Sophie Kinsella(Madeleine Wickham) :Velem alszol?

Néha annyira kell egy ilyen könyv az embernek mint egy kanálnyi tejszínhab.Könnyű ,gyorsan halad vele az ember,minden sorral egyre távolabb kerül a napi gondoktól ,és megkönnyebbül,hogy a szépek és vékonyak sem mindig szerethetők.
Két nő,két férfi,négy gyerek és egy dada Spanyolországba tartanak, mindenki a saját családjával,mindkét családban vannak aktuális gondok , persze mindenkinek a sajátja a legnagyobb. Mikor mindenki szinte egyszerre ér a kölcsönkapott nyaralóhoz akkor döbbenek rá,hogy lőttek az áhított magánynak és csendnek ,hiszen vadidegenekhez kell alkalmazkodniuk, más gyerekét kell kerülgetniük.
Ekkor még csak nem is sejtik,hogy sokkal több dolog köti össze őket mint azt hinnénk.....
Lightosan van jelen a szex,szerelem,ármány árulás.Minden ami egy Kinsella könyv kapcsán eszünkbe jut.Azt hiszem Kinsellától jó ötlet volt Wickhman néven is írni,mert sokaknak ,nekem is a Boltkóros könyvek kapcsán jut eszembe.Az a sorozat valahogy nem nekem szól, ellentétben ezekkel a sztorikkal, amiknek nincsenek magasröptű fejtegetései de szórakoztat és a fiatal gyerekvigyázó csajszi beszólásaitól lefordultam a székről úgy röhögtem.
Jól esett azon az esős hétvégén.A borítóra jó ránézni,egyből melegünk lesz.

Alan Hollinghurst: A Szépség vonala

Már megjelenése előtt gyakran belebotlottam a könyvbe, nagy durranásnak ígérkezett.
Sokáig kerülgettem, aztán sokan dicsérték és akkor persze nekem is kellett.

Valahogy nem jöttem ki a könyvvel, ezért is tartott sokáig az olvasás. Rájöttem, hogy az ilyen típusú, témájú könyvek igazán  művészlelkületű embereket szólítja meg. Ők megértik és értékelni is tudják. És most nem az  bajom, hogy a homoszexualitás (számomra) túl nyíltan volt taglalva, hanem úgy egy az egyben az egész, ahogy ezt a témát feldolgozta - adva van a 80'-as évek, egy szegény családból származó fiú és egy gazdag család - e kettő találkozik, és a szegény fiú szemével láthatjuk gazdagék világát.

Valakinek a véleményét olvastam, aki azt írta, hogy aki nem lát tisztán az akkori kort illetően mind politikailag mind egyéb téren az nem fogja érteni a könyvet sem - lehet ez történt velem is, nem tudom, de próbálkoztam. Elolvastam és végül is valahol szerettem illetve tetszett. De mégis távol maradt tőlem a történet.

Én nem vagyok ilyen társadalmi rétegeket boncolgató típus, már csak azért sem mert nem igazán vezet sehová. Persze kellenek az ilyen könyvek is csak azt hiszem nekem még érnem kell hozzájuk.

Henry James egy művét sem olvastam, a Galamb szárnyával próbálkoztam de engem untatott.
Ettől eltekintve értem Én a címet, ami nagyon találó lett és megláttam Nick-ben a szépet meg a jót...
(bár néha Ő is elítélendően viselkedett)

 A borító nagyon tetszik! Elegáns, szép.

Balla D. Károly: Tejmozi

Egy család széthullásának története?- gondoltam sokáig- aztán átalakult(am), módosult(am).

A XXI. század.

Körülöttem mindenhol ilyeneket látok. Kicsiben. Aminek következménye ugyanez lehet.

Borzalom, kiábrándultság, megütközés, majd megnyugvás?

Nem tudom. Balla D. Károly kortárs magyar író, nekem teljesen hasonlóan ír, mint más kortárs magyar író. Annyira kiábrándító, hogy a sok szennyet, negativizmust, ami körülöttünk található, mindenki meglátja, és mindenki pontosan ábrázolja. Legalábbis megpróbálja.

Egy négytagú család. Átlag család. Egy fiú, egy lány. Akik nem egymásért, hanem egymás mellett élnek. Így tűnik.

Aztán szétbomlik, a festő édesapa elmegy. Mondjuk, elég házsártos asszonykája volt, nem egy művészfeleség-féle.

Hősünk, mesélőnk a fiú, aki ebben a családban nőtt fel. Prímszámnak tűnik, aztán ahogy mesél, (annyira szívesen hallgatom, annyira párhuzamokat tudok vonni) egyre inkább felfedezem, hogy egy összeadással vagy egy akármilyen művelettel ez a prímszám nem is prímszám.

Élet és halál kérdései. Mikortól élünk, mikor halunk meg? Tudunk-e halni a halál után? A halál az a tökéletes (aúúú, tökéletlen) vég, vagy a halál után is élhetünk?

Történet egy fiúról/férfiről, aki képtelen a saját életét élni, akit az anyja huzigál egy dróton, aki attól fél, hogy az a betegségével kisajátítja életét. Akinek későbbi hiányát úgy éli meg, mint egy elmulasztott kötelességet.

Egy férfi, aki megreked a munkája kapcsán (matematika és nyelvtan összefüggéseinek kutatása, vagy valami ilyesmi), új dolgokra vágyik, aki úgy gondolja, hogy ő soha nem készült fel az életre, őt nem készítették fel, nem ismer igazi tálatokat, járható kiutakat.

Egy ember, aki tartja a kapcsolatot az apjával, aki remeteként él egy faházikóban,akihez néha elmegy, akit néha meglátogat, akivel jókat ülnek a csendben, akivel ott folytatják a sakk-játszmát, ahol abbahagyták, akivel jókat tudnak együtt hallgatni, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz, milliméterről-milliméterre, akiről könyvet ír, aki számára "jelentette az évszakok váltakozását, a doboldalt, a folyó völgyét, a hajnali szelet, a hófúvást, a rét csendjét, az erdő hangjait, a szedres színét, a gomba szagát és a vadvirágok illatát. A tűz forróságát és a víz hidegét. A föld közelségét és az ég távolságát. Az állandóságok törvényszerű váltakozását és a változásban a véletlenül ismétlődő állandóságot."

A változások..

Az élet..

A halál........

Mikortól élet és mikortól halál?

A férfi már nem prímszám, a történet megtette az a picinyke műveletet, ami segíthet neki.

Itt a műterem....., a tejüvegen kapott elmosódott képek, családi kapcsolatok, anya-gyerek viszony, apa-gyerek viszony, apa-anya viszony, testvér-testvér viszony..

Bogozzuk a viszonyokat, töröljük a homályt....... de a tejüveg nem enged..........

aztán hirtelen vége........... csend, üresség, feketeség, majd a tejüveg lassan átlátszóvá válik, végül......

........... ott a műterem.

Halász Margit: Éneklő folyó

"A Tisza-parton mit keresek? Ady költői kérdésére végre megszületett a költői válasz Halász Margit kisregényében. A mesefolyam magával ragadja a déli verőn álmodozót, megmutatva, mennyi mítosz, legenda, szépség és báj lakozik a Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek világában, ahol a vad csókok mögött igazi zabolátlan szenvedélyek munkálnak. A falusi rajztanárnő és a cigány festőművész reménytelen szerelmének tragikus krónikájában a magyar népmese és az európai kultúra meghatározó forrásainak a görög mítoszok és a keresztény hitvilág elbeszélői hagyományai örvénylenek."

Ha a Gyöngyhomok öt homok gyöngyöt kapott, akkor az Éneklő folyó hatot érdemel. Sokkal összetettebb, fantasztikusabb és érdekesebb volt számomra, mint Halász Margit általam olvasott előző könyve.

A történet egy boldogtalan házasság és egy szerelmi háromszög elbeszéléséről szól. A befejezés ugyan szomorú, ám az események láncolata igencsak humorosan van tálalva míg eljutunk a kezdetektől a végkifejletig. Halász Margit stílusa ebben a kötetben is különleges és a történetszövése is hasonló a korábban megismerthez. Csodálom, ahogyan az egyik meséből a másikba csöppenünk, miközben a történet mégis egyben marad. A leírások és a szebbnél szebb gondolatok mind-mind segítenek abban, hogy jobban érzékeljük, lássuk és halljuk azt, amit a szereplők. Ez a történet egyszerre mesés és dallamos, olyan amit az ember biztos, hogy nem csak egyszer, hanem majd százszor is el akar olvasni.

"Vladimir pedig olyat tett, amit hosszú hónap óta soha, egyszerűen elmosolyodott. Illetve belemosolygott égszínkék szemével a lány barna szemébe, és a két színből egy szempillantás alatt egy soha nem látott harmadik szín keveredett. És utána, ha egymás szemébe néztek, nem a másik szemének valódi árnyalatát látták, hanem azt a tavasz vegyítette bűbájos színt."

Míg a Gyöngyhomoknál úgy éreztem, hogy az írónő túlírta a történetet, addig az Éneklő folyónál ez meg sem fordult a fejemben. Pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Annyi szereplő van benne, és annyi esemény fordul meg benne, amennyit elbír a történet.

Halász Margit könyvét azoknak ajánlom, akik nem csak egyszerűen olvasni akarnak egy történetet, hanem el is akarnak merülni benne.

Rosamund Lupton:Drága Tess!

"Egy üres repülőtér jutott eszembe,ahol csupán egyetlen csomagszállító szalag jár,rajta a ruháid,festményeid, a könyveid, a kontaktlencséid,a faliórád:mennek körbe-körbe,és nem jön értük más csak anyu meg én".

366. oldal tömény izgalom. Beatrice New Yorkban él,elmenekülve az otthoni tragédiától árnyékolt életétől.Ám húga eltűnésének hírére kénytelen újra Londonba utazni.
Úgy tűnik Tessnek ,Beatrice húgának jó oka volt eltűnni...a rendőrség gyorsan,kíméletlenül meghozza az ítéletét Tessről,amit mindenki elfogad csak Bee nem.
Vállalva,hogy teljesen magára maradt,nyomozni kezd, megvizsgálva minden apróságot,levelet,telefonhívást,hogy rájöjjön,hogyan,és miért vesztette el húgát,akit a világon a legjobban ismert és szeretett.
Bee levelet ír húgának attól a naptól kezdve,hogy Londonba érkezik és beköltözik húga üresen álló házába.
A levél íródik,felelevenítve a múltat,gyermekkort párhuzamosan azzal amit Bee nap mint nap megtud a rejtélyes eltűnésről.
A végkifejlet nem is lehetne izgalmasabb,Bee teljesen egyedül,védtelenül néz farkasszemet az igazsággal.
Több tucat lehetséges ember és ok bukkan fel a történetben,akinek mind-mind köze és érdeke lehetett Tess eltüntetéséhez.

A történet mentes minden hasonló történetből ismert klisétől és fordulattól,Egyedi ,rengeteg érzelemmel átitatva.

Tavaly ősszel jelent meg a szerző első könyve és máris harmincegy nyelvre fordították le ,ezt az izgalmas thrillert(?).
Lupton remekül felépítette a sztorit,egy percnyi nyugalma sincs az olvasónak.
Remélem azóta is ír,és már készülőben van a következő könyve.


A könyv kívül-belül tökéletes lett,szép a borító és a hátsó belső borítón leválasztható könyvjelzőt találunk,ami nem csak egy vaktában kitalált plusz ajándék,hanem szorosan kapcsolódik a történethez.Imádom az ilyen igényes könyveket!!


10/10

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója

Nem tudom, mire számítottam, amikor kinyitottam a könyvet, de azt sem tudtam, mire számíthatok. Most fejeztem be és csak szavak villannak fel előttem: egzaltált, mély, felszínes, zavaros... még nem döntöttem. 

Pallavicini Zita neve sokaknak ismerősen cseng, másoknak csak a családneve dereng valahonnan, a történelemkönyvekhez van köze talán? Egy őrgrófnő, akinek egyébként is, milyen gondjai lehetnek a maga bebiztosított, kékvérű, arisztokrata, lila ködös kis életében, ahol semmit sem tudnak a valóságról? Ahol mindenki főrend, aki pedig nem, az nem is számít, kivéve, ha ő is a kiválasztott kevesekhez tartozik. 

Ehhez képest egy meggyőzően nyers önvallomást kap az, aki kezébe veszi ezt a gondolatfolyamot, mert szerintem ez az és nem napló, nem regény. Önvallomás, a szerző szembesülése önmagával, egy különleges helyzetben lévő nő kalandjai az élettel. Tiszteltem a saját magával szembeni kíméletlenségéért, mindig csodálatra késztet a kérlelhetetlen őszinteség, a leplezetlen vallomás. 

Ugyanakkor bosszantott is; adott nő láthatólag nem főszereplője, inkább bábja az életnek, pedig kivételes helyzetben van születése okán. Azután meg arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha pont ez a lényeg?! Ha azt akarta Pallavicini megmutatni, hogy senkinek sem könnyű avagy mindenki a saját szintjén nyomorog?! 

Nem tudom, hogy teljes mértékben helyénvaló-e a történetek névvel való elmesélése, erről biztosan sokat tudnánk értekezni a szerzővel (szekszárdi bort innék vele egy májusi estén a teraszomon és sokat beszélgetnénk, hajnalig, azt hiszem-aki hallja, adja át) és érvelnénk pro meg kontra, az azonban bizonyos, hogy nem szokványos ez az egész. 

Azt hiszem, értem, sőt, érzem, hogy mit, mikor, miért... aki habos leányregényre és "kékvérű nők suhannak át a pikáns anekdotákon"-típusú könyvre számít, az ki se nyissa. Az valóban ABSZURD lenne.

Theresa Révay: A hársak felett az ég

Eléggé zavarba hozott Theresa Révay ezzel a regénnyel, ami tulajdonképpen jót jelent.

Nem erre számítottam, amit ez a könyv adott, nekem hiányzott belőle az előzményének, a Párizs Fehér Fényei -nek a varázsa. Viszont ha jobban belegondolok, ez a II. világháború utáni nagyon nehéz időszakban játszódik, talán csak a háború alatt volt ennél rosszabb a helyzet Európában. Hogyan is lehetne szó bármiféle varázsról, fényekről…? Sötét volt ez a korszak, tele nélkülözéssel, éhezéssel, a háborúban eltűntek után való kutatással, a veszteségekkel való szembenézéssel. Nagyrészt Németországban, a porig bombázott Berlinben játszódik a történet, de időnként Párizsba és kicsit New Yorkba is elrepít minket az írónő.

Tetszett, hogy háborús vesztes németek lelkébe, nehézségeibe is betekintést enged, amiről ritkán hallunk, olvasunk, bár manapság azért egyre többet. És nem csak a polgári lakosokéba, hanem a bűnösökébe és hozzátartozóikéba is valamennyire.

Ebben a regényben ugyan tovább követhetjük az orosz származású Xénia Fjodorovna és a német Max von Passau szerelmének alakulását, de talán egy fokkal nagyobb hangsúlyt kap az ő utódaik, a következő generáció, barátok, rokonok érzelmi élete és szövevényes kapcsolataik.

Egyszerre találtam szappanoperába illően kimódoltnak (ami számomra kissé valószerűtlen és vicces) és nagyszerűnek Révaynak azokat az ötleteit, ahogyan szereplőit összekapcsolta egymással majd egy végső fináléra összeterelte őket. És igen, nagyon romantikus volt helyenként, az én ízlésemnek már túlzottan az, de meg kell hagyni, az a fajta romantika, amitől az ember sóhajt egyet, hogy igen, talán minden nehézség ellenére mégis ezért érdemes élni, mert végül minden jóra fordul és az ember boldog lesz, vagy legalábbis megnyugszik a lelke. Mert minden borzalom ellenére az életben maradt szereplők megerősödve és tiszta lélekkel viselték a sorsukat és bátran álltak az élet további akadályai elé – igen, én időnként szeretem az ilyen magasztos gondolatokat, be kell valljam…, és ez most éppen jó pillanatban talált meg, azt hiszem.

Aztán nem hagyhatom szó nélkül Révay írói stílusát, mert ez volt az egyik, amitől még én is élvezni tudtam ezt a helyenként súlyos romantikát, ami megjelent a regényben. Nem tudok rosszat mondani róla, azt mondom, ha már romantika, akkor minimum ennyire tudjon írni az írónő. Választékos, ötletes, igényes a nyelvezete. Arról nem beszélve, hogy ennyire alaposan ismerje és hitelesen ábrázolja a történelmi hátteret, ha már mondjuk éppen történelmi jellegű romantikus műről beszélünk. És minimum ilyen jól tudja belehelyezni a szereplőit az adott korba, háttérbe.

Sokáig bizonytalan voltam az értékeléssel, mert bár több benne a romantika és kevesebb a fény, mint az előző részben, de még mindig nem tudok Theresának rosszabbat adni, mint 9 csillag.

(Néhány romantikus író számára pedig egyenesen kötelezővé tenném a műveit!)

Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság

Nyakunkon a boldogság........

Hogy ez mennyire nem kifejező cím... (Az eredeti The weird sisters)

Alig van benne igazi, nyíltan megjelenő boldogság, inkább azt vettem észre, hogy tele van szomorúsággal.

Szomorúság, mert beteg az édesanya....

Szomorúság, mert tulajdonképpen mindhárom lány problémákkal éli életét.

Szomorúság, mert tele van a testvérek közötti rivalizálással.

Szomorúság, mert mást szerettek volna, valami nem volt jó gyermekkorukban, mert, bár boldognak tűnő hangon gondolnak vissza rá, mégis a három lányól kettő "elmenekült" otthonról.

Kudarcként megélt életek..

Kudarcként, teherrel, egy új élettel kapcsolatos hazajövetel..

Kudarcként való menekülés a felelősség elől, alól.

Kudarc, mert beszélni sem mernek róla.

Kudarc, mert a közöttük lévő kapcsolatot valami megmérgezte.

Rose, a legidősebb, a 33 éves, aki a legfontosabbnak érzi magát. Talán az is, mégis kiborította fontoskodása.

Bianca -Babb-akit az elején felelősségre voltam, aztán eszembe jutott, hogy anyukám a háromgyermekes ismerőseinknél mindig a 3-t szeretgette, mondván rá jut a legkevesebb idő... - így álltam a 30 éves Biancához, s egyáltalán nem értettem meg, sőt utáltam is kicsit, de aztán pszichológiai problémaként értelmeztem a negatív cselekedeteit, amolyan "figyeljetek végre rám!"- segítségkérésként.

A 27 éves Cordéliát, azaz Cordy-t nagyon bírtam, bár azonosulni nem tudtam vele. Én soha ne lennék képes ennyire szabadon, mindenre fittyet hányva élni, vándorolni.

Az édesapa sem lett a kedvencem. Az örökös shakespeare-i beszéde és idézetei az idegeimre mentek. Annyira az angol író "betege", ennek professzora, hogy még a lányait is kedvenc szereplőiről nevezte el.

Az édesanyát igazán megkedveltem! Ő az igazi, ő az anya, vannak jó gondolatai, követendő cselekedetei. Sajnáltam őt, és drukkoltam neki.

Összességében az volt a problémám, hogy semmi különös nem történt, és messze álltak tőlem. Az E/1-ben írt regénynél soha nem tudtam, hogy ki beszél, olyan volt, mintha mindig az egyik lány mesélne. Tulajdonképpen soha nem tudtam, vajon ki meséli el ezt a történetet, de megszoktam, és figyelmen kívül hagytam.

Az események megtörténnek, a lányok hazatérnek, és bár, biztosan én is szívesen fogadnám az otthonba a gyermekeimet felnőttkorukban is, ha rám szorulnak, mindenesetre érdekesen éreztem maga, amikor konstatáltam, hogy ezzel a 3 felnőtt nővel élnek a szülők, a hazatért 2 kisebbet eltartják, legalábbis elég sok mindent fizetnek, mindenre van pénzük úgy, hogy csak az édesapa tanári (vagy esetleg professzori fizetéséből) és a nagyobbik lány esetleges keresetéből élnek.... mert ugye, a másik kettőnek nincsen sok, az édesanya pedig egy háztartásbeli daganatos beteg...

A történet nagy része sablonos volt, a nagy finálé számomra elmaradt, a kis finálé pedig nem volt elég nekem a közepesnél jobb osztályzathoz...

Halász Margit: Gyöngyhomok

"A Kétvízközt áll egy hatalmas sárgabarackfa, melynek gyökerei alatt félzsáknyi kincs van elrejtve, a lápi sellő fia ásta el oda összegyűjtött gyöngyeit - meséli estéről estére a Homokhát egyik legendáját hét gyermekének Ördög Rozál, aki maga is mesésen kalandos élettel a háta mögött ismerkedett meg szerelmével, Négyökrű Mihállyal. A hét gyermek felnő, de a 20. század Magyarországán mindegyiküknek tapasztalnia kell, bármerre fordul is a történelem kereke, boldogulásuk kulcsát - a kincset - csak a mesék világában találhatják meg. Halász Margit édes-bús - egyszerre mitizáló és mítoszromboló - történetében a Duna-Tisza köze homokján élő család generációkon átívelő, fordulatos, érzelmekkel teli legendáriumával ismerkedhetünk meg."

Halász Margit könyveit azóta szerettem volna elolvasni, mióta Lobo olyan fenségeseket írt róla. A kíváncsiságomra hallgatva, úgy döntöttem hogy nemsokára eleget is teszek eme óhajomnak, így hamarosan kezembe került a Gyöngyhomok, illetve az Éneklő folyó.

A Gyöngyhomok felnőtteknek szóló mese, mely mind nyelvezetében, mind történetében igazán különlegeset nyújt az olvasóknak. Halász Margit úgy tudja csűrni-csavarni a szavakat, hogy még a lélegzetünk is elakad. Nem létezett olyan pontja a történetnek, amit ne tudott volna még tovább fűzni az írónő. Egyszerre nyűgözött le és egyszerre fojtott meg az a sok-sok esemény kétszáztíz oldalon keresztül. Annak ellenére, hogy néhol túl van írva a történet, én mégis maximális pontszámot fogok adni, mert még ilyen egyedi nyelvezettel bíró, meglepő történettel nem találkoztam és az élmény amit nyújtott felejthetetlen volt számomra. Néhány véleményt olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy míg mások humorosnak vélték a történetet, én bizony pont az ellenkezőjét éreztem. Valóban igyekezett az írónő viccesen tálalni bizonyos helyzeteket, de én ezeken nem tudtam mosolyogni. Sőt, kifejezetten elkedvetlenedtem egy-egy fejezet végén.

"Gyenizse Katica ártatlan életének legnagyobb tragédiája az volt, hogy gyönyörűnek született. Hullámos szőkés vörös hajzuhatag keretezte hófehér arcocskáját, melyre a tavaszi napfény sárgásbarna ujja huncut pontocskákat pingált. Mintha nem lett volna elég szép szeplők nélkül is az a gyerek! Hófehér bőrén átlátszottak az erek, aki belenézett tengerkék szemébe, azt sodorta az ár."

Halász Margit regénye igazi közkincs a számunkra. És nem csak azért, mert egyedi stílussal írja meg a történeteit, hanem azért is, mert úgy képes a régi és a modern stílust ötvözni, hogy az nekünk olvasónak is szórakoztató legyen.

Egyszerűen jó ebben a történetben benne lenni.

Passuth László: A lombard kastély

Találkozásom Passuth Lászlóval a Szilvi barátnőm által indított kihívásnak köszönhető, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Nem tudom, valaha kiválasztottam-e volna ezt a könyvet olvasásra.

Csak kivételes esetekben választom élesen szét a szép-, illetve a szórakoztató irodalmat. Érzem, talán tudom mi a különbség a kettő között, de a legtöbb esetben a kettő igencsak fedi egymást. Itt most egyértelműen nagyon igényes szépirodalomról volt szó. Nem volt olyan mondata, szókapcsolata, amely ne a kifinomultságot tükrözte volna. Nem mindig volt könnyű, de mindenképpen érdemes volt elolvasnom. Értékként tekintek erre a könyvre. Ezt az írást nem 1-2 hónap alatt "dobták" össze, hosszú évek kemény tudományos munkája, az írás szeretete, szerelme érződik rajta.

Az először 1941-ben megjelent, művészettörténeti szempontból is jelentős művet nagyon érdekesen tárta elém a szerző. Az izgalmas, néhol krimibeillő részleteket nagyon ügyesen, finoman ötvözte a jelentőségteljes művészeti tudnivalókkal. Enélkül gyanítom, picit száraz is lett volna a történet, legalábbis az olyan olvasmányos regényekre kiéhezett egyedeknek, mint például nekem. Azt is értem már, hogy római barangolásunk alatt barátnőim miért rohangásztak, mint a mérgezett egér egy-egy festmény fellelése céljából. Lányok, legközelebb én is kutatok altemplomnál, főtemplomnál, mindenütt. :-)

Érdy Loránd művészettörténész nagy, belső vívódásáról szól a könyv, hogyan próbálja saját magát legyőzni, meggyőzni arról, mi a fontos, illetve fontosabb az életében. Hogy mi a fontos, az már a legelején kiderül, hiszen életét a tudománynak szentelte. De vajon egy kétes hír alapján feladhatja-e a biztosat a bizonytalanért!? A fiatal tudóst egy itáliai tanulmányútján ejtik rabul az Ambrogio de Predisnek titulált festmények, amelyeket ő általa szeretne hitelesíttetni a montemaggiói várkastély erősen szélhámos gyanús grófja. Eleve minden nagyon misztikus, minden rettentő titokzatos. A vár úrnőjében sem tud maradéktalanul megbízni, pedig ő talán még segíteni is szeretne.

Predis Leonardo da Vinci kortársa, továbbá nem mellékesen annak árnyékában is dolgozott, Érdy pedig éppen Leonardo munkásságával foglalkozik, így kapóra is jönne a "munka". Predisről nem sokat tudnak, viszont az adott körülmények miatt éppen eléggé indokolt még több információhoz jutni, nem beszélve az esetleges eredeti képekről. Vannak azonban kétségre okot adó jelek. Például a friss kézjegy, amely utólagos korrekcióra utal. A stíluseltérések, amelyek pedig különböző eredetre utalhatnak. A fiatalember teljes apátiába zuhan, maga sem tudja, merre tovább.

A mindenki által nagyra tartott professzor siet segítségére, de hogy megerősíti-e a gyanút vagy sem, amiatt bizony el kell olvasni. Tényleg érdemes, gyönyörű könyv! Amellett, hogy végig izgultam, mi lesz a történet vége, nagyon hasznos információkhoz jutottam művészettörténeti szempontból, és a kíváncsiságomat is kellően felkeltette a megemlített festmények akár eredetiben való megtekintésére.

Lombardia Észak-Olaszország közigazgatási egysége, régiója. Határai: északról Svájc, nyugaton Piemont, keleten Trentino-Alto Adige és Veneto, délen Emilia-Romagna. Közigazgatásilag kilenc megyére tagolódik, székhelye: Milánó. Nevét a germán longobárdokról kapta, akik a 6. században foglalták el. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Lombardia)

Passuth László (1900-1979)
(http://www.href.hu/x/ghin)

A lány, aki tud repülni

Aki felnőtt vegye elő gyermeki oldalát, aki gyermek annak úgyis kéznél van.

Egy fantasztikus mesét olvastam! Szerettem, mosolyogtam, sajnáltam, izgultam, ujjongtam.

Piper kései gyermekként született egy vidéki településen, ahol mindenki mindenkit ismer és egy minden lében kanál szomszéd által mindenki, tud mindenkiről mindent. Egy napon Piper különleges képességet fedez fel magán, nem árulok el sokat, hogy tud repülni. Nagyon élvezte a tudását, ami nem lehet meglepő, és lelkesen gyakorolt. Persze szülei tiltották, szégyellték lányuk eme tudását. A szülők nagyon szimpatikus karakterek voltak, főleg az apa lopta be magát a szívembe.

A település pikniket szervezett, ahol egy kis megaláztatás után főhősünket beválasztják a baseball csapatba. Ott követi el a végzetes hibát, kiderül minden és másnapra az egész világ tudja, hogy mi Piper különleges képessége. Ezek után kezd izgalmassá válni a történet, ami a végéig úgy is marad. Itt kezd el kicsit hasonlítani a történet az X-MEN filmre.

Nagyon szerettem Piper személyiségét, gondolkodás módját, kitartását. Rengeteg kedves karaktert hoz még elő az írónő és találkozhatunk egy rendkívül titokzatos figurával is.

Örülök, hogy nyitva maradt történetet. Várom a folytatás

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Az utóbbi időben egyre több krimire veszem rá magam, és ez nagyban köszönhető Lehane bácsinak is! :) Most is megkaptuk a magunkét! A szokásos Lehane-színvonalat! Nem nagyon kellett győzködni, hogy olvassam el a könyvet, szó szerint ráugrottam.

Egy vélt (később beigazolódik, hogy valós) bűncselekmény közepébe csöppenünk, ugyanis eltűnik a 4 éves Amanda, akit anyja hagyott magára, nyitott ajtó mellett, alvás közben. No comment... És még ez volt szinte a történet legfinomabb része! Az anya jellemrajza amúgy totál benne van ebben a mondatban, úgyhogy túl sok jóra, segítségre tőle nem nagyon lehet számítani, mivel egyébként is beszámíthatatlan!

A sajtó és az egész bostoni rendőrség kutat az eltűnt kislány után, de semmi nyomravezető adat nem áll rendelkezésükre. A kislány nagynénje kifejezett kérésére vonják be a nyomozásba Angie-t és Patrickot, azaz a Kenzie-Gennaro magánnyomozó párost, akik már más területen is párost alkotnak. Így még érdekesebb volt a dolog, de persze nem erre volt kiélezve a történet.

Nyilván nem egy szálon fut az esemény, úgy az izgalmas, minél jobban összekuszálják itt nekünk a dolgokat. Van itt minden, úgyhogy lehet a mozaikokat keresgélni, rakosgatni. Azt is sejtettem, hogy lesz egy jó nagy csavar a végén, nagyjából kapizsgáltam is, hogy merrefelé, de a logikám azért most sem működött száz százalékosan. :)

Az elején kicsit zavart, hogy töketlenkedtek ezek ketten. Igazából csak "pótkerékként" vonultak a két hivatalból kirendelt nyomozóval, egyébként pedig az égvilágon semmi szerepük nem volt az ügymenetben! :) Persze a szórakoztatásunkról gondoskodtak, azzal nem volt gond, de a nyomozásban betöltött szerepük egyenlő volt a nullával. Aztán a vége felé az aktivitásuk is megnőtt, és persze, hogy hozzájuk kötődött a bűntény szálainak felgöngyölítése!

