Stewart O' Nan: A Hű feleség

Már rég kinéztem ezt a könyvet,és nagyon örültem mikor a könyvtárban ráleltem.Szeretem az ilyen nem hétköznapi élethelyzeteket bemutató könyveket-talán Jodi Picoult tud hasonló témákat feszegetni.

Patty nyolc hónapos terhesen éjszaka hazavárja a férjét ,aki a rendőrségről telefonál,hogy jó ideig nem jöhet haza-gyilkossággal vádolják.Patty nyugodt,megtervezett élete pillanatok allatt felborul,magával rántva a nő egész családját.A férje és annak barátja betörnek egy idős nőhöz,akiről úgy tudják nem tartózkodik otthon...kétségbeesésükben megölik a nőt-a történet végéig tisztázatlan marad,hogy végül is ki verte agyon,Tommy vagy Gary? És ki gyújtotta a magatehetetlen idős nőre a házat.Engem teljesen meglepett,hogy Patty sosem kérdezettt rá a férjére,nem kérte számon a történteket,egyszerűen úgy tett mintha a férje teljesen véletlenül került volna a rácsok mögé.

Patty átszervezi az életét,lassan azonban a mélybe húzza az az egyedüllét,a gondoskodás egy kisbabáról, a pénztelenség,és még Tommyban is ő tartja a lelket.Mikor a bíróság 25évre börtönre ítéli a férjét ,Patty felszámolja az életükből megaradt kevés dolgot és anyjához költözik.

Patty-nek hiába van ott az anyja,két testvére,mégsem érzi úgy,hogy megtudná osztani a gondjait velük.Egyedüli magányos életet él,amit teljesen kitölt a gyermeke,és a kérelmek amik hozzásegítik,hogy minnél gyakrabban látogathassa Tommyt.Patty előbb-utóbb minen helyzetbe beletörődik amit az élet a hosszú évek alatt elé állít-ám az más kérdés,hogy érdemes-e ilyen életet élni? Várni valakire 25éven át? Feláldozni mindent? Úgy nevelni egyedül egy gyereket mintha teljes családja lenne? Ki hogy döntene ha Patty sorsára jutna?

Nagyon jól megírt történet,bár a szereplők elég nagy vonalakban vannak ábrázolva.Teljes és szomorú képet kapunk arról,hogy mi történik egy családtaggal,ha szerette börtönbe kerül, és hiába nem tehet róla ez esetben a feleség ,arról amit férje elkövetett őt úgyanúgy megbélyegzik mint a bűnöst.

Anna Godbersen: Luxe girl

Miért nem jelezte senki - sem a kiadó, sem a forgalmazók, hogy ez egy "kőkemény" lányregény, szigorúan 16 éven aluliaknak??? Mert akkor nem úgy veszem kézbe, hogy pajzán, romlott, egymással intrikus dögként viselkedő nőkről szóló, felnőtteknek való könyvet fogok olvasni. Mert bár volt a regényben valami ezekből, de nagyon dedós szinten.

A történetről nem is nagyon akarok írni, annyira nem érdekes és annyira sablonos. Max. "címszavakban": 1899, New York. Régi arisztokrata család, erkölcsös, karótnyelt lány szókimondó, pajkos húggal, újgazdag legjobb barátnővel. Mindhárman egy pasira, aki persze jóképű, gazdag rosszfiú. És persze az megy hozzá feleségül, aki nem szerelmes belé. Aki a szegény lovászfiút szereti. Ebből származik a bonyoldalom. (Ja, és a cselédlányt ki ne hagyjam, mert persze ő is játszik ;-))

Na, szóval. A legnagyobb bajom vele, azon felül, hogy kislányoknak való, hogy nem hiteles. Tök aranyos Anna Godbersen, hogy ennyire érdekli a régi világ és szereti a szép ruhában pompázó tökéletes előkelő hölgyeket, de valahogy nem tudta visszaadni annak a kornak az életérzését, ahhoz sokkal-sokkal több kutatómunka kellett volna. Vagy esetleg akkor kellett volna élni... Mosolyognivaló volt számomra, hogy ennyire ráment a "szép ruhákra", mert mindig le kellett írnia aprólékosan, hogy ki mit viselt éppen. Persze, hiszen ennek a kornak az volt a fő jellegzetessége, hogy milyen ruhákat hordtak. Meg hogy milyen erkölcsök uralkodtak. Illemkódex, társasági etikett stb. Azt is el kellett mondani sokszor, hogy ezek betartása milyen fontos egy magára adó ifjú hölgy életében.
A karakterei rettenetesen sablonosak voltak, pont annyira, hogy a 14 éves lányok érzékelni tudják a szereplők jellemét.

