Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Mivel Az időutazó felesége nagy kedvencem, ezt a könyvet is nagy várakozással vettem a kezembe. Nem volt ugyanaz a maradéktalan élmény, mint az előbb említett kötetnél, de itt is hozta a formáját az írónő.

Arról persze nem tehet a szerző, hogy engem ettől a témától a hideg ráz, ráadásul a lélekvándorlásban nem is hiszek, sőt...

A hátborzongatás ellenére, alig bírtam elszakadni a Vautravers-házból. Mellesleg a könyvtől is, magához láncolt, faltam a sorokat. Sokszor 3-4 sorral lejjebb jártam már, mire az előző mondatokat értelmeztem, felfogtam.

Julia és Valentina egy bájos ikerpár. Amerikában élnek szüleikkel, látszólag nagy összhangban. Mint általában az ikrekről hallani, olvasni lehet, ők is rendkívül kötődnek a másikhoz, egymás nélkül nem nagyon tudnak elképzelni semmi tevékenységet. De ez csak a látszat... Persze ennél azért az "ikerkérdés" sokkal összetettebb, bonyolultabb dolog, gondolom, tudom. Ez azért a későbbiekben nyilvánvalóvá is válik.

Nagynénjük halálával örökölnek egy londoni lakást, a Highgate temető szomszédságában. Rokonuk feltételekhez köti az örökség birtokbavételét. Félve bár, de nagy izgalmakkal, elvárásokkal érkeznek meg a ködös Albionba. Kikerülve a szülői háttér biztonságából, sok-sok ellentét, komoly problémák merülnek fel a két lány között. És akkor még nem beszéltünk a lakásban lakozó különös "világról". De nem is fogok róla említést tenni, mert innentől már erős spoiler lenne! :-)

Különös kapcsolat jön létre köztük és a házban lakó két fiatalemberrel. Nagy kedvencem volt Martin, a kényszerbeteg figura. Összeszorított kézzel drukkoltam neki, hogy sikerüljön a dolgokat helyrehozni.

A könyv háromnegyedéig a maximum 5-ös pontszám volt a nyerő, azonban az utolsó negyednél ez leapadt. Jó nagy fordulatokat tartogatott a végére az írónő, gyakorlatilag a lényeg ide sűrűsödött, viszont egyszerűen nem fogtam fel a miérteket. Nem győzött meg róla, illetve meg sem próbált meggyőzni, hogy miért úgy történtek a dolgok, ahogy! A gyermek-szülő, férj-feleség kapcsolatba ezek a dolgok nálam még egy kőkemény sci-fi-nél sem férnek bele. Haragudtam Robertre, Elspeth-re. Nagyon! A meghozott döntésük rettentő önző, szeretet nélküli volt. Valentinát nagyrészt sajnáltam, de azért neki sem tudtam megbocsájtani. Űr maradt bennem, szomorúság. Nyomaszt a sok-sok kérdés, a könyv folyamatosan foglalkoztatja a gondolataimat.

Érdekességként mindenképpen megemlíteném, hogy a Highgate temető létező hely. Mi több, a szerzőnő hosszú ideig dolgozott ott idegenvezetőként, úgyhogy meglehetősen kompetens a témában.

Bartis Attila: A kékő pára

Bartis Attila A nyugalom című kötete anno (nem olyan régen) annyira lenyűgözött, hogy kíváncsian vettem kezembe az író A kéklő pára című novelláskötetét.

Ha arra gondoltam volna, hogy a Nyugalom olvasásához is csend és mozdulatlanság (=azaz nyugalom) kellett, akkor lehet, hogy el sem kezdem, és át sem futom ezt a kötetet, mert éppen ez hiányzik az életemből.
[Jöttem, láttam, elolvastam, most ennyi időm volt rá....., és ez kevés volt, de most nem vagyok megfelelő hangulatban az újraolvasáshoz.]

Bartis jól ír, általában nekem tetszően ír, de nem könnyű olvasni amiket ír:
Néhány iszonyatosan, nagyon jó volt, néhány viszont nem. Itt nem Bartist hibáztatom, egész egyszerűen nem értettem meg a történetet, vagy nem tetszett a történet maga, az alapja.
Történhetett volna akár a nagyszüleimmel, vagy más itteni falusi emberekkel, de eddig nem hallottam ilyenről, és olykor szegényes képzeletem miatt nem is tudtam befogadni a nem tetszőket.

Amitől hanyatt estem, mert nagyon-nagyon igen (igen, mert szerettem a szereplőt; igen, mert értettem; igen, mert ott voltam a történetben; igen, mert velük éltem, szagoltam, tévét néztem, verset írtam, majdnem sírtam..)
– Bohumil
– Onedin
– Károly
– Dr. Umba
– Valentin

A többi megjelent művet is keresem, mert ez a vélemény egyáltalán nem vonja le az értékét az író munkásságának.

Vámos Miklós: Apák könyve

Érdekes, hogy ezt a könyvet először egy angol barátom ajánlotta figyelmembe, azzal, hogy ő nem tudta letenni, egy ültő helyében olvasta végig. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mi lehet az a magyar írótól, magyar emberekről, magyar történelemről szóló könyv, ami ilyen hatással van egy külföldire.

12 generáció élete. Egy zsidó család első szülött fiainak és azok családjainak története, mely az 1700-as években kezdődik és napjainkban ér véget.
Az apák/fiúk rendelkeznek egy speciális képességgel, a múltba - és olykor a jövőbe látás képességével.
Van egy könyvük, az apák könyve,egy napló, amibe az első kezdi el írni a gondolatait, érzéseit, tapasztalatait, és ez a könyv jár kézről kézre, mindig az első szülött fiút illeti. És ők is írják bele rendesen a saját történetüket. Már 3 kötetes az Apák könyve, amikor a koncentrációs tábort megjárt tizedik fiú - nem akarván emlékezni a múltra - elégeti. Az utolsó fiú, a tizenkettedik a sorban, aki már napjainkban él, nagy kutatómunkával próbál valamicskét megtudni a családja történetéről, sajnos kevés sikerrel.
A család élete szorosan összefonódik a magyar történelemmel és politikával, sikereik és kudarcaik megelevenednek a lapokon (és az írás nyelvezete is igazodik a korhoz, tehát folyamatosan fiatalodik). Szinte az összes fiú élete tragikus véget ér, de fiaikban és azok fiaiban folyamatosan tovább élnek. 

Nagyon szép gondolat és megható családregény. Elolvasása után talán mi is kedvet kapunk saját családfánk kutatásához, de legalábbis arról szóló történetek meghallgatásához.

Kiadó: Ab Ovo
Kiadás éve: 2000
Oldalak száma: 448

Kate Furnivall:Lydia titka

Nagy reményeket fűztem az Orosz szerető folytatásához.Sajnos csalódnom kellett.Valahogy úgy éreztem Furnivall az első rész sikerén felbuzdulva írta meg a második részt anélkül,hogy konkrét elképzelése lett volna a történetről.

Az első rész azzal ért véget,hogy Lydia féltestvérével és nagydarab kozák testőrével elhagyja Kínát és Csang An Lo-t ,hogy megkeresse halottnak hitt apját aki Oroszországban egy munkatáborban sínylődik tizenkét éve.

Bár a könyv azt ígéri,hogy ez a rész önállóan is olvasható,szerintem mindenképpen ismernünk kell az előzményeket,és a szereplőket. Ugyanakkor nekem sok unalmas rész volt,ahol szóról szóra idéznek az első részből.

1929. hideg tél tombol Oroszországban,Lydia kevés pénzzel,kevés kapcsolattal áll Moszkva kellős közepén.A napjaik egyformán telnek,éheznek,fáznak miközben megpróbálják megtalálni apjukat.Lydia,Alekszej,és Popov hármasához csatlakozik Elena is akit a vonaton ismernek meg.Alkeszej pedig szerelembe esik Antoniával a gyönyörű szomorú nővel,aki egy orosz nagykutya felesége....

Mindennek ára van,és mindhárman bármit megadnának azért,hogy kimenekítsék Lydia apját a munkatáborból.Miközben ezen munkálkodnak nem is sejtik,hogy Csang An Lo útnak indul Moszkva felé...

Lydia szimpatikus karaktere,természete kissé megkopott .Sokkal gyámoltalanabb Lydiát kaptunk most. Szerelmüket unalmasnak , felszínesnek éreztem,egyre azon tanakodva,hogy a testiségen kívül mi más tartja össze még őket?

A szerző az utolsó húsz oldalra hagyta az izgalmat,bár nekem nagyon kiszámítható volt az összes karakter,esemény alakulása.A könyv az utolsó részig unalmas,monoton és egyhangú volt rengeteg frázissal az előző részből.

A borító kétségkívül mutatós,szép bár fogalmam sincs kit ábrázol,ugyanis Lydia hosszú,lángvörös hajú lány,kalapot pedig egy mondat erejéig sem viselt.

A fülszöveg túlzóan sokat ígér mind izgalomból mind cselekményből.A hideg Orosz tél alapos megismerésén kívül nem gazdagodtam semmivel.

Remélem a Vörös sál már jobban fog tetszeni.

10/7

Douglas Coupland:Barátnő kómában

A végzet felé haladunk .A jövő még nem létezik.A sors a lúzereké."

Jared 1979 Januárjában tizenévesen meghal...Ő meséli el barátai -Richard,Pam,Wendy,Linus,Hamilton,és Karen életét.

Érdekes ,fura hangvételű történet,kis fantasy beütéssel.

Karen és Richard tizenhét évesek,életük első szeretkezése után Karen pár szem válium és kis alkohol után kómába esik...előtte még zavaros beszélgetésükkor egy levelet ad Richardnak...Karennek látomásai vannak egy sivár,sötét,és hideg világról ahol mindenki halott...

Karen kómája túl hosszú, túl értelmetlen...barátai szép lassan felnőnek,próbálnak értelmet találni az életben,szerencsét próbálva útnak indulnak,hogy aztán ugyanott találkozzanak újra-Karen ágyánál.

Richardnak elég sokk Karen kómája-amire az orvosok sem találnak magyarázatot-de mikor közlik ,hogy Karen terhes Richard végleg elveszti a talajt a lába alól...

Mindannyiuknak megvan a saját démonja a drog,vagy az alkohol.

"Miért tűnik az élet olyan hosszúnak és rövidnek egyszerre?"

Karen tizenhét év,tíz hónap,és tizenhét nap kóma után felébred...elkezdődik az élete..még emlékszik az utolsó házi feladatára,arra hogy tizenhét éves...

Karen gyorsan alkalmazkodik a világhoz,újságok,tévék ostromolják.Lányára ugyan idegenként tekint de Richard iránt érzett szerelme változatlan.Barátait olyannak látja amilyenek...egyikük sem találja a helyét,egyikük sem boldog.

Aztán Jared a halott barát újra megjelenik az életükben,és vele együtt eljön a világvége is.....

"...A jövő nem jó hely.Sötét és könyörtelen,s minden értelmetlenné vált benne."

Szürreális,érdekes,és izgalmas könyv az életről,annak értelméről, a boldogság keresésről.Nekem már maga a kóma köré épült sztori is elég lett volna,de így még egyedibb lett.Egy kis idő kellett mire átálltam a furcsa hangvételre és stílusra,de nagyon illet a történethez.Akinek tetszett az Öngyilkos szüzek-hangvétele,stílusa,története ,ezt a könyvet is igazi csemegének fogja tartani.

A furcsa borító,és cím ne tartson vissza senkit.Élvezettel olvastam minden egyes sort bár alapvetően távol áll tőlem ez e világvége hangulat az összes kellékkel együtt,ez most nagyon jóra sikerült.

Lily Prior: Nektár : a csábítás regénye

Huhhh! Amikor elkezdtem olvasni, nem nagyon tudtam hova tenni ezt a könyvet a gondolataimban. Még most is rágom, emésztem. Az elején azt hittem, hogy valami rossz vicc és egy alja pornóvonalat sikerült megfognom. De szerencsére nem! :-) Bár a fülledt erotika mindvégig jellemző a könyvre.

Ramona az én szememben egy rém trampli, igénytelen, a nőiességtől igen távol álló nőszemély. Az őt körülvevő férfinép véleménye ettől a véleménytől gyökeresen eltér. Mellesleg Ramóna albínó is. Ezt a környezete a rontó átok, bűbáj jelének tekinti. Mint ahogyan az általa kibocsájtott illatanyagot is. Mert hogy Ramona illatozik, nem is akárhogyan.

"Nápoly sohasem érzett ahhoz foghatót. Az orr gazdája majd elolvadt a gyönyörtől, lehunyta szemét, és csodálatos álmot látott: háremek varázsát, gyönyörök végeláthatatlan árját sejtette az illat, alighogy beszippantották."

Ramona mindent meg is tesz, hogy ezt a tulajdonságát, "ajándékát" a leghatásosabb módon kamatoztassa. A csürheként követő férfisereg szemén fátyol, az asszonyok kezében seprű, illetve mindenféle kézzelfogható dolog, amivel üldözni lehet a boszorkányt.

Fő-fő álmai között szerepel, hogy híres operaénekes lesz. Persze hangja, esze egy szál sem!

Házasságait is érdekből köti, továbbra is ámulatba ejtve minden hímet. Amikor az egész falut sújtja már a rontás, az asszonyok egyesült erővel elüldözik. Újdonsült férjével elindul szerencsét próbálni a nagyvárosba, mondván beteljesíti világmegváltó álmait. Az illat persze követi őt lépten-nyomon.

A történet vége felé egy nagy sorsfordító esemény következtében elveszíti a varázslatos illatot. Csak az elhízott, tespedt, lusta nő szaga árasztja őt el. Csodálkozik, hogy már (szó szerint) a kutya sem fordul meg utána. Nagy szerencséjére legújabb férjének korábban a legtöbb érzékszerve elveszítette működőképességét, így a szaglása is. Csak az emlékeiből merítkezik. Azokban pedig Ramona illatozó rózsabimbó, ezáltal csodás nő!

Persze tartogat a vége még meglepetéseket, de többet semmiképp nem szeretnék elárulni! :-)

Mintha csak egy korabeli kosztümös színházi paródiát láttam volna. Összességében nagyon jól mulattam, érdekes felfogású könyv, szerettem!

Lawrence Block: A betörő, aki portyára indult

Hallottam már a Bernie-féle őrületről, de nem igazán tudtam, mit, illetve kit is takar ez a történetsorozat!? Ideje volt megismerkednem vele.

Bernie Rhodenbarr egy kis antikváriumot üzemeltet, mellesleg pedig a vésztartalékait halmozza betörésekből az otthon kialakított rejtekhelyén. Hülyén hangzik, ha azt írom, hogy Bernie egy tisztességes bűnöző??? Érzem, hogy igen, de mégis ez visz a jellemzéséhez a legközelebb. :-)

!!!SPOILER!!!
Véletlenszerű portyázása alatt kiszemeli egy fiatal nő lakását. Már indulna haza a szajréval, amikor hallja, hogy hazaérkezik a nő. Ráadásul nem egyedül, hanem egy férfipartnerrel. Az ágy alatt rejtőzve hallgatja végig, ahogy a randidroggal elkábított nőt megerőszakolják, majd újból kirabolják. Mert ugye előtte ezt már Bernie is megtette, csak "tisztességesen". Amikor távozik a kettes számú elkövető, Bernie megsajnálja a nőt, aki ájultan fekszik az ágyon. Rendet tesz a lakásban, visszateszi az előzőleg általa eltulajdonított értéktárgyakat.

!!!SPOILER VÉGE!!!

Na innen kezd érdekessé válni a történet. Ettől fogva lehetetlen, hihetetlen módon minden összefügg mindennel. Szinte már az utcára nem tud úgy kilépni, hogy a véletlennek tűnő események ne követnék egymást percről-percre. Bernie pedig igen hamar és logikusan rakja össze a kirakós darabkáit.

Kebelbarátnőjével, Carolynnal, a leszbikus Pudliművek (kutyafürösztő) tulajdonosával próbálnak rájönni a rejtéllyel tűzdelt történésekre. Egymáshoz közel lévő üzleteikből ugranak át egy-egy kávéra, szendvicsre, hogy megtárgyalják legújabb információik jelentőségét.

Nagyon élveztem majdnem a háromnegyedéig. Könnyed, jó humorú könyv. Még az sem aggasztott, hogy az életszerűségtől igen távol áll. De miért is állt volna közel? Épp ez a lényege!

A végén már a sok szövevénybe belegabalyodtam, eltévedtem, elvesztem. Már fogalmam sem volt, ki kicsoda. Kissé sokra sikeredett a szereplők száma. Csak ugráltam át kergén a sorokat, hogy mihamarabb a végére érjek.

Egyik szemem sír, a másik nevet, mivel a betörőt, mint olyat, próbálja a könyv szimpatikus, szeretni való fazonként beállítani. És be kell vallanom, sikerül is neki. Pedig rettegek, irtózom, gyűlölöm ezt az életmódot. Csak adja Isten, hogy soha ne legyen velük semmilyen "kapcsolatom"!!! De azért Bernie-t igazán megkedveltem! :-)

Astrid Lindgren: Oroszlánszívű testvérek

Hogy hol van Nangija? Már az elején megtudjuk: valahol a csillagokon túl......
Ott ahol az Oroszlánszívű testvérek, Károly és Jonatán élnek a haláluk után.

Hogy ne vágjak a közepébe: egy fiú testvérpár egyik tagja, Kalle haldoklik. Véletlenül tudja meg betegsége tényét, szenved, fekszik, köhög a nap minden percében. A testvére, a szép, csinos, fess Jonatán tartja benne a lelket, ő mesél öccsének Nangijáról, hogy ne aggódjon, mert a halál után gyönyörű környezetbe, az édes életbe fog csöppenni, ahol a későbbiekben úgyis találkozni fognak.
Valami véletlen folytán felcserélődik Nangijába való érkezésük sorrendje, de mint minden mesében itt is be kell következnie a jónak, az örömnek. Találkozásuk után, "minden jó, ha a vége jó" is lehetne, olvashatnánk a gyönyörű életükről, a mesebeli találkozásokról, állatokról, képzeletben csodás tájakra utazhatnánk, ha......

Egy másik verziót olvashatunk. A megérkezés, a fiúk egymásra találása a "Paradicsomban" megtörténik, de az ígért élet, (hogy minden rendben lesz, a mesék szépek lesznek az élet pedig könnyű és egyszerű) még várat magára.
A két völgy egyike egy gonosz ember Tengil keze és emberei közé kerül, pusztulnak az emberek. Jonatán vállalja magára a feladatot, hogy a helyzetet és a kedves embereket megpróbálja megmenteni.

Egy fantasy-t olvastam gyermekkoromban, egy fantasztikus mesét olvastam felnőttként. Akkor a mese varázsolt el, most az összetartozás, az önzetlenség. A feltétlen szeretet, a segítségnyújtás. A fiúk közötti hatalmas testvéri szeretet a történet egészén végighúzódik. Elvarázsolt a képzelet világának sokrétűsége, hogy merjünk álmodozni!

A mese tartalmazza mindazon elemeket, amelyekre szüksége van: izgalom harcosokkal, katonákkal, lovakkal, árulóval, szeretettel. Megtalálható benne a gyöngédség, a lágyság a testvéri összetartozásban, Zsófia és a galambok személyében, Mátyás segítőkészségében.

Oroszlánszívű Jonatán jelleme, viselkedése egy példát állíthat a gyermek elé. Ő az aki még az ellenség emberét is megmenti, mert állítja, hogy "vannak dolgok, amiket meg kell tenni, különben nem ember az ember, hanem csak egy rakás lekvár."
...és, hogy hol is található Nangilima, és hogyan jutnak el ebbe az országba a fiúk? ... A titok megfejtése a könyvben található.

Astrid Lindgren nem csak Harisnyás Pippi írójaként alkotott maradandót, hanem az Oroszlánszívű testvérek megszemélyesítésével is. Hiteles, csodaszép.

Dennis Lehane: Megszentelt életek

Bár ez a kötet a harmadik része egy sorozatnak, simán megállta a helyét önálló történetként is. Ahol utalások voltak az előző részekre, ott kellő információt adott a szerző ahhoz, hogy elhelyezzem az eseményt időben és térben.

Angela Gennaro és Patrick Kenzie bostoni magánnyomozók tetemes jutalék fejében felkérést kapnak egy dúsgazdag üzletembertől, hogy találják meg a lányát, Desiree-t. A lányért látszólag komolyan aggódnak, hiszen anyja nemrégiben halt meg balesetben, apjának pedig betegsége miatt hetei vannak hátra. Akár ezek megalapozott indoknak is tűnhetnének egy jó kis depresszióra vagy a magány utáni vágyakozásra...

Bostontól egészen Floridáig jutnak el a nyomozás során, és fokozatosan válik egyre nyilvánvalóbbá a számukra, hogy semmi és senki nem az, aminek látszik.

A két magánnyomozót kezdettől a szívébe zárja az ember. Talán ők az egyedüliek a történetben, akik nem rejtegetnek titkokat. De talán kettőjük kapcsolata is rejtegethet még meglepetéseket...

"Nagy részben Angie-nél kezdődtem, és teljes egészében nála értem véget."

Olvastam már több könyvet is a szerzőtől, de a Titokzatos folyó mellett ez tetszett a legjobban. Fergeteges humorral és fifikával megírt könyv. Az egész sztori pörög, izgalomban nincs hiány, a fordulatok pedig nagyon frappánsak. Majdnem az utolsó oldalakig rejtve maradt előttem a sztori végkimenetele, így addig rágtam a körmöm és a sok-sok szotyit!

Tetszett a könyv! Nagyon kevés krimit olvasok, és ilyenkor mindig megerősödik bennem, hogy fokoznom kell a mennyiséget. Különösen és nyilvánvalóan a jó krimikre gondolok.

A kötet előző részei: Sötétség, fogd meg a kezem és Egy pohárral a háború előtt (mindenképp beszerzem őket, már csak azért is, hátha Bubbáról többet megtudok... )

Spiró György: Tavaszi Tárlat

Örülök, hogy ismét azt tudom mondani a kételkedőknek egy kortárs magyar regényről, hogy nagyszerű és hogy ezért érdemes kortárs magyart olvasni.

Nem is lehetne aktuálisabb időpontban írni erről a könyvről, mint az '56-os forradalom évfordulójának környékén. Ez a történet ugyanis azokról a napokról szól.
Nem olvastam még Spiró Györgytől semmit ez előtt, de ezek után biztosan fogok. Nagyon klassz már eleve az ötlet, amelyből kibontakozik ez a történet, mely arra hivatott, hogy elmondhassa a véleményét az eseményekkel kapcsolatban, az álláspontját és tapasztalatait azokról az időkről. Az írói tehetsége előtt pedig le a kalappal. Tetszett, hogy a stílusban nem találtam olyan elemet, ami arra emlékeztetett volna, hogy ez a könyv nem akkor íródott, hanem napjainkban. Tetszett a feszes történet, a profi szerkezet, a zseniális lezárás.

Az egész onnan indul, hogy hősünk, ahogyan az író is folyamatosan nevezi a főszereplőt, 1956. október 18-án aranyérműtét céljából bevonul a Rókus Kórházba, ahol el is végzik rajta az operációt, sőt a tetejébe összeszed egy tüdőgyulladást is, így csak november 8-án engedik haza. Közvetlen köze a forradalmi eseményekhez tehát nincs: nem tüntetett, nem lőtt, nem csinált semmi kompromittálót ezekben a napokban.

Egy gyárban dolgozik mérnökként a Tervosztályon. Becsületes kommunista ráadásul. Felszólal üléseken, javaslatokat tesz a termelésre vonatkozóan. Egyébként kispolgári zsidó családból származik. Egy napon, a forradalom után meglátja a nevét egy, az állam ellen szervezkedő, lefülelt bűnszövetség névsorában...

És ekkor jön a se köpés, se nyelés. A nagy pofon. A lelki vívódás. Hogy a kurva anyjukat. Engem, a bombabiztos alibivel rendelkező becsületes kommunistát.... Miért????
Szaladgálás fűhöz-fához segítségért, helyreigazításért. Rosszullét, őrület.

*kisSPOILER* Aztán egy apró, el sem mondott, semmi kis eseménnyel a dolgok megoldódnak. Mert ez éppolyan lényegtelen, mint az, hogy miért, hogyan történt ez az egész. Mert nem számít semmi. Nem számít az igazság. Nem számít, hogy ki vagy. Hogy velük vagy-e vagy ellenük. Csak a félelem számít. (Olvastam az Arbat gyermekeit - ott nagyon szépen ki van fejtve Sztálin által, hogy a leghűségesebbeket is cserélgetni kell időnként, akár a legjobb haverokat is, hogy senki ne érezze magát biztonságban. Hát ezt a licenszet nagyon jól sikerült átvenni tőlük.)

A történet lezárása pedig zseniális, a gyenge, gyáva, önző, "nincs itt semmi baj, ha az én seggem nincs veszélyben" c. tipikus emberi hozzáállás. *SPOILERvége * Mert élni kell. Mert ilyenek vagyunk, ilyenek voltunk.

Remekül kitalált, összerakott, megszerkesztett történet. Ütős sztori. Csak ajánlani tudom.

Johanna Adorján: Exkluzív szerelem

"A nagyszüleim 1991. október 13-án ölték meg magukat. Éppen vasárnap volt."

Exkluzív szerelem
Vera és Pista. Zsidó származású értelmiségi magyarok. Pista átélte a koncentrációs tábor borzalmait, Vera nem. Ezekről az iszonyatokról természetesen nem tudtam meg semmit, mert a takargatnivaló témák közé tartozik.
Johanna Adorján az unoka. Kis rész zsidó vér csörgedezik benne. A vallását nem gyakorló nő a zsidók társaságában, Izraelben érzi magát otthon, így nagyszülei halála után egyszer csak nyomozásba kezd. Kutat, beszélget, nyomoz, kombinál: az olvasó számára lejegyzi ezeket a mondatokat, így összeáll a kép.

Vera és Pista.
Az ő egy napjukat, a nevezetes 1991. október 13-át végigéljük velük. Miközben tudjuk, mi fog történni, arra vagyunk kíváncsiak, hogy fog megtörténni? Miért kell megtörténnie? Hogyan tudják végigcsinálni, végigélni ezt a napot? Ennyire szerették volna egymást? Hihetetlen számomra ez a tett, ez a nő. Én meg merném tenni? Te meg mernéd tenni? Olyat már hallottam, hogy meghalt egy idős néni nappal, és a férje a bácsi utánahalt: megszakadt a szíve fájdalmában. De öngyilkosnak lenni, mert a másik beteg, és haljunk meg együtt- ez érdekes, furcsa, hihetetlen, borzalmas.

Miközben kis epizódonként kapunk egy-egy kis töredéket a napból, úgy ismerjük meg a házaspár életét. Életüket: röviden, összefoglalva. Néha olyan érzésem volt, mintha felsorolásként olvasnám életük mozzanatait. Sallangmentesen, olyan emberek össze-vissza mondataival, akik kapcsolatban álltak velük, de számomra semmit nem jelentenek sem ők, sem pedig a mondandójuk. Nem tetszett ezen részek irodalmisága, nem tetszett sok helyen a történet összeillesztése. Én csak a történetet olvastam volna kicsit más szerkesztéssel, adattal, történelemmel. (épp ezért a 4-es)

Nekem egy volt a lényeg: Vera és Pista 1991. október 13-án ölte meg magát. Éppen vasárnap volt.
Volt egy kutyájuk is. Mici.

"Hogyan érzi magát két ember élete utolsó napján? Eszükbe jut-e minden egyes mozdulatról, hogy az utolsó? Utoljára a kertben, az utolsó pohár tej, az utolsó fogmosás? Vagy ezen a napon mr túl van az ember az ilyesfajta gondolatokon? Az előtte eltelt hetek, hónapok során búcsút mondott már lélekben mindazon dolgoknak, amelyekből az élet áll, legyenek azok jók vagy rosszak, és megtilt magának minden gondolatot, ami a végre vonatkozik, csak él tovább ugyanúgy, mint addig, míg el nem jön az óra, amely tervei szerint halála órája lesz? Milyenek voltak a nagyszülei a haláluk napján?, tettem föl magamnak gyakran a kérdést. Sírtak? Felajzottak voltak? Feszültek? Csöndesek? Alighanem valamivel egyszerűbbé tett mindent, hogy ketten voltak. A szenvedés megoszlik, ha együtt viselik. De vajon igaz-e? Érvényes volt-e mindkettőjükre?"

Vera és Pista. Egy szerelem, egy élet. A nő 71, a férfi 72 éves volt.
"... 1991. október 13-án ölték meg magukat. Éppen vasárnap volt."

"-Köszönöm magának.
(...)
- Nem-mondja.- Én köszönöm magának.
Sötét lesz."

Martin Booth: Az amerikai : egy magának való úriember

Menő, vagány, belevaló! Ezek a jelzők jutottak eszembe az első pár oldal után, és ez a véleményem a könyv végéig kitartott. Az egész könyvből árad a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, Hihetetlen klassz, elegáns stílusa van.

Bár a borító és a fülszöveg egész más történetet "ígért" a számomra, azt meg sem közelítette, amire számítottam. Sőt, megkockáztatom, semmi köze sincs hozzájuk. De nem haragszom, mert kárpótolt az élmény.

Ki ez az Signor Farfalla, alias Pillangó úr? Sötét alvilági bűnöző? A világ megmentője? Senki nem tudja. Illetve mindenki annyit tud, amennyit tudni enged. Számunkra is csak információmorzsákat szór el a sorok között. Mi is gyanúsak vagyunk, bennünk sem bízik. Őszintén bevallva, ez kicsit rosszul esett. Szerettem volna, ha jobban a bizalmába fogad.

"Én nem vagyok sem Hitler, sem Sztálin, sem Churchill, sem Jonhson, sem Nixon vagy Mao-Ce-tung. Sem Krisztus vagy Mohamed. Nem ismer senki, mégis én vagyok az, aki lehetővé teszi, hogy megtörténjenek a dolgok. Én adom a végzet kezébe a megfelelő eszközöket. Rajtam is múlik, hogy mikor milyen irányt vesz a történelem."

Nem mondanám őt szívbajosnak. Igazi pasi! OK, milyen az igazi pasi? Sokféle lehet, tudom. Számomra ő egy nagyon elegáns, szexi pasi. Kiegyensúlyozottsága, nyugalma mérhetetlen. Mindent 100%-osan megszervez maga körül. Mindenki úgy látja őt, ahogy ő szeretné, hogy lássák. Cseppet sem csodáltam, hogy meglett kora ellenére bomlottak érte a fiatal bombázók.

"Az én életemben minden egyértelmű és világos. Nincsenek benne homályos foltok, elmosódó határterületek, ahol a valóság teret enged a képzelet játékainak."

Sajnáltam, már-már fájt, amikor az elbizonytalanodást, szinte a félelmet éreztem benne. Akitől tart, az a lopakodó. Tőle is csak azért, mert a megszokottól eltérően, most nem tudja, mire számíthat.

"Lopakodók, akik árnyként követnek, mindig vannak, voltak és lesznek. Jól ismerem őket, mert én is közülük való vagyok. Testvéri kapcsolat fűz össze bennünket. Mindnyájan ugyanahhoz a szabadkőműves társasághoz - a rejtőzködők titkos rendjéhez tartozunk."

Legtöbbször hihetetlen részletességgel tér ki olyan események, tárgyak ecsetelésére, amiknek látszólag nincs is nagy jelentőségük, de sokkal kevesebb lenne nélkülük a történet. Egyébként pedig imádtam ezeket a részeket. Amikor ecseteli a pillangók szárnyán lévő foltokat, ábrákat a legapróbb részletességig. Majdhogynem fegyverkészítő szakértővé léptettem elő magam a leírásai alapján. De akár ahogyan a tájak, városok látnivalóit tárja elénk, az sem semmi. A rideg külső, a határozott jellem érző szívet takar??? Azt ám!!!

Felesleges itt elemeznem a történetet. Mert igazából történet nincs is. Önmagával, velem beszélget. Próbál meggyőzni, hogy hasznos a társadalom számára. Már-már sikerült!

És mi a végkifejlet? Itt is csak sejtet, bár már sokkal jobban megbízik bennem. Sokat elárult, de a nagy titkokat megtartotta magának.

"Gondolom, nem várod el tőlem, hogy felfedjem, mivé lettem az utolsó átváltozáskor. Elégedj meg annyival, hogy Mr. Butterfly - il Signor Farfalla - most is nektáron él virágról virágra szállva, és nincs oka panaszra."

A könyvből film készül, és én nem is tudnék mást elképzelni a szerep megformálására, mint George Clooney-t.

Daniel Glattauer:A hetedik hullám

A könyv a Gyógyír északi szélre folytatása.Az első kötet azzal ért véget,hogy Leo elutazott Bostonba kilenc hónapra megszakítva minden kapcsolatot Emmivel,hogy esélyt adjon Emminek és férjének az újrakezdésre.Emmi a kilenc hónap letelte után úgy határoz ideje újra írnia ..újfent felveszik a félbehagyott szerelmük fonalát.Emmi ugyanúgy él férje és fogadott gyermeki oldalán,Leo pedig Bostonban megismerkedik egy lánnyal.

Azt tervezik barátok maradnak,túl sokat jelentenek egymásnak.Már nemcsak e-maileket váltanak hanem találkoznak beszélgetnek,de idejük nagy részét levelezéssel töltik.Mindketten élvezik ezt a fajta szabadságot,és titkot ami csak az övék.Aztán Leo úgy dönt elmondja barátnőjének Emmit és ezt a furcsa barátságot...

Az első részhez képest sokkal gyorsabb volt a tempó,szédületes iramban váltogatták egymást az események.Nem igazán tudtam letenni....egy délután kiolvastam,igaz nem egy vaskos kötet.Ami hiányérzetem volt az első rész után,az most mind szépen el lett varrva,meg lett magyarázva.Féltem,hogy túl lesz dimenzionálva ez a szerelem túl lesz lihegve,de a szerző remekül adagolta a feszültséget a szerelmet,nagyon éltszerű volt ahogy vívódtak,ahogy próbálták eldönteni igazán szeretik-e egymást vagy csak futó kalandot várhatnak a másiktól?Meg kell elégednünk azzal amink van,és nem álmodozni? Mennyi fájdalmat okozhatunk szeretteinknek?Együtt élni vagy egymás mellett élni?Ez itt a kérdés amire Emmi és Leo megtalálja a választ.

Hangulatos ,sodró erejű,lendületes regény.

Muriel Barbery:A sündisznó eleganciája

Már a könyv címe is eléggé figyelemfelkeltő a tartalom pedig pazar. Különleges történet, igazi csemege. Párizsban járunk egy hatalmas bérházban. Renée a házmesternő és Paloma az egyik ott lakó kislány életébe csöppenünk bele.Mindketten különlegesek a maguk módján. Renée egy különös házmesternő aki minden házmesternős látszatot produkál mint csoszogás, értetlenkedés, egész napos televíziózás egy kövér macska... de mindez csak látszat. Renée művelt, utálja a tévét ha lehet komolyzenét hallgat és rengeteget olvas.

Paloma még csak tizenkét éves de épp halni készül, úgy gondolja nincs miért élnie. Úgy határoz, hogy tizenharmadik születésnapján felgyújtja a házat és vele együtt magát is. Paloma nekem kicsit koravén jellem, nagyon okos és érett.

Fejezetenként ismerjük meg hol Renée, hol Paloma életét,gondolatait a gazdag és pökhendi lakókkal együtt.

Nehéz megfogalmazni, miért is olyan jó ez a könyv. Úgy éreztem, hogy anélkül oktat, hogy kioktatna. A látszat amely alapján nap mint ítélünk itt új megvilágítást kap. Mi alapján ítélünk meg embereket? Mi alapján mondunk véleményt róluk addig még nem ismerjük őket? Miért akarjuk mindig úgy láttatni a dolgokat, ahogy mi látjuk. És miért olyan nehéz elfogadni ahogy más él, gondolkodik?

Ezekről a kérdésekről elmélkedik többek között a könyv. Néhol igencsak magasröptű fejtegetésekbe kezdve-amik nekem unalmasak, és túlzóak voltak. Ettől függetlenül egy remek olvasmány csupa olyan témával amiről mindenkinek van véleménye.

A könyv közepe felé új alakkal bővül a történet egy gazdag japán úrral-aki a lakókkal ellentétben tudja kicsoda Renée. Az Ő hármasukból kialakult barátság még meghatóbbá teszik a történetet. A könyv vége nekem váratlan volt, nem erre számítottam. De talán így még inkább értelmet nyer a könyv mondanivalója.

Baráth Katalin: A fekete zongora

..."Ady beteg?Ó, ne! - fordult hátra Veron. -Egyszer már hallottam őt, és rendkívüli élmény volt. Nagyon bánnám, ha most csalódást okozna,és így maradna meg az emlékezetemben."

Ezt vártam, erre vágytam egy magyar szerzőtől! Az első sor után tudtam,hogy nekem való Baráth Katalin könyve. Minden benne van amit eddig hiányoltam ha magyar szerző könyve akadt a kezembe. Az aprólékosan kidolgozott részletek, a remek párbeszédek, karakterek mind elvarázsoltak és annak ellenére, hogy a műfaj krimi rettenetesen sokat nevettem.

A szerző Ókanizsára invitál minket ahol a 1900-as évek villannak fel előttünk. Főhősünk Veronika egy újabb izgalom mentes napját kezdi piciny írószerboltban regényével bíbelődve mikor Vili a falu együgyű ficsúrja hátában késsel leheli ki lelkét Veron lábai előtt... a krimi műfajához híven szaporodnak a halottak, és a rejtélyek. Felbolydul a kisváros. Minden hullában közös-azon kívül, hogy halottak-egy Ady vers a Fekete Zongora ...

Én ugyan nagyobb csavart vártam a gyilkost illetően és nem csodálkoztam mikor fény derült az illetőre, és az okokra.Volt olyan alak aki nekem már gyanús volt az első pillanatban-be is igazolódott rossz előérzetem. Egy szó mint száz engem nem a történet magja, lényege a krimi szál varázsolt el, hanem a többi rész. Nagypapám anno sokat mesélt a szüleiről, gyermekkoráról-most ezek az emlékek elevenedtek meg előttem. Még dupla ennyi oldalt tudtam volna eltölteni Ókanizsán, annak minden szereplőjével, hepehupás útjaival, Zsike néneivel, Tepertő vendéglőivel, és Veronnal aki cseppet sem tökéletes de nagyon szerethető.

A borító tökéletesen passzol a történethez.

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Érdekes regény a Csipkeolvasó. A képzeletemnek szárnyalnia kellett. Skizofrén, boszorkány ősökkel megáldott énem próbálta is befogadni a történetet, visszahúzott folyton a regény, de csak a végét olvastam egyhuzamban.

Sophya Whitney? Towner Whitney? Elhisszük a történetét? Mi a lényegesebb: a boszorkányosság vagy a 32 éves főhős csapongása, idegessége, "nem is tudom mit akarok"-sága, vagy éppen a szenvedése, önmaga keresése?

A lány/nő hazajön vagy pontosabban fogalmazva visszajön gyermekkora helyszínére, nagymamája eltűnése miatt. Salemban vagyunk valamikor a XX. század végén, mikor is a képek keverednek. Ebben semmi meglepő egy ilyen hangulatú könyvben. Bár néha elvesztettem a fonalat, és elgondolkodtam, hogy ez most a valóság? vagy éppen a másik dimenzió?

Towner élete és családjának élete betűről-betűre, sorról-sorra, mondatról-mondatra bontakozik ki. Megismerjük családját és őt, e különlegesnek tartott lányt.

Ki-ki eldöntheti magában miért is különleges:
1. családjában mindenki különleges: A nők jósolnak csipkéből, koponyából, (stb.) csipkét vernek, szervezkednek, boszorkánykodnak...
2. esetleg azért mert "megőrült"? az tény, hogy a pszichiátrián kezelték őt, a gyógyszerek még mindig vele élnek..

Különlegesség, kuriózumként is megfigyelhetjük a történetet: egy boszorkányos kitaláció, amelyben megvan a misztikum, a titok,a krimi, a család egysége-szentsége, a harag, a féltékenység, a tenger, a problémák és örömök. Minden megvan benne, ami tetszetőssé varázsolhatja sokak számára. Én nem voltam elájulva. Tagadhatatlanul vonzott a borító, a cím, az oldalak visszarántottak. De nem bűvölt el. Sokszor azt sem tudtam, hol vagyok, hol tartok. Ki is Cal? Mit akar itt? Mi a célja? Mit tett? Mi van Lyndley-vel? Ki Lyndley? A könyv vége egy csavar, bevallom nem találtam ki. Másra számítottam. Írnék egy alternatív véget :)

A boszorkányosság jobban vonz, mint a pszichiátria. Ikertestvérem sincsen. Boszorkány viszont van a közelemben. Álmodik, kártyát vet, és ki tudja, mi mindent nem mond még el nekem :$.
Ez érdekelt volna. Ettől még a történet nem rossz. Csak éppen nem ezt vártam.

Martin Booth: Az amerikai

A nemsokára nálunk is bemutatott film okán adták ki ezt a könyvet, gondolom. Persze a filmes borítóval. Ami egy hatalmas átverés, mert ez a könyv nem ilyen. Nincs benne akció jelenet akció jelenet hátán, sőt. Ez egy nagyon is békés, magából nyugalmat árasztó idősödő bűnöző vallomása az életéről, életstílusáról, munkájáról. Lassú, elmélázó, hangulatos sztori. Amilyet az ember pont nem várna egy alvilági figurától, annak történeteitől. De pont ez a kontraszt teszi érdekessé és nagyon élvezhetővé.

Hősünk életmódja a folyamatos utazás, bujkálás. A világ különböző tájairól kap megrendeléseket, pár hónap alatt elvégzi a munkáját, majd továbbáll egyik helyről a másikra - akár egyik kontinensről a másikra. Inkognitóban, magányosan él, senki nem tudja ki is ő valójában, ahol éppen letelepszik ott próbál észrevétlen maradni. Ugyanakkor muszáj folyamatosan minden idegszálával figyelnie a környezetét és készen állnia a menekülésre, arra az esetre, ha esetleg valaki a nyomába eredne. És ennek ellenére képes nyugalmat árasztani, de talán ezt az életmódot csak így lehet elviselni, ilyen hideg fejjel.

Signor Farfalla, azaz Pillangó úr, ahogyan a helyiek szólítják ez alkalommal egy festői szépségű olasz völgyben lévő kisvárosban telepszik le. Álcája, hogy pillangókról fest nagy részletességű képeket, innen a név. Valójában azonban egészen mást csinál. Utolsó megbízatásán dolgozik. Mivel nagyon szívéhez nő az olasz kisváros, úgy dönt, hogy munkája végeztével végleg itt marad. Mert beleszeret a kristálytiszta levegőjű, napsütéses völgybe, a pici falvakba, a barátságos olaszokba, a finom borokba, a prosciuttoba, és talán egy nőbe...
Tervét beárnyékolja, hogy mint már oly sokszor pályafutása során, észreveszi, hogy valaki a nyomában jár és figyeli.

Nagyon érdekes ez a figura. Egyes szám első személyben beszéli el a történetet, ami már eleve ad egy bensőséges hangulatot a sztorinak, ezen felül valami nagyon kellemes, hangulatos, higgadt stílusban mesél, ami már az első oldalakon megragadott. Az elbeszélés lassú, intelligens hangja jól illik az idősödő, tapasztalt úriemberhez, ezért simán elhittem neki mindent.
A történetben nem a cselekmény dominál, az igazán csekélyke, mert a 400 oldal során hősünk nagyon sokszor elmélkedik olyan dolgokról, mint a történelem, a halál, vagy éppen a táj, de többször mond el nekünk korábbi eseményeket is az életéből. Úgy képes mesélni, hogy még a fegyverekről szóló eszmefuttatásait sem találtam unalmasnak, pedig igazán távol áll tőlem ez a téma. Ezen felül az életmódjának hedonista elemei, az élet élvezetének ábrázolása is adnak egy kellemes ízt a történetnek. Signor Farfalla ugyanis imádja az ízletes helyi borokat, a házilag érlelt sonkát, a finom sajtokat, képes kimenni a természetbe, hogy saját kezével szerezzen magának vadmézet, két nővel szeretkezik egyszerre és még sorolhatnám.

Magát a fő cselekményt elszórva, kis adagonként helyezi a történetbe az író, szépen beleillesztve Signor Farfalla vallomásai közé. A végén persze eljön a csúcspont, van egy kis akció.

Én nagyon szerettem olvasni, élveztem az író stílusát, Signor Farfalla nyugodt hangját. Nekem tetszett, hogy ennyire ellentétben álltak az elbeszélés módja és történései azzal, amit várnánk egy bűnöző vallomásától: akció, idegesség, száguldás, izgalmak. De pont ezért egyértelmű, hogy nem való mindenkinek ez a könyv.

Bár a legvégével nem vagyok teljesen elégedett, az év meglepetése volt nekem ez a könyv, szívesen olvasnék még Martin Booth-tól. (Az Industry of Souls-t például, amit Booker-díjra is jelöltek.)

(Engem nagyon zavart, hogy az olaszul elhangzó mondatok nem lettek lefordítva. Nem tud mindenki olaszul, én is csak néhány szót ismerek. Tudom, hogy ezek nem voltak fontos mondatok, de viszonylag sok volt belőlük, én már ezért is lefordítottam volna, nem gondolom, hogy ez ártott volna a történet hangulatának.)

El nem tudom képzelni a belőle készült filmet, pont ezért nagyon kíváncsi vagyok mit hoztak ki belőle.

Lian Hearn: Fülemülepadló : az Otoriak története : I. könyv

Beleszerettem!!! Már a borítója is régóta izgatta a fantáziámat, holott nem is nagyon tudtam, miről szól a történet. Nem csalódtam a megérzésemben, annak ellenére, hogy a japán kultúra, harcművészet nem igazán áll közel hozzám.

A Hármas Birodalom harcáról szól ez a történet. Harc a barbárság, Iida nagyúr zsarnoksága ellen.

Egyetlen lehetőség van a viszonylagos békére, az pedig Iida levágott feje. Ez szinte egyenlő a lehetetlennel, hiszen olyan védelmi bástyákkal van körülvéve, hogy még a legedzettebb orgyilkosok sem tudják tervüket véghezvinni. Ráadásul még a fülemülepadlóval is meg kéne "birkózni". A történet során kiderül, hogy egy, még majdnem gyermek az, akinek ez sikerülhet, aki olyan természetfölötti erőkkel van megáldva, amely által ki tudja játszani a hatalmas nagyurat körülvevő birodalmat.

A történet elején Tomaszu gombászásból érkezik vissza a falujába, Minóba, amikor döbbenten látja már messziről a felszálló füstöt. Máskor is történt ilyen, hiszen minden fából, szalmából készült. De most a Tohanok jöttek leszámolni a Rejtettekkel. Felégették az egész falut, megölték az összes embert. A Tohanok vezére nem más, mint a fent említett Iida, akinek ez alkalommal Tomaszu a személyes ellenségévé is válik, és hajtóvadászatot indít utána.

Megmentésére Sigeru érkezik, aki az Otoriak fejedelme. A nevét is megváltoztatják Takeo-ra, hogy minden nyomot eltüntessenek. Az életmentés következtében a nagyúr felelősséget érez a fiú iránt, akit később fiává is fogad.

Mintha a névváltoztatással személyisége is változna. Kezd rájönni, mi is az ő küldetése, bár mindvégig vívódik magában, hova tartozik, ki ő?

A barátságnál valami jóval mélyebb alakul ki közöttük, életük összefonódik. Immár együtt tervezik a leszámolást.

Nem csak Sigeruval fonódik össze az élete, hanem a vele egyidős Sirakava Kaede-val is, aki 8 éve a Nogucsi kastélyban él hányattatott módon. 

A történet, amely az Otori klán legendáiról, és az ősi ellenségeskedésről szól a Tohanokkal, lebilincselő volt számomra, letenni alig bírtam. A szerelem, az erotika is olyan finoman, érzékien van ábrázolva a történetben, hogy (jó értelemben) beleborsódzott a hátam. A könyv egyben a hűség, barátság, bátorság, ugyanakkor a barbárság, zsarnokság története is.

Az írónő kitüntetett figyelmet szentelt a japán kultúra tanulmányozására. Ez úgy gondolom, egyértelműen látszik is a könyvön, bár a történet kitalált neveken, helyeken alapszik.

És mi is az a fülemülepadló??? El nem tudtam képzelni. Íme:

"Olyan padló, ami énekel. Senki sem mehet át rajta, még egy macska sem anélkül, hogy csipogni ne kezdene, mint egy madár."

Vicki Myron és Bret Witter: Dewey a könyvtár macskája

Dewey az angol helyesírási reform szószóljáról lett elnevezve. A cica pár hetesen került az Iowa állambeli Spencer könyvtárának könyvledobójába.A könyvtárvezető Vickinek 18éven át hűséges barátja lett.1988 januárjában kezdődik a történet de Dewey még mindig "él", ha ellátogatunk a www.spencerlibrary.com oldalra egy pillanat alatt kézzelfoghatóvá válik ez a történet és Dewey alakja is.

Szívmelengető,elgondolkodtató,tüneményes történet egy kisvárosról ,és egy könyvtárról ami egyszeriben fellendült ahogy Dewey megjelent a könyvespolcok között. Pedig nem egyedülálló a történet,több könyvtárnak van saját macskája, mégis valami varázslat folytán Dewey világhírű lett bár a könyvtára sosem reklámozta. Még Japánból is útnak indult egy forgatócsoport,és százával kapta Dewey a leveleket, felkéréseket,és születtek cikkek Deweyről. Képek járták be világot ahol a macska üdvözli a látogatókat,vagy éppen a könyvtár karácsonyfájára vigyáz.

A történetben helyet kap Spencer is, a város ahol Vicki mindig is élni akart, Vicki élete, betegségekkel vívott harca, családja amelyet nem kímélt az élet. Úgy gondolom, hogy Vicki élete is meg tudna tölteni egy könyvet.

Sok mindent megtudhatunk egy könyvtár működéséről,életéről, a látogatókról. Minden egyes fejezetnél gyönyörködhetünk egy Deweyről készült fotóban. És nyakig merülhetünk egy csodaszép,hangulatos történetben, ami hol nevetésre fakaszt,hol sírásra késztet. Dewey egy különleges, érzékeny, okos macska volt aki tudta mi a dolga imádta a könyvtárat és minden embert aki oda betért.

Akinek volt már kutyája,macskája az nagyon jól tudja milyen erős kapocs alakulhat ki gazdi és az állat között. Akinek még nem volt szerencséje egy ilyen barátsághoz annak még hihetetlenebb lesz a történet.

Pearl S. Buck: Nők pagodája

A Csipkeolvasó után elég nehéz volt ráhangolódnom erre a hagyományos szerkezetű, időben lineáris, tanmese jellegű történetre.

A XX. század elején járunk Kínában. Nekem már az is furcsa volt kicsit, hogy ebben a már viszonylag modern korban Kínában még ilyen erősen éltek a régi hagyományok. Persze ez az én naivságom, hiszem pár évvel ezelőtt még lehetett látni akár filmen, akár képen olyan élő kínai asszonyokat, akiknek a század első felében kötötték el a lábát.

A történet az előkelő és népes Vu család története, de legfőképpen a családfőé, Vu asszonyé, aki a 40. születésnapján úgy határoz, hogy ágyast fogad férje mellé és ezentúl a testi kapcsolatot mellőzi a házasságából. Döntését már régen fontolgatta, és bár az egész család a férjével és a fiaival az élen döbbenten veszi tudomásul a fejleményeket, ő tántoríthatatlan. Bölcs elhatározásnak tartja, kellőképpen megindokolja a tettét. Nem sokkal ez után egyik fia mellé egy külföldi tanítót, egy szerzetest fogad, akivel ő maga is sokat konzultál tudományról éppúgy mint érzelmi kérdésekről. André, a szerzetes fenekestül felforgatja Vu asszony látásmódját, aki ezáltal olyan döntéseket hoz családtagjaival kapcsolatban, amelyek alapjaiban változtatják meg pozitív irányba a szereplők életét. Olyan érzésem volt, mintha az európai származású André szimbolizálta volna a keletre betörő nyugati szellemet, ami egyben a szabadság szimbóluma is ebben a merev és régimódi hagyományokkal rendelkező országban. Az más kérdés, hogy nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy ez kell, kellett-e ezeknek az embereknek, még akkor sem, ha ez az írás ezt sugallja.

Érdekes volt ilyen matriarchális társadalomról, családról olvasni, de még érdekesebbek voltak azok a kinyilatkoztatások, melyeket a szereplők tettek családról, a házasság mibenlétéről, alapvető feladatainkról az életben, szabadságról, szerelemről. Pearl S. Buck nagyon korrekt módon illesztette saját bölcsességeit, meglátásait ebbe a történetbe, finoman, nőiesen, cseppet sem erőszakosan, mint egyes nyugatabbra élő mesterek...:P

Nem mondom, hogy készpénznek veszem az akár a hagyományokban, akár André gondolataiban rejlő bölcsességeket, de elfogadom, hogy ők így gondolkodtak és próbálom kikeresni a számomra használható gondolatokat közülük. Mert merevségük ellenére van valami alapvetően más aspektus, valami bölcsesség a keleti emberekben, amit nekünk elég nehéz átültetni a gondolkodásunkba, de úgy gondolom, ha sikerül, akkor valami egészen újfajta, az életet könnyedebbé tevő személetet tudhatunk magunkénak.

A történettől én többet vártam, valahogy érdekesebbre, felnőttebbre számítottam. Számomra túl mese jellegű volt az egész, a történet léptékével együtt.

A borító viszont valami egészen gyönyörű, élőben még sokkal szebb.

Lawrenced Block: Hosszú út a sírkertbe

"Mielőtt Matthew Scudder otthagyta a rendőrséget, hazudott az esküdtszéknek, hogy rács mögé juttasson egy James Leo Motley nevű veszélyes pszichopatát. Tizenkét évvel később a szörnyeget kiszabadul a börtönből, és nekilát, hogy valóra váltsa régi ígéretét, mely szerint nemcsak Scudder fog fizetni hazugságáért, hanem a női is. Motley módszeresen végez Scudder régi ismerőseivel, szeretőivel, barátaival, sőt még idegenekkel is, miközben olyan, akár egy szellem: képtelenség elfogni. Scuddernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, különben mindenkit elveszít, aki fontos neki. Minden követ megmozgat, mindenhova elmegy, mindenkivel beszél, ám Motley mindig egy lépéssel előtte jár."

Az a nagy harci helyzet kedves olvasóim, hogy én nagyon elfogult vagyok Lawrence Block-kal szemben, ezért érdemes meggondolni, hogy van-e értelme annak, hogy végig olvassátok a bejegyzésemet. Persze ez nem azt jelenti, hogy most csupa ömlengést fogtok olvasni, de azért lesz egy icipici elfogultság a részemről. :) A másik nagy problémám, hogy a többi könyvesblogger már jól kivesézte ezt a művet, így nem igazán tudom, hogy milyen új információval tudnék nektek szolgálni a szubjektív benyomásaimon kívül. :)

Minden akkor kezdődött amikor a helyi könyvtárban először fogtam a kezemben a Scudder sorozat első darabját, az Apák bűneit. Ettől a pillanattól kezdve megszállottan kerestem minden művét, mert nekem felejthetetlen élményt okozott az első rész. Szerencsére azóta az Agave kiadó megállás nélkül adja Block úr könyveit. Örök hálám! :)

A mai napig nem tudom megmagyarázni vonzódásomat a főszereplő iránt, hisz egy alkoholista, depressziós figura, aki évek óta nem beszélt családjával. Ennek ellenére mégis van valami kisugárzása, amitől az olvasó igazán meg tudja kedvelni. Ráadásul a regényt az atmoszférája miatt sem lehetne a könnyed, vidám könyvek közé sorolni, mégis lebilincselő és letehetetlen. Ám mindezek ellenére azt kell mondjam, hogy egy kicsit csalódtam a sorozat nyolcadik darabjában, mivel most nem nyújtott akkora élményt, mint az eddigi részek. Voltak olyan jelenetek a regényben, amit én kicsit túlnyújtottnak, feleslegesnek éreztem, egyszóval untam. Ezektől eltekintve, mégis van valami a könyvben, ami nem hagyja nyugodni az embert, amíg ki nem olvassa. Talán a túlzott kíváncsiságom okozza? :) Ezt már sosem fogjuk megtudni. :) Block úr megérdemel egy kalapemelést, mert annak ellenére, hogy minden történetének ugyanaz az alapja, mégis úgy tudja csűrni csavarni a dolgokat, hogy az ember ezt sose unja meg. Ezért is van tele a polcom vele. :)

Értékelés: 5/4,

Jack Ketchum: A szomszéd lány

Nem tudok róla fontosat és meghatározót objektívan írni, így bemásolom a fülszöveget:
"Külvárosi környék. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember. Ez persze nem igaz a tinédzser Megre és mozgássérült húgára, Susanra. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében Meg és Susan saját nagynénjük áldozatává válnak, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi mindhárom fiát is - végül pedig az egész környéket. Egyetlen fiú, a tizenkét éves Dávid ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy nagyon felnőtt döntést kell meghoznia... Igaz történet, amely valóságos eseményen alapul. Jack Ketchum nyugtalan, minden határt felülmúló horror-thrillerében az emberi lélek szakadékait mutatja be."

Szubjektívan itt csak ennyit:
Egy nő, Ruth, aki egy idióta beteg személy.
A fiai is "betegek" vagy az előttük álló példa a meghatározó (ki-ki döntse el magának).

A könyv egy minősíthetetlen brutalitás.

Az egy dolog, mi is történt valójában:az borzalom a köbön.
De David, a mesélő emlékszik vissza ezekre a hetekre sok-sok évvel később. Próbálja feldolgozni, próbál felelős lenni?, próbálja felmenti magát. 12 éves volt azon a nyáron.... Úgy olvastam, hogy a lelki szenvedést, az önmagának való magyarázatot, hazugságokat próbáltam megérteni, értelmezni.

A lényeg: egy kislány, a 14-15 éves Meg az áldozat. Áldozat: de még mekkora! ;-((

Jay Asher:Tizenhárom okom volt...

Mostanában ez a második olyan könyv amit olvastam és amely az öngyilkosság miértjét boncolgatja.Az előző könyvben idős emberek,ebben pedig egy tini oltja ki saját életét.

Hannah úgy dönt nem érdemes tovább élnie...de az itt maradtaknak még megüzeni mi is volt az a tizenhárom ok ami miatt megtette.Nekem kicsit úgy tűnt nemcsak a magyarázat hanem a bosszú miatt is folyamodott ehhez a módszerhez,hiszen mindenki értetlenül áll Hannah tette előtt,így viszont megnevezi a személyeket ,okokat...reszkessetek bűnösök!Hannah mindent elmesél hét kazettával amit mindenki megkap akinek neve és története szerepel a kazettán.

Az egyik érintett Clay akihez csatlakozunk a kazetták meghallgatásakor.Valahogy az elején éreztem,hogy Clay nem mint bűnös fog szerepelni...

Hogy még izgalmasabb és fel fokozottabb legyen a hangulat,nemcsak a Hannah "hangját" halljuk,hanem közben Clay érzéseit is,és zajlik Clay élete is.

Hannah alapvetően minden helyzetbe csak belesodródott,és nem igazán tett ellene semmit.Nagyon gyenge,sebezhető lány.Én el nem tudtam volna képzelni,hogy hasonló szituációkban úgy viselkedjem mint Ő.Amit nagyon hiányoltam az a szülők...összesen ha két mondat erejéig megjelennek a könyvben sokat mondtam.Az rendben van,hogy az ember egy új iskolában nehezen szerez barátokat,akadnak nehéz pillanatok,de hogy ezt nem tudja megosztani az égvilágon senkivel???A régi iskolában hagyott barátok?rokon?nagyszülő,Szülő????Ők hol voltak???

A szavak ereje itt ebben a történetben még inkább felnagyítódik.Amit egyszer kimondunk azt nem szívhatjuk vissza.

Hannah nem tudta megvédeni magát,kiállni önmagáért.Tiniknek szülőknek én kötelező olvasmánnyá tenném.

Tetszett, hogy az íróval készült egy mini interjú amit a könyv végén olvashatunk.Ebben pici bepillantást nyerhetünk a kulisszák mögé.

Johanna Adorján:Exkluzív szerelem

1942 augusztusában Magyarországon a szerző apai nagyszülei összeházasodnak,1991 októberében Dániában pedig öngyilkosok lesznek.A könyv róluk szól Pistáról és Veráról.Végigkísérhetjük életüket,a háborút, a menekülést Magyarországról,és a haláluk utolsó napját unokájuk elbeszéléséből.A könyv váltakozva mutatja az utolsó napjukat,és a múltat a családi történéseket eseményeket.

A zsidó nagyszülők életére Johanna haláluk után lett igazán kíváncsi.Felkereste az összes élő rokont,ismerőst,barátot,hogy teljes képet kapjon nagyszülei életéről ,házasságukról,de leginkább azért,hogy hátha lesz egy olyan mozzanat ami megmagyarázza,hogy miért ezt az útat választották.

Ami nagyon tetszett a történetben,hogy olyan képet kapunk Johanna családjáról amilyenek valójában voltak-nincsenek benne tökéletes emberek.Nagyszülei,főleg nagyanyja jellemét olyan jól ábrázolja,hogy teljesen előttem volt a határozott,kissé morózus öreg hölgy aki mindent aprólékosan eltervez.

A közös halálhoz a nagyapa betegsége szolgáltatta az okot.Az egyébként orvos férfi egészsége a koncentrációs táborban eltöltött évek alatt visszafordíthatatlanul károsodott.

Én olvasás közben sem elfogadni,sem megérteni nem tudtam tettüket.Persze borzasztó lehet nézni egy szeretett ember szenvedését,de a történet nem tér ki rá,hogy a nagypapa menyire szenvedett ,mennyire keserítette meg életét a betegsége.A család tudott a szándékokról,sokszor hangoztatták,sőt segítséget is kértek hozzá- egy ismerős orvostól aki azonban próbálta őket lebeszélni.Mikor látta,hogy az elhatározásukon nem változtatnak egy könyvet ajánlott nekik, a Final exit-egy érdekes,sőt meghökkentő kötet.Tárgyilagos segédkönyv az öngyilkosság legjobb módjairól.

Én úgy éreztem olvasás közben,hogy nem csak a betegség miatt döntöttek az öngyilkosság mellett.Inkább mintha elfáradtak volna mintha nem tudták volna kipihenni ,elfelejteni azt,hogy el kellett hagyniuk a hazájukat.Menekültek csak azért mert zsidók voltak,még a férj koncentrációs táborban volt felesége egyedül maradt,semmit sem tudva férjéről.

Csupasz és sokkoló az utolsó nap leírása,még így is,hogy megvan szakítva Johanna emlékezéseivel.Azon töprengtem nekem lenne erőm ehhez,ha férjem úgy kívánná?Meg tudnám tenni?És tudnék nélküle élni?

Jay Asher: Tizenhárom okom volt...

Ezt a könyvet már messze megelőzte a híre itt Magyarországon is. Hónapokkal a megjelenése előtt röpködtek a kérdések: mikor jelenik már meg? Mikor lesz kapható? Sőt voltak akik már kalózfordításban gondolkodtak és azt próbálták elérni a neten. Magam is kitartóan várakoztam, mondván most már megvárom a magyar megjelenést, és nem kezdek neki az angol beszerzésének. Nos, október elején el is érkezett a nagy nap és kikerült a boltok polcaira és meg azon nyomban el is olvastam.

Kicsit aggódva kezdtem neki, mert a nagyon várt könyvekben könnyen lehet csalódni, így aztán inkább nem is turbóztam magam. Kár volt aggódnom, már az első oldal megkezdése után részese voltam a történetnek.

Az alapsztori a következő: egy középiskolás lány – Hannah - látszólag egyik napról a másikra úgy dönt, hogy véget vet az életének. Pár héttel később Hannah egyik iskolatársa (és titkos imádója) Clay egyszercsak csomagot kap. Az izgatott bontogatás után hamar hideg zuhany éri. Halott „majdnem” szerelme hangjával „töltött” kazetták várják, hogy lejátssza őket. Ezeken a kazettákon lépésről lépésre mutatja be, hogy mik is vezettek ahhoz, hogy végezzen magával. Egy lavina indult el, amit képtelen volt megállítani és 13 esemény kellett ahhoz, hogy meghozza a végső döntést. A 13 esemény minden egyes okozója megkapja a felvételeket egymás után szép sorjában. Clay is valaki mástól kapta meg, de még nem tudja ki lehetett előtte és ki az aki őt követi (ha követi egyáltalán). Sokkolja mégis vonzza a gondolat, hogy meghallgassa a felvételeket, mert tudni akarja, mi volt az amiben segíthetett volna és mi az ő általa okozott indok. Két narrátor is mesél nekünk, az egyik Hannah a kazettákról, a könyvben dőlt betűvel szól hozzánk, és Clay akinek gondolatait és a lányról felmerülő emlékeit követhetjük nyomon.

Szomorú történet és helyenként elborzasztó is. Hannah annyi mindenen mert keresztül, annyi állítólagos jóakarója, barátja árulta el, hogy már szinte számolni sem bírtam. A 9-dik történetet gyakorlatilag végigbőgtem, de a többi sem volt piskóta. Folyamatosan váltogatták bennem egymást a harag és a fájdalom. Egyik ismerősöm sem lett öngyilkos (hál’ Istennek), de sokan azt mondják gyávaság az öngyilkosság, mert képtelenek szembenézni az élettel és azokkal akiket itt hagynak maguk mögött. Én nem tudom elítélni a lányt. Szerintem mire eljut idáig az ember, addigra úgy érzi, hogy senki nincs vele senki sem fogja hiányolni. Nem tudhatom egész pontosan mi játszódik ilyenkor az ember fejében, de biztos vagyok abban, hogy ilyenkor már nem gondolják úgy, hogy hasznosak lennének másoknak vagy maguknak vagy hogy bárki segíteni tudna.

Való igaz, hogy Clayt még jobban sajnáltam, mert ő az, aki itt maradt és kérdezi: miért? és mi lett volna ha…? A könyv hátsó részében néhány kérdésre felel az író, többek között arra is, hogy valós eseményeken alapszik-e a történet, mire azt válaszolta, hogy egy ismerőse valóban megpróbálta megölni magát, akivel aztán elbeszélgetett, tudni akarta mi vezette a döntésére. Amit hiányoltam a végéről azonban az a lista, amit többször is említenek a könyvben: mi az 5 jele annak, hogy valaki öngyilkosságot tervez…Kettőt említenek benne, de a másik hármat nem úgyhogy rá kellett keresnem, íme (forrás: http://www.hotdog.hu/blog/blog_post.hot?p_id=284172&b_id=15481) :

1. A fiatal értékes tárgyait, ruháit elajándékozza, kidobja. A következő hetek teendőiről, terveiről nem beszél.
2. Változások a viselkedésben és a külső megjelenésben: Az étvágy és az alvásritmus megváltozása. Ez túlzott evés vagy alvás, de étvágytalanság és álmatlanság formájában egyaránt jelentkezhet. A serdülő lefogyhat, vagy elhízhat, megjelenése nem érdekli, nem érez hozzá elég erőt és kedvet, hogy tisztálkodjon, adjon magára.
3. A személyiség, a viselkedés és a társas kapcsolatok hirtelen megváltozása: A környezet legtöbbször érzékeli, hogy a fiatal visszahúzódóvá, barátságtalanná vált, kötelességeit, barátait elhanyagolja, nem jár be az iskolába, de nem gondol rá, hogy a látszólagos nemtörődömség mögött súlyos kétségbeesés lehet. 
4. Halállal kapcsolatos fantáziák: Nemcsak szóban, de iskolai fogalmazásokban, a kamasz verseiben vagy rajzaiban is megjelenhetnek. 
5. Öngyilkossági tervek: Fokozott érdeklődés a fegyverek, altatók, mérgek iránt. Nyíltan vagy burkoltan az iránt érdeklődik, milyen gyorsan vagy fájdalommentesen hatnak.

És bár szomorú maga a történet egy valamit mégis meg kell jegyeznem itt a végén: szerintem az összes borító közül a magyar a legszebb. Nagyon tetszik ez a buborék ötlet.

Itt vannak a többiek, nincs két egyforma borító (balról jobbra: amerikai, brit, cseh, japán, koreai, lengyel, német1, német2, portugál, spanyol, svéd, olasz, brazil):

Két dolgot nem értek:

Az egyik, hogy miért mosolyog a lány a cseh és a japán borítón, a másik pedig az, hogy a németek miért adták ezt a címet a könyvnek: "Halott lányok nem hazudnak" Kiver a víz ettől a címtől.

És végezetül egy részlet a könyvből. Az első pár oldal erejéig (elnézést, hogy elcsúszott a Tegnap felirat de a Scribd átszerkesztette :(


Tizenhárom okom volt