"Elindultam hát a könyvtárhoz, ahol bóklásztam kicsit, és a polcon sorakozó könyveket böngésztem- régi barátaim szóltak hozzám. Az emberek többsége általában semmit nem hall egy könyvtárba lépve. Csak az ijesztő csendet. Én a polcok között álldogálva tízezernyi, egyszerre zajló beszélgetésre leszek figyelmes. Egyre csak hívogatnak. óriási a hangzavar."
Mondhatnám, hogy Charles Martin forever, de ez nagyon csöpögősnek hangzik, de a tény, hogy kevés olyan író van az "életemben", akinek az összes itthon megjelent könyvét birtoklom, s kettő kivételével olvastam is. Sőt, nem szeretnék megválni tőlük, nem szeretném elcserélni, eladni, elajándékozni, noha nem volt mindegyik hűha! élmény, nem volt mindegyik 5*-os, nem ájultam el mindegyiktől. De valahogy szeretem, bízom Martinban továbbra is.
A Megíratlanul egy olyan könyv, amitől féltem egy kicsit. Mit kezdek majd egy színésznővel, aki nem bírja a sztrárságot, s emiatt az öngyilkosságtól sem riad vissza, vissza-visszajár a gyóntatójához, ahol őszinte tud lenni? Mit kezdek majd egy agglegénnyel, aki alig beszél, magának való, egyetlen kapcsolata egy 80 év körüli katolikus atya? Alapjaiban elgondolkodtam, hogy hol lesz majd a megszokott izgalom a családért, a gyermekért, a betegségből való felépülésért, a gyermekáldásért, a jóért? Izgulhatok én egy három oscar díjas színésznőért? Mi gondja lehet?
... és mit takarhat a cím? Mi maradt megíratlanul?
Charles Martin tud írni. Szerintem olvasmányos, gördülékeny, amit könnyű olvasni. Bevallom azt is, hogy Katie Quinn színésznő nem varázsolt el az írás elején, de ha mégis a csillagok számára néz e poszt olvasója, akkor láthatja, hogy mégis történt valami, hogy az első benyomás nem adott valós képet, hogy Martin megint odatette magát.
Katie öngyilkos szeretne lenni. Nem először, már megpróbálta egyszer. Akkor nem is sikerült. Egy filmcsillag, akiért ezrek, tízezrek, százezrek rajonganak, akinek rajongói oldala a közösségi oldalon húszmillió főt számlál. Ez már valami!-kiálthatnánk fel! Sajnálhatnánk, hogy nem valós Katie Quinn, micsoda darabokban láthatnánk őt! (Megnéztem néhány kedvenc színészem rajongói oldalát, a legsikeresebb személy e tekintetben 5,5 millió rajongót számlál.) De akkor mi a baja Katie-nek? Miért csöppenünk bele egy beszélgetésbe, amiből azonnal kiderül, hogy ő most öngyilkos lesz! Itt elgondolkodtam én is, hogy miért? Ha valami nem tetszik neki, lépjen le, sok-sok millió dollárral rendelkezik, simán megoldhatná az életét szünetekkel, hogy ne másnak akarjon megfelelni! Nem szeretem én a nyavalygást! Nem hiszem, hogy az ő számára az öngyilkosság a megoldás!
Katie-ről már meséltem, Sunday-ről (Vasárnap a neve, de Sunday-ként fogom nevezni, csak mert így jobban tetszik, sajnálom, hogy lefordították magyarra), még nem. Ő a hallgatag, akiről annyi tudható, hogy a vízen él, vannak hajói, nem beszél, ellenben olvas. Rengeteget olvas. És horgászik. És egy kórház gyermekosztályára szokott olykor álruhában belopózni, és könyveket ajándékoz a beteg gyermekeknek. De ki ő? Hiszen nem dolgozik, élni pedig kell valamiből? Ő is egy rejtőzködő?
"Az elmúlt tíz évben egyetlen emberrel sikerült értelmesen beszélgetnem. Mégsem vagyok híján a barátoknak - több száz van belőlük. Valamennyien a könyvek lapjai közt élnek."
S már ott is vagyunk a hallgatag emberrel és az atyával a színésznő lakosztályának erkélyén, ahol megmentik a nőt, ahonnan láthatatlanul kiviszik őt, elrejtik, s majd megrendezik a halálát. Mert ezt az utat választotta.
Egy férfi és egy nő. Sunday és Katie. Két kitalált név, két álnév, két menekülő ember. Kapocs az atya, Steady.
"A kényszerű közös rejtőzés során Katie végső elkeseredésében elfogadja a titokzatos férfi által kínált kiutat, hogy teljesen új fejezetet nyisson életében.kalandos útjuk Floridából Franciaországba röpíti őket, ahol mindkettőjüket megkísértik a múlt árnyai és a jövő lidércei, mígnem rájönnek, hogy megíratlan történetük jelentheti számukra az egyedüli feloldozást." (idézet a fülszövegből)
Ahogy bemelegedtem a történetbe és elhagytam az első negatív benyomásaimat, úgy kaptam választ a kérdésekre, felkerültek az I-kre a pontok, jöttek az ismerős, érzések, a "szeretem Ch.Martin írásait!"-gondolatok, mert ott volt a megoldás, előtörtek a könyvek, megismertem a múlt árnyait, a bilincseket, a nem múló gondokat, lelki fájdalmakat. Ahogy ezt írom, hatalmas közhelyeknek tűnnek, s lehet, hogy valakinek az is lesz majd, de ahogy a férfi történetét olvastam, homályosan láttam a betűket; ahogy a színésznő gyermekkorára, rejtőzködéseire, padlásszobájára vagy éppen utolsó lépésére tekintettem, felnéztem rá, hogy megtette, igenis megtette. Gratuláltam neki. S az, ahogy Steady-vel az utolsó "nagy csapást" mérték közös barátjukra, azon csodálkoztam, hogy bevállalták. Döntöttek: "mindent vagy semmit"!
".. az emberi szív egyvalamire vágyik. Egyetlen ki nem mondott, őszinte vágya van. Egyetlen igazi félelme. Hogy megismerjék.
El lehet fojtani. El lehet sorvasztani. El lehet zárni, és körbe lehet keríteni. El lehet hallgattatni, és rá lehet csukni az ajtót. Ládába lehet csukni, és el lehet ásni. Be lehet falazni. Végül azonban a szív vágyai ledöntik az ajtót, feltámadnak, és megrepesztik a vakolatot. Nincs az a bilincs, amely örökre béklyóba kényszerítené. Bárki, aki azt hiszi, képes rá, becsapja önmagát. És a körülötte élőket.
A remény sosem hal meg."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése