvasgomba felkutatásának nehézségeiről, itt is olvashattam a folyamatról, az ádáz küzdelemről, mire megtalálnak egy induri-pinduri darabot, hogy aztán aranyárnál is drágábban adják el.

Nagyon tömény volt az egész nekem, alig bírtam átrágni magam egy-egy fejezeten. Úgy éreztem, hogy a fejem búbját is bele akarja nyomni a témába, néha már levegőt sem kaptam. Számomra megint a sokszor a kevesebb több elmélet lépett életbe. Nagyon sajnáltam, mert tényleg a szívem csücske a táj, a téma...

2011. július 23., szombat

Max Brooks: Zombiháború (World War Z )

Kezdésnek leszögezném, hogy még sosem olvastam zombis könyvet (horrort sem sokat), de filmen mindet megnézek, ami hozzáférhető (természetesen George A. Romero alapműveivel az élen).

Az előzmény röviden: egy Solanum nevű vírus fertőzése zombivá változtatja az emberiség nagy részét. A fertőzés emberről emberre, általában harapással terjed. A megharapott áldozat kb 16 óra alatt kómába esik, a 20. órára meghal majd 23. környékén "feltámad". A halálozási arány 100%.

Az élőhalott fizikai tulajdonságai gyakorlatilag emberiek, nincs hatalmas erejük, természetfeletti képességeik, stb Látnak, hallanak, szagolnak és mindent megtesznek, hogy ehessenek, lehetőleg emberi húst. Gondolkodni nem képesek, elindulnak egyenes vonalban az észlelt préda felé rendületlenül. Megállítani őket az agyuk megsemmisítésével lehetséges, minden más esetben folytatják útjukat akár kezek, lábak, törzs nélkül. (forrás: Max Brooks: The Zombie Survival Guide)

A könyv maga a világjárvány után 10 évvel játszódik, miután az emberiség visszahódította a Föld nagy részét. Az ENSZ háborús vizsgálóbizottsága megbízza az írót, hogy járja be a világot és készítsen egy jelentést a Zombiháborúról különböző országok túlélőinek kikérdezésével. A történetet így riportokon át ismerjük meg. Különböző emberek, különböző országokban, katona, politikus, orvos, tudós, Kína, USA, Oroszország, Korea...
Ami a könyvet a csúcsra emeli, hogy mindegyik országot a maga létező valójában láthatjuk, akár vallási, politikai,...stb. helyzetével, problémáival és ebbe a valós világba fűzi bele az író a zombik hatását. Hátborzongató, ahogy az ember olvassa, elhiszi! Minden ország máshogy reagálja le a helyzetet, máshogy próbálja megoldani.
Minden riport egy-egy novellának tekinthető, közös körítéssel. Megismerjük a háború kezdetét, folyamatát és lezárását rajtuk keresztül.

A könyvet alig tudtam letenni, izgalmas, érdekes, tanulságos, szórakoztató, sokszínű, mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is érdeklődik a témában, kihagyhatatlan.




ui.: a könyvből film készül, részben itthon fogják forgatni Brad Pittel a főszerepben, 2012-ben várható.

2011. július 19., kedd

Laura Fraser: Hét év a nagyvilágban

Megint beigazolódott, hogy ne ítéljek első olvasatra. Amikor megkaptam a könyvet, belelapoztam és egyből le is írtam annyival, hogy nagyon gagyi. Szerencsére mégis túllendültem a kezdeti előítéletemen. Nagyon-nagyon tetszett! Azt hiszem a könyv sava-borsa az írónő humorában van.

A történet maga szerintem viszonylag közhelyes, már számtalanszor olvastam önmagukat kereső, bizonyos életkorba lépő, mégis magukkal, társadalomban elfoglalt szerepükkel elégedetlen nők kalandos életmódváltásáról, utazásba való "meneküléséről".

Eleve a szingliség kérdése jó pár évtizede vitatott. Ki így, ki úgy fogja fel. Egyik oldal azt hangoztatja, hogy sok nő biztos, hogy nem vágyik többre, mint karrierjének építésére, annál szebb dolog nincs is a világon. A másik oldal pedig hazugnak nevezi ezt az álláspontot, mivel egy nő életében a legszebb dolog csakis a gyerekszülés, -nevelés lehet. Az most tök mindegy, hogy én melyik oldalon állok, viszont nagyon szimpatikus volt, hogy Fraser bevállalta, és igenis kiállt amellett, hogy nagyon is szeretne családot, gyerekeket.

Az ő esetében a dolog azért nem ennyire egyszerű. Túl egy rossz házasságon és a váláson, negyven éves korára jut el oda, hogy nem tudja, mit kezdjen magával. Vívódása nem kicsi, mivel abszolút megalapozott háttere, egzisztenciája van, akkor utazik a nagyvilágban, amikor csak akar és ahová csak szeretne. Valljuk be, erre a gyermek/ek születése után vajmi kevés esély van.

Férfiak ugyan vannak Laura életében, de csak olyan "kutya vacsorája" módon. Egy stabil pontnak mondható szeretője - akivel a világ különböző pontjain randizgatnak - szintén megállapodik más nő mellett, úgyhogy az is ment a levesbe. A jövőben egyedül vág neki a világnak, az idő pedig egyre sürgeti. Rájön, hogy addig semmiképp nem tud dönteni, megállapodni, amíg a belső egyensúly, harmónia nem jön létre. Nyugalmát, önbizalmát keresi mindenhol, próbálkozik ő mindennel, sokszor nem kis veszélybe sodorva magát.

Amint az elején is írtam, a humora nagyon megfogott, amely megfelelő mértékű öniróniával, önkritikával van megspékelve. De szerintem őt is sokszor ez segíti át a különböző, nem kevés krízisen, ami kijut neki. Kíváncsi vagyok/leszek, merre vezet az útja a magánéletben!?

Egyébként Laura Fraser jelenleg San Franciscóban él, a Berkeley egyetemen újságírást tanít. Az Itáliai affér önéletrajzi ihletésű első regénye, amit szintén szeretnék beszerezni.

Andrew Caldwell: Történelmi legendák utolsó vacsorája

Én, aki nagy receptgyűjtő, gasztronómiai műsorfaló vagyok, egy nem mindennapi, de nagyon érdekes válogatással találkoztam a könyvnek köszönhetően. Leginkább gasztronómiai történetként jellemezném az írást, amelyben húsz ismert ember akár fontos életszakaszához kapcsolódó, de sokszor kedvenc ételeiről esik jó pár szó. Egészen az ókortól Napóleonon át Marilyn Monroe-ig veszi számba a szerző a legendás alakok kedvenceit.

Caldwell nem mellékesen mesterszakács, saját magát is a történelem séfjének nevezi. Most kutatásainak eredményét vetette papírra, megtűzdelve jócskán történelmi háttérrel is. Gondolkodtam, vajon mi vezérelhette a könyvben megjelenő híres-hírhedt személyek összeválogatásánál, de talán ez nem is lényeges. Pont a sokszínűsége miatt volt amolyan pikáns (ha már a gasztronómiánál tartunk) a könyvet lapozgatnom, akár évszázadokat is átugorva egy-egy fejezet váltásakor.

A cím nem feltétlenül fedi a valóságot, mert általában nem a szó szoros értelmében vett utolsó vacsorákról van szó benne. Elsősorban tényleg a könyvben szereplő személyek kedvenc ételeivel találkozhatunk. Azon túl, hogy néha elég bizarr receptek tűnnek fel, az adott emberek életéről, életének egy-egy mozzanatáról tudhatunk meg plusz információkat. Sokszor az adott ételhez fűződő, sokszor tragédiákba torkolló történeteket ismerhetünk meg.

Megtudhatjuk például, hogy Kleopátra a "híres" szexuális vonzereje mellett milyen ételekkel bűvölte el a kor nagy hadvezéreit? Milyen finomsággal próbálta Bobby Kennedy-t visszahódítani Monroe vagy éppen mit fogyasztott Marengónál Napóleon, esetleg mit evett Raszputyin, de a szerencsétlenül járt Titanic utolsó menüsorát is megismerhetjük.

Minden fejezet egy idézettel indul, magától az adott hírességtől, majd 1-2 oldal életrajzi jellegű írás is található, tényleg emészthető, egyáltalán nem száraz módon. Pont arra elegendőek, hogy még inkább felkeltsék az érdeklődést az emberben a téma további boncolgatására.

A szerző a régmúlt, néha igen avitt recepteket valamelyest modern köntösbe "öltöztette", így saját magunk is könnyedén elkészíthetjük őket, ha kedvünk szottyanna rá. Szóval modernizálta őket. :-) Egyértelmű, hogy ha pl. spagettit fogok húsgombóccal enni, mindig Elvis jut majd eszembe. De Napóleon gesztenyelevesét is mindenképpen ki fogom próbálni! :-)

(A könyvben szereplő személyek: Edward John Smith kapitány, Martin Luther King, Bonaparte Napóleon, Nagy Sándor, Diana walesi hercegnő, John F. Kennedy, II. Montezuma, Raszputyin, Kleopátra, Horatio Nelson admirális, Abraham Lincoln, Leónidasz, spártai király, Ernst Lehmann kapitány, Elvis Aaron Presley, Lord Frederick Chelmsford, Gaius Julius Caesar, George Armstrong Custer, Adolf Hitler, Marilyn Monroe, James Cook kapitány)


2011. július 18., hétfő

S.J.Watson:Mielőtt elalszom


Az Athenaeum kiadó egy igazi kincsre bukkant a szerző személyében!!Remélem,hogy olvashatok még tőle.

Már nagyon régen volt ilyen könyv a kezemben,amitől kirázott a hideg,és oldalanként esett le az állam!

Olyan ez a sztori mint egy sötét szoba,belépsz,becsukódik az ajtó ,csak halvány pici fénysugarak jelennek meg itt-ott,próbálod minél előbb felismerni a tárgyakat,a lehetséges veszélyeket…aztán kiderül,hogy a tárgy amit fogasnak hittél egy lámpa, a fal csak egy paraván- ha elvéted,újra és újra az ajtó előtt találod magad…az időd fogy, a pánik elhatalmasodik rajtad…

Christine minden reggel úgy ébred,hogy nem tudja kicsoda,hol él,mennyi idős..egyszóval minden nap újra kell kezdenie az életét.Naponta szakad a nyakába az egész élete,sőt minden nap megtud még egy kicsit,még szélesebbre tárja a sötét szoba ajtaját..

Két férfi,férje és orvosa egyengeti Christine útját.Néha az orvosra,néha a férjre gyanakodtam,aztán feltűnik a volt barátnő aki szintén gyanús lett nekem.

Annyira logikus,hihető az egész történet,hogy este lefekvéskor már-már rettegni kezdtem,hogy reggel úgy ébredek mint Christine.

A szerző regénye teljesen a fantázia szüleménye,ugyanakkor Watson-nak amnéziás betegek segítettek történetükkel.

Olvasás közben sokszor kiabáltam Christinnek mikor szerintem nem megbízható személy szavára adott-vagyis teljesen a könyv hatása alá kerültem.

Milyen lehet mindent elfelejteni? Hányszor gondolunk egy rossz emlékre úgy,hogy bárcsak elfelejthetnénk...hányszor gondolunk egy-egy emberre,hogy bárcsak sosem ismertük volna meg-ezután a könyv után valahogy minden emlékünk fontosabb lesz mint eddig.

"Kitalálunk magunknak emlékeket.Anélkül,hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak,hogy valami így vagy úgy történt,elkezdünk hinni benne,és innen már csak egy lépés ,hogy emlékezzünk is rá."

Dennis Lehanne is elismerően nyilatkozott a könyvről-nem véletlenül!

Fábián Janka: Emma szerelme


1907-ben kezdődik a trilógia első része és 1922-ig kísérhetjük nyomon Emma életét.
Ami nagyon tetszett a könyvben az a magyarsága, hogy olyan helyekre vitt el amit ismerek, hogy magyar embereken keresztül eleveníthettem fel a történelmet.

Nekem a szerelmi szál túl bizarr volt, valahogy képtelen voltam elfogadni azt, akibe Emma beleszeretett, ezen kívül ha itt valaki jó akkor jó, ha valaki alávaló, galád ember akkor az marad, nincsenek átmentek, árnyékok a karaktereknél.

Az viszont tény, hogy a szerző aztán jól összekuszálja a szálakat, egyik történés jön a másik után. Remélem a következő részeknél visszanyúlunk majd a múltba is, ezzel is fenntartva az izgalmat a történetben.

Emma hét év távollét után utazik haza Magyarországra édesapjával, aztán itt is marad. Sajnáltam, hogy a régmúlt árnyaira hamar fény derült.

Kellően sodró lendületű a regény, ugyanakkor néha nem mellőzi a sablonos elemeket is - kicsit jobb szerettem volna egy harcosabb Emmát.
Aki egy romantikus, kellően bonyodalmas regényre vágyik, ráadásul egy magyar szerző tollából, nem fog csalódni.


2011. július 14., csütörtök

Erdős Renée: Végzetes vonzalom

Dráma, dráma, dráma. Meg egy kis egzotikum és századelős misztérium. Báró Herzfeld Clarissz és a birtok intézője, a szilaj Szergej elerotizálja magát a tragikus végkifejlettig, amelyhez egy indiai táncosnő és számtalan kérő asszisztál.
Eleinte nem tudtam hova tenni ezt az egészet, felettébb unatkoztam Clarissz filozofálgatásain. De valahogy a többedik erotikus jelenet után beindultak az események és rájöttem, érdekel, mi lesz ezzel a cédával, akit tulajdonképpen utálok. Elsősorban is nagy francz lehetett ez az Erdős Renée, másodsorban remek jellemábrázoló, már ha az indulatok kiváltása volt a célja! Erre csak később jöttem rá, miközben puffogtam Clarissz játszámáin és a mellékszereplők sorsán. Hát nem ez volt a cél?
Egyetértek @entropic-kal, a cím ellenére a könyv megérdemli az olvasást. Kékharisnyák előnyben!

8/10

2011. július 11., hétfő

Katherine Center:Szépségtapasz


Azt vettem észre,hogy manapság egyre inkább jellemző a könyvekre,hogy nagyon is elhatárolódnak,rétegeződnek,vagyis teljesen világos,hogy egy-egy adott könyv kinek is íródott.Persze még így is belefuthatunk egy olyan történetbe amiről első blikkre mást gondolunk,de valahogy én mostanában mindig azt kapom amit várok.

A Szépségtapasz borítója nagyon megtetszett,és kézben tartva még szebb,színesebb és annyira ordít róla,hogy bizony itt családi dolgok lesznek terítéken.

Amire nem számítottam az a remek humor!

Lanie a háromgyerekes anyuka története egy költözéssel kezdődik-felesleges elmesélni,hogy mi minden történik velük,nagyjából elképzelhető miből is áll egy háromgyerekes család napja,főleg egy olyan anyukával az élen aki tökéletességre törekszik,persze a gyerekek rendre keresztülhúzzák a számításait.

Sok hasonló könyv került már piacra,ezt mégis érdemes elolvasni,már csak azért is mert nélkülöz minden erőltetettséget,olyan lazán,emberien,humorosan mesél,hogy eszünkbe sem jut fintorogni,hogy ilyet már olvastunk.

Már egy ideje érik bennem a bejegyzés,és emlékszem elolvasás után kicsit haragudtam a könyvre ,mert aminek az elején olyan nagy feneket kerít,annak a sztori végére ripsz-ropsz talál megoldást,de most egy kis idő eltelte után már csak arra emlékszem ,hogy milyen jól szórakoztam.

Kisgyerekes anyukáknak kötelező,rengeteg ismert konfliktus,eset,nehézség és meg mosolyogtató történet köszön vissza a könyv lapjairól.

Anne Tyler:Amikor még felnőttek voltunk


Tyler örök! Minden amiről ír éppúgy érvényes hiteles most mint akár majd ötven év múlva,és bármikor is veszem le majd a polcról a könyveit ugyanígy ha nem jobban fognak majd tetszeni.

Mindig meglepődöm,hogy az élet átlagos mégis olyan sokat számító dolgairól mennyi mondanivalója van a szerzőnek,olvasás közben megfájdul az ember feje a sok bólogatástól.

Ezúttal Rebeccát egy ötvenes éveit taposó özvegy nőt kísérhetünk el ,költözhetünk be hozzá,szurkolhatunk neki,sírhatunk-nevethetünk vele.Rebecca nekem nagyon szimpatikus,szerethető karakter volt,amellett nagyon fiatalos is.A fiatalosságát nem a külsejére értem,hanem abban ahogy humorizál,gondolkodik.

Rebecca egy hatalmas család élén áll,felnevelte saját és mostohagyerekeit is kapcsolatot tart a család távolabbi tagjaival,állandó készenlétben van,hogy bármelyiküknek segítsen,ugyanakkor keserűen gondol arra,hogy őket mennyire nem érdekli Rebecca .Sem az,hogy mit gondol,sem az,hogy boldog-e.

Rebecca lassan de biztosan előássa a múltját,gyermekkorát,egyetemi éveit és talál valakit a múltból akibe megkapaszkodhat,akivel talán egy újabb,boldogabb élete lehetne.....törvényszerű,hogy csalódás vár Rebeccára,vagy bármikor újra kezdhetjük?

És ha újra is kezdjük az biztosíték a boldogságra?

Rengeteg kérdést vet fel a könyv,de azt hiszem semmi sem marad válasz nélkül.

A szerző alaposan,kellő érzékenységgel járja körül a boldogság ,az elégedetlenség témakörét anélkül,hogy okoskodónak tűnne.


M.C.Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite


Ilyenkor nyáron az ember akaratlanul is keresi a szórakoztató könyveket,amit strandon, otthon a hűvös szobában lapozgatva kicsit kikapcsolják. Ezért is érdekelt ez a spenótos krimi féleség, a borítója nagyon megfogott.

Azt nem mondanám, hogy csalódtam, vagy hogy nem tetszett, de tény, hogy van már testvérsorozata a könyvnek, és minél előrébb haladtam a könyvben annál több hasonlóságot véltem felfedezni. Persze aki nem olvasott még egyetlen Joanne Fluke által írt sütis krimit sem,  annak fogalma sincs miről beszélek, éppen ezért biztos vagyok benne, hogy hazánkban is meglesz Agatha rajongói köre.

A skót szerző igen termékeny,már a 21. kötetnél tart,itthon az Ulpius kiadó épp a második köteten dolgozik.
Agatha egy ötvenes éveit taposó, magányos, karrierista és cseppet sem kedves nőszemély. Gyermekkori álmát váltja valóra mikor felszámolja addigi életét és vidékre költözik....

Egy pitesütőverseny utóhangjaként valaki meghal és Agatha rögtön a figyelem középpontjába kerül.
Sajnos nekem túl sok volt a hasonlóság egy másik szintén női krimihez - igaz épp annyi az eltérés is.
Agatha nem tud sütni, egyáltalán nem kedves, egy fia barátja sincs, családja sincs, önző,akaratos.
Viszont akárcsak a másik sorozatban felbukkan egy rendőr - aki jó barát lesz, felbukkan egy macska, és maga az ahogy mindkét kötetben saját szakállára dolgozik a két hölgyemény.

Lehet túl hamar vontam le következtetéseket a sorozatról és Agatha remek útitárs lenne.
Valahogy nekem furcsa olyan könyvet olvasni, ahol a főszereplő, akivel bajtársiasságot kellene vállalnunk, ennyire negatív figurának van beállítva, az környezetében lévő, vidéki, sunyi, pletykás emberekről nem beszélve.

Szóval nem vergődtem zöld ágra a könyvecskével.... lehet majd egyszer újra levestem a polcról, hogy tiszta lappal indulhasson.



2011. július 9., szombat

S.J.Watson: Mielőtt elalszom


Az olvasás előtt elgondolkodtam, milyen lehet ez a könyv? Milyen lehet memóriazavarral élni?
Milyen lehet minden nap "elölről kezdeni az életünket", hogy nem emlékszünk temérdek fontos eseményünkre, emlékünkre? Akaratlanul szemem elé száguldott Lucy (Drew Barrymore) az 50 első randi filmben, neki milyen volt.

Utána elgondolkodtam: milyen könyv, mennyire jó könyv lehet, ha Joanne Harris ill. David Lehane ajánlja. Harrist szeretem, Lehane könyvéből készült Viharsziget film pedig az idegeimet borzolta, amikor megnéztem.

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem bele Christine Lucas történetébe.
A regény egy amnéziás története az életéről, önmagáról, betegségéről, családjáról izgalmas formában.
A regény 3 részből áll. Christine naplója van körbevéve egy nap történetével.
A nő negyvenes évei közepén jár. Egy régi -22 évvel ezelőtt bekövetkezett- trauma következtében napjai ugyanúgy telnek sok-sok időn keresztül: felébred, nem tudja ki fekszik mellette az ágyban, nem emlékszik semmire az életéből. Férje Ben, aki minden reggel felkészülten várja a reggeli "kiakadásokat", sírásokat, a "Ki vagyok én?"-kérdéseket.....
Nap, mint nap...
Christine megismerkedik dr. Nash-sel, egy neuropszichológussal, akinek tanácsára naplót kezd el vezetni a napi eseményekről, mert csak az éjszakai hosszú alvás hatására törlődnek emlékei.

A napló olvasását nem tudtam letenni, csak fizikai segítséggel, azaz valaki kivette a kezemből. Folyamatosan az járt a fejemben, milyen lehet Christine élete, milyen kellemetlen és rossz lehet neki fizikailag és lelkileg is a minden napok megélése. A napló és dr.Nash segít neki. Lassan jönnek elő a fontosnak hitt emlékek, egyre dagad és tömörödik Christine története, vártam, hogy összeálljon nekem is a kép. természetesen a magam kis összeesküvés-elméleteit is mindig megalkottam. :)

Sok benne az ismétlés, ami kikerülhetetlen, hiszen a nő (majdnem)mindig új-ként éli meg ezeket.
Érezzük benne a feszültséget, a "nincs minden rendben"-feelinget, így még gyorsabban pásztáztam a sorokat: vajon úgy van-e, ahogy gondoltam, vagy nem? Watson nekem tetszően ír.

Izgalmas, fordulatos, nem szeretném letenni könyv, hatásfokozó, egymásra épülő mondatok, cselekmények, agymunkát is igénylő megfogalmazás. Nem kavarodott bele a napok és az ismétlések sokaságába, nem kellett visszalapoznom Hogy is volt ez?!-felkiáltással-kérdéssel.

Christine életének megismerésével pedig közelebb kerültem saját emlékeimhez, gondolataimhoz, és megállapítottam, hogy S.J. Watson mondata igaz:

"Végtére is mi más vagyunk, mint az emlékeink összessége?"

S bár volt egyszer-kétszer 1-2 ezt nem hiszem el gondolatom, hogy fél csillagot levonjak, de az író annyira szimpatikus, engem pedig annyira székhez és a sorokhoz kötött a könyv, hogy megérdemli a maximális csillagot.

Alkyoni Papadaki: A Hold színe


Miről szól a könyv? Az életről..
Tehát nem is érdemes foglalkozni vele, hiszen, életünk csak hömpölyög, szerintem kitérőket tehetünk, de úgysem változtathatjuk meg a dolgokat...
Az életről szól, egy család életéről: a nagymamáról, a menyéről (Nina), két fiúunokáról (Fotisz és Petrosz) és két lányunokáról (Angeliki és Hrisztina). Az ő történetük hömpölyög, tele kétségbeeséssel, munkával, kitörési szándékokkal, és bölcsességgel.

Kiről szól mégis?:
Nináról, aki aggódós, idegeskedős;
Fotiszról, a legértelmesebb gyermekről, a legidősebb gyerekről, aki nem elégszik meg a dohányültetvényes sorsával, és kitörni vágyik;
Nagymamáról, aki egy tündér vagy egy angyal.., aki bölcsességeit, nyugalmát tanulni szeretném;
A cseresznyefáról és a csillagról , akik megtestesítették nekem a nyugalmat és minden jót.
Vagy..... a többi gyerekről, akikkel mindenféle dolog megesett?

Á, nem is ez a lényeg!

„Az élet szép. Higgy nekem. Megéri, hogy megszüless, még ha fájdalmas is olykor. Értelek én. Azt hiszed nem értelek? De mindig tartsd eszedben, kis barátom, hogy holnap megvirrad, és új nap kezdődik. Az élet sehol nem áll meg. (...) Az ember, olyan mint a fa. Virágzik gyümölcsöt hoz, lehullajtja a levelét, aztán kezdi elölről."

"Sose engedd, hogy a jelen túllépjen rajtad. Ne hagyd, hogy az élet kifolyjon az ujjaid között, mint a homok. Élj! Érted? Élj! Ne hallgass azokra a kishitűekre, akik a jelent zálogként adják a holnapért. A jelen a tiéd, barátom. Becsüld meg!"

"Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? (...)
- Nem... nem. Nem annyira ritkák. Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az -hogy mondjam neked?- szív ügye."

Ők megtalálták az életükben a boldogságot? Nehéz elmondanom, nehéz megértenem. Olyan sok keserűség és bánat van benne, hogy nehéz elfogadni a sok-sok receptet a boldogságra. Keressük a titkot, ami segít? Ami átkattintja a fejben lévő fogaskerekek forgását? Valahogy születni kell az optimizmusra, hogy képesek legyünk a rosszban is a jót keresni. Szerintem nem mindenki képes erre. Vagy a helyzet miatt, vagy a személyiség miatt, vagy egyéb külső-belső tényező miatt...

"Ne törődj a fiúval- mondta kisvártatva a csillag.- Egy nap megismeri majd a titkokat.
- Vagyis mik azok a titkok?
- A madarak mennek, majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen. Mondjak még mást is? A virágok nem élhetnek, ha a lelküket nem adják oda a méheknek. Nézd azokat a százszorszépeket...
A fa megrázta magát.
- Meg kell találnom a módját, hogy megtaníthassam a srácnak a titkokat.
- Ne fáradj... Képtelenség. Van egy szűk ösvény a csillagok között. Az ember egymaga találhat rá. Egyedül! Amikor kétségbeesetten és meztelenül fut ki az esőbe. Egyedül! Ki az éjszakába, a meztelenségbe és a viharba!"

Én készülök egy futásra.


2011. július 7., csütörtök

Mary Westmacott (Agatha Christie): Az élet súlya

"Finom rajzolatú lélektani regények írója is volt Agatha Christie. Akkor is, ha Mary Westmacott írói álnév alatt jelentette meg őket. Mindegyiken megtalálható a krimikirálynő kézjegye. Az intim belső terek, az elrejtett igazságok, az izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy az abszurdumig, netán gyilkosságig vigye el a történetet. A többnyire női főszereplő lelkében lezajló konfliktus sorsfordító lesz hullák nélkül is! Laura a másodszülött gyermek. Édesanyjának bátyja a kedvence, aki akár az angyalok, szőke, kékszemű és csupa élet. Laura kiskorától kezdve azt hallja: "Igen, Laura is aranyos, csak olyan színtelen." Aztán meghal váratlanul a fiúcska és Laura rövid ideig központi szereplő lesz. Majd megszületik a kishúga, Shirley. Aki Laura kétségbeesésére olyan elragadó kisbaba, hogy az egész család kedvence lesz. Laura gyűlöli a testvérét, de aztán történik valami szerencsétlenség, aminek hatására megváltoznak az érzelmei. Gyerekfővel megesküszik magának, hogy minden erejével szeretni és védelmezni fogja. Shirley az igazi "legkisebb gyermek". Önálló és dacosan szabadságpárti. Szerelme megválasztásakor is az. Laura önként mond le a világról, hogy állandóan csak azt figyelje, mi jó a testvérének. Miért lesz mégis mindenki boldogtalan? Hol a határ önzés és szeretet között?"

Mindig is kíváncsi voltam arra az Agatha Christiere, aki kipróbálta magát egy másik, tőle teljesen szokatlan műfajban. Az élet súlya című regénye az én szememben a romantikus határát súrolja, pedig valójában a lélektani könyvek kategóriájában van besorolva. Most hogy túl vagyok rajta, úgy érzem a többire annyira már nem is leszek kíváncsi, számomra Agatha Christie inkább megmarad a krimi műfaj királynőjének.

A történet eleinte nagyon érdekesnek bizonyult, kíváncsi voltam mi lesz a végkifejlet, mit lehet ebből kihozni. De a könyv harmadánál valami olyan történt, amire nem számítottam és ez annyira megdöbbentett, hogy már nem is volt kedvem végig olvasni. Számomra túl hiteltelenné vállt az egész és nem igazán értettem, hogy ez most mi is akart lenni. Kár érte, mert az eleje remek, szinte sodortak magával az események, néhol izgatottan vártam a következő sorokat, oldalakat. De miután elérkeztünk ama bizonyos ponthoz sokkal lassabban, kicsit kedveszegetten fejeztem be. A történet végével sem kaptam meg mindenre a választ, vagy ha meg is kaptam, akkor sem éreztem azt a megelégedettséget ami ilyenkor jönni szokott.

Mary Westmacott azaz Agatha Christie nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, pedig a fülszöveg és az író személye mind-mind azzal kecsegtetett, hogy egy remekbe szabott történettel állunk szemben. Sajnálom, hogy így alakult a kettőnk kapcsolata, pedig Agatha Christie regényeit szeretem, de ez itt és most csak egy közepest érdemel meg.

Értékelés: 10/5

2011. július 3., vasárnap

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére... És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló... Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig... (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam...
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom...

Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.



Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.