Nem akarom tovább húzni ezt a könyvet lefelé, mert nagyon korrekt kis regény egyébként. Jól kiszámítható események, érthető, tiszta, szép kifejezésmód. Fogalmazás ötös.

De nem erre számítottam, legközelebb, ha ilyen témára vágyom, akkor Edith Whartontól fogom kezembe venni az Ártatlanság korát, most is ezt kellett volna.
És bármennyire szépek is a borítók, nem fogom elolvasni a következő részt.

Dorothy Koomson: Csokoládéfutam

Az Írónő második könyvében sem csalódtam,bár a szerelmi háromszög-igaz más formában -azért vissza köszönt ebben a könyvben,és kicsit úgy érzem a szerzőnek valamiért ez a vesszőparipája.

Amber mai megfogalmazás szerint szingli,remek barátai vannak -szám szerint három-barátnője annak fiúja és a a fiú legjobb barátja Greg-Amber remekül elvan Greg-el aki minden lányt ágyba cipel,aztán Amberhez menekül,ha valamiért rosszul sülnek el a hódításai. Ám egy görbe este után Greg és Amber az ágyban kötnek ki,és innen kezdve nincs visszaút ,úgy gondolják ebből akár még kapcsolat is lehet-ám Amber nem is sejti,hogy ezután folyamatosan Greg exei szellem módjára jelennek meg a mindennapokban.Közben úgy érzik barátaikkal sem lehetnek őszinték,ezért megbeszélik ,hogy legalább fél évig titokban tartják a kapcsolatukat.

Döcögve, nehézkesen indul Amber és Greg kapcsolata,mindig jelen van valami ami zavaró ...ám nem adják fel és szép lassan összecsiszolódnak,Ambert előléptetik a munkahelyén-fesztiváligazgató lesz ,imádja a filmeket és vele együtt járó munkát is.Amber Greg mellett folyamatosan újat tanul önmagáról,és megpróbál nem csak a múlton merengeni.

Ám amikor minden rendeződni látszik,olyan dolgok derülnek ki Amber barátairól,amely talán örökre elszakítja egymástól nemcsak a barátokat,hanem a két szerelmest is.

A csokoládé végig jelen van-de nem idegesítően-csak pici adagokban.Amber minden embert átalakít csokivá:) és minden fejezet elején van egy-egy remek bölcsesség a csokiról.

Nekem kicsit túl aggályoskodó volt Amber figurája,semmi spontaneitás nincs benne-de ugye vannak ilyen emberek is.Greg pedig...hááát,ugye kutyából nem lesz szalonna...

Ennek ellenére nagyon szerethető kis sztori.Így nyárra remek olvasmány. A borító..nos a főszereplő egy rövid fekete hajú lány-úgyhogy az rejtély ki van a borítón!!!!!Elég lett volna,ha csak a csokiszívekkel teleszórják és kész.

Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei

Kész vagyok ettől a könyvtől :))) Előrebocsátom, nagyon nehezen vettem rá magam, hogy elkezdjem, mert ha valami, akkor az ilyen űrhajós, sci-fis, ironikus, groteszk témájú dolgok nagyon távol állnak tőlem. Viszont már az első néhány oldal megfogott. Ironikus humorú volt ugyan, de volt benne mélység is és valahogy semmit nem vitt túlzásba. Szerettem olvasni, mert azon felül, hogy meglehetősen valószerűtlen dolgokról szólt, nem veszett el a részletekben, és időnként jó kis fricskákat vetett mind a társadalomnak, mind a vallásnak, de nem bántóan.

