William Somerset Maugham: Színház

Teljesen oda vagyok meg vissza ettől a könyvtől. Valahol meghallottam, hogy ebből csinálták a Csodálatos Júlia c. filmet, amit sokan dicsértek. Nagyon megtetszett, hogy Színház a könyv címe, úgyhogy mentem is érte a könyvtárba. Szeretek színházba járni, ill. szerettem, mert amióta megszületett a lányom, nem voltam egyszer sem :( Szeretem az "élő adást", az eleven hatást, a púderszagot, meg a készülődést, a szépen felöltözést, nálam az egésznek mindig olyan ünnepi jellege volt, ha színházba mentem :)

Igazából a könyv elején megijedtem, mert nagyon kis egyszerűnek tűnt. Egyszerű kifejezésmód, felszínes történések. De aztán ahogy haladtunk beljebb a történetbe, egyre mélyültek a dolgok, míg a végén eljött a csúcspont, ami katartikus végkifejletet adott ennek az alapvetően egyszerűcske történetnek.

Júlia Lambert a 40-es évek Londonjának ünnepelt színésznője. A történet elején Júlia a saját és férje, Michael karrierjének kezdetére emlékszik vissza, majd visszatérünk a jelenbe, ahol a színésznő és rendező-színházigazgató férje már középkorú házaspár. Júlia életében felbukkan egy nagyon fiatal fiú, aki szeretője lesz. Ennek a kapcsolatnak a tükrében bontakozik ki előttünk Júlia ízig-vérig színésznő jelleme, ugyanis világossá lesz, hogy ő a valóságban is színházat játszik, felvesz magára szerepeket, taktikázik-praktikázik, hogy véghezvigyen dolgokat. Ez nem tette szimpatikussá a szememben, ugyanakkor csodáltam azt a fajta önkontrollt, amit magáénak tudott, mivel a legnehezebb pillanatokban is tudott uralkodni magán, nem esett ki szerepéből. De kiderül, hogy azon felül, hogy nagy színésznő, vannak őszinte és emberi érzései is férje, szeretője, plátói imádója iránt, de valahogy ezek sosem kerülnek felszínre.

Igazából a történet folyamatosan csúcsosodik afelé a pont felé, hogy valaki végre Júlia szemébe mondja, hogy képtelen elválasztani a valóságot a színháztól. Ez a valaki végül egy olyan személy lesz, akire nem is számít az ember. De a végkifejlet nem ez, hanem ennek egy csavarja, ugyanis Júlia, aki világ életében ünnepelt, bálványozott, elkényeztetett nő volt, a szeretőjével és fiával való konfrontálódások kapcsán végre eljut egy pontig, amire nem is számítunk (ill. én nem számítottam): hogy amíg eddig a valóságban használta fel a színészkedést, most viszont meglátja, hogy a valóságot kell felhasználnia szerepei megformálása során, hogy megvalósítsa önmagát.

Végül nagyon megtetszett Maugham egyszerű, tiszta, gördülékeny stílusa, nagyszerű jellemábrázolásai. Tényleg olyan volt a regény jellege, mintha egy színdarabot olvasna az ember, ugyanakkor szinte észrevétlenül belekúszik a történetbe néhány nagyon elmés és éleslátó gondolat az életről, művészetről. Egyedülálló szerintem, ahogy egyszerre van jelen a regényben felszín és mély, a színházi világ és a felboncolt színésznői lélek.

Hát azt kell mondjam, hogy a végére katartikus élmény lett. A művészet, művészemberek szerepét, lényegét fogalmazta meg nagyon frappánsan Maugham. Valahogy nem számítottam rá, hogy ezt fogja kihozni belőle: remek!




Ez volt az első, de biztos, hogy nem az utolsó, amit Maugham-tól olvastam. A Színes Fátyol-ra pályázok következő körben.

A Színes Fátyol filmen valami elképesztően jó volt és megvan itthon a Csodálatos Júlia is, de erre mondom azt, hogy ezt nem szabad filmen megnézni, mert nem hiszem, hogy hozni tudja az élmény, a mondanivalót.

P. C. Cast + Kristin Cast - Megjelölve

Zoey Redbird átlagos amerikai tini, nyugodtan éli életét, katasztrófális családjában, gonosz mostoha apja irányítása alatt és tökéletes nővére sötét árnyékában, miközben anyja szinte idegenként tekint rá. Egykor boldog család voltak, de mióta mostohája és a Hit egyháza rátette a kezét az életükre, idegenekként élnek egymás mellett.

Egy napon az iskola folyosóján a Nyomkereső megjelöli Zoey-t, a vámpírok ezüst félholdját teszi a homlokára. Azonnal elkezdődik az átváltozás, Zoey-nak minél előbb az Éjszaka házába kell jutnia. amint anyja meglátja a homlokán a jelet, támogatás és segítség helyett ördögűzőt hív, így Zoey kénytelen megszökni. Végül Redbird nagyi, akiben nem kevés cseroki vér csörgedez, segít neki eljutni új iskolájába és új életébe. Zoey otthont és barátokat talál, de a hatalmi játszmák, a féltékenység és a megkülönböztetés itt sem kerülik el.

Egy újabb vámpíros tinis sorozat ami igyekszik az Alkonyat hullámait meglovagolni és ez, csakúgy mint a többieknek sikeresnek bizonyul. A történet alapvetően nem rossz, de helyenként kicsit már soknak éreztem. Vámpírinternátus? Na ne. De legalább Zoey ugyanolyan szkeptikusan állt az Éjszaka házához, mint én. A vulgáris beszéd ami a tinik szájából kiesik, nagyon idegenül hangzott a könyvben, de lehet, hogy csak az én szememet bántja. Enélkül is tökéletesen meglett volna a történet.

A karakterek alapvetően nem rosszak, Zoey-t igazán meg lehet kedvelni. A vele egykorúak összes problémáját magában hordozza, önértékelés szinte nincs, de azért végül mégiscsak megtalálja a helyét és rájön, hogy ős is különleges.

Meg ugyan nem venném a könyvet, de azért kíváncsi vagyok a folytatásra. Vámpirizmusból új dolgokat nem tudtam meg, de egy kellemes kikapcsolódás volt ami nem igényelt különleges agyi aktivitást.

A borítót viszont kevésbé tudnám megmagyarázni. Zoey-nak nem volt kék szeme, de lehet, hogy a félhold miatt? De akkor is.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Sokan dicsérték az írónőt,gondoltam teszek egy próbát.Ezúton is köszönöm a könyvet Gesztinek:-)

Leda negyvenes,elvált nő aki egyedül utazik nyaralni.Lányai Kanadában élnek,Leda pedig Olaszországban.A nyaralás alatt tulajdonképpen semmi más nem történik,csak annyi,hogy Leda mindenkit megfigyel,szinte mindenről a saját családja,élete,kudarcai jutnak eszébe.Egy fiatal édesanyára és pici lányára különös figyelmet fordít,meg is ismerkedik velük.Hol együttérez a fiatal nővel,hol túlságosan kritikus vele ,akárcsak saját magát úgy másokat is állandóan nagyító alá tesz,boncolgat.
Nekem Leda személyisége kissé beteges.Az állandó múlton rágódás,saját maga mentegetése,mások meg nem értése elég ellenszenvessé tette.Nem beszélve egy két tettéről.
Mindent együttvéve tanulságos történet volt,Ferrante nagyon nyíltan,csupaszon tud fogalmazni.
És bár látszólag semmi sem történik,mégsem tudtam letenni könyvet.
A borító nagyon jól sikerült.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

„Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc.”

Hogy is történhet meg, hogy ez a két ember egymásba szeret?

Ebben a regényben Clare és Henry megismerkedését, szerelmét, kapcsolatát és életét ismerjük meg, a benne lévő mérhetetlen szeretettel, elfogadással, problémával. „Az időutazó felesége” egy szerelmi történet mindenféle csöpögés nélkül, tele örömmel, fájdalommal; benne az elfogadás, a küzdés tökéletes példázatával.

Henry egy különleges férfi, aki időeltolódási-rendellenességgel született, így időutazásra képes. Utazásainak okát, idejét, mikéntjét és miértjét nem tudni, de a legváratlanabb pillanatokban eltűnik és egy másik korban, síkban és sokszor más életkorúként találja magát bizonyos helyeken. Így találkozik a 30 éves Henry egy 6 éves kislánnyal Clare-rel.

Clare egy különleges kislány, akit 6 évesen „elvarázsol és elbűvöl” egy 30 éves időutazó ruhátlan férfi, akit ő ettől a pillanattól kezdve vár a Réten, akit ő szép lassan megkedvel, megszeret, majd szerelembe esik, és ez a szerelem nem szűnik meg soha életében.

A történet oda-vissza ugrál az időben, sokszor a végeredményt, a bekövetkezett eseményt olvassuk először, és a későbbiekben tájékozódunk az előzményekről. (A könyv elején ez zavaró lehet, de az események sodrásában, a történet lefolyásában ez a kronológiai összevisszaság felejthetővé válik, csak a további oldalakra leszünk kíváncsiak.) Ebben a látszólagos összevisszaságban azonban nincsen hiba. Tökéletesen összekapcsolódnak az események, mindenre fény derül, csak türelmesen ki várnunk a megfelelő oldalszámot. Kiderül miért is van égésfolt Clare mellén? Miért tud Henry mindenhova betörni, és megismerjük közös időtöltéseiket is. Belepillanthatunk Henry gyermekkorába, és a könyv végén megismerjük Albát is. Sok-sok fontos és érdekes történés és esemény tárul szemünk elé, ami segít nekünk az igazi és teljes regény kibontakoztatásában.

Nekem nagyon tetszett, hogy az írónő nem használta fel Henry személyiségét, hogy elárulja lány jövőjét. Természetesen kiderül, hogy összeházasodnak ha a nő is felnőtté válik, de öncélúan nem használja ki az ismereteit. Érdekes volt, hogy Clare előbb ismerte meg a férfit, mint a Férfi őt, ez a könyv elején ki is derül. A két karaktert nagyon szerethetővé alkotta meg A. Niffenegger. Clare-rel együtt drukkoltam az örömeiben, együtt sírtam a vetéléseinél. Henry karakterébe bele tudtam szeretni, hiszen ügyes, okos, helyes, aki nagyon tiszteli és szereti lányt, a Nőt, és azért is szerettem, mert ő egy jóképű, intelligens KÖNYVTÁROS!

Nagyon jó érzéssel tettem le a könyvet, és olyan lelkes olvasóknak is ajánlom, akik a romantikus irodalmat nem annyira kedvelik.

Ann Patchett: Életszonáta

A könyv Dél-Amerikában játszódik és az országról nem is tudunk meg többet. Az elején egy kicsit zavart, hogy nem tudom a helyszínt, de idővel rájöttem, hogy nem fontos.

A világ minden tájáról érkező emberek Mr. Hoszokava születésnapjának megünneplésére gyűltek össze, ahova az ország elnöke is hivatalos volt. Ő végül az utolsó pillanatban valami egészen nevetséges indokkal lemondta a meghívást. De ezt a terroristák nem tudták, akik őt akart elrabolni és a követeléseiket érvényesíteni. Az alelnök, Ruben Iglesias képviselte a kormányt, még a házát is átengedte a fogadás megrendezésére.

Fontosabb szereplői a könyvnek a szoprán operaénekesnő Roxane Cross, valamint Gen, Mr Hoszokava tolmácsa. Ő a túszok és a terroristák között tud kommunikálni, hiszen 6 nyelven beszél.

A terroristákat hihetetlenül ügyetlenek, mivel 4 és fél hónapig tartották fogva a túszokat és így sem értek el semmit. (Gondolom, ezzel nem árulok el nagy titkot.) Ez az érzés nem is változott meg bennem, de ahogy többet megtudtam életükről, megszerettették magukat. Több tizenéves gyerek volt köztük, éretlen, tehetséges fiatalok.

A túszok közül a nőket, kivéve Miss. Cross-t, a betegeket és a nem nagy vagyonnal rendelkező férfiakat is elengedik. Végül 59 férfi és 1 nő maradt a házban, vagyis a katonaság, akik körülzárják a házat és nem hajlandóak teljesíteni a követeléseket, így tudták. Kiderül, hogy a terroristák között 2 leány is van.

A házban nem uralkodik hatalmas szigor, inkább az unalom, monotonság az úr. A legnagyobb csoda mikor az énekesnő reggelente énekel, amit áhítattal hallgatnak. Minden férfi beleszeret Miss. Cross hangjába, kivéve Simon Thibault, aki állandóan a feleségére gondol. A könyvben a szerelem sem maradhat el. A túszok közül sokan fontosnak, nélkülözhetetlennek érzik magukat, nem akarják, hogy véget érjen ez a számukra tökéletes állapot, ami természetesen nem maradhat így.

Nagyon tetszett a könyv, számomra letehetetlen volt. Minden szereplő múltja, emléke izgalmas és persze a jelenük is.

Philippe Djian: 37,2° reggel (Betty Blue)

A Moly.hu-ról molyoltam ki ezt a könyvet és nagyon megérte. A méltatlanul olvasatlan könyvek között volt és tényleg. Méltatlanul van mellőzve. Mert nagyon tetszett az író stílusa, hangvétele. Nem mintha valami húdekülönleges lenne, de megtalálható benne valami nagyon személyes - a humora, életfilozófiája, könnyedsége mind-mind valóságossá teszik.

A regény E/1-ben íródott, de a narrátor neve sosem hangzik el, ezzel is sugallva, hogy az író sajátjaként meséli el a történteket. Talán Amerikában járunk a 80-as években, de nem biztos. Se hely, se idő megjelölés nincs, de igazából nem is fontos. Főhősünk, aki a regényben is amatőr író asztala fiókjában egy megírt regénnyel, egy szép napon összeköltözik egy szép, de meglehetősen rapszodikus természetű lánnyal, Bettyvel. Igazából nagyon jól összeillenek ők ketten, mert a srác az a tipikus sodródó ember, akinek minden jó, úgy, ahogy van, Betty pedig a "forradalmár", aki nagy dolgokra vágyik és igyekszik a saját módján vezetgetni a srácot például a könyvének kiadatása felé. Bettyvel a baj csak az, hogy tenni igazából nem tesz szinte semmit, csak rugdossa a dolgokat átvitt értelemben és valójában is. És ha azok nem úgy történnek, ahogyan ő szeretné, szélsőséges megnyilvánulásai lesznek: dühöng, verekszik. De jó perceiben igazából egy szeretetre méltó, kedves lány. A srác szereti is és tulajdonképpen bármit megtesz érte, a lány minden negatív tulajdonsága ellenére.

Nekem annyira megható volt ez a szerelem, amit a fiú táplált a lány iránt: ahogyan ápolta, próbálta jó kedvre deríteni, örömet szerezni neki. Ilyet ritkán látni. (És olyat is, hogy ennyire hétköznapian, csöpögéstől mentesen, ugyanakkor torokszorítóan tudjon valaki ábrázolni egy szerelmet...)

A történet hullámzó, hol jó, hol rossz dolgok történnek a párral. Például rájuk bízzák 27 faház kifestését, ami nem tetszik nekik, így az egyiket felgyújtva olajra lépnek. Később egy üzletet bíznak rájuk, ahol zongorákat kell eladni. Aztán rabolnak egy csomó pénzt és élnek belőle, mint Marci Hevesen. Egyszer pedig ellopnak egy gyereket és egy egész anyukabanda üldözi őket stb. Szóval igazi őrültek:)
Mígnem a sztori egyszer tragikus fordulatot vesz. Ez a rész igazán torokszorító volt nekem, bár nem vagyok egy érzelmes alkat, de itt volt gombóc a torkomban rendesen.

A történet sem volt éppen rossz, igazából elég egyedinek mondható az őrült lánnyal a középpontban, de valójában a író hangja tetszett nekem. A finom humora, intelligens könnyedsége, életszeretete, -felfogása teljesen megfogott. Talán azért, mert én nagyon is tervezetten élek, szeretem magam irányítani a dolgaimat: mindent jól kigondolok előre, nem hagyom a véletlenre a dolgokat. De ez rengeteg agyalással, görcsöléssel, erőfeszítéssel jár. Ezzel sokszor elveszik az élet megélésének varázsa. Pedig talán így kellene élni, sodródva az árral és rácsodálkozni a világra, meglátni a legapróbb dolgokban is a szépséget vagy a tragédiát. Talán...

Csak ajánlani tudom!

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom

A regény Mrs.Threagoode életét foglalja össze olyan érdekes módon, miképpen megismerjük a családját, a családja életét, de magáról az asszonyról annyit tudunk meg, hogy egy nagyon kedves, visszafogott asszony volt, aki szeretett élni. Szerette férjét, kisfiát, rokonait, barátait, őt mindenki szerette.

Képet kaptam az akkori Amerikáról, amikor még a fekete és fehér bőrűek között hatalmas ellentét húzódott. A Threagoode család másmilyen volt: ők befogadták a Feketéket, munkát adtak nekik, barátaikká váltak néhányan.

A történet, regény alappillére két nő beszélgetése: Evelyn egy besavanyodott feleség és Ninny (Mrs.Threadgoode) a Rózsaterasz Idősek Otthona lakója. Ez a két hölgy találkozik vasárnaponként ebben az otthonban, beszélgetéseik következtében bontakozik ki a történet lényege. A fásult, kövér, életunt Evelyn az idős hölggyel való találkozásaik, beszélgetéseik következtében ismeri meg az egykori (1930-as évek) alabamai Whistle Stop lakóit, azoknak életét. Ninny már gyermekkorát a Threadgoode családban töltötte, ide ment férjhez, így elsődleges és hiteles történeteket tud mesélni Evelynnek.

A családtagokat (Idgie, Buddy, Cleo, Essie Rue, Ruth,stb.), a család történetében előforduló eseményeket (születés, halálozás, baleset…), Whistle Stop kedvenc kávézóját a Feltételes Megállót (az oda járó lakosokkal együtt) mind megismerhetjük Ninny tolmácsolásában.

Az én lineáris beállítottságú fejemmel elég nehezen követtem az eseményeket a könyv harmadáig. Számomra nagyon zavaró volt megszokni a regény érdekesnek mondható felépítését. Vannak a jelenkori (1986-os) beszélgetések, és utána össze-visszaságban következnek a beszélgetésekhez kapcsolódó események és a „Színes vegyes” az alabamai Whistle Stop heti hírújság hírei. (Ezek természetesen nincsenek időrendben, mert a 86-87 éves Ninny emlékezete már megkopóban van, így nem időrendben emlékezik vissza.)

Azt olvastam valahol erről a könyvről, hogy a könyv végén derül ki: ki is tulajdonképpen a főhős ebben a történetben? Számomra egyértelmű volt az első perctől. Nem derült ki róla a könyv végére értett „főhősiesség”, de valahogyan folyamatosan a szemem előtt lebegett egy a nő. (Természetesen nem árulom el :-))

A könyvet a nehéz kezdet után végül jó érzéssel tettem le, de a kiválót nem kapta meg. Olyan volt számomra, mint az Okos lány története: tetszett is meg nem is, érdekes is volt meg nem is, izgalmas volt meg nem is. Volt benne egy érdekesség a végén, de a hatalmas lecsapás, vég, amit én a legtöbb történet végén várok, nem jött el számomra.

(Egy szót még Evelynről: A Ninny-vel való beszélgetések során életét megváltoztatta, értékelni kezdte önmagát, pesszimistából optimistává változott, és szépnek találta az életét végül.)

Kedvenc karakter: Dot Weems

Anne B. Ragde: Remeterákok

Alig vártam,hogy a Berlini nyárfák folytatását is olvashassam,és egyáltalán nem csalódtam!

Ebben a részben folytatódik a három Neshov testvér élete,kibővülve a karácsony este megtudott titokkal,amivel egyikük sem tud mit kezdeni. Így egyszerűen nem vesznek tudomást róla. Mindenki visszatér a régi életébe,Tor újra a disznóinak szenteli minden életét,"apjáról" ugyanúgy tudomást sem véve,Erlend visszautazik Koppenhágába,hogy újra civilizáltnak érezhesse magát a farm puritánsága után,Torunn is visszatér otthonába,és egy nem várt szerelem feledteti vele a fagyos hangulatú karácsonyt. Margidó pedig visszatér a halottakhoz,akikkel nem kell kínos párbeszédet folytatnia.

A nyugalom nem tart sokáig...Tornak újabb és újabb gondokkal kell megbirkóznia a farmon,a nehézségek előle az alkoholba menekül,és baleset éri,ezzel arra kényszerítve Torunnt, a lányát,hogy újra a farmra utazzon,de talán soha vissza sem tért volna ha nem kellett volna elmenekülnie az új szerelem előle,aki mély sebet ejtett a lányon azzal,hogy egy futó kaland után gyermeke fogant....

Erlend és barátja pedig bár egyneműek, mégis családra gyermekre vágynak,amit egy leszbikus kapcsolatban élő pár által teljesülhet.

Látszólag mindenki a saját életével foglalkozik,de mégsem tudják elszakítani a kényszeredetten létrejött családi szálat.

Torunn bár szenved a farmon,mégis zsarnok apja mellett marad,aki a baleset óta tehetetlen dühöt érez mindenki iránt,még talpraesett lánya szakértelme iránt is,bár már azt tervezi Torunn fogja átvenni a helyét a farmon.

Minden erőfeszítés ellenére nem kerülnek közelebb egymáshoz a családtagok,mintha átok ülne rajtuk mióta Anna az anyjuk meghalt. A ház is pusztulni kezd ,patkányok lepik el az ólakat,a a ház pedig szürke és megfakult,a monoton mindennapok a sikertelenség kétségbeesett lépésre készteti Tort....

A szerző ebben a részben is olyan egyszerűen de lényegre törően fogalmaz ,hogy le sem bírjuk tenni a könyvet.Feszültséggel teli minden oldal, a család amely hiába próbálja elfogadni megszeretni egymást,minden próbálkozásuk kudarcba fullad,pedig sehol máshol nem találják a szeretetet az elfogadást ezzel taszítva magukat mind mélyebbre. Egyedül Erlend az aki bár sokak által megvetett,homoszexuális kapcsolatban él mégis szeretve van,és nem őrli fel az,hogy nincs családja akire számíthat.

Ritkán van olyan könyv,történet ami napokig elkísér. De miután elolvastam a könyvet,úgy éreztem a szomorúságot, a tehetetlenséget mintha csak a saját környezetemben történtek volna az események.

Ennek a kötetnek is remekül sikerült a borítója,és már alig várom,hogy a befejező részből megtudjam mi lesz a sosem volt családdal.

Tova Mirvis: A betért

Itt az elején meg kell jegyeznem a szokásosat: hogy nagyon érdekelnek más kultúrák, meg vallások, legyen az bármilyen, muszlim, zsidó, vagy buddhista stb. A zsidó kultúra valamiért különösen vonz. Különlegesnek tartom ezt a népet, most nem részletezem, hogy miért, kb. mindenki tudja. A klezmer zenét meg egyenesen imádom, úgyhogy mindenre kíváncsi vagyok velük kapcsolatban, elsősorban ami a kultúrájukat illeti.

Olvastam is már ezt-azt róluk és ennek fényében azt kell mondanom, kissé csalódás volt nekem ez a könyv. Persze az én bajom, minek gondolok mindenfélét bele egy könyvbe, mielőtt kinyitnám :P A egyik dolog, amiért csalódott vagyok, hogy egész viccesen kezdődik a könyv. Olyasmi humora van kb. mint a Született feleségeknek. De nem ez volt a baj, mert ha végig ilyen maradt volna, az tetszett volna: kicsit fanyar, kicsit önirónikus. De ez a humor egy idő után eltűnt és valami eléggé sablonosba csapott át a történet...

Szóval ami legfőképp zavart, az a kissé elcsépelt téma: idegen, más gondolkodású ember érkezik a zárt közösségbe, ami persze valamilyen szempontból merev - ez esetben rendkívül vallásos: ortodox zsidó közösségről van szó ugyanis. Elég sok hasonló témájú könyv, film létezik, hogy csak párat említsek hirtelen: Csokoládé, Skarlát betű, Mona Lisa mosolya stb. És persze ez az idegen felforgatja a közösség addig "gondtalanul", a megszokott mederben csordogáló kis életét.

A másik bajom a történettel a nagyon "hollywoodi" vonalvezetés. Idegen jön, a közösség kezdetben gyanakodva figyeli, majd valaki ellene fordul, valaki pedig a barátja lesz. Kirobban a balhé, a közösség bűnbakot keres, aki persze az idegen lesz. A balhé és az idegen hatására, de lehet hogy nem is ezért, csak épp most telt be a pohár, néhány embernek felnyílik a szeme, megváltozik a gondolkodása, és semmi nem lesz már a régi....
Könyörgöm, ez annnnnyira elcsépelt. És ebben a könyvben szóról szóra ez van.

Annyiban mégis egyedi, hogy ugye a vallásosságot feszegeti. Olyan kérdések merülnek fel, hogy azok, akik egy ilyen közegbe születnek, mennyire érzik valóban magukénak Istent, a szokásokat. Mennyire csinálják tiszta szívből a szertartásokat, vagy csak puszta megszokás minden? Ezen már én is gondolkodtam és ugyanazt gondolom tulajdonképpen, mint ami a könyvből lejön, hogy talán jobb, ha az ember maga talál rá Istenre, a vallásra, mint ez esetben a nem zsidónak született, hanem betért Batséba, mert ez biztos, hogy őszinte út. Aki viszont beleszületik egy ilyen közegbe, annak "muszáj" csinálnia ezeket a dolgokat, hinni Istenben, ellenkező esetben kiveti magából a közösség. És valójában korántsem biztos, hogy a lelke mélyén komolyan veszi a dolgokat. Igazából nagyon is jól ábrázolta ezt az írónő, hogy mennyire a felszín, a látszat volt fontos ebben a közösségben (mint általában minden közösségben..), mert valójában csak ez tartotta őket össze, nem a közös spiritualitás.

Az írókájával nincs baj az írónőnek, tehetséges, jó a történetszövés, egész jók a karakterek és jól ábrázolta a zsidó vallási szokásokat könnyed keretek között. Nekem mégis hiányzott az egyediség és a spirituális vonal erőteljesebb ábrázolása. A korábban már olvasott Zsidó Menyasszony Margit Patrícia Esztertől pl. ebből a két szempontból szerintem jóval erősebb volt, pedig ugyanilyen könnyed stílusban, modern környezetben ábrázolt vallási témát.

Anna Gavalda: Vigaszág

Charles Balanda lassan az ötvenes éveibe lép, átlagos Párizsi férfi, aki áltatja magát, hogy elégedett...Akkor dől végképp romba Charles légvára, mikor levelet kap. A levél mindössze két soros: "Anouk meghalt", de ez a két sor elég ahhoz, hogy Charles egész gyermekkora megelevenedjen...Addig-addig marcangolja magát, utazik nap mint nap a múltba, míg végül arra az elhatározásra jut, hogy elutazik Anouk sírjához, de nem sokkal később újabb részlet derül ki Anouk haláláról:öngyilkos lett. Charlesnak immár oka van arra, hogy felhívja Anouk fiát, Alexist és számon kérje nemcsak anyja halálával kapcsolatban, hanem a húgának okozott fájdalomról is...

Azt hittem ez a történet majd Charles fiatalkori szerelméről, Anoukról szól majd, de Anouk a könyv felénél eltűnik és szerteágazó lesz a történet. Charles a múlt lezárása és új utak keresése közben sok mindent elenged, átértékel és olyan emberekre bukkan, akiket egész életében hiába keresett.

Gavaldáért vagy rajong valaki vagy nem, talán Coelho vált ki hasonló érzéseket az olvasóból. Nekem vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban, egyértelműen remek történetet talált ki, de nekem túl részletes, nagyon felszabdalta, elnyújtotta. Gavalda egy-egy izgalmas résznél szinte megáll és elkezd monológokat gyártani. Ez valakit nem zavar, de engem nagyon ki tud zökkenteni a történetből, valaki meg biztosan kedveli az ilyen átkötő megoldásokat a történetekben.

A borító egyértelműen jól sikerült.

Kiadja: Magvető