Gillian Flynn: Holtodiglan

Nem jutok szóhoz, mert ..............

....................... ilyen alaposan megírt thrillerrel még nem találkoztam. (Vagy csak nem emlékszem, de ennyire jó még nem volt egyik sem - szerintem.)
....................... a vége megérintett, mert nem így kellett volna, mert a szívem szakad meg a folytatástól.
....................... kapkodtam a fejem és nem akartam olvasni, miközben olvasni akartam, és nm jutok szóhoz, mert éreztem, hogy a vége: lesz ami lesz!
....................... egyszerűen nem jönnek a szavak.

Klassz volt!

Nick Dunne ás Amy Elliott (azaz az Elképesztő Amy) egykori new yorki újságírók fergeteges kapcsolatának és házasságának a története, amelybe az ötödik házassági évforduló napján kapcsolódunk bele, amikor közös életük rizikós 7.évében vannak: Amy eltűnik. A lakásbandulakodás nyomai, Amy vérének nyomailáthatóak, s elkezdődik azonnal a  nyomozás.
Az órák, napok pörgésével bepillantunk, sőt megismerjük a helyzetet, a házasságukat, az életüket, s elég hamar belecsöppenünk abba a ténybe, ami nem is számít titoknak talán, hogy ezeknél az ügyeknél elég nagy %-ban a férj a tettes, ő a gyanúsított.

A könyv  a nyomozás és az elkövetkező hetek története, miközben az eddigi életük története is kibontakozik a szép dolgokkal, a szerelemmel, a kedves történeteikkel, amiben megtalálhatja mindenki saját maga, vagy éppen saját kapcsolatának lenyomatait. Ám a szép és jó sok kapcsolatban nem csak átalakul nemesebbé, hanem egész egyszerűen elmúlik.

A könyv  a nyomozás és az elkövetkező hetek története, de ne gondolja senki, hogy egy Poirot történettel találjuk szemben magunkat! A rendőrség nyomoz, keresi az nyomokat, indítékot, de mi a másik oldalt látjuk: Nick napjaiba és gondolataiba, illetve Amy naplójába, gondolataiba pillanthatunk bele, ami érdekessé, izgalmassá, elgondolkodtatóvá teszi a történetet. Egyre inkább, egyre jobban. Ahol  a drukkoló-típusok odaállhatnak valamelyik oldal mellé, védhetik az eltűnt nőt és ölelhetik, vigasztalhatják a férjet is.

Vajon ki mellé állnál? ..és vajon ott maradnál mellette? Egyáltalán állnál valaki mellé, vagy csak követnéd az eseményeket?

Én Nick-párti voltam végig, magam sem tudom miért.Eleinte csak figyeltem, aztán ott ragadtam. Vajon csak Amy stílusa nem nyert meg, vagy más?
Én Nick-párti voltam végig, és a végén majdnem sírva fakadtam.
Hogy miért? Nos, ez titok, minthogy az is titok, hogyan kapcsolódik ez a borzasztó könyv is az életem mai napjához. Vagy az elmúlt hetekhez, hónapokhoz. Nem, nem öltem meg senkit, nincs erőszak a családunkban, más oldalról támasztanám alá, és utálom és félelmetes, hogy mindig van egy kapcsolódási pontom az aktuális könyvhöz. Vagy csak szerintem kapcsolódás, minden esetre gondolkozhatom, utálhatom jelen esetben a könyv végét. (Azt hittem, hogy a falba verem a fejemet, amikor láttam, hogy van még 2-3 oldalam, de hirtelen vége lett, és csak a köszönetnyilvánítás jött.)

Eltértem, de csak azért, mert foglalkoztat a történet: Nick és Amy, ahogy írtam az Elképesztő Amy, akik NYC-ben ismerkedtek meg, majd kényszerű okokból költöztek vissza egy porosabb vidéki városba, Nick szülőhelyére. Vajon egy híres írók gyermeke Elképesztő Amy, egy magániskolákba járó, kozmopolita lány, hogyan éli meg a költözést? A munkanélkülivé lett újságíró Nick, aki édesanyja ápolása miatt tért haza, hogyan éli meg az új, teljesen más hétköznapokat? Beszoknak? Odaszoknak? Megszoknak? Egymást is megszokják ebben a Missisippi melletti kietlen lakóparkban? ...de valójában mi is történt?

Gillian Flynn fantasztikusat alkotott. vajon sokat nézett bűnügyi filmeket, sorozatokat, thrillereket? vajon ilyen meséken nőtt fel egy esetleges zsaru, jogász papa mellett? Vagy csak elengedte a fantáziáját, és megalkotott egy remekművet? Nem tudom, de szívesen megkérdezném tőle.
Eltalálta a nőiséget, a nők egy nagyszámú típusának vágyait, gondolatait úgy, hogy még a férfiakat is megfelelően ábrázolta.

Nem tudok mit írni, mert szerintem spoiler lenne, annyit azonban hozzátennék, hogy olvastam egy blogon azt a kérdést, hogy vajon Nick vagy Amy süllyedt le mocskosabb mélyre? Nekem erre csak egyértelmű válaszom van, nem is kellene gondolkoznom. Aztán Nima azt is mondta most, ezt a könyvet mindenki másképpen értelmezi, főleg a végét. Érdekelnének a vélemények.
Vajon nem tudok elvonatkoztatni az eseményektől, nagyon egyértelműen értelmeztem a sorokat? Nekem most minden fekete és fehér, esetleg egy kis szürkével kiegészítve. Nem láttam bele, nem vizsgáltam a saját kapcsolatomat, egész egyszerűen egy pszichopata történet, ami elvont a hétköznapokból, ami elgondolkodtatott, ami továbbgondolkoztatott, és gondolkozom tovább.

A végével kapcsolatban: "Miért? Mondd, Nick! Miért?????????"

10/10!!!

Gillian Flynn: Holtodiglan

 
"Nyugtalanító mértékben magamban tartom és kategorizálom a sérelmeimet: a zsigereimben, a pincében sok száz üvegnyi dühöt, kétségbeesést, félelmet tartok, de ezt senki sem gondolná rólam."

Most az egyszer elhiszem, ami a borítón olvasható, vagyis, hogy kétmillió példány kelt el belőle.

Zseniális könyv, zsigerig hatóan lecsupaszít két embert, akiket a történet elején még kedveltem is! Drukkoltam nekik, hogy minden nehézségen jussanak túl, és éljenek boldogan. 

Sajnos a családi hátterek, az egymással szembeni elvárások, szép lassan megrepesztik a szerelemesek körüli burkot, és olyan dolgok kerülnek felszínre bennük amiktől eleinte még saját magukat is megijednek.

"És ha mindannyian szerepet játszunk, nem létezhet lelki társunk sem, hiszen többé már lelkünk sincs."

Amy és Nick látszólagos boldogsága öt évig tartott, az ötödik házassági évfordulójuk reggelén Amy eltűnik közös otthonukból...

A történet két szálon fut, az egyik szál Nick-aki Amy eltűnésének napjától követhetünk, a másik szál Amy és a múlt, a könyv vége felé pedig összefut a két szál és szinte egyszerre "beszélnek" mint két közeli ismerős, akik mindketten meg akarnak győzni minket az igazukról.

Nincsenek éles határ vonalak a könyvben. Két bomlott agy csatározása, vajon ki kényszeríti térdre előbb a másikat?
Mikor már azt hiszed, innen nincs lejjebb, a szereplők bebizonyítják, hogy van bennük még egy adag aljasság. 

Először azt hittem, hogy itt csak Nick beteg, és Amy az áldozat, de egy idő után feladtam ezt a dilemmát, mert lehetetlen lenne megmondani, hogy melyikük süllyedt mélyebbre.
Ez nem egy véres krimi, ez az idegek játéka, hatalmi játszma, hogy  melyikük  talál több fogást a másikon. 

Érdekes volt volt olvasni, hogy mennyi mindent várunk el attól az embertől akit elvileg úgy szeretünk ahogy van. Hogy mennyi mindent látunk bele a másikba, és ha később ezek a vágyak nem öltenek testet a párunkban csalódottak leszünk, megutáljuk a másikat. Nem magunkat tesszük felelőssé a boldogtalanságunkért hanem a párunkat, mert nem elég kedves, figyelmes, törődő, bezzeg mi mindent megteszünk érte. 

"Van egy naptáram, és szívecskét rajzolok azokhoz a napokhoz, amikor úgy tűnik, Nick szeret, és fekete négyzetet oda, amikor nem. A tavalyi év nagyjából végig fekete négyzetekkel volt tele."

Nincsenek hulla hegyek, sem vérfürdő, nem szaladgál baltás gyilkos, mégis a könyv vége felé muszáj volt félretennem, pihennem annyira nehéznek, sűrűnek fojtogatónak éreztem ezt az ámokfutást.

Ez a történet egy újabb bizonyíték arra, hogy a szeretetet a gyűlölettől, tényleg csak egy hajszál választja el.

Dennis Lehane - Viharsziget

2004 – Agave kiadja magyarul a könyvet. Még nem igazán kelti fel érdeklődésemet.

2010 – Bemutatják a hazai mozik a filmet. Az előzetes hatására már bizony felkapom a fejem, de még ellenállok.

2010 – ugyanebben az évben újra kiadja Agave immáron a filmes borítóval. Kezdem megadni magam, felteszem a könyvet a várólistámra.

2011 tavasza egy hétfő este – egy, eddig számomra ismeretlen stand-upos lelövi a poént a könyv végéről a Showder Klubban… állam leesik, szemem kigúvad. Kedves Tóth Edu! Nem leszel a kedvencem! Mindegy, reménykedem benne, hogy agyam szűri az infót és hamar elfelejtem…. de b* meg, NEM! Jó, jó! Mély levegőt veszek, sokszor egymás után és lenyugszom szépen! Így ni!

Ennek fényében hátrébb is került a várólistámon, mígnem a könyvtárban szembe nem köszönt velem. Megsajnáltam, ne árválkodjon ott egymaga a kirakatpolcon és elhoztam.

Nekikezdtem, de közben erősen szuggeráltam magam: „Nem emlékszel rá mit mondtak! Különben is tévedhetett! Lehet, hogy a filmben más a vége” stb… Más szóval: mindent megpróbáltam. Végül Denis Lehane segített rajtam, mert olyan jól ír a fickó, oly annyira képes titokzatos lenni, hogy a végére már meg is feledkeztem az engem zavaró tényezőről.

A két főszereplő Teddy Daniels és Chuck Aule szövetségi rendőrbírók, akiket azért küldenek a Viharszigeten lévő Ashecliffe elmegyógyintézetbe, hogy kivizsgálják, hogyan, mi módon szökhetett meg az egyik rab a szobájából. Az eltűnt nő nem enyhén skizofrén, téveszméi vannak és amúgy nagyon mesterien tud rejtélyes üzeneteket hátra hagyni. A személyzet látszólag segít a nyomozóknak, de egyre többször van olyan érzése az embernek, hogy sok mindent elhallgatnak. Egy idő után már nem csupán az elhallgatás ténye lesz zavaró, a nyomozóknak egyre sűrűbben kell a hátuk mögé nézniük. Közben kitör az évtized vihara, a kompok nem járnak, a telefon- és rádióösszeköttetés kilehelte a lelkét, az orvosok és az ápolók egyre furcsábban viselkednek, a „C” szektor minduntalan szóba kerül és az eltűnt nő még mindig nincs meg. Három kérdés nem hagyja Teddy-t nyugodni: 1. Ki lehet a titokzatos 67-es beteg? 2. Hol lehet Laeddis? 3. És mégis mi a fenét művelnek az őrökkel körülvett világítótoronyban?

Tehát, ahogy említettem Dennis Lehane olyan jól vezeti a történetet, olyan jól keveri a lapokat, hogy kb. a történet 1/3-tól már nem is gondoltam arra a bizonyos dologra :P  Teddy szimpatikus volt, de a legjobban Chuck figurája tetszett, aki mindig el tudott sütni egy poént, és hamar megtalálta a közös hangot az emberekkel.

Az író állítása szerint még a Titokzatos folyónál is lélekfeszítőbb könyvet akart írni (Azt egyébként csak filmen láttam. És hiába tetszett, hiába volt megdöbbentő a vége, mégis azt mondom, nem fogom elolvasni könyvben, mert annyira felkavart, hogy nem szeretném még egyszer átélni) egy erős gótikus beütéssel. Nos, a lélekfeszítő rész összejött, a gótikából viszont nem sokat éreztem. Persze van benne egy rémisztő tébolyda, és sok benne a talány is, de valahogy mégsem éreztem azt a sötétséget benne, ami a gótika oly sajátossága. Egyedül akkor éreztem a jelenlétét, amikor Teddy bevette a fejfájására a gyógyszert (második alkalommal) ill. amikor a „C” részlegen kóválygott a két főhős.

A vége pedig, hát egyszerűen fantasztikus, minden egyes kirakós darab a helyére kerül. A legeslegvégével nem voltam mondjuk egészen kibékülve, de teljesen megértem, hogy a drámai hatás miatt ennek így kellett végződnie. De akkor is…

A megfilmesítésen persze nem is csodálkozom (még nem láttam, de hamarosan azt is kipipálhatom) de a képregény változaton már igen. Bár az utóbbi időben igen csak trendi lett, hogy egy regényt grafikus úton is eladják a vevőknek, mégis ebben a műfajban meglepő volt számomra. Aztán végülis belegondoltam: mi más érdemelné meg a grafikát ha nem egy ilyen történet, egy ilyen miliőben?! Ahogy a neten belenéztem a szereplők nem is sikerültek rosszul.

Filmelőzetes:

Amélie Nothomb: Holt határon

Az 1967-ben született írónő belga diplomataszülők gyermekeként nőtt fel. 25 éves korától ontja regényeit, a francia írónemzedék egyik legtehetségesebb képviselőjének tartják. A Holt határon című regénye 1998-ban jelent meg.

A fülszöveget nem olvastam el, mert terjedelmesnek találtam a 150 oldalhoz. Az írónőről szóló bevezető utáni első mondat első része: „A Holt határon egy kis szigeten játszódik…”, nekem ennyi ismét elég volt, hogy kikölcsönözzem. Nem tudtam, hogy szűken nézve 3 szereplője van ennek a pszicho-thrillernek. Sőt azt sem tudtam, hogy thrillert fogok olvasni.
Elkezdtem, és nem tudtam letenni. Egyik szereplője „Kapitány”, aki 77 éves, és él vele egy 23 éves lány „Hazel”, akit megmentett az I. világháború végén. A két ember között elég különleges, ellentmondásokkal teli kapcsolat van: a Kapitány egyszerre gyámapja és szeretője a lánynak. (A fülszövegből idézve: …”hogy lehet gyűlölve szeretni és szeretve gyűlölni….”)
A történetbe már az elején bekapcsolódik egy ápolónő, Francoise, aki ápolni kezdi egyiküket, így bővül háromszereplősre a rövidke könyv.
Miért mentette meg a férfi a lányt, mi célból, mi okból tartotta őt egy különleges házban?, ezeket nem ismertetem, mert azzal el is mondanám a történetet. Az ápoló megérkezése és ott léte fényt derít mindenre.
Az írónő izgalmasan és érdekfeszítően szövi az eseményeket, sőt még a Pármai kolostorhoz is kedvet kaptam :-). A végéig izgultam a befejezés megvalósításán, tulajdonképpen tetszett is, amikor találtam még egy (alternatív) befejezést. Az írónő fantáziája valószínűleg feszítette őt, mert úgy érezte, hogy kell még egy: döntsünk mi olvasók, melyik a jobb, melyik a reálisabb. Természetesen nekem is jobban tetszik az egyik, történetesen az első, de ekkor még tényleg hiányzott valami, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Ekkor továbblapoztam, megtaláltam a „folytatást” vagyis a következő befejezést, így alakult a kisregény kerek egésszé, és így tudtam megállapítani, hogy az első befejezés tetszett jobban.

Nehéz csillagoznom, gondolkodom 9 vagy 10,

legyen 10!