A történet középpontjában egy dúsgazdag amerikai, Malachi Constant áll, akinek életmódja pont olyan, mint amilyennek elképzelnénk. Egy napon azonban elveszíti a teljes vagyonát és egy titokzatos személy, Winston Niles Rumfoord, aki valaha ember volt, de a krono-szinklasztikus infundubulum (hehe...)révén most úgy közlekedik a Naprendszerben, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, és bizonyos időközönként megtestesül a Földön, szóval ez az ember elrepíti Malachit és sok ezer más földi halandót a Marsra, hogy aztán megtámadják a Föld országait. Hogy miért? Hogy észhez térjen végre a Föld nevű bolygó lakossága... Malachinak és a többi ember többségének a Marson kitörlik a tudatát korábbi emlékeiktől. Malachi azon szerencsések közé tartozik, akik a Föld-Mars háború után életben maradnak és további küldetése a Titán nevű bolygóra vezényli. Hogy mi célból, arról győződjön meg mindenki maga :)

Nem gondoltam volna, hogy ennyire be fog jönni Vonnegut, ugyanis ez az ironikus, gunyoros humor nem a kedvenc stílusom, de ő mégis úgy tudta előadni magát, hogy az nem fájt nagyon - csak kicsit :) Nagyon tetszett a felszín alatt megbúvó filozófia, az élet sajátos értelmezése, a kritikus szemlélet, a társadalomban és a vallásban rejlő visszásságok kifigurázása. A köntös meg hát olyan, amilyen, olyan Vonnegutos eszement agymenés :)

Hogy nekem mi jött le az egészből? Az emberi birkaság, ami örök vesszőparipám. Hogy az ember nem csak a társadalmi normáknak megfelelően lehet boldog, hanem sokféleképpen és hogy nem kell mindent annyira komolyan venni... just enjoy yourselves ;-)

Nem gondolom, hogy Vonnegut lesz a kedvenc íróm, de ha olyan kedvemben leszek, biztos, hogy fogok még olvasni tőle.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Nem csinálok túl gyakran ilyet, de most valamiért muszáj volt ugyanattól az írótól 2 könyvet olvasni egymás után. Annyira megfogott Elena Ferrante a Tékozló szeretet-tel, hogy rohantam a könyvtárba egy korábban megjelent kötetéért.

Eleinte azt hittem, hogy a Nő a sötétben jobban fog tetszeni, mint a másik. Mert valahogy nem tűnt olyan betegesnek, sokkal általánosabb, többekre vonatkoztatható témáról szólt. Ez a könyv is az anya-gyerek (lány) témát boncolgatja, ezúttal nem a lány, hanem az anya szemszögéből. Leda 48 éves asszony, akinek felnőtt lányai Kanadában élnek az apjukkal, ő pedig Olaszországban egyedül. Egy nyaralás alatt akaratlanul is kiszúr magának egy fiatal édesanyát és kislányát, akikhez megmagyarázhatatlan módon vonzódik, folyamatosan őket figyeli a tengerparton. A köztük lévő harmónia, a nő anyasága az, ami megfogja Leda-t. Az üdülés banális eseményei olykor felkavarják Leda lelkivilágát és folyton visszaemlékszik saját múltjára, fiatalabb éveire, amikor is a nagy "önmegtalálás" éveiben otthagyta két kislányát és 3 évig feléjük sem nézett...

A fiatal anya, Nina és Leda valamilyen láthatatlan szállal kötődnek egymáshoz. Mint később kiderül, Nina is vonzódik Leda-hoz, csodálja őt, bölcsességet, finomságot tulajdonít neki. ismeretlenül is. Rövid ismeretségük és annál is rövidebb beszélgetéseik során Leda a saját sorsát látja a jövőbeni Ninában és megpróbálja őt afelé terelni, amiről úgy gondolja, hogy a lány számára a legjobb... Aztán egy érdekes fordulat a könyv végén mindent romba dönt.

Ugyanolyan mély lélektani kutakodás ez a könyv is, mint Ferrante másik regénye. Leda kendőzetlenül, kegyetlenül őszintén kimond olyan dolgokat, hogy csak tátogtam... Egyrészt azért, mert szerintem nagyon bátor és intelligens az, aki képes erre. Beismerni és bevallani a saját hibáit, szégyellnivaló érzéseit. Másrészt azért tátogtam, mert tudom én, hogy az emberi lélek mélyén gyakran egy mocskos állat van, akár bevalljuk akár nem... De hogy jó modorú, finom, tehetséges, művelt, intelligens emberek is ilyen megmagyarázhatatlanul undorítóak tudjanak lenni a lelkük mélyén - azt nem hittem volna.
Én mindig nagyon is bonyolult embernek hittem magam, de ezek szerint nem vagyok az. Hiába mutatta meg Ferrante mikroszkóp alatt Leda lelkének minden apró részletét az anya-gyermek témával kapcsolatban, hiába kaptam elméletben választ a miértjeimre: nem tudom megérteni őt és az indokait. Remélem ez azt jelenti, hogy én soha nem lennék képes elhagyni a gyerekemet...

Egyébként a szöveg valahogy egyszerűbb volt, mint a Tékozló szereteté, kevésbé kimunkált, kevésbé igényes. A szimbólumok viszont nagyon jók voltak: a borító elején is látható kalaptű és a kislány babája - nagyon találóak. Ahogyan a cím is, ami a főszereplőnő lelkének legsötétebb zugaiban való vándorlásra utal.

Jó kis regény volt ez is, de azt kell mondanom, valahogy kevésbé tetszett, mint a Ferrante előzőleg olvasott könyve.

(A borítója viszont nagyon-nagyon szép és sokatmondó.)

Domnica Radulescu: A Trieszti Gyors

Mona 17 éves és imádja a hosszú nyarakat, alig várja, hogy kiszabaduljon Bukarestből és vidéken élvezze a nyugalmat. A Kárpátok lábánál nemcsak a gyermekkor vár rá, hanem az első szerelem is. Monát ekkor még nem zavarja a politika és nem foglalkozik a jegyrendszerrel, a nehézkes megélhetéssel. Aztán mikor újra eljön az ősz, Mona szembesül a Ceausescu uralom minden velejárójával. Mivel apját azzal vádolják, hogy ellenálló, az egész család veszélybe kerül, Monát nap mint nap követik a fekete bőrdzsekis alakok, van mikor sötét kapualjakban a falhoz szorítva ígérnek neki biztos halált... Az iskolai szünetek alatt lélegezhet fel, amíg Mihai karjában elfelejti a nehéz napokat. Ám hamarosan mindenki óva inti a fiútól, mondván nem csak az érzelmei vezérlik. Mona rettegni kezd, rémálmaiban Mihai nevetve vágja el a torkát.

A szülei egy idő után úgy gondolják, addig míg nem történik komolyabb tragédia, Monának el kell hagynia az országot. Mona úgy indul útnak, mintha csak egy ismerőshöz indulna, hiszen ha elkapják azonnal kivégezték volna. Még Mihai-tól sem búcsúzik el, tartva attól, hogy a fiú elárulná annak ellenére, hogy Monának megszakad érte a szíve.

Kezdetét veszi a nagy utazás, amely végén Mona Amerikába a lehetőségek országába jut...de mindig visszasírja a családját, a barátait, szerelmét, a Kárpátok hűs hegyeit...Nincs nap, hogy ne gondolna szerelmére, aki talán már nem is gondol rá. Mona ugyan felépít egy életet, de önmagát mindig kívülről látja, mintha csak egy filmet nézne, gépiesen dolgozik, él, tanul. Egy skót fiú feleségül veszi, ám Mona nem leli a keresett boldogságot....Vajon mikor térhet vissza hazájába, mikor kérdezheti meg végre Mihai-t, hogy tényleg szereti-e, mikor mehet úgy végig az utcán Romániában, hogy senki sem lopakodik utána?

Mona 20-év után visszatér Romániába és mindenre választ kap.

A történet eleje nekem kissé lassúnak tűnt, és furcsa volt a sok tőmondat.

Remek korképet kapunk a Ceausescu uralma alatti életről - anélkül, hogy belebonyolódnánk a politika útvesztőjébe. Mona azoknak az embereknek az életét meséli el, akik szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen biztonságban voltak, míg az otthoniak nap mint nap rettegtek. De nekik egyedül, magányosan kellett megállniuk a lábukon egy másik országban, és csak reménykedhettek, hogy egyszer visszatérhetnek a családjaikhoz.

Kiadó: Athenaeum

Emily R.Transue:Ügyeletben

Már régen fel volt írva ez a könyv a listámra-az orvosok világ mindig is nagyon érdekelt,annak ellenére,hogy tudom ők is ugyan olyan emberek mint mi...mégis felnézünk rájuk,mert valami olyan van a birtokukban ami a mezei embereknek nincs....

Emily 25éves és doktornőnek szólítják,el sem hiszi,hogy amit eddig tanult azt most már egyedül,önnállóan kell alkalmaznia. Először csak azért veti papírra a vele történteket mert a kollégiát is ugyanilyen gondok nyomasztották, a szüleit és a barátait pedig azért nem akarta terhelni mert félt,hogy megrémíti őket...így hát maradt a toll és a papír akiknek bármit elmondhatott egy egy nehezebb nap után.

Így társai lehetünk a fiatal doktornő első pár évének,a nehéz eseteknek,és az embert próbáló ügyeleti éjszakáknak.Emily kendőzetlenül írja le,hogy bizony a sokadik ügyeletben töltött óra után már ő sem tudott kedves és barátságos lenni az x-ik beteggel..Miközben úgy érzi a kórház teljesen más világ,és mikor kiszabadul az épületből újra és újra rácsodálkozik a kinti világra,ahol folyik a minden napi élet,attól eltekintve,hogy aznap Emily hány beteget vesztett el... mégis egy percre sem bánja meg,hogy annyi évet tanult és virrasztott a kórházakban mert ,mint írja nincs is annál felemelőbb mint meggyógyítani valakit.

Bár olvasás közben a megemlített betegségek,összes tünetét észleltem magamon.....

Igaz történet!!!

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Időnként megpróbálkozom a könnyedebb irodalommal, de be kell látnom, hogy nem az én műfajom. Most is ez a könyv úgy csábított el a Luxe Girl mellől, hogy öröm volt nézni ;-) Az első pár oldal annyira magával ragadott, hogy a szórakoztató irodalmat sarokba vágva 2 nap alatt végeztem vele. Pedig ez a könyv kissé nyomasztó, már-már skizofrén lélektani regény és mégis...

A Magvető újdonságai között fedezetem fel Elena Ferrante könyvét, ami a fülszöveg alapján érdekesnek hangzott. Soha nem hallottam erről az olasz írónőről, de kicsit utánaolvasva a neten kiderült, hogy regényei nagy elismerésnek örvendenek, az írónő valódi kilétét azonban homály fedi.

A Tékozló Szeretet egy 45 éves nő, Delia valós és lelki kutakodását mutatja be édesanyja bizarr halála után. Rómából Nápolyba utazik anyja temetésére és hogy felderítse az anyja vízbe fulladásához vezető körülményeket. Gyermekkora színhelyeit fizikailag és emlékeiben is végigjárja és próbálja megfejteni titokzatos édesanyja valódi személyét. Aki szép asszony lévén felkeltette a férfiak érdeklődését, viszont egy halálosan féltékeny férjjel rendelkezett, aki már egy gyanús pillantás miatt is agyba-főbe verte. Hogy a féltékenykedésnek volt-e alapja, vagy sem - tulajdonképpen erre keresi a választ Delia. Hogy milyen ember is volt valójában az ő anyja, aki nagyon rejtélyesen és ellentmondóan viselkedett még saját gyerekei szemében is.
A regény végére súlyos dolgok derülnek ki, de nem a halott anyáról, Amaliáról, hanem a saját lelke bugyraiban kutakodó Deliáról, aki végre eljut egy pontra, hogy képes őszintén szembenézni saját érzéseivel, tetteivel, amik nagyban befolyásolták saját és legközelebbi hozzátartozói életét.
Érdekes kérdéseket vetett fel bennem a regény. Például, hogy miért tudjuk gyűlölni és tudatosan ártani annak, akit a legjobban szeretünk? Van-e közünk a szüleink szülői minőségén túli mivoltához, életéhez? El kell-e vonatkoztatnunk ettől, amikor szülőként rájuk tekintünk? Mire képes a görcsös szeretet-gyűlölet a gyermeki képzelettel karöltve?

A mű igazi szépirodalom. Ferrante prózája nagyon élő, egyszerűen magával ragadja az embert és annak ellenére, hogy a történések elég gyérek illetve hétköznapiak, nem engedi el. Muszáj tovább olvasni.
Az írónő számomra megfoghatatlan, nem kifejezhető érzéseket volt képes szavakba önteni a könyvben. A szöveg helyenként naturalisztikus, már-már tabudöntögetően őszinte. Bartis Attila Nyugalma jutott róla eszembe többször is, mert bár annál azért finomabban, de hasonlóan súlyos dolgokról, legbensőbb érzésekről ír hasonlóan erős, őszinte stílusban.




Itthon Elena Ferrante-nek még két könyve jelent meg a Magvető kiadásában. Az Amikor elhagytak 2005-ben és a Nő a sötétben 2008-ban.

Örülök, hogy rábukkantam erre a nagyon tehetséges írónőre, el fogom olvasni a többi könyvét is.

Kiadja: Magvető

......István: Lottón nyertem

Drága barátnőm ajánlotta ezt a könyvet,mert mindketten kitartóan lottózunk.Szerinte tanulságos a történet -na én nem tanultam belőle semmit!!-lehet velem van a baj....

Szóval-a könyvet az a lottónyertes írta aki a 90'évek vége felé, elvitte minden idők legnagyobb lottó nyereményét ami egy éven át halmozodott!!! Sem a pontos dátum,sem a nyeremény pontos összegét nem árulta el a szerző. Ha ilyen könyvet írnék biztosan hasonlóan kezdtem volna a sztorit-átalgos magyar család,átlagos élettel, megszokásból játszanak, majd nyernek.

Két hónapjuk van, hogy álmodozzanak mire is költik a milliárdokat-addig fent kell tartani a látszatot,és kitalálni egy hihető sztorit a rokonoknak,barátoknak. Még a saját gyerekük sem tud az őket ért szerencséről.

Majd hirtelen elfeledkezve a nagy óvatosságról költeni kezdenek-a feleség mindenáron kisbabát szeretne férfitől-az egyetlen gyerek ugyanis nem közös gyermek-a férj pedig milliókat érő házat.

A feleség nem sajnálja a pénz az orvosoktól, de minden hiába 45-évesen még a lombik sem hoz eredményt.

A férj pedig egyre több és több hülyeséget csinál,olyan lesz akár egy ötéves aki beszabadul a játékboltba.Mivel álmai házát nem hajlandóak eladni neki,fejébe veszi,hogy megszerzi a terveit és pontosan ugyanolyan házat épít-könyörgöm ennyire nincs fantáziája egy felnőtt embernek?????

A többi hihetetlen sztoriról nem is beszélve....,.. a történet végére marad egy filmbe illő fordulat-főhősünk leukémiás lesz és meghal, hiába a rengeteg pénz.

El tudom képzelni/hinni, hogy valaki ennyi pénzt nyer, csak azt nem, hogy így reagáljon rá.

Szabó Magda: Az ajtó

Nem kocadohányos vagyok, hanem koca-olvasó :) Sajnos egyre ritkábban szakítok időt az olvasásra, de örülök, hogy emellett a könyv mellett döntöttem, mert nagyon megfogott.

A történet egy személyes gyónás. Az írónő meséli el élete körülbelül 20 évének eseményeit abból a szemszögből, ahogy megismerte Szerendás Emerencet, a bejárónőt – takarítónőt – mindenest, aki a maga furcsa viselkedésével és jellemével mindent elvégzett a ház körül, sőt az egész utcában. Erős volt, teherbíró, kitartó, határozott. A természete furcsa, mondhatni nyers és nagyon őszinte, ami a szívén az a száján, és ha valamit ellenére van, nem riad vissza a tettlegességtől sem. E két magányos főszereplő kerül egyre közelebb egymáshoz, lassan anya-lánya szeretetnek és egy különleges baráti kapcsolatnak leszünk szemtanúi. A múlt elmesélt mozzanatai is csak később kerülnek a helyükre, csak később formálódik egy teljes képpé a történet.

Az ajtó több mindent szimbolizálhat.
Magát a fizikai ajtót, amely elválasztja Emerenc saját kis életét és lakását a külvilágtól, azt az ajtót, amelyen soha senkit nem engedett át az ismerősei közül…. egyetlenegy kivétellel.
De szimbolizálhatja a szívekben létrejött ajtót, mely gátolja a szeretet szabad áramlását, s amely a szemünk láttára nyílik meg a könyv sorait olvasva…. Ahogy megnyitja a szeretete / bizalma ajtaját a regény két főhőse.

Az elgondolkodtató kérdések pedig fokozatosan bontakoznak ki a történet során. Milyen az őszinte szeretet és bizalom? Meddig mehet el egy barátságban az ember? Mit tehet / tegyen egy barát, ha szembetalálja magát a tudatosan vállalt halál kérdésével….. bízzon a másikban és hagyja döntését beteljesülni, vagy saját döntésével írja felül mindezt és mentse meg a másikat? Helyre lehet hozni egy hibát, egy gyenge pillanatban hozott döntést, amikor más fontosabb volt, mint annak a személynek az érzései, aki a legjobban a hírnevére és tisztaságára ügyelt egész életében?
Mindenki döntsön szíve szerint. Nyissuk ki a saját ajtónkat, engedjük be mások szeretetét, és mi is engedjük áramolni a sajátunkat!