Martin Booth: Az amerikai : egy magának való úriember

Menő, vagány, belevaló! Ezek a jelzők jutottak eszembe az első pár oldal után, és ez a véleményem a könyv végéig kitartott. Az egész könyvből árad a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, Hihetetlen klassz, elegáns stílusa van.

Bár a borító és a fülszöveg egész más történetet "ígért" a számomra, azt meg sem közelítette, amire számítottam. Sőt, megkockáztatom, semmi köze sincs hozzájuk. De nem haragszom, mert kárpótolt az élmény.

Ki ez az Signor Farfalla, alias Pillangó úr? Sötét alvilági bűnöző? A világ megmentője? Senki nem tudja. Illetve mindenki annyit tud, amennyit tudni enged. Számunkra is csak információmorzsákat szór el a sorok között. Mi is gyanúsak vagyunk, bennünk sem bízik. Őszintén bevallva, ez kicsit rosszul esett. Szerettem volna, ha jobban a bizalmába fogad.

"Én nem vagyok sem Hitler, sem Sztálin, sem Churchill, sem Jonhson, sem Nixon vagy Mao-Ce-tung. Sem Krisztus vagy Mohamed. Nem ismer senki, mégis én vagyok az, aki lehetővé teszi, hogy megtörténjenek a dolgok. Én adom a végzet kezébe a megfelelő eszközöket. Rajtam is múlik, hogy mikor milyen irányt vesz a történelem."

Nem mondanám őt szívbajosnak. Igazi pasi! OK, milyen az igazi pasi? Sokféle lehet, tudom. Számomra ő egy nagyon elegáns, szexi pasi. Kiegyensúlyozottsága, nyugalma mérhetetlen. Mindent 100%-osan megszervez maga körül. Mindenki úgy látja őt, ahogy ő szeretné, hogy lássák. Cseppet sem csodáltam, hogy meglett kora ellenére bomlottak érte a fiatal bombázók.

"Az én életemben minden egyértelmű és világos. Nincsenek benne homályos foltok, elmosódó határterületek, ahol a valóság teret enged a képzelet játékainak."

Sajnáltam, már-már fájt, amikor az elbizonytalanodást, szinte a félelmet éreztem benne. Akitől tart, az a lopakodó. Tőle is csak azért, mert a megszokottól eltérően, most nem tudja, mire számíthat.

"Lopakodók, akik árnyként követnek, mindig vannak, voltak és lesznek. Jól ismerem őket, mert én is közülük való vagyok. Testvéri kapcsolat fűz össze bennünket. Mindnyájan ugyanahhoz a szabadkőműves társasághoz - a rejtőzködők titkos rendjéhez tartozunk."

Legtöbbször hihetetlen részletességgel tér ki olyan események, tárgyak ecsetelésére, amiknek látszólag nincs is nagy jelentőségük, de sokkal kevesebb lenne nélkülük a történet. Egyébként pedig imádtam ezeket a részeket. Amikor ecseteli a pillangók szárnyán lévő foltokat, ábrákat a legapróbb részletességig. Majdhogynem fegyverkészítő szakértővé léptettem elő magam a leírásai alapján. De akár ahogyan a tájak, városok látnivalóit tárja elénk, az sem semmi. A rideg külső, a határozott jellem érző szívet takar??? Azt ám!!!

Felesleges itt elemeznem a történetet. Mert igazából történet nincs is. Önmagával, velem beszélget. Próbál meggyőzni, hogy hasznos a társadalom számára. Már-már sikerült!

És mi a végkifejlet? Itt is csak sejtet, bár már sokkal jobban megbízik bennem. Sokat elárult, de a nagy titkokat megtartotta magának.

"Gondolom, nem várod el tőlem, hogy felfedjem, mivé lettem az utolsó átváltozáskor. Elégedj meg annyival, hogy Mr. Butterfly - il Signor Farfalla - most is nektáron él virágról virágra szállva, és nincs oka panaszra."

A könyvből film készül, és én nem is tudnék mást elképzelni a szerep megformálására, mint George Clooney-t.

Daniel Glattauer:A hetedik hullám

A könyv a Gyógyír északi szélre folytatása.Az első kötet azzal ért véget,hogy Leo elutazott Bostonba kilenc hónapra megszakítva minden kapcsolatot Emmivel,hogy esélyt adjon Emminek és férjének az újrakezdésre.Emmi a kilenc hónap letelte után úgy határoz ideje újra írnia ..újfent felveszik a félbehagyott szerelmük fonalát.Emmi ugyanúgy él férje és fogadott gyermeki oldalán,Leo pedig Bostonban megismerkedik egy lánnyal.

Azt tervezik barátok maradnak,túl sokat jelentenek egymásnak.Már nemcsak e-maileket váltanak hanem találkoznak beszélgetnek,de idejük nagy részét levelezéssel töltik.Mindketten élvezik ezt a fajta szabadságot,és titkot ami csak az övék.Aztán Leo úgy dönt elmondja barátnőjének Emmit és ezt a furcsa barátságot...

Az első részhez képest sokkal gyorsabb volt a tempó,szédületes iramban váltogatták egymást az események.Nem igazán tudtam letenni....egy délután kiolvastam,igaz nem egy vaskos kötet.Ami hiányérzetem volt az első rész után,az most mind szépen el lett varrva,meg lett magyarázva.Féltem,hogy túl lesz dimenzionálva ez a szerelem túl lesz lihegve,de a szerző remekül adagolta a feszültséget a szerelmet,nagyon éltszerű volt ahogy vívódtak,ahogy próbálták eldönteni igazán szeretik-e egymást vagy csak futó kalandot várhatnak a másiktól?Meg kell elégednünk azzal amink van,és nem álmodozni? Mennyi fájdalmat okozhatunk szeretteinknek?Együtt élni vagy egymás mellett élni?Ez itt a kérdés amire Emmi és Leo megtalálja a választ.

Hangulatos ,sodró erejű,lendületes regény.

Muriel Barbery:A sündisznó eleganciája

Már a könyv címe is eléggé figyelemfelkeltő a tartalom pedig pazar. Különleges történet, igazi csemege. Párizsban járunk egy hatalmas bérházban. Renée a házmesternő és Paloma az egyik ott lakó kislány életébe csöppenünk bele.Mindketten különlegesek a maguk módján. Renée egy különös házmesternő aki minden házmesternős látszatot produkál mint csoszogás, értetlenkedés, egész napos televíziózás egy kövér macska... de mindez csak látszat. Renée művelt, utálja a tévét ha lehet komolyzenét hallgat és rengeteget olvas.

Paloma még csak tizenkét éves de épp halni készül, úgy gondolja nincs miért élnie. Úgy határoz, hogy tizenharmadik születésnapján felgyújtja a házat és vele együtt magát is. Paloma nekem kicsit koravén jellem, nagyon okos és érett.

Fejezetenként ismerjük meg hol Renée, hol Paloma életét,gondolatait a gazdag és pökhendi lakókkal együtt.

Nehéz megfogalmazni, miért is olyan jó ez a könyv. Úgy éreztem, hogy anélkül oktat, hogy kioktatna. A látszat amely alapján nap mint ítélünk itt új megvilágítást kap. Mi alapján ítélünk meg embereket? Mi alapján mondunk véleményt róluk addig még nem ismerjük őket? Miért akarjuk mindig úgy láttatni a dolgokat, ahogy mi látjuk. És miért olyan nehéz elfogadni ahogy más él, gondolkodik?

Ezekről a kérdésekről elmélkedik többek között a könyv. Néhol igencsak magasröptű fejtegetésekbe kezdve-amik nekem unalmasak, és túlzóak voltak. Ettől függetlenül egy remek olvasmány csupa olyan témával amiről mindenkinek van véleménye.

A könyv közepe felé új alakkal bővül a történet egy gazdag japán úrral-aki a lakókkal ellentétben tudja kicsoda Renée. Az Ő hármasukból kialakult barátság még meghatóbbá teszik a történetet. A könyv vége nekem váratlan volt, nem erre számítottam. De talán így még inkább értelmet nyer a könyv mondanivalója.

Baráth Katalin: A fekete zongora

..."Ady beteg?Ó, ne! - fordult hátra Veron. -Egyszer már hallottam őt, és rendkívüli élmény volt. Nagyon bánnám, ha most csalódást okozna,és így maradna meg az emlékezetemben."

