Peter Mayle: Hajsza a Cezanne-ért

Nem a Peter Mayle-tól megszokott franciaországbeli és provance-i kalandokban, útleírásokban és gasztronómiai élményekben gazdag könyvet tartja a kezében az olvasó. Pontosabban de. Mert ebben is vannak kalandok, utazások Franciaországban és az USA-ban és olyan éttermi vacsorák, amelyektől a nyál összefut az ember szájában.

És mégis más, hiszen ez egy krimi. Ugyan holttest és gyilkosság nincs benne, van viszont gyilkossági kísérlet (nem is egy), képrablás és képhamisítás, autós üldözés, szerelem.

A főhős, André, a félig francia félig angol fényképész, aki mellesleg New Yorkban él, és egy luxus lakáskultúra magazin számára készít fotókat. Egyik megbizatása során véletlenül szemtanúja lesz egy bűnténynek (egy Cezanne festmény ellopásának), amit természetesen megpróbál felgöngyölíteni.

A regény hangulata nagyon tetszett, bepillantást kapunk a luxus, a drága éttermek, szállodák, francia tengerparti nyaralók világába.

Ami zavaró volt, hogy néha teljesen váratlanul egy-egy cirkalmas és dagályos mondat érkezett a semmiből minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a szöveg addigi és azután következő többi részével minden összhangot nélkülözve. Tulajdonképpen már az első oldalon volt egy ilyen, akkor egy kicsit el is bizonytalanodtam, de aztán továbbolvastam, és nem bántam meg. Nem tudom megmondani, hogy ez az író vagy a fordító hibája-e (megnézek majd egy eredeti angol kiadást ha utanba kerül, hogy el tudjam dönteni ezt a kérdést).

Kétféle borítóval találtam meg a könyv képét az interneten, mindkettő az Ulpius-ház kiadása. Jobb felső sarokban látható az a borító, amellyel én olvastam. Eddig nem tudtam mire vélni, mert nagyon szép enteriőr ugyan, de úgy éreztem a regényhez vajmi kevés köze van, inkább egy francia vidéki otthonokkal és lakberendezéssel foglalkozó albumban tudnám elképzelni. Aztán megláttam a másik borítót (bal kép), és akkor jöttem rá, hogy az általam olvasottnál a két könyvespolc között, a kanapé felett az üres hely egy hiányzó képet "ábrázol" a falon. Addig valami ablaknak hittem...

Összességében jó kis nyári szórakoztató olvasmány, pihenéshez, kikapcsolód áshoz. Ha egyáltalán nincs pénzünk nyaralásra idén, inkább nem ajánlom, mert csak a szívünk fog fájni....

Eredeti cím: Chasing Cezanne

Kiadó: Ulpius-ház, 2004

267 oldal, keménykötés

Stephenie Meyer: A burok

Nem jellemző, hogy ilyen műfajú könyvet olvassak. Sem tinédzser irodalmat, sem sci-fit. De nem bántam meg, jó kis könyv volt ez. Sőt. Bár magáról a történetről nem fogok írni, az alapötlet nagyon jó szerintem, hogy az idegen faj emberi testbe való beültetése után a gazdatest tudata is megmarad és "harcol" a parazitáéval. Az első 200 oldalt szinte faltam. Nagyon érdekes, kalandos, izgalmas volt. Számomra egyedi is, mert mint írtam, nem szoktam "űrlényes" történeteket olvasni.

Aztán később, ahogy Vándor és Melanie bekerül a barlangba, úgy érzem, hogy a történet kissé leült. Persze értem én, hogy Meyer be akarta mutatni a bújkáló emberek életvitelét és azt is, hogy a lány hogyan illeszkedik be lassacskán közéjük, hogyan alakulnak ki érzelmek Melanie "eredeti" szerelme, Jared irányába illetve egy másik ember irányába is, aki Vándorba szeret bele... De egyrészt klausztrofóbiás érzésem volt a sok barlangban való járkálástól, másrészt pedig rettenetesen untam az olyan apró-cseprő dolgokról szóló fejezeteket, mint például azt, ahol az írónő leírja, hogy hogyan fociztak vagy mi... Szóval ez a középső rész kicsit túl lett írva szerintem, de szerencsére aztán beindulnak a dolgok, előáll a szerelmi három- ill. négyszög, aminek nagyon kíváncsi voltam a megoldására. Viszont itt jött be a tipikusan romantikus és tiniregény kellék, a csöpögősség, ami nekem kicsit geil volt. De hála Istennek, az utolsó 150 oldal ismét izgalmas és gördülékeny volt. Számomra voltak ugyan benne kisebb logikai buborékok, amiket nem értettem teljesen, de ez az én bajom, egy ilyen műfajú könyvben azt hiszem nem szabad ésszerűséget keresni...
Sajnáltam azt is, hogy a végén nem tudott egy kis akciót belevinni, azt hittem lesz legalább valami kis üldözés a Hajtókkal vagy ilyesmi...

Összességében azonban tetszett a könyv, jó volt olvasni a fenti "hiányosságai" ellenére is. Tagadhatatlan, hogy Meyer tud írni, saját műfajában nem is rosszul. Még az is lehet, hogy a Twilight-tal is megpróbálkozom, ha ilyenfajta szórakozásra és kikapcsolódásra vágyom....

(ja, és nekem nagyon tetszik a könyv borítója!)

Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Anne Tyler ismét remekművet alkotott!!! A Minden földi jó stílusa után már tudtam, hogy a kedvenceim között lesz Tyler.

Ezúttal egy családregényt olvashatunk,Pearl halálos ágyán visszaemlékszik életére ,attól a a naptól kezdve,hogy vénlányként lemondva a családról felbukkant egy átutazó ügynök és levette a lábáról a fiatal lányt.Beck Tull feleségül kérte Pearl-t majd miután három gyermekük született egy nap kilépett az életükből.Pearl büszke nő lévén,úgy tett mintha mi sem történt volna,gyerekei,családja,ismerősei mit sem sejtettek Pearl tragédiájából.A család élete egycsapásra megváltozott,Pearl gyakran nem tudta fékezni indulatait,olykor kegyetlenül bánt a gyerekeivel,szóval és tettlegesen egyaránt,minek hatására mindhárman igyekeztek minél előbb elszabadulni a családi fészekből,annak ellenére,hogy nem voltak jó testvérek-Cody,Jenny és Ezra csak nagy néha próbáltak igazi testvérekként viselkedni.Cody szinte örökölte anyja kegyetlenségét,és gyakran Ezrán vezette le dühét..

Cody ugyan olyan életet választott mint az apja,állandóan utazott, Jenny gyermekorvosnak tanult és vagy házasodott vagy elvált, Ezra pedig egyedül maradt az anyjával,és egész életében egyetlen öröme egy megörökölt étterem ,ami a ritka családi együttlétek színhelye.Bár minden étkezés kudarcba ,veszekedésbe fullad.

Hol Pearl,hol valamelyik gyermeke életéhez,gondolataihoz csatlakozunk olvasáskor,ami nagyon jól szemlélteti,hogyan tud egyazon dolgot különbözőképpen látni négy ember.

És Pearl temetése napján ismét vacsorázni indul a család a Honvágy étterembe,de ezúttal csatlakozik hozzájuk valaki aki miatt anyjuk elvesztette a gyermekei szeretetét.

Engem nagyon megrázott ez a történet,és egyben nagyon tanulságos is.

Igazi töprengős történet,tehát nem strandoláshoz való.

Tracy Chevalier - Leány gyöngy fülbevalóval

Griet 17 éves amikor szolgálólánynak szegődik, hogy segítsen családja fenntartásában. Édesapja csempefestőként dolgozott egy gyárban, de egy szerencsétlen baleset következtében elveszti látását és nem tudja tovább biztosítani felesége és gyermekei megélhetését. Delft egyik jómódú családjához kerül. Gazdája Johannes Vermeer a festő. Griet mos, vasal, takarít, piacra jár, segít a konyhában és vasárnap hazalátogat. A műterem takarítását minden nap szenvedéllyel és csodálattal végzi, vigyázva, hogy minden a helyén maradjon. Csodálja Vermeer munkáit amit napról napra alaposan szemügyre is vesz. Griet őszinte rajongása a festő és munkássága iránt szép lassan a művész saját világába vonza. Segédkezik a festékeke készítésében, teljesen elvarázsolja ez a világ.

Napról napra meggyűlik a baja a ház gőgős asszonnyával, és annak lányával az igazán gonosz Cornelia-val.

A piaci hentes fia Pieter és Van Ruijven Vermeer pártfogója is szemet vet Griet-re, aki ellenál a próbálkozásoknak. Ruijven megbízza a festőt, hogy készítsen róla egy képet. a művész és a lány között különleges kapcsolat alakul ki, és végül elkészül Johannes egyik legjobb alkotása a Leány gyöngy fülbevalóval.

Tracy Chevalier gyönyörű történetet szőtt Johannes Vermeer legtitokzatosabb festménye köré. A mondatok úgy követik egymást mintha az egész könyv egyetlen hosszó mondat lenne, aminek olvasását vétek abbahagyni. A szinek varázslata, egy egyszerű teremtés ártatlanságának elvesztése és egy festő zsenialitásának története ez a XVII. századi Hollandiában.

A történetből Peter Webber készített filmet 2003-ban. (bővebben: itt)

Freya North: Mindent anyánkról

Az írónőtől 10 éve olvastam egy könyvet, ami tetszett így a hangzatos „Az év legromantikusabb regényírója” titulus (ami ezen a könyvön szerepel) észrevétele után gyorsan kikölcsönöztem a könyvtárból.

A könyv 3 testvérről szól. Lányok, akik rendezett családi viszonyokkal rendelkeznek, csak éppen nem az édesanyjuk nevelte fel őket, mert ő „lelépett egy denveri cowboyjal”. Ez a tény kismilliószor elhangzik a regényben.

A nők a harmincas éveikben járnak, betekintést nyerhetünk életükbe, problémáikba, örömeikbe, megismerhetjük a nagybácsit, Djangot, aki felnevelte őket, aki apjuk és anyjuk volt egyszerre.

Az események haladnak, a könyv egyes oldalain ki kellett volna tenni a 18-as karikát, mert a szexjelenetek alaposabban kidolgozottak, mint maga a történet. Az idilli nyugalomba váratlanul felmerült probléma olyannyira felkavarta az állóvizet, hogy reménykedni kezdtem a fordulatban, ami számomra nem érkezett el.

A könyv olvastatja magát, fő vonala a gyermekvállalás témája, hiszen vagy a „gyermek miatti eltávolodás”, és a „gyereket szeretnék” téma lebeg előttünk, kiegészülve a nagybácsi apaszerepével, és az „anya elhagyta a 4 év alatti gyerekeit a szerelme kedvéért”. (Ez utóbbitól a bicska nyílik a zsebemben, és én a könyv végén sem adtam feloldozást az anyának.). A családi összetartozás meghatározó a könyvben, jól ábrázolta az írónő az „egymás mellett állunk, mert összetartozunk” jeleneteket.

Számomra felületes, egyszer olvashatós élményt adott, hiányzott belőle a mély gondolatiság, pedig fontos témákat, problémákat feszeget a könyv. A címe sem tetszik, eredeti címe: Home Truths

(………és megtaláltam: F.N mindhárom lányról írt egy könyvet, Cat, Fen, Pip címmel, ami megelőzte ezt a regényt, és valószínűleg nekem fontos lett volna azokat olvasnom, de magyarul nem jelentek meg.)

Neil Gaiman: Coraline

Hah, mostanában úgy tűnik, csupa olyan könyvet olvasok, amely vagy gyerekeknek szól, vagy gyerekekről, vagy mindkettő. Ez a könyv, hááát, ez inkább egy gyerekről szóló, de nem feltétlenül gyerekeknek íródott könyv, azt mondanám rá, hogy rémmese.

Főszereplője Coraline, kilétét tekintve egy kíváncsi, általában rettenetesen unatkozó kislány. Szüleivel éppen új lakásba költözik, ami tele van különc figurákkal, furcsa helyekkel. Sok hát a felfedezni való. Rögtön itt van egy ajtó, ami első látásra úgy tűnik, nem vezet sehová. Második látásra viszont kiderül, hogy lakásuk hasonmását rejti, benne szülei -majdnem- tökéletes másával. A 'majdnem'-be beletartozik, hogy ezek a lények fekete gombszemmel és gonosz szándékokkal rendelkeznek. Coraline hamarosan felfedezi, hogy csapdába került szüleivel és jónéhány másik gyermekkel egyetemben. Rajtamúlik, hogy kiszabadítsa a gyerekek szellemét, és kiváltsa saját és szülei életét.

Tetszett. Valószínűleg gyermekanalitikus szerzőknek is tetszene, mind a tíz ujjukat megnyalnák utána. Én mindenesetre felkészültem rá, hogy nagyon rémisztő lesz, mint ahogy felkészülsz egy filmre, amire azt mondják, hogy nagggyon jó. És akkor észreveszed, hogy nem is olyan jó. Vagy hogy nem is olyan rémisztő... Ez a hátránya, ha könyves blogokat olvasol. Ne tedd! ;o)

Szalay Lenke: Mogyoró

Még ártatlan április idején kezdtem el a könyvet, bele-bele olvastam mókás május havában is, de a nagy vizsga miatt végül jámbor júniusra halasztottam. Valamilyen módon nemrégiben- már nem is emlékszem hogyan- kiderült, hogy bár én egész eddig abban a hitben éltem, hogy gyermekkoromban rengeteg (értsd: RENGETEG) pöttyös/csíkos könyvet olvastam, szóval felfedeztem, hogy ez koránt sincs így. Egészen pontosan rengeteg (értsd: RENGETEG) olyan pöttyös/csíkos könyv van, amiről még nem is hallottam. Na, hát ez is közéjük tartozott!

Mogyoró, vagyis Madár Katalin, becenevéhez illően aprócska, mondhatni mogyorónyi kislány, aki igazi kis fruska. Komoly kisiskolásként mindenről megvan a maga elmélete, és azt nem is győzi hangoztatni; illetve neki is, mint számos gyermekkönyv szereplőnek van egy különös hajlama arra, hogy legjobb szándéktól vezérelve kisebb-nagyobb bajba keveredjen. Kedves, hétköznapi történetek osztják fejezetekre a könyvet.

Az első pár fejezetet leszámítva igazán tetszett a könyv. Az is csak azért zavart, mert a narrátorként funkcionáló, Mogyoróval olykor-olykor találkozó néni, nem átallott minden alkalommal rápirítani Mogyoróra, ha az nyelvi hibát vétett. Az Intőkönyvem újraolvasása óta picit jobban észreveszem a népnevelő szándékot ezekben a történetekben, ami talán gyermekként még nem is olyan zavaró. Akkor úgyis úton-útfélen nevelik az embert. Mégis azt mondom, le a népnevelő nénikkel!

Marcello D'Orta - Én, reméljük, megúszom

Nápolyi elemisták dolgozatai Marcello D'Orta tanító gondozásában

Sok-sok gyermek fogalmazásából állította össze D'Orta ezt a könyvet. Nagyon szórakoztató, humoros, tele helyesírási hibákkal. A gyermekek egyszerűen, szókimondóan és bájosan tárják fel előttünk a világ nagy dolgait.

A kedvenc állat:

„Nekem az én kedvenc állatom a disznó!
A disznó az egy sertés, a disznóólban él, mocskos disznó, belehentereg a sárba meg minden undoksába, és maga csiklandozza magát. A disznó direkt imádja a ganyét!”

Kőkorszak:

„Nyáron mikor meleg volt, ilyen hatalmas prehisztérikus szunyogók mentek be a házba, nem hagytak aludni, az meber meg káromkodott.”

A kábítószer jelenség:

„Én még csak tízéves vagyok, de már négy öt éve ismerem a kábítószer jelenséget. Mikor ovodába jártam, megmonta édesanyám, hogy senkitől ne fogadjak el kábítószeres cukorkát, még ha a tanítónéni vagy igyenesen az igazgató kinálja is se. De egyszer a tanítónéni megkinált eggyel, nekem meg kiment a fejemből hogy drogos és megettem de jól voltam

A kábítószer méreg, mindenkit megöl, az öregeket is de főleg a fiatalokat. Ez egy nagyon édes dolog, mind a cukor, de nem egészen. Előszörtök feldobódsz tőle, aztán megbambulsz. Szemed előtt lepkék, szinek, szivárványok jelennek meg és el akarsz röpülni. Aztán kész vége, és nem látsz mást csak Arzanót”

Vérkeringés:

„Van még vérkeringésátömlesztés is.
Ha az anyuka Érces terhes, a gyereknek mihelyest megszületik beadják az átömlesztést.”

A világ éhezői:

„A világnak rengeteg az éhezője. Vannak éhenhalt népek. Ott vannak a legyek. A krokodilok. A pókok. Az éhség. Afrika.”

„A világ undorító, én meg merem mondani, mert én vagyok az osztályelső, és bizonyos dolgokat megmondhatok.
Dolgozatomat ezekkel a szavakkal zárom: AZ EMBER NEM A MAJOMTÓL, HANEM A VÁMPÍRTÓL SZÁRMAZIK!”

Hugh Laurie: A balek

Nem vagyok Doktor House rajongó. Nem Doktor House miatt, hanem mert nem nézek semmilyen beteges-kórházas-orvosos-nővérkés sorozatot. Viszont Hugh Laurie rajongó vagyok. Kedvencem a Black Adder (Fekete Vipera) sorozat, különösen az az évad, amelyben Hugh Laurie a bugyuta herceg szerepében sziporkázik.

Szeretem a karakterét, szeretem a humorát. Ezért is tekintettem nagy várakozással az általa írt történetre. Nem csalódtam.

A krimi - merthogy krimiről van szó -, nem klasszikus detektívregény. Nincs az elején holttest és rejtélyes gyilkosság, amit a történet folyamán egy éles eszű nyomozó felderít.

Van benne viszont Hugh Laurie, minden mennyiségben.

A történetet egyes szám első személyben meséli el, tehát ő a főhős, Thomas Lang, egy nem-mindig-olyan-jófiú, de nagyon szeretnivaló mesterlövész személyében. Természetesen van benne sok izgalom, autós-motoros üldözés, fegyverkereskedelem, politika, szerelem, London, Prága és svájci sípályák. És rengeteg humor. Hugh Laurie sajátos humora. Rengeteg hasonlatot, képet használ a különböző szituációk leírásához, olyan képeket, amik az embernek eszébe sem jutnának egy-egy adott helyzetről, ugyanakkor így leírva annyira kézenfekvőek és plasztikusak, hogy csak ámultam és bámultam, mennyire mindennapi és hétköznapi, mégis különleges az írása.

A könyv végére úgy összekuszálódnak a szálak, hogy győzzük kibogozni, és azt hiszem nem csak a magam nevében beszélek, amikor azt mondom, egy kicsit beleszerettem a főhősbe...

A borító részben a régi krimik világát idézi az old-school vörös körömcipős-bőrkesztyűs szexbomba és sportautó duóval, Hugh Laurie fényképe pedig még akkor sem hagyná, hogy esetleg a főszereplőt külsőleg másként képzeljük el magunkban mint a szexi-undok orvost, ha egy pillanatra ez az őrültség megfordulna a fejünkben.

Nagyon szórakoztató, stílusos olvasmány azoknak, akik szeretik ezt a fajta – kicsit angol, kicsit (ön)irónikus – humort. Raymond Chandler rajongóknak szintén kötelező.

Eredeti cím/kiadás: The Gun Seller/Arrow Books, London 2004

Kiadó: Kelly Kft.

333 oldal, puhakötés

Chitra Banerjee Divakaruni: A fűszermesternő

Tilo a fűszerek mestere. Indiai születésekor a Nayan Tara nevet kapta, ám kalandok, varázslatok, misztikum és szerencse segítségével Tilová, egy fűszermesternővé vált.

Ők egy tanulási folyamatban, kiválasztottként válhatnak (alakulhatnak) fűszermesternővé, akiknek szigorú szabályok szerint kell élniük: nem léphetnek ki a boltjukból, nem nézhetnek tükörbe, nem érinthetnek meg embereket, egyformán kell érezniük az emberek iránt…

Tilo egy éve vezeti az oaklandi fűszerbazárt, ide jöttek segítségért, beszélgetésért, megértésért az USA-ba vándorolt indiaiak, a helyiek. Egy napon belép a boltba egy „amerikai”, akibe szerelmes lesz. Az egész élete során kevéssé szeretett nőben fokozatosan megfogalmazódik, hogy a fűszerek iránt tisztelet érez, ám az emberi szerelem adakozó, heves és követelő. Tilo próbálja észérvekkel távol tartani magát ettől az érzéstől, hogy „szíve ismét a fűszereké legyen”,( mert a fűszerek egyre kevésbé mutatják neki az utat), de a szerelem érzése miatt fokozatosan mond le a szabályok betartásáról, de azzal is tisztában van, hogy ennek következményei lesznek. A történet néhány indiai hagyományt érintve meséli el a bevándorlók nehézségeit, Tilo eddigi életét, a szerelem „pusztító” érzését.

Chitra Banerjee Divakaruni dínyertes író és költő, aki témáiban a dél-ázsiai helyzetet, a nőket, a bevándorlás témakörét a mágiával és a misztikummal fűszerezi.

A könyv számomra kissé vontatottan kezdődött, de aztán olvasmányosabbá, folyamatosabbá vált.

A fejezetek a fűszerek nevét viselik, ezek varázslatos tulajdonságait a boltba betérő emberek életén keresztül is

merjük meg, akiknek története, élete a történetben vissza-visszatér. A regény –véleményem szerint-néhány hetet ölel fel. Az írónő társadalmi kérdéseket is feszeget, azaz hogyan képesek a bevándorlók lassacskán „amerikanizálódni”; arra keresi a választ, hogy „tisztában lehet-e valaki is azzal, hogy valójában mi akar?”

Tilo történetének a vége teljesen meglepett, nem számítottam erre a végszóra; olvasás közben 2-3 másik befejezést alkottam meg magamnak. (egyiket sem árulom el… :))

Ljudmila Ulickaja - Életművésznők

Hat történet, hat megálló Zsenya életében, akit mindig különös és nagyszerű nőkkel hozott össze a sors. Első látásra megbíznak benne, kiöntik neki a szívüket. Zsenya pedig meghallgatja a drámákat szerelmeket, haláleseteket és a legmélyebb titkokat. Kénytelen azonban rájönni, hogy a mesék, csak mesék. Mindenki hazudik. Legyen az egy UFO-król mesélő kislány, egy Svájcban dolgozó orosz prostituált, vagy maga Zsenya.

Sokan dícsérték és ajánlották ezt a könyvet és igazuk volt. Remek regény. A kortárs orosz próza egész más mint, a középiskolákban sokkot okozó Dosztojevszkij. Ulickaja stílusa pedig gördülékeny és érdekes. Nincsenek kilométer hosszú nevek, az orosz művekre jellemző melankólia jelen van és igazán van mondanivalója.

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes I. - Justine

Gondolkodtam, hogy írjak-e a négyes egyes részeiről külön-külön és végül úgy döntöttem, hogy írok, mert egyrészt Durrell ezeket a részeket eléggé külön írta (volt, hogy külön is adták ki őket) , másrészt pedig ha úgy alakulna, hogy megrekednék a kvartett közepén (mert mostanában nagyon hangulatfüggő vagyok), akkor se "vesszen kárba" ez a nagyszerű alkotás :)

Mert tényleg fantasztikus, amit Lawrence Durrell alkotott - szerintem. Számomra eddig ő sajnos csak öccse, Gerry árnyékában létezett, és bár tudtam, hogy ő is írt valamit, de hát mi érdekesebbet alkothatott vajon mint a mi kedvenc Geraldunk - gondoltam, biztos figyelemre sem méltó. Nagyon szégyellem magam már a puszta felételezés miatt is, mert a legidősebb Durrell testvér nagyszerű író. Azon belül is pont az a fajta, akire én bukom :) Én ugyanis az irodalomban szinte mindent előbbre helyezek a cselekménynél, nem kell nekem feltétlenül izgalmas történés, ha az írás igényes, mély, filozofikus, intelligens, különleges, művészi, akkor én már elégedett vagyok.

Az Alexandriai négyes (első része) pedig pont ilyen. Már az sem hétköznapi benne, hogy - ahogy érzékeltem - az időrendiséghez nem feltétlenül ragaszkodik. Egy eléggé szerény körülmények között élő, közepeske író és tanár, Darley meséli el a történetet, aki egy Földközi-tengeri szigeten gyűjti össze emlékeit és próbálja összefoglalni életének egy fontos időszakát. Alexandriában, a Nílus deltájánál vagyunk a 30-as években. A város fülledt, romlott, mindent áthat az erotika, a kapcsolatok, ami elbeszélőnk szerint mindennek a mozgatórugója ezen a környéken. Érdekes, elit illetve annak látszani akaró baráti társaságot mutat be nekünk az író. Van itt dúsgazdag üzletember teátrális jellemű feleséggel (ő Justine), homoszexuális Kabbala-guru, szintén meleg, titkosszolgálatnak dolgozó vicces öregember, tüdőbeteg csupabáj hölgyike, vagyonos, gyönyörű leszbikus beütésű, de aszexuális festőnő és még jónéhány hasonlóan különleges mellékszereplő. A bonyodalom abból támad, hogy mesélőnk összejön az erős jellemű, hisztérikus Justinnal, amivel is tulajdonképpen legmélyebb barátságukat pecsételik meg. Erre a szerelmi három- ill. többszögre emlékszik vissza Darley - nem követve az időbeni sorrendiséget. Emlékfoszlányokból rakja össze a történetet, kissé túlelemezve mind a szerelmet, mind a szereplők jellemét, kapcsolatait. Amellett jó kis filozófiai eszmefuttatásokat végez alapvető emberi problémákról.
Ugyanakkor a környezetet, a forróságtól hervadt Alexandriát annyira élően ábrázolja, hogy teljesen jelen éreztem magam a történetben. A leírások lenyűgözőek, nem unalmasak. Hihetetlenül jól sikerült tehát ábrázolnia Durrellnek a hangulatot.

A négyes többi részében állítólag ugyanezt a történetet ismerjük meg más nézőpontból, ill. az események politikai mozgatórugója is megmutatkozik a Mountolive c. részben. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi kerekedik ki belőle, remélem szájtátás :)

Mohás Lívia - Ki vagy te?

Önismereti könyv önjáró fiataloknak, akik okosak, de néha egy csepp eszük sincs

Időről-időre kezembe fogok egy pszichológiai témájú könyvet. A legutóbbi néhány alkalommal a Saxum kiadó gondozásában megjelenő „Az élet dolgai” sorozatból választottam. A témák nagyon sokfélék így könnyen meg lehet találni az éppen megfelelőt. Bár komoly pszichológiai kérdéseket dolgoznak fel ezek a könyvek, mindezt olvasmányosan teszik és nem többszász oldalon keresztül, hogy a végén már megunjuk.

Mindenki ismeri ezeket az önjáró fiatalokat, jónéhányan talán még emlékszünk milyenek is voltunk a gimiben, középiskolában. A mai fiatalok viselkedésén sokszor megáll az ember esze. Ezért is érdekelt, hogy hogyan látja őket egy pszichológus, hátha nekem is sikerül megérteni. Mohás Lívia ebben a kötetben olyan témákat érint mint a slágerlelkűség, depresszió, kudarckeresés, szekták, alternatív fiatalok stb.

Csupa csupa érdekes dolog amivel talán egy kicsit közelebb juthatunk a mai tinédzserekhez, vagy megérthetjük, hogy régen mit miért csináltunk. Olvasás közben az író kérdéseire válaszolva, egy kis önvizsgálattal (ami sosem árt) közelebb kerülhetünk saját magunk megismeréséhez is.

Ajánlom ezt a könyvet minden önjáró fiatalnak, szüleiknek, tanáraiknak, azoknak akik nem értik ezt a generációt, kisgyermekeseknek, mert úgyis felnőnek egyszer.

Ira Levin: Stepfordi Feleségek

Íme egy újabb krimi,bár ennél sem igazán éreztem gyorsabb szívdobogást....lehet nem vagyok jó alany...

Joanna és férje Walter Stepfordba költöznek két kamasz gyerekükkel.Az igazi Amerikai álom-a feleségek mind fiatalosak,elegánsak,és semmi más nem érdekli őket csak a padló viaszolás és a tisztítószer márkák.Joanna ezt először furcsállja,és minél előbb szeretne szert tenni egy normális barátnőre akinek csak a lakása lúgozott nem pedig az agya.Joanna hamarosan rátalál Bobbiera aki szintén új lakó Stepfordban,és úgyanúgy kineveti a suvickoló nejeket,egyúttal mindenféle teóriát állítanak fel,arra keresvén a választ mi fertőzi meg a normális nőket???Joanna férje belép a férfiegyletbe és szinte minden estéjét ott tölti,Joanna pedig kétségbeesik mikor egyik napról a másikra Bobbie is áldozatul esik Stepfordnak és bábu lesz....

Tulajdonképpen nem derül ki mi történik a feleségekkel,és hogy mitől válnak háztartási zombikká...vagy csak én hagytam ki valamit?? Elég izgalmasra(?) sikerült a sztori,annak ellenére,hogy a végén nincs csattanó,de azt el tudom képzelni,hogy a film-Nicole Kidman főszereplésével-hátborzongatóra sikerült.

Ingrid Noll: A patikusnő

Nem szeretem a krimiket sem a bűnügyi regényeket,ez a könyv mégis felcsigázott.A tartalom alapján azt hittem olyan nőről szól aki hideg-rideg,számító ,méregkeverő dög.Hella ennek ellentéte -a fiatal patikusnő az igaz szerelmet keresi,végre boldog akar lenni és szeretne meg felelni a merev,nyárspolgár szüleinek.Ám mindig rosszul választ....és ezeket a rosszul választásokat,és egyre bonyolódó életét meséli el egy kórházban az ágy szomszédjának.

Hella bármit képes volt megtenni a szerelemért,segédkezni egy gyilkosságban,majd megszabadult egy vetélytárstól-de mindezt olyan "ártatlanul" ,hogy nekem eszembe sem jutott ,hogy Hella tudatában van tetteinek. Bár nagyon pörgős a sztori,és ugye hullák is vannak,Noll olyan humorosan,gunyorosan fogalmaz,hogy elfelejtjük,hogy krimit olvasunk.

Kisebb csavarokkal is megtűzdelte Noll a történetet -de ha leírnám a könyv tartalmát elveszne az izgalom-inkább csak azt tanácsolom,aki kíváncsi egy nem átlagos szerelmi háromszögre,egy átlagos patikus nő életére mindenképpen olvassa el. Egy negatívum,hogy néha Hella nagyon felidegesített a határozatlanságával!-ezért kerül is mindig valami zűrbe.

Marlena De Blasi - Ezer nap Velencében

A főhősnő Marlena, aki az ötvenes éveiben jár és St. Louisban él.. Háta mögött egy válással és két gyermek édesanyja, sikeres író és séf. Lapja Velencébe küldi, hogy írjon egy cikksorozatot a Velencei borozókról. Marlena ugyanolyan szenvedéllyel ír az ételekről, mint amilyennel készíti és ahogyan fogyasztja őket. Ezen az utazáson ismerkedik meg a kékszemű bankigazgatóval aki feje tetejére állítja az életét. Újra felélednek Marlena-ban a szerelem lángjai és váratlan döntésre szánja el magát. Feladja eddigi életét és Fernandóval Velencébe költözik. A Velencei hétköznapok cseppet sem zökkenőmentesek. Az élet itt nem olyan ahogy azt előre elképzelte és miután felszáll a rózsaszín köd, Marléna megismeri Velence igazi arcát és lassan megtalálja benne a saját helyét. Amikor már kezdi igazi otthonának érezni akkor Fernando villámcsapásként újra felforgat mindent.