A téma nagyon kemény! Nem hinném, illetve szeretném mégis nagyon hinni, hogy valaha aktualitását veszti, ám egyelőre nem ez a tendencia. Hátha egy ilyen jellegű szórakoztató irodalom is segíthet abban, hogy jobban figyeljünk ...rájuk!!!

Jó volt, jöhet a következő! :D

Paulina Éva: Határtalan szerelem

Asztalos Andrea viszonylag nyugalmas életet él anyjával Magyarországon. Szerelmese a természetnek, legfőbb vágya, hogy a Hortobágyon kutathassa az élővilágot. Az iskolában is jeleskedik dolgozataival, kutatási eredményeivel. A család nem teljes, ami a lány mindennapjaira is kihat. Nagyon hiányzik az apja, aki lezüllött, nem igazán keresi vele a kapcsolatot, ráadásként rögtön a legelején, lumpen élete miatt gyilkosság áldozatává is válik.

Anya és lánya eddig is nehéz körülmények között él, ezek után még inkább. Keresik a kiutat, folyamatosan küzdenek a depresszióval, az anyagi gondokkal. Úgy tűnik beállít a "szerencse" Tamás személyében, aki az anyát feleségül kéri Canadába. Andreának ez többszörös törést jelent, mivel eleve utálja a anyja új pasiját, másrészt esze ágában sincs itt hagyni Magyarországot. Itt van a jövője, itt van a Hortobágy, itt van minden, amihez igazán kötődik. De hát az anyjához is szoros szállal kapcsolódik, úgyhogy vele tart.

Kint kezdődnek csak az igazi problémák. Problémák az anyja kapcsolatában, a saját maga kapcsolataiban, a pénzzel, minden egyébbel. Hogy hogy oldják meg, egyáltalán meg tudják-e oldani, ahhoz nem is tudom mit javasoljak? Olvassátok el? Nem merem ezt mondani!

Nem, nem és nem! Végigkínlódtam, de mind a tíz körmöm az arcomat szántotta közben. Számomra szinte semmiféle értéket nem hordozott ez a könyv. Még szórakoztató kategóriában sem ment el nálam. Úgy érzem, az írónő saját kislányos álmodozásait egy kezdetleges formában odavetette a papírra.

A legelején történt gyilkosságot nem értettem. Eléggé nagy jelentőségű esemény volt ahhoz, hogy annyival le is legyen zárva. Engem például érdekelt volna vagy inkább ott se lett volna...

Az volt az érzésem, mintha egy általános iskola felső tagozatos nebulójának az igencsak gyengécske, talán közepes olvasónaplóját olvastam volna. Az hagyján, hogy már az első oldaltól kezdve nagyon zavart az I/3, de ez persze egyéni gond, el tudom képzelni, hogy ez senki mást nem zavar! Szóval nem ezen múlott.

Nem is szaporítom a szót, igazából nem érdemes. Rövidre zárva, nagyon nem tetszett ez a könyv!

2/10

L'art pour l'art Társulat: A Besenyő család kalandjai

Valaki vagy szereti őket vagy nem! Ez van! Köztes véleményt nem nagyon hallottam még róluk, mint ahogyan az angol humorról sem, amely azt gondolom, az ihletadója ennek a zűrös bandának! :D

Én a felsoroltak közül az utóbbihoz tartozom, tehát rajongok értük. A színházban is rendszeres és lelkes látogatójuk vagyok, úgyhogy nem voltak ismeretlenek a képregényben található történettöredékek.

Nem nagyon akarok semmit kiragadni, mert nem is nagyon lehet. Én sem egy ültő helyemben olvasom, mindennap adagolok egy kicsit, jártomban-keltemben. De egyben is simán menne, de akkor meg elvonási tüneteim lennének utána.

Aki szereti őket, azoknak nagyon ajánlom a könyvet. A rajzok is klasszak, tisztán hallottam a szereplők hangját, abszolút filmszerű élményben volt részem, megsegítve az emlékeimmel. A képek teljes mértékben visszaadják a szereplők pompás küllemét! :D

Egyébként nagyon hülyék! :D

Jó, hát azért én sem vagyok éppenséggel 100%-osan nóóóórmális!!! :D

Pallavicini Zita:Egy őrült őrgrófnő naplója

Pallavicini Zita naplója inkább egy sor ömlengés saját magáról, és az életéről.Olybá tűnt nekem mintha egy nap eszébe jutott volna az életéről ez-az és ezt mindenáron be szerette volna szuszakolni egy könyvbe.
A szerző stílusával nem volt gondom, fenntartotta az érdeklődésem és a humort sem mellőzte.

Amivel gondom volt, hogy tulajdonképpen a szerző pont azt emelte ki a miatt nyafogott amit leginkább szeretett volna elfelejteni: a múltját és a titulusát. Minden második mondatában elítéli az arisztokráciát és kikéri magának, hogy csak a címe miatt higgyék valamilyennek. Ez kissé ellentmondásosnak tűnik nekem.
Írás előtt el kellett volna döntenie, hogy a származása mellett vagy ellene kíván szólni.
Tény,hogy nem élt átlagos életet, semmilyen téren-nekem a szerelmi bonyodalmai enyhén szólva is meredekek voltak.

Olvasás közben aztán eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt egy történész rokon felállította a családfánkat és bizony talált egy grófot is az ősök között!!

Egész más szemmel tekintek ezután magamra, sőt lehet nekifogok valamilyen írásnak is, hogy életben tartsam nemesi származásom egyetlen szálát.

Sokkal szívesebben olvastam volna az arisztokrácia szokásairól, életviteléről mint arról, hogy mindenkit kifiguráz legyen az rokon vagy ismerős, és mindig utólag fogja a fejét és olyan dolgokon siránkozik amin idejében simán változtathatott volna-gondolok itt édesanyjával való kapcsolatáról.

Kiadó:Ulpius
Oldalak száma:186 oldal ( Ára:3499 forint!!!! Én a kiadó helyében azért elgondolkoznék,hogy lehet-e ennyit kérni egy ekkora terjedelmű könyvért)

Borító:kemény fedeles,védőboritóval

Tessa de Loo: Ikrek

Nagyon nehéz volt ez a könyv! Elejétől a végéig nagyon nyomasztó. De ettől még nagyon jó!

A 74 éves Anna és Lotte ikertestvérek, és sok-sok év után találkoznak össze újra egy belgiumi üdülőhelyen, Spaban. Mondhatni erőszakosan szakították el őket egymástól. Ez nyilván egy "normál" testvérpárnál is fájdalmas, de az ikerkérdés különösen kényes, szerintem még nagyobb veszteséget élnek meg.

Közben nemhogy felnőttek, idős emberek lettek, megváltozott a világ, ők maguk is. De még mennyire. Vagy még fel tudnak fedezni egymásban valami ismerőset, valamit esetleg saját magukból? Háborúk dúltak, országok választották el őket, ők mégis egymásra találnak. Véletlenül?

Lotte a háború idején családjával zsidóknak segítettek menedéket találni, Anna pedig mindvégig Németországban maradt, ami szintén téves következtetésekre adhat okot.

Van mit megbeszélniük, de talán ez a legnehezebb feladat számukra. Beszélgetniük egymással, hallgatni egymást. Megérteni meg végképp szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Vitából vitába keverednek, aztán lenyugszanak, később kezdődik minden elölről.

Egymás helyébe, sorsába kéne helyezkedniük, de hatalmas az űr kettejük között, és ezen úgy tűnik, a kávéházi, éttermi kis kiruccanásaik sem segítenek. A megbocsátás lenne a megoldás mindkettejük számára, bár maguk sem tudják, miért kéne a másiknak megbocsátania! És egyáltalán ez sikerülhet több, mint 40 év után?

Annyira szerettem mindkettejüket, úgy megmagyaráztam volna helyettük a másiknak, hogy mit miért csináltak, mi miért alakult úgy ahogy!? Hiszen kívülállóként én tökéletesen láttam, hogy egyikük sem tehetett semmiről sem! Jó emberek voltak mindketten!

A végén annyira üresnek, fásultnak éreztem magam az egész történet, annak kimenetele miatt, hogy csak bambultam ki a fejemből. Gondolkodni sem bírtam a történeten, csak egyszerűen lesújtott!

A szerző nagyon jól ír! Biztos, hogy még olvasok tőle.

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

Az a helyzet, hogy tiszta ideg voltam az elmúlt éjjel. Kell nekem ilyesfajta könyveket olvasni! Annyira felzaklatott, annyira szétcincálta az idegeimet, hogy egyszerűen alig tudtam elaludni, arról pedig egyáltalán szó sem lehetett, hogy kinézzek az ablakon a sötét hegyekre. Még csak az hiányzott volna, hogy szívbajt kapjak egy kóbor macska vagy egy éjjeli lepke által keltett apró mozgástól!

Ha eddig nem derült volna ki, bizony, mindezt egy könyv okozta, mégpedig Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő című thrillere. Tipikusan az a könyv ez, amiről már az elején tudom, hogy nem kellene kinyitni, aztán oldalról-oldalra érzem, hogy abba kellene hagynom az olvasását, mert beszippant, elsodor és felkavar. És természetesen, tönkreteszi az éjszakámat. Már megint.

Ausztrál írótól ritkán olvasok,nem is tudom, miért alakult ez így. Talán nem is adnak ki sokat az ausztrált regények közül a magyar piacra. Mindenestre nagyon furcsa volt olvasni, hogy az ausztrál fiatalok mennyivel másképpen élik a világukat, másként látnak dolgokat, mint a magyarok. Sokkal nyersebbnek, elementárisabbnak éreztem minden gondolatukat, érzésüket, tettüket. Mintha a jóléti társadalom, a “lucky country” oda vezetett volna, hogy kis problémák, kevéssé átélt élethelyzetek már nincsenek nem is lennének, mintha egy kamasz is elemi erővel élne meg mindent, ami vele történik, brutálisabban, agresszívabban. Mintha kiveszett volna a finomság a világból.

A főhős, Ketherine egy nagy tragédia után lábadozik. A húgát meggyilkolták, ő maga is még csak tizenéves és nem szűnik a lelkiismeret-furdalása, magát hibáztatja a történtekért. Az elmúlt évek az ezerszer újrajátszott “mi lett volna, ha...?” jegyében teltek számára, az összeomlott, egykori álomcsaládja romjain keresi, de nem találja önmagát. Ezért, gyógyulásképpen, lakóhelyet, iskolát, nevet és egyúttal személyiséget vált. Nem akar a nagy port felvert tragédia megbélyegzettje lenni, csak be akar simulni a tömegbe, hogy átlagos legyen és nyugodt. De a saját személyiségét nem rejtheti véka alá sokáig senki. Ő is csak egy életvidám fiatal lány (lenne), ha az élet hagyná.

Ekkor jön a képbe az újdonsült barátnő, a kiszámíthatatlan és gyönyörű Alice. A lány, aki gyönyörű, aki delejes hatással van férfiakra és nőkre egyaránt, az akarnok, a zsarnok Alice, a veszélyes Alice... Az események olyan sorozata indul el az ő megjelenésével, amire az olvasó a legkevésbé sem számít, csak azt érzi, hogy valami vészjósló történik, valami felé sodor a könyv és nem lehet letenni.

A felétől már félve olvastam, csak az ujjaim közül kikukucskálva, amolyan “látom is meg nem is”-módon, hátha kivonom magam a hatása alól, de képtelen voltam rá. És amikor azt hittem, hogy itt a vég, ez az a bizonyos csavar, na, akkor csavart az írónő rajta még egyet, én pedig csak ültem a könyvvel a kezemben és nem akartam elhinni. Vegytiszta gonoszság.

Rebecca James, jöttél, felkavartál és letaglóztál. Gratulálok!

Rachel Gibson: Jane vékony jégen táncol

"A kissé önbizalom-hiányos Jane Alcott a nagyvárosi szinglik táborát gyarapítja. Kissé belefáradt már a vakrandikba az olyan férfiakkal, akik heverőt tartanak a furgonjuk hátuljában. Jane kettős életet él: nappal a belevaló Seattle Chinooks hokicsapatáról, elsősorban hírhedt kapusukról, Luc Martineau-ról tudósít, éjszaka ír: álnéven Cicamaca botrányos kalandjait szövi és indítja be minden férfiolvasó fantáziáját. Amióta az eszét tudja, Luc megszállottan dolgozik a sikerért. Még csak az kéne, hogy egy éles nyelvű, tenyérbe mászó újságírónő vájkálni kezdjen a múltjában és feldúlja az életét! De amint a szürke kis nő lecseréli fekete ruháit egy lélegzetelállító vörös estélyire, Luc rájön, hogy Jane-ben több rejlik, mint az első látásra gondolta. Lehet, hogy itt az ideje kockáztatni. Lehet, hogy itt az ideje, hogy kiderüljön."

Azok, akik rendszeresen olvassák a bejegyzéseimet tisztában vannak vele, hogy mindig is szerettem a romantikus könyveket. Hogy miért? Olyasfajta varázslat lengi át a történeteket, amik kicsit elrugaszkodnak a valóságtól és a női lelkem imádja, ha egy könyvnek happy end a vége. Rachel Gibson regényét már azóta kinéztem magamnak, mióta az előző kötetről annyi jó olvastam. Most adott volt a lehetőség, hogy egyet én is kezembe vehessek. Megbántam? Nem. Élveztem? Annyira nem, de mégis volt valami ami arra késztetett, hogy végigolvassam.

A történet egyértelműen hasonlít Suzan Elizabeth Phillips könyveire. A téma ugyanaz, a karakterek ugyanazok, amivel még nem is lett volna bajom, ha valóban jól ki lett volna dolgozva a történet. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól az olvasása közben, mert akkor hazudnék. De nem nevettem annyit, nem izgultam. hogy vajon mi lesz a vége, és a karakterek sem voltak érdekfeszítőek. Tele van klisékkel. Az eleje nagyon jól indult, ezt be kell ismernem. Ahogyan Jane és Luc élcelődtek egymással akkor szórakoztatóak voltak. Ám amikor szembetalálkoztam egy olyan szexjelenettel, amitől még az ágy is vörös lett amin feküdtem, akkor egy pillanatra felötlött bennem, hogy abbahagyom. Nem mintha zavarna egy-egy ágyjelenet, de ebben a kötetben ezt egy kicsit erősnek éreztem.

Viszont az írónő stílusa elkapta a figyelmemet. Pörgős, gördülékeny és olvasmányos. Roppant fantáziadús, azt el kell ismernem, főleg az ágyjelenetnél amibe igencsak belepirultam. De hiába a remek stílus, ha a történet meg rövid. Az a kétszázhatvannégy oldal viszonylag kevés volt, túl hirtelen lett vége. Egy kis csavar itt vagy ott azért még jöhetett volna.

A bejegyzésem ellenére mégis azt gondolom, hogy számos hölgynek lesz az egyik kedvenc könyve. Rachel Gibson jól ír, de nem mondom hogy szaladni fogok, hogy a következő regénye is meg legyen.

Kate Furnivall:A fehér gyöngy

A szerzőtől eddig két könyvét olvastam,de csak az egyik tetszett igazán.Az Orosz szerető után a Lydia titka csalódás volt,mert nem történt benne semmi.Főleg annak fényében,hogy az Orosz szerető folytatása volt...a Szentpétervár ékköve szintén a sorozat része de erre meg már végképp nem voltam kíváncsi.

A Vörös Sál a polcomon van de még nem olvastam.

És most a kiadó előrukkolt egy újabb könyvével,bevallom már a borító is levett a lábamról,jó ránézni,megfogni.A fülszöveg pedig végképp a vásárlás felé terelt,és nem bántam meg!

Kalandregényt utoljára kamaszkoromban olvastam ,bevallom ez a műfaj eléggé elkerült engem,vagyis inkább én a műfajt.Hogy miért alakult így azt nem tudom.A könyvet olvasva pedig ez a fogalom ugrott be ,vagyis,hogy ez egy izgalmasan megírt kalandregény,ráadásul női főszereplővel.

Connie egy gazdag gumiültetvényes felesége Malajziában.Az angol nő mindent feladott férjéért,ám házasságuk egyre inkább kiürül,közben Connie egyre több titkot őrizget férje Nigel előtt.

Teteszett,hogy volt időm belakni Malajziát megismerkedni a gumiültetvényekkel, a munkával,szinte gyökeret eresztettem a gumifákkal együtt,hogy aztán ugyan olyan fájón hagyjam el a gyönyörű birtokot mint ahogy Nigel is ,akinek ez a birtok volt az egész élete. Bár Connie megrémült a közelgő háborútól,mégis múltja lezárásának lehetőségeként éli meg a menekülést.

Connie nászajándéka hasznosnak bizonyul,hiszen hajón tudnak csak elmenekülni,terveik szerint Szingapúrig.

Még egy különlegessége a könyvnek,hogy bár már elég sok olyan könyvet olvastam aminek az I. vagy II. világháború is szerves részét képezi,mégis újat nem igazán tudnak már írni a szerzők ami a túlélést illet ,itt viszont hajóval menekülnek a Fehér gyönggyel (Jack Sparrow a Fekete gyöngy-öt mint nevet már lefoglalta :-) )

A fedélzeten a háromtagú családon kívül még négy ember utazik,van akik barátok és van akit csak kényszerből voltak kénytelenek a hajóra invitálni.

Fülledt,izgalmas,teli titkokkal,kalózokkal a történet ,egy percig sem lehet unatkozni.

Tetszett,hogy a karaktereket nem változtatta meg a háború közelsége,senki sem lett jobb ember,vagy empatikusabb,mindenki a saját bőrét igyekezett menteni bármi áron.

Természetesen ahogy halad a történet kiderül,hogy kit milyen cél mozgat,kinek mi a bűne,mi előle menekül....

A Fehér Lady-vagyis Connie remek karakter,nagyon drukkoltam neki,hogy minden szituációban helyt tudjon állni.

Mindenből csak épp annyit kapunk-legyen az a táj, a hajózási ismeretek,bennszülöttek,japánok,háború-hogy teljesen bele tudjuk képzelni a történetebe,egy felesleges szó sincs a könyvben.

A könyv olyan mint egy szerencsétlen figura akit kiraknak a dzsungelbe,hogy aztán ott botladozzon,rögtön beleessen az első csapdába,megmarja egy kígyó,elkapja a maláriát,és ha ez még nem elég akkor találkozik egy kannibállal is.

Megbocsátottam a szerzőnek és újra a kegyeimbe férkőzött.