Ezt vártam, erre vágytam egy magyar szerzőtől! Az első sor után tudtam,hogy nekem való Baráth Katalin könyve. Minden benne van amit eddig hiányoltam ha magyar szerző könyve akadt a kezembe. Az aprólékosan kidolgozott részletek, a remek párbeszédek, karakterek mind elvarázsoltak és annak ellenére, hogy a műfaj krimi rettenetesen sokat nevettem.

A szerző Ókanizsára invitál minket ahol a 1900-as évek villannak fel előttünk. Főhősünk Veronika egy újabb izgalom mentes napját kezdi piciny írószerboltban regényével bíbelődve mikor Vili a falu együgyű ficsúrja hátában késsel leheli ki lelkét Veron lábai előtt... a krimi műfajához híven szaporodnak a halottak, és a rejtélyek. Felbolydul a kisváros. Minden hullában közös-azon kívül, hogy halottak-egy Ady vers a Fekete Zongora ...

Én ugyan nagyobb csavart vártam a gyilkost illetően és nem csodálkoztam mikor fény derült az illetőre, és az okokra.Volt olyan alak aki nekem már gyanús volt az első pillanatban-be is igazolódott rossz előérzetem. Egy szó mint száz engem nem a történet magja, lényege a krimi szál varázsolt el, hanem a többi rész. Nagypapám anno sokat mesélt a szüleiről, gyermekkoráról-most ezek az emlékek elevenedtek meg előttem. Még dupla ennyi oldalt tudtam volna eltölteni Ókanizsán, annak minden szereplőjével, hepehupás útjaival, Zsike néneivel, Tepertő vendéglőivel, és Veronnal aki cseppet sem tökéletes de nagyon szerethető.

A borító tökéletesen passzol a történethez.

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Érdekes regény a Csipkeolvasó. A képzeletemnek szárnyalnia kellett. Skizofrén, boszorkány ősökkel megáldott énem próbálta is befogadni a történetet, visszahúzott folyton a regény, de csak a végét olvastam egyhuzamban.

Sophya Whitney? Towner Whitney? Elhisszük a történetét? Mi a lényegesebb: a boszorkányosság vagy a 32 éves főhős csapongása, idegessége, "nem is tudom mit akarok"-sága, vagy éppen a szenvedése, önmaga keresése?

A lány/nő hazajön vagy pontosabban fogalmazva visszajön gyermekkora helyszínére, nagymamája eltűnése miatt. Salemban vagyunk valamikor a XX. század végén, mikor is a képek keverednek. Ebben semmi meglepő egy ilyen hangulatú könyvben. Bár néha elvesztettem a fonalat, és elgondolkodtam, hogy ez most a valóság? vagy éppen a másik dimenzió?

Towner élete és családjának élete betűről-betűre, sorról-sorra, mondatról-mondatra bontakozik ki. Megismerjük családját és őt, e különlegesnek tartott lányt.

Ki-ki eldöntheti magában miért is különleges:
1. családjában mindenki különleges: A nők jósolnak csipkéből, koponyából, (stb.) csipkét vernek, szervezkednek, boszorkánykodnak...
2. esetleg azért mert "megőrült"? az tény, hogy a pszichiátrián kezelték őt, a gyógyszerek még mindig vele élnek..

Különlegesség, kuriózumként is megfigyelhetjük a történetet: egy boszorkányos kitaláció, amelyben megvan a misztikum, a titok,a krimi, a család egysége-szentsége, a harag, a féltékenység, a tenger, a problémák és örömök. Minden megvan benne, ami tetszetőssé varázsolhatja sokak számára. Én nem voltam elájulva. Tagadhatatlanul vonzott a borító, a cím, az oldalak visszarántottak. De nem bűvölt el. Sokszor azt sem tudtam, hol vagyok, hol tartok. Ki is Cal? Mit akar itt? Mi a célja? Mit tett? Mi van Lyndley-vel? Ki Lyndley? A könyv vége egy csavar, bevallom nem találtam ki. Másra számítottam. Írnék egy alternatív véget :)

A boszorkányosság jobban vonz, mint a pszichiátria. Ikertestvérem sincsen. Boszorkány viszont van a közelemben. Álmodik, kártyát vet, és ki tudja, mi mindent nem mond még el nekem :$.
Ez érdekelt volna. Ettől még a történet nem rossz. Csak éppen nem ezt vártam.

Martin Booth: Az amerikai

A nemsokára nálunk is bemutatott film okán adták ki ezt a könyvet, gondolom. Persze a filmes borítóval. Ami egy hatalmas átverés, mert ez a könyv nem ilyen. Nincs benne akció jelenet akció jelenet hátán, sőt. Ez egy nagyon is békés, magából nyugalmat árasztó idősödő bűnöző vallomása az életéről, életstílusáról, munkájáról. Lassú, elmélázó, hangulatos sztori. Amilyet az ember pont nem várna egy alvilági figurától, annak történeteitől. De pont ez a kontraszt teszi érdekessé és nagyon élvezhetővé.

Hősünk életmódja a folyamatos utazás, bujkálás. A világ különböző tájairól kap megrendeléseket, pár hónap alatt elvégzi a munkáját, majd továbbáll egyik helyről a másikra - akár egyik kontinensről a másikra. Inkognitóban, magányosan él, senki nem tudja ki is ő valójában, ahol éppen letelepszik ott próbál észrevétlen maradni. Ugyanakkor muszáj folyamatosan minden idegszálával figyelnie a környezetét és készen állnia a menekülésre, arra az esetre, ha esetleg valaki a nyomába eredne. És ennek ellenére képes nyugalmat árasztani, de talán ezt az életmódot csak így lehet elviselni, ilyen hideg fejjel.

Signor Farfalla, azaz Pillangó úr, ahogyan a helyiek szólítják ez alkalommal egy festői szépségű olasz völgyben lévő kisvárosban telepszik le. Álcája, hogy pillangókról fest nagy részletességű képeket, innen a név. Valójában azonban egészen mást csinál. Utolsó megbízatásán dolgozik. Mivel nagyon szívéhez nő az olasz kisváros, úgy dönt, hogy munkája végeztével végleg itt marad. Mert beleszeret a kristálytiszta levegőjű, napsütéses völgybe, a pici falvakba, a barátságos olaszokba, a finom borokba, a prosciuttoba, és talán egy nőbe...
Tervét beárnyékolja, hogy mint már oly sokszor pályafutása során, észreveszi, hogy valaki a nyomában jár és figyeli.

Nagyon érdekes ez a figura. Egyes szám első személyben beszéli el a történetet, ami már eleve ad egy bensőséges hangulatot a sztorinak, ezen felül valami nagyon kellemes, hangulatos, higgadt stílusban mesél, ami már az első oldalakon megragadott. Az elbeszélés lassú, intelligens hangja jól illik az idősödő, tapasztalt úriemberhez, ezért simán elhittem neki mindent.
A történetben nem a cselekmény dominál, az igazán csekélyke, mert a 400 oldal során hősünk nagyon sokszor elmélkedik olyan dolgokról, mint a történelem, a halál, vagy éppen a táj, de többször mond el nekünk korábbi eseményeket is az életéből. Úgy képes mesélni, hogy még a fegyverekről szóló eszmefuttatásait sem találtam unalmasnak, pedig igazán távol áll tőlem ez a téma. Ezen felül az életmódjának hedonista elemei, az élet élvezetének ábrázolása is adnak egy kellemes ízt a történetnek. Signor Farfalla ugyanis imádja az ízletes helyi borokat, a házilag érlelt sonkát, a finom sajtokat, képes kimenni a természetbe, hogy saját kezével szerezzen magának vadmézet, két nővel szeretkezik egyszerre és még sorolhatnám.

Magát a fő cselekményt elszórva, kis adagonként helyezi a történetbe az író, szépen beleillesztve Signor Farfalla vallomásai közé. A végén persze eljön a csúcspont, van egy kis akció.

Én nagyon szerettem olvasni, élveztem az író stílusát, Signor Farfalla nyugodt hangját. Nekem tetszett, hogy ennyire ellentétben álltak az elbeszélés módja és történései azzal, amit várnánk egy bűnöző vallomásától: akció, idegesség, száguldás, izgalmak. De pont ezért egyértelmű, hogy nem való mindenkinek ez a könyv.

Bár a legvégével nem vagyok teljesen elégedett, az év meglepetése volt nekem ez a könyv, szívesen olvasnék még Martin Booth-tól. (Az Industry of Souls-t például, amit Booker-díjra is jelöltek.)

(Engem nagyon zavart, hogy az olaszul elhangzó mondatok nem lettek lefordítva. Nem tud mindenki olaszul, én is csak néhány szót ismerek. Tudom, hogy ezek nem voltak fontos mondatok, de viszonylag sok volt belőlük, én már ezért is lefordítottam volna, nem gondolom, hogy ez ártott volna a történet hangulatának.)

El nem tudom képzelni a belőle készült filmet, pont ezért nagyon kíváncsi vagyok mit hoztak ki belőle.

Lian Hearn: Fülemülepadló : az Otoriak története : I. könyv

Beleszerettem!!! Már a borítója is régóta izgatta a fantáziámat, holott nem is nagyon tudtam, miről szól a történet. Nem csalódtam a megérzésemben, annak ellenére, hogy a japán kultúra, harcművészet nem igazán áll közel hozzám.

A Hármas Birodalom harcáról szól ez a történet. Harc a barbárság, Iida nagyúr zsarnoksága ellen.

Egyetlen lehetőség van a viszonylagos békére, az pedig Iida levágott feje. Ez szinte egyenlő a lehetetlennel, hiszen olyan védelmi bástyákkal van körülvéve, hogy még a legedzettebb orgyilkosok sem tudják tervüket véghezvinni. Ráadásul még a fülemülepadlóval is meg kéne "birkózni". A történet során kiderül, hogy egy, még majdnem gyermek az, akinek ez sikerülhet, aki olyan természetfölötti erőkkel van megáldva, amely által ki tudja játszani a hatalmas nagyurat körülvevő birodalmat.

A történet elején Tomaszu gombászásból érkezik vissza a falujába, Minóba, amikor döbbenten látja már messziről a felszálló füstöt. Máskor is történt ilyen, hiszen minden fából, szalmából készült. De most a Tohanok jöttek leszámolni a Rejtettekkel. Felégették az egész falut, megölték az összes embert. A Tohanok vezére nem más, mint a fent említett Iida, akinek ez alkalommal Tomaszu a személyes ellenségévé is válik, és hajtóvadászatot indít utána.

Megmentésére Sigeru érkezik, aki az Otoriak fejedelme. A nevét is megváltoztatják Takeo-ra, hogy minden nyomot eltüntessenek. Az életmentés következtében a nagyúr felelősséget érez a fiú iránt, akit később fiává is fogad.

Mintha a névváltoztatással személyisége is változna. Kezd rájönni, mi is az ő küldetése, bár mindvégig vívódik magában, hova tartozik, ki ő?

A barátságnál valami jóval mélyebb alakul ki közöttük, életük összefonódik. Immár együtt tervezik a leszámolást.

Nem csak Sigeruval fonódik össze az élete, hanem a vele egyidős Sirakava Kaede-val is, aki 8 éve a Nogucsi kastélyban él hányattatott módon. 

A történet, amely az Otori klán legendáiról, és az ősi ellenségeskedésről szól a Tohanokkal, lebilincselő volt számomra, letenni alig bírtam. A szerelem, az erotika is olyan finoman, érzékien van ábrázolva a történetben, hogy (jó értelemben) beleborsódzott a hátam. A könyv egyben a hűség, barátság, bátorság, ugyanakkor a barbárság, zsarnokság története is.

Az írónő kitüntetett figyelmet szentelt a japán kultúra tanulmányozására. Ez úgy gondolom, egyértelműen látszik is a könyvön, bár a történet kitalált neveken, helyeken alapszik.

És mi is az a fülemülepadló??? El nem tudtam képzelni. Íme:

"Olyan padló, ami énekel. Senki sem mehet át rajta, még egy macska sem anélkül, hogy csipogni ne kezdene, mint egy madár."

Vicki Myron és Bret Witter: Dewey a könyvtár macskája

Dewey az angol helyesírási reform szószóljáról lett elnevezve. A cica pár hetesen került az Iowa állambeli Spencer könyvtárának könyvledobójába.A könyvtárvezető Vickinek 18éven át hűséges barátja lett.1988 januárjában kezdődik a történet de Dewey még mindig "él", ha ellátogatunk a www.spencerlibrary.com oldalra egy pillanat alatt kézzelfoghatóvá válik ez a történet és Dewey alakja is.

Szívmelengető,elgondolkodtató,tüneményes történet egy kisvárosról ,és egy könyvtárról ami egyszeriben fellendült ahogy Dewey megjelent a könyvespolcok között. Pedig nem egyedülálló a történet,több könyvtárnak van saját macskája, mégis valami varázslat folytán Dewey világhírű lett bár a könyvtára sosem reklámozta. Még Japánból is útnak indult egy forgatócsoport,és százával kapta Dewey a leveleket, felkéréseket,és születtek cikkek Deweyről. Képek járták be világot ahol a macska üdvözli a látogatókat,vagy éppen a könyvtár karácsonyfájára vigyáz.

A történetben helyet kap Spencer is, a város ahol Vicki mindig is élni akart, Vicki élete, betegségekkel vívott harca, családja amelyet nem kímélt az élet. Úgy gondolom, hogy Vicki élete is meg tudna tölteni egy könyvet.

Sok mindent megtudhatunk egy könyvtár működéséről,életéről, a látogatókról. Minden egyes fejezetnél gyönyörködhetünk egy Deweyről készült fotóban. És nyakig merülhetünk egy csodaszép,hangulatos történetben, ami hol nevetésre fakaszt,hol sírásra késztet. Dewey egy különleges, érzékeny, okos macska volt aki tudta mi a dolga imádta a könyvtárat és minden embert aki oda betért.

Akinek volt már kutyája,macskája az nagyon jól tudja milyen erős kapocs alakulhat ki gazdi és az állat között. Akinek még nem volt szerencséje egy ilyen barátsághoz annak még hihetetlenebb lesz a történet.

Pearl S. Buck: Nők pagodája

A Csipkeolvasó után elég nehéz volt ráhangolódnom erre a hagyományos szerkezetű, időben lineáris, tanmese jellegű történetre.

A XX. század elején járunk Kínában. Nekem már az is furcsa volt kicsit, hogy ebben a már viszonylag modern korban Kínában még ilyen erősen éltek a régi hagyományok. Persze ez az én naivságom, hiszem pár évvel ezelőtt még lehetett látni akár filmen, akár képen olyan élő kínai asszonyokat, akiknek a század első felében kötötték el a lábát.

A történet az előkelő és népes Vu család története, de legfőképpen a családfőé, Vu asszonyé, aki a 40. születésnapján úgy határoz, hogy ágyast fogad férje mellé és ezentúl a testi kapcsolatot mellőzi a házasságából. Döntését már régen fontolgatta, és bár az egész család a férjével és a fiaival az élen döbbenten veszi tudomásul a fejleményeket, ő tántoríthatatlan. Bölcs elhatározásnak tartja, kellőképpen megindokolja a tettét. Nem sokkal ez után egyik fia mellé egy külföldi tanítót, egy szerzetest fogad, akivel ő maga is sokat konzultál tudományról éppúgy mint érzelmi kérdésekről. André, a szerzetes fenekestül felforgatja Vu asszony látásmódját, aki ezáltal olyan döntéseket hoz családtagjaival kapcsolatban, amelyek alapjaiban változtatják meg pozitív irányba a szereplők életét. Olyan érzésem volt, mintha az európai származású André szimbolizálta volna a keletre betörő nyugati szellemet, ami egyben a szabadság szimbóluma is ebben a merev és régimódi hagyományokkal rendelkező országban. Az más kérdés, hogy nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy ez kell, kellett-e ezeknek az embereknek, még akkor sem, ha ez az írás ezt sugallja.

Érdekes volt ilyen matriarchális társadalomról, családról olvasni, de még érdekesebbek voltak azok a kinyilatkoztatások, melyeket a szereplők tettek családról, a házasság mibenlétéről, alapvető feladatainkról az életben, szabadságról, szerelemről. Pearl S. Buck nagyon korrekt módon illesztette saját bölcsességeit, meglátásait ebbe a történetbe, finoman, nőiesen, cseppet sem erőszakosan, mint egyes nyugatabbra élő mesterek...:P

Nem mondom, hogy készpénznek veszem az akár a hagyományokban, akár André gondolataiban rejlő bölcsességeket, de elfogadom, hogy ők így gondolkodtak és próbálom kikeresni a számomra használható gondolatokat közülük. Mert merevségük ellenére van valami alapvetően más aspektus, valami bölcsesség a keleti emberekben, amit nekünk elég nehéz átültetni a gondolkodásunkba, de úgy gondolom, ha sikerül, akkor valami egészen újfajta, az életet könnyedebbé tevő személetet tudhatunk magunkénak.

A történettől én többet vártam, valahogy érdekesebbre, felnőttebbre számítottam. Számomra túl mese jellegű volt az egész, a történet léptékével együtt.

A borító viszont valami egészen gyönyörű, élőben még sokkal szebb.

Lawrenced Block: Hosszú út a sírkertbe

"Mielőtt Matthew Scudder otthagyta a rendőrséget, hazudott az esküdtszéknek, hogy rács mögé juttasson egy James Leo Motley nevű veszélyes pszichopatát. Tizenkét évvel később a szörnyeget kiszabadul a börtönből, és nekilát, hogy valóra váltsa régi ígéretét, mely szerint nemcsak Scudder fog fizetni hazugságáért, hanem a női is. Motley módszeresen végez Scudder régi ismerőseivel, szeretőivel, barátaival, sőt még idegenekkel is, miközben olyan, akár egy szellem: képtelenség elfogni. Scuddernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, különben mindenkit elveszít, aki fontos neki. Minden követ megmozgat, mindenhova elmegy, mindenkivel beszél, ám Motley mindig egy lépéssel előtte jár."

Az a nagy harci helyzet kedves olvasóim, hogy én nagyon elfogult vagyok Lawrence Block-kal szemben, ezért érdemes meggondolni, hogy van-e értelme annak, hogy végig olvassátok a bejegyzésemet. Persze ez nem azt jelenti, hogy most csupa ömlengést fogtok olvasni, de azért lesz egy icipici elfogultság a részemről. :) A másik nagy problémám, hogy a többi könyvesblogger már jól kivesézte ezt a művet, így nem igazán tudom, hogy milyen új információval tudnék nektek szolgálni a szubjektív benyomásaimon kívül. :)

Minden akkor kezdődött amikor a helyi könyvtárban először fogtam a kezemben a Scudder sorozat első darabját, az Apák bűneit. Ettől a pillanattól kezdve megszállottan kerestem minden művét, mert nekem felejthetetlen élményt okozott az első rész. Szerencsére azóta az Agave kiadó megállás nélkül adja Block úr könyveit. Örök hálám! :)

A mai napig nem tudom megmagyarázni vonzódásomat a főszereplő iránt, hisz egy alkoholista, depressziós figura, aki évek óta nem beszélt családjával. Ennek ellenére mégis van valami kisugárzása, amitől az olvasó igazán meg tudja kedvelni. Ráadásul a regényt az atmoszférája miatt sem lehetne a könnyed, vidám könyvek közé sorolni, mégis lebilincselő és letehetetlen. Ám mindezek ellenére azt kell mondjam, hogy egy kicsit csalódtam a sorozat nyolcadik darabjában, mivel most nem nyújtott akkora élményt, mint az eddigi részek. Voltak olyan jelenetek a regényben, amit én kicsit túlnyújtottnak, feleslegesnek éreztem, egyszóval untam. Ezektől eltekintve, mégis van valami a könyvben, ami nem hagyja nyugodni az embert, amíg ki nem olvassa. Talán a túlzott kíváncsiságom okozza? :) Ezt már sosem fogjuk megtudni. :) Block úr megérdemel egy kalapemelést, mert annak ellenére, hogy minden történetének ugyanaz az alapja, mégis úgy tudja csűrni csavarni a dolgokat, hogy az ember ezt sose unja meg. Ezért is van tele a polcom vele. :)

Értékelés: 5/4,