Ha a kedves olvasók egy igazi gasztro regényt várnak, akkor csalódni fognak, mert ez egy igazi romantikus könyv. Vannak finom receptek, az ízek és illatok iránti rajongás áthatja a regényt, de a középpontban mégsem a gasztronómia áll. Szerencsére én előzetes várakozás nélkül kezdtem olvasni, ezért összességében tetszett és már várom, hogy a folytatást (Ezer Nap Toszkánában), a kezembe foghassam. Helyenként hangulatos leírást olvashatunk Velencéről, de én olvastam volna szívesen még többet is. Ezzel szemben a Velencei emberek és szokásaik leírása nagyon érdekes. Sok szerethető és kevésbé szerethető karakterrel találkozunk a könyvben. Ha csak részben is de Blasi igyekszik megismertetni az olvasót a helyi mondákkal, hiedelmekkel, hagyományokkal. Ezek roppant érdekesek és még sok oldalt meg lehetett volna velük tölteni.

Egy igazi kellemes nyári, női olvasmány, ami közben nem kell sokat törnünk a kobakunk az élet nagy dolgain.

(A szerkesztés nekem kicsit unalmas és elég fantáziátlan. Ezért itt van néhány borító a küldöldi kiadásokról. Személyes kedvencem a második darab.)

Az egyik kedvenc részem:

„A lakásunkban lévő saját ágyamat, és a szomszédos szállodában béreltet sehol másutt nem töltöttem annyi órát Velencében mint a könyvtár nyirkos, ünnepélyes belső terében. Föltett szándékom, hogy egyre jobban megtanulok olaszul olvasni. Mostanra kiismertem a polcok szekrények rendszerét, amelyben bizonyos kéziratokat és gyűjteményeket tárolnak, már azt is tudom, mi található egyi-másik mókás kis ajtó mögött. Szabadon böngészek a könyvtár háromnegyed millió kötete között, már ismerem a sajátos, könyörtelen hideget, amely ősszel és télen járja át tereit, imádom nyirkos papír, a por és a régi mesék illatát.”

Michael Greenberg: Süss le, nap!

"A lányom 1996.július 16-án kattant be.Tizenöt éves volt ekkor ,és összeomlása mindkettőnk életét gyökeresen megváltoztatta.-Úgy érzem,csak utazom,csak utazom,és nincs hova visszatérnem-mondta a tisztánlátás pillanatában."

A szerző azt az időszakot örökítette meg könyvében, mikor a lánya Sally egyik percről a másikra a mániás depresszió őrületébe zuhant. Voltak ugyan előjelek, de az apa a lánya érzékeny művészlelkének tudta be a furcsaságokat. Aztán arra gyanakodott, hogy Sally a drogokhoz nyúlt.... Egy nap, mikor Sally saját apjára is rátámadt, kórházba vitte Sallyt ahol lesújtó volt a diagnózis - Bipoláris1, mániás depresszió-túláradó érzelmek, erős vonzalmak és képzelőerő - Virginia Woolf is ebben a betegségben szenvedett. Sally valamiféle messiásnak képzelte magát, akinek az volt a feladata, hogy felnyissa az emberek szemét, és megmutassa nekik,h ogy mindenkiben ott lakik az isten, zaklatta az embereket az utcán, a kávézókban, ha pedig apja vigyázott rá, dührohamokat kapott.

Sally 24 napig volt a zárt osztályon - ahol jóformán csak leszedálták - az orvosok szerint az ilyen betegeknél nincs más választás, hiszen annyira túlpörögnek, hogy akár meg is halhatnak a kimerültségtől. Az orvosok szerint csak várni kell, hogy az illető kijöjjön belőle és kész....

Lassan csökkentették a gyógyszer adagot és Sally mikor tudatánál volt belátta, hogy beteg... Nehéz és hosszú év kellett ahhoz, hogy Sally önálló életet élhessen, a váratlan visszaesések, az örök készenlét, a kiszámíthatatlanság, a gyógyszer romboló ereje és hatása majdnem maga alá gyűrte Sally apját és Sally nevelőanyját is. Az író szerint a legrosszabb ebben a betegségben, hogy nem tudhatod mi lesz a következő lépés, mint például egy rákos betegnél van egyfajta protokoll ami némi biztonságot ad a betegnek, de a depresszióhoz sokszor nem az orvosok adnak gyógyulási útmutatót, hanem magának a betegnek és családjának kell "felébresztenie" a beteget.

Sally állapota éppoly hirtelen javult mint mikor összeomlott, egyik reggel összefüggő párbeszédet folytatott apjával a reggeliről - Michael el sem mert hinni... Azóta Sallynek már kétszer is újra meg kellett küzdenie a benne rejlő szörnnyel.

Izgalmas, érdekfeszítő és egyben lesújtó képet kaphatunk egy olyan betegségről ami örök stigmát jelent annak, akit megtalál. Azt gondolom, hogy aki ilyen helyzetben család nélkül marad, annak sajnos nagyon kevés esélye van arra, hogy életképes maradjon... Bepillanthatunk a zárt osztály világába, az orvosok apatikus nyugalmába a családtagok kétségbeesésével ellentétben,é s magába a betegségbe, és abba a szörnyű helyzetbe, hogy a mai napig vajmi keveset tudunk erről a sokakat sújtó rémálomról.

Annyira közel tudta hozni a szerző a lánya betegségét, hogy olvasás közben folyamatosan attól rettegtem, hogy én is becsavarodom.

Kiadó: Athenaeum

Bertrand Meyer-Stabley - Az igazi Audrey Hepburn

Audrey Hepburn abszolút divatikon, legenda, oscar díjas színésznő. Sok szerzőt megihletett, életéről filmet is forgattak, de milyen is volt valóban Az igazi Audrey Hepburn? Ebből a könyvből megtudhatjuk. A könyv igazán olvasmányos és nem tömi tele a fejünket az évszámokkal. A történet lebilincselő, megemésztendő, szárnyaló, csodálatos és szomorú. Audrey a külvilágnak csak egy elegáns, őzikeszemű, gyermeki bájjal megáldott csillogás, de valójában ismerte az árnyékos oldalt is. A könyvben a kortársak, barátok, férjek, kollégák vallanak nyíltan és őszintén arról, hogy milyen is volt valójában ez a törékeny díva.

Korai Évek

Audrey Hepburn 1929-ben Brüsszelben látja meg a napvilágot, Joseph Ruston és Ella van Heemstra bárónő gyermekeként, Audrey Kathleen van Heemstra Ruston néven. Félénk visszahúzodó, energiával teli gyerek volt. 1935-ban apja elhagyja a családot és ez Audrey-n mély sebet ejt, amit egész életén át hurcolni fog. 1935-1938 egy leányiskolába járt, majd balett órákat vesz. Audrey sovány, a korához képest magas gyerek volt. Nem egy született táncostehetség, de szorgalmával és vele született bájával már az első előadáson lenyűgözi a közönséget, olyan mint Degas egyik kis táncosnője. 1940 május 10-én a németek átlépik a Holland határt és Így Audrey-t is eléri a háború. A Van Heemstra-k birtokait, vagyontárgyaikkal együtt 1942-ben kobozzák el, így a bárónő lányával egy szerény lakásba kényszerül menekülni. A Bárónő csatlakozik az ellenálláshoz és ebben Audrey és féltestvére is követi. 11 évesen kódolt leveleket továbbít cípőtalpába rejtve az angol légi úton érkező csapatoknak. Az ellenállás központja ekkor az Arhnemi Konzervatórium, ahol a gyerekek szolgáltatják a tökéletes álcát. Audrey szenvedélyesen folytatja a táncot. 12 évesen önálló koreográfiával adja elő Moszkovszkij Szerenádját. 1941-től kezdődően Hollandiában folyamatos a zsidók deportálása, üldözése, kivégzése. Mivel Audrey zsidó származású, ezért mélyen megérintik az események. A háború vége felé amikor a szabadság szele már elér Audrey-hoz a német rendőrség intézkedéseket tesz a nők begyűjtésére. Audrey évek óta szenved a rossz táplálkozástól, le van gyengülve, de amikor lehetősége adódik rá megszökik a német katonák karmai közül és egy nedves sötét pincében rejtőzik el. Több napot tölt itt és nagyon leromlik az állapota. A háború végéig vérszegénység, sárgaság és asztma kínozza. Egy éjszaka Audrey előjön relytekhelyéről és megkeresi anyját. A háborúnak 1944 karácsonya előtt lesz vége.
Audrey így vall háború végéről:„A szabadság valami olyan volt, amit érzékszerveivel érzékel az ember. A szabadságnak angol cigaretta illata volt.”

A színésznő

A Háború után Audrey élete is jóra fordul. 1945-ben Amszterdamba költözik, majd 48-ban Londonba és balettot tanul. Több kisebb darabban játszott, tánckari szerepeket kapott. Majd 1951-ben kiválasztják a Gigi című Broadway-darab főszerepére és elindul a világhírfelé. Ezt követően sorra kapja az ajánlatokat. Az első főszerepéért a Római Vakációban megkapja az Oscart. Teljesen belopja magát a nézők szívébe, kislányos de mégis előkelő stílusával. 1953-ban kezdődik egész életén át tartó együtmműködése és barátsága Hubert de Givenchy-vel. Olyan filmekben játszik főszerepet mint az Álom Luxuskivitelben és a Funny Face. Audrey divatikon és világsztár lesz. 1954-ben megy feleségül Mell Ferrerhez és többszöri sikertelen próbálkozás után életet ad első fiának Sean-nak. Férjétől 68-ban válik el és még ebben az évben összeköti életét Andre Dottival aki második gyermekének Luca-nak az apja. Második házassága is zátonyra fut és 80-ban megismeri Rob Wolders-t akivel haláláig él együtt.

A nagykövet

1988–tól kezdve Audrey a gyermekek megsegítésének él. Az UNICEF nagyköveteként járja a világot és hírnevét jótékony célokra használja. Eljut Szomáliába, Vietnámba, Hondurasba és Etiópia éhezés sújtotta területeire. Audrey-t megrendítik a látottak, a gyermekek éhezése, betegségek és a pusztító szegénység. 1993-ban hal meg rákban és még utolsó gondolatai a szegény gyerekek felé fordulnak.

Hubert így vallott Audrey-ról:

„Az élet keményésge ellenére Audrey meg tudta őrizni magában gyerekkora egy részét. És azzal töltötte, az életét, hogy megpróbálta nekünk átadni ezt a varázslatot. Ez tette őt tündérré, kedves varázslónővé, aki szeretetet és szépséget ihletett. Az ilyen tündérek soha nem halnak meg egészen.”

2000-ben filmet forgattak az életéről The Audrey Hepburn Story címmel.

Filmjei

1948 Nederlands in 7 lessen
1950 One Wild Oat
1951 Laughter in Paradise, Young Wives' Tale, A Levendula-dombi csőcselék
1952 The Secret People, Monte Carlo Baby , Nous irons à Monte Carlo
1953 Római vakáció
1954 Sabrina
1956 Háború és béke (film)
1957 Mókás arc, Délutáni szerelem
1959 Zöld paloták , Egy apáca története
1960 Kitaszítva

1961 Álom luxuskivitelben, A gyerekek órája
1963 Amerikai fogócska
1964 Párizsi mesék, My Fair Lady
1966 Hogyan kell egymilliót lopni?
1967 Ketten az úton, Várj, míg sötét lesz
1976 Robin és Marian
1979 Vérvonal
1981 They All Laughed
1989 Örökké

Hivatalos website: http://www.audreyhepburn.com/

Stephenie Meyer: Napfogyatkozás (Eclipse)

Már jó ideje megjelent a második rész nálunk és hamarosan jön a harmadik is. Azok számára, akik türelmesen vagy türelmetlenül, de kivárják a megjelenést hamarosan megérik a babér.

Ha eddig azt hittétek már minden romantikát kimerített Bella és Edward kapcsolata, akkor tévedtek. Igen, hölgyeim és uraim mindezt még lehet fokozni, és Stephenie Meyer meg is tette azt!

A második rész vége ott maradt abba, hogy Jacob neheztel Bellára és ki nem állhatja Edwardot. A harmadik rész elején mindezt megspékeli, hogy Edward jó távol akarja tartani Bellát Jacobtól, (akit sokkal veszélyesebb fenevadnak tart még saját magánál is) és nem riad vissza ennek érdekében a házi őrizettől sem. Bella mindeközben szenved, mert nem akar háborút kirobbantani a vámpírok és a farkasok között, ugyanakkor ragaszkodik Jacob barátságához is.

De mint hamarosan kiderül, nem csak emiatt főhet Bella feje, mert Victoria továbbra is szabadon lófrál, ráadásul kiéhezett újszülött vámpírok is a város felé tartanak. Itt nagy összecsapás ígérkezik, és ezúttal Jasper lesz az, akinek tudására és tapasztalatára mindannyian számítanak. Mivel több tucat vámpír tart a város felé a farkasok sem maradhatnak távol, az ő segítségükre is szükség van. Kérdés, hogy bíznak-e a farkasok Cullenékben annyira, hogy vállt vállnak vetve harcoljanak az oldalukon. És ha ez eddig még nem volt elég a Volturi is tiszteletét óhajtja tenni a városban.

Harc farkasok és vámpírok között.
Harc Edward és Jacob között.
Harc vámpír és vámpír között.
Harc Bella és saját szíve között.

Igen, ez a rész a harcokról, előítéletekről, megbánásokról és az elfogadásról szól.

Bella szabadon mozoghat a két világ között, de ha teljesül rég várt álma, akkor örökre búcsút kell mondania indián barátainak, de legfőképpen Jacobnak, aki immár élete fontos részévé vált.

A magyar nyelvű, keménykötésű változat megjelenési ideje: 2009 október.

De Katona Ildikó meghallva a kéréseteket petíciót indított útjára (igen, saját magának, ez elég egyedül álló) hogy a puha és a keményfedél egyszerre jelenjen meg. Bővebben itt olvashattok róla (jobb oldalon).

Egy kis merengés.

2007. augusztus eleje.

Ekkor emeltem le az egyik könyvesbolt Idegen nyelvű szekciójáról a TWILIGHT-ot. Pár napra rá, már el is olvastam, és eszeveszetten kerestem a folytatást. Szerencsém volt. Addigra már három rész megjelent. Pont akkor adták ki az Eclipse-t. De nagyon-nagyon vártam a negyediket, és az amerikai olvasókkal együtt vártam és rágtam a körmöm a folytatást lesve. Addig is megtudtam, hogyan lehet itthon külföldről úgy könyvet rendelni, hogy ne kelljen Amazont igénybevennem. (Köszönöm Bookstation!) 2008. augusztus, eddig kellett várni. 2008 októberében már itthon is üdvözölhették az olvasók a sorozat első részét. Örültem, hogy végre az anyanyelvemen is olvashatom a könyvet. Örültem, hogy ezentúl nem csak kérdő tekintetek merednek rám, ha lelkesen kezdek mesélni erről a könyvről. Örültem, mert biztos voltam benne, hogy itthon is megszeretik majd. De nem sejtettem, hogy a sok öröm nyomában ott jár majd az üröm is.

Az egyesült államokbeli rajongók évente kaptak egy részt. Mi félévente kapjuk meg a magyar fordítást. Sokan még így is panaszkodnak, a kiadót szídják és a sokáig tartó munkát kifogásolják, majd ezzel indokolják, miért is inkább kalózfordítást olvasnak. Persze megértem, nehéz a várakozás, és megértem azt is, hogy nem egészen ugyanaz a két dolog, a megírásra és a fordításra várni. De egy dolgot vegyetek figyelembe (ezt már több fórumon is elmondtam):

Stephenie Meyer 2008 áprilisában tette az i-re a pontot, és írta ki a THE END-et a lap végére. A könyv mégiscsak augusztusban jelent meg. Akárhogyis számolom az amcsiknak is 4!!! Hónap kellett a szerkesztésre, a tördelésre és úgy általában mindenre, hogy kikerüljön a boltok polcaira a könyv.

Itt meg a 6 hónapot sokallják úgy, hogy a fordító elég nagy valószínűség szerint még így is reggeltől estig mereszti a szemét a monitorra és dolgozik és dolgozik és dolgozik. Több mint 500 oldalról beszélünk, aminek igényességét minden joggal elvárja az olvasóközönség. A fordítás olyan szakma, amit a legtöbben másodállásban és család mellett csinálnak. A kalózfordítást nyugodtan lehet bakikkal teletűzdelni, nyugodtan lehet vele kapkodni, hisz ott csak a gyorsaság számít, és a kíváncsiság kielégítése. A műfordító és a szerkesztő azonban figyel a magyarságra, a mai szóhasználatokra, a szlengek minél pontosabb visszaadására. Újra és újra átolvassák, és újra és újra belejavítanak. Mert nektek akarnak jót, mert a ti pénzetekért minőséget akarnak a kezetekbe adni, mert a nevük forog kockán.

Aztán olvastam olyan érveket is, hogy persze nálunk csak most jelent meg, és bezzeg ebben az országban, meg bezzeg abban az országban… Fel tudnék sorolni még mindig olyan országokat ahol még az első rész sem jelent meg. Miért mindig a szomszéd gyepét kell nézegetni? Támogassuk és nevelgessük inkább a sajátunkat!

És végül jön az abszolút kedvencem: Azért adja ki olyan soká a Kiadó a könyveket, mert több pénzt akar keresni! Hogy???? Ha ennek a logikáját elmagyarázza nekem valaki azt megköszönöm. Nekünk még úgy tanították menedzsment órán, hogy ha túl sokáig váratod a célközönséget előbb utóbb besokall és elveszíti az érdeklődését. Arról nem is beszélve, hogy ebben a konkrét esetben előbb fognak az illegális kalózfordításokhoz nyúlni és utána vagy megveszi a következő részt vagy nem.

Szeressétek a könyveket, szeressétek az Alkonyat sorozatot és becsüljétek meg a kiadó és fordító munkáját, mert hosszú ideje tartó kiadói némaság után a Könyvmolyképző a rengeteg magyar kiadó közül az elsők között teszi meg felétek a lépést és kérdez meg Titeket, kéri ki a véleményeteket és válaszol a kérdéseitekre. Mert felismerték, hogy a ti igényeiteknek feltárása a jövő, hogy erre manapság igenis szükség van és örültök, ha kérdésétek, kérésetek nem talál süket fülekre és igényes munkát vehettek a kezetekbe.

Köszönöm, hogy elolvastátok az igencsak hosszú bejegyzésemet!

Borostyán, 2009. június 08.