"A nyugalmazott kisvárosi építészmérnök, Tornyai István 72 éves, jó egészségnek örvendő özvegyember éppen házasodni készül. Ám hirtelen agyvérzést kap, és egy kórházi ágyon találja magát, bénán, némán, magatehetetlenül. Lassan felgyógyul, és elhagyja a kórházat, hogy Anna lányáékhoz költözzön. Hamarosan kiderül, hogy Ármin, a legszeretettebb unoka drogozik, sőt nemcsak fogyasztja, de árulja is a kábítószert, és előzetes letartóztatásba helyezik. Úgy tűnik, egyedül a beteg nagypapának nyílik meg a fiú, aki végül gyermekei ellenkezését félresöpörve megteszi azt, amire a család nem képes: nagyvonalú és hősies gesztussal unokája megmentésére siet."
Vajon hány Tornyai Pista bácsi él közöttünk?
Hány olyan idős ember, aki megpróbálja megérteni a "mai fiatalságot"?
Hány olyan család létezik, akinél a regényben bemutatott család problémái előfordulnak?
Stroke, családok külön életei, megcsalás és megcsalatás, szívinfarktus.... távoli halál.
A naivitásom próbálta ignorálni az újabb és újabb nehéz helyzeteket, a gondokat. Képtelen voltam elfogadni, hogy ennyire erősen nehéz helyzetek, komplexen előfordulnak.
Pista bácsi agyvérzése rádöbbentett ismét, hogy milyen védtelenek vagyunk. Lassan listát kezdek írni - a családtagjaim számára- útmutatóul, hogy mit?, mikor?, hogyan?, ... csináljanak majd velem, ha mindenféle nehéz helyzetbe sodor az utam.
A kórházi kiszolgáltatottság, bepillantás az ott dolgozók párbeszédeibe, egyszerűen "borzasztóan félelmetes" volt számomra- nem hittem volna, hogy ilyenek előfordulnak; mondjuk sosem álltam két lábbal a földön. Azt mindig tudtam (hogy is működhetne másképpen..), hogy egy protekcióval, itt az idős ember orvos fia -András- mennyi mindent el lehet érni.
Anna (Pista bácsi lánya) családjában a fiataloknál előforduló önzőséget tapasztalva ismét előtérbe került, hogy milyen fontos a családtagok közötti beszélgetés. A családban előforduló kábítószerproblémák, az ezzel kapcsolatos történésekhez nem tudok érdemlegesen hozzászólni, csak nagyon távoli ismereteim vannak. Arra mindenképpen kíváncsi lennék, hogy ez a történet így, ebben a formában tényleg előfordulhat-e. Természetesen én is olvastam, hogy ez egy megtörtént családtörténet, sok-sok Pista bácsi unoka rohangálhat közöttünk, de akkor sem tudom. Tényleg van ennyire mai gondolkodású 70-es éveiben járó nagypapa? Biztosan, de én nem tudom elképzelni az én szüleimről ugyanezt az önfeláldozást, és nem hiszem, hogy velük lenne hatalmas probléma. Hogy én milyen nagyszülő leszek?- azt nem tudhatom.
Tornyai István története, az ő betegségének "tálalása" a könyvben nagyon érdekelt, tulajdonképpen ezek a részek tetszettek a legjobban a könyv első részében. A családok, főleg Ármin történetét nagy érdeklődéssel olvastam, mi lesz?, hogy lesz?, hogyan éli meg a család a mindennapokat? Nem vártam semmi különöset, inkább érdekelne a szülők hozzáállása más családok esetében is.
Jankovics Éva segítségével Tornyai István -nagypapa, édesapa, barát- 9-10 hónapjába nyertem bebocsátást, és ismét közelebb kerültem az ÉLET-hez! :(
A kórházban, az idős ember a régen ismert verseken gondolkodott. Így találkoztam Weöres Sándor Hatvanhat című versével (68.o):
"Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét. Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan."