2010. április 29., csütörtök

Paolo Giordano: A prímszámok magánya


Alice és Mattia. Mattia és Alice. Egy fiú és egy lány. Két különböző gyerek.
Milyenek? Milyenek lettek volna, ha...? Mi történt?
A két gyerek történetének alapját, a tragédiát hamar megismerjük már az elején. A könyv olvasásakor végig azon gondolkodtam, hogy a megtört események hatására, vagy genetikai öröklődésük hatására vált olyan fiatallá, emberré Alice és Mattia, amilyenek lettek. Számomra fontos? Mennyire alakulhatunk át, melyek azok a befolyásoló tényezők, amik nagyon nagy hatásfokkal irányítják, igazítják útba az embert?

A könyv felépítése igazán érdekes. A rövidke 300 oldalon bepillanthattam a két gyerek/kamasz/felnőtt életébe. Bepillanthattam. Jeleneteket láthattam. Olyan érzésem volt, mintha színházban ülnék egy olyan előadáson, ahol gyakran változtatják a díszletet, és addig teljes feketeségbe borul minden, majd hirtelen fény lesz.
Olyan volt, mintha egy fotó összeállítást látnék a két emberről. Minden fekete-fehér, csak egy-egy fontos tárgynak lenne színe, ami befolyásolta, befolyásolhatta életük -további- alakulását.

A röpke kisiskoláskori tragikus fejezet után egyből belecsöppenhettem Alice és Mattia kb. 15-16 éves korszakába, ami tele volt vadsággal, devianciával. Folyamatosan azon rágódtam, gyötrődtem: Ilyenek a mai fiatalok? (Nekem ezek kimaradtak az életemből, de mostanában van okom izgulni mindenféle dolog miatt...)
Kábítószer, anorexia, nem megengedett tetoválás, dohányzás, ivás, ... a lány oldalán.
Magány, csöndesség, szótlanság, a papírok tisztasága, a matematika realitása, az "én-bántalmazás"- a fiú oldalán.

Itt ez a két fiatal, akik egy titkot hordoznak. Csak családjuk ismeri ezeket a megtörtént eseményeket, de ők ezeknek a feldolgozásában nem segítenek.
A két fiatalt egymás mellé sodorta az élet, találkoztak, keresztezték egymást, és úgy álltak egymás mellett, hogy mindig volt közöttük valami vagy valaki. Lehet, hogy csak a magány. Lehet, hogy csak a félelem az élettől. Lehet, hogy csak a rettegés a jövőtől, lehet, hogy csak a szótlanság. Mindenesetre valahogy nem kerültek szoros kapcsolatba. Barátságuk megvolt a maguk módján, szerették is egymást, de féltek. Magányosan tengődtek, szenvedtek. Életük ennyit volt. Szükségük volt egymásra, de ismeretségüket nem tudták kihasználni.
Alice fotósként élte problémákkal teli életét otthon, Olaszországban. Mattia kiváló matematikusként élte magányos életét valahol Észak-Európában. Számára mindig a matematika volt a fontos, valahogy a tények, a realitás, a számok misztikuma megfertőzte. Mindenben a matematikai összefüggéseket látta. Számolt. Mindig és mindenkor és mindenhol.
Olyanok voltak mint két ikerprímszám: magányosak és elveszettek, akik nagyon közel vannak egymáshoz, de mégsem olyan közel, hogy tényleg összeérjenek. Reménykedtem, hogy összeérnek, de nem voltak alkalmasak rá.
Így egy kőkemény valóság lett, nem egy hollywoodi sikersztori. Pedig annyira reménykedtem, hogy sikerüljön nekik!

"A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, hogy kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai."

8/10

3 megjegyzés:

Vilmoskörte írta...

épp most fejeztem be a könyvet.
ez a poszt keltette fel bennem az érdeklődést iránta.
bevallom, rám nagyon nagy hatást tett. elég sokat olvasok, elég sokféle könyvet, de az utóbbi évek egyik legjobb könyve számomra.

Andi írta...

Örülök, hogy tetszett, és nem csalódtál a könyvben.

Vilmoskörte írta...

az enyhe kifejezés, hogy nem csalódtam benne.
nagyon jó volt, nem találok rá szavakat, mennyire! és nem csak jó volt, hanem hatással volt rám.
én köszönöm, h felhívtad rá a figyelmemet!
:o)