Marcelo okos fiú-cölöpházban lakik egy fán, sérült gyermekekkel dolgozik egy lovas farmon, de édesapja kérésére (utasítására) a 17 éves kori nyarát vele kell töltenie. Ez a feltétele annak, hogy utolsó éves tanulmányait a megszokott helyen, a Patterson-ban tölthesse, és ne egy hagyományos gimiben kelljen tanulnia, érettségiznie.
Az apja, aki ragaszkodott mindig ahhoz, hogy fiának nincsen semmi baja. De tudta... hisz nem engedte Gump-nak szólítani (Forest Gump után)
Elvitte őt, mert reménykedett.
Elvitte őt, mert nem ismerte.
Elvitte őt, mert ismerte.
Ha belegondolok, hogy a szülőknek milyen fázisokon kell végigmennie, hogy elfogadják a diagnózist, akkor csak azt tudom mondani, hogy így tizen-akárhány évvel később sem tért napirendre Arturo, az édesapa . A "nagy-könyvekben" előírt sorrend egyes mozzanataihoz még mindig vissza-visszatér a reakciója (sokk, tagadás, harag.....), s nem ezt várnám tőle. Bár nekem könnyű dolgom van, oszthatom az észt, nem én vagyok benne ebben az élethelyzetben. Így csak azt tudom mondani, hogy bármikor olvasok autistákról könyvet, mindig előkerül a sajnálat érzése. Nem is tudom, vajon ez-e megfelelő szó, de amikor Marcelo bekerült abba az ügyvédi irodába, egyszerűen megsajnáltam. Már a vonaton, amikor még át sem érezte a feladatait, csak az apja által említett mondatokat értelmezte a maga nyelvén.
Jó kis történet barátsággal, ami talán több annál, izgalommal, őszinteséggel, a saját hangunk, a saját zenénk keresésével és komponálásával, a saját helyünk/zugunk keresésével. Mit, hogyan, miért? ..Miét nehéz az igazi világban élni?
18 oldallal a vége előtt mérhetetlen szomorúságot éreztem. Megálltam, becsuktam a könyvet. Nem szerettem volna ilyet érezni, mert kilátástalannak láttam a dolgot. Pedig Marcelo csak kicsit "más"..
Szomorúságot éreztem, hogy ez történt, hogy így történt, pedig örömet is érzek, mert Marcelo beletanult az igazi életbe, megtanulta, megérezte az igazi világ temérdek szennyét.
Nem lett volna jobb neki mindvégig ott, abban a világban ahol eddig volt? Nem lett volna neki jobb mindig a saját fa-házikójában? nem tudhatom, így csak szomorkodom ismét, hogy ezeknek az autizmussal élő személyeknek, legyen szó erről a -legjobbnak mondott- Asperger-szindrómás fiatalemberről, mennyire más az életük, mint nekünk, mennyivel jobban szenvedhetnek, ha mi is szenvedünk, mekkora fáradtságot okozhat nekik az élet, ha már nekünk is fáradtságot okoz...
Még ez a kedves Marcelo is rájött, hogy kevesebb fájdalom van az ő világában, az emberek jobban szeretik és elfogadják egymást.
Így, a nyár vége felé, a események megtörténte után vajon hová fog tartozni Marcelo? Hisz valahova tartoznia kell.. hol van az a hely?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése