Sarah Dessen:Egy felejthetetlen év

Sarah Dessen ezzel a könyvével beírta magát a kedvenceim közé.Bár a mondandója inkább a fiatalabb korosztálynak szól,én mégsem bírtam letenni még meg nem tudtam hogyan is alakul a lányok sorsa.A szerző titka szerintem abban rejlik,hogy nagyon meg tudja érinteni,fogni az olvasót az érzésekkel,emlékekkel amik elkísérnek minket még olvasunk.

Scarlett és Halley évek óta jó barátnők,egymással szemben laknak,ezernyi apró titkuk,szokásuk,rituáléjuk van amikkel egész jól kivédik a tinikor kisebb nagyobb katasztrófáit.

Scarlett anyja Marion inkább csak amolyan lakótársa a lányának,Scarlett volt az aki gondoskodott az anyjáról,és saját magáról.

Halley családja pont az ellenkezője ,talán túlságosan is rátelepdtek Hallyre,főleg anyja akinek foglakozása lélekbúvár ,és könyvei alapjait mindig Hallyvel való kapcsolata határozta meg.

Azon a nyáron Halley épp egy táborban van,ami anyja szerint nagyon hasznos lehet neki,amikor egy este Scarlett arra kéri barátnőjét azonnal menjen haza mert Michael ,Scarlett barátja meghalt.

"Vannak dolgok ezen a világon,amikben úgy bízik az ember,mint egy biztos fogadásban.Amikor ezek cserben hagyják ,amikor elmozdulnak onnan,ahová oly körültekintéssel helyezték őket,az megrendíti az ember hitét."

A két lány iskolakezdésre megpróbálja összeszedni magát,ám Ssarlettnek nemcsak a gyásszal kell szembenéznie,hanem a szerelem következményeivel is.Bár Michael halott Scarlett testében új élet kezdődik.

A lányok próbálnak felnőni a feladathoz,és jó döntéseket hozni.Halley pedig mindenben támogatja barátnőjét,miközben Michel barátja Macon állandóan Halley sarkában van.

A lányok bár egymás mellett,mégis külön utakon járnak,Halley ízlelgeti az első szerelmet,ami törvényszerűen az első csalódást is magával hozza,még Scarlett újra meg újra bebizonyítja anyjának,hogy sokkal felnőtteb mint Ő.

Számomra egy csomó gyerekkori,tini érzés visszaköszönt miközben olvastam.A szülőkkel való kapcsolat,az elszakadás,az apróbb hazugságok, a tátongó szakadék ami a gyerek és szülő között tátong mind-mind ismerős lehet mindannyiuknak.

Ez a történet lehet egy kis kapaszkodó,remény hogy minden élethelyzetben kortól függetlenül vannak olyan dolgok,történések amik által fel tudunk nőni a feladathoz ami ránk vár.

Elmore Leonard: Glanc

Ez a könyv véletlenül került a kezembe. A Molyon cseréltem szimpátia alapján, amit nem is bántam meg!

Szégyen, nem szégyen, soha nem hallottam még a könyvről, de a szerzőről sem. Pedig állítólag (most már szerintem is) a kortárs krimiírók királya.

Elsőként elolvastam minden ajánlást (van pár belőle, nem is kis kaliberű hírességek tollából). Ami végképp lökést adott a könyv elolvasásához, az Quentin Tarantino, a kedvenc rendezőm pozitív véleményezése volt a szerző teljes munkásságáról.

A főhős Vincent Mora, egy zsaru Miamiból! Egy akció alkalmával meglövik, így betegszabaságra utazik Puerto Ricoba. Itt megismerkedik Iris Ruizzal, a prostituálttal! Iris nincs valami határozott természettel megáldva, Vincent próbál rajta valami módon segíteni, pártfogolni Őt, mindhiába! Iris gyilkosság áldozatává válik! Természetesen Vincent a nyomozásba belefolyik, hisz a vér nem válik vízzé! Egy percig nem tud nyugton ülni és betegszabadságát pihenéssel tölteni.

Nem elhanyagolható Teddy személye, a pszichopata gyilkosé a múltból. Ő Vincent nyomában van végig, Őrá utazik! Ritka beteg jellem, nagyszerűen van az Ő karaktere is (mint mindenki másé is) kidolgozva a könyvben!

Természetesen(?) szerelmi szál is végigvonul a történetben, ezzel megfűszerezve az egyébként sem unalmas sztorit! Nem nagyon szeretnék sok részletet elárulni, maradjon meglepetés is!

A könyv utolsó lapjai olvasása közben sem egyértelmű mi lesz a vége, tényleg nagyon izgalmas! Általában kitalálom a befejezéseket, de itt nem ez történt, végig fogva tartotta a figyelmemet! Pörgős, frappáns, elegáns! Nagyon szerettem! Itt figyel a polcon a szerző másik könyve, a Stick! Ez sem marad olvasatlanul! :-)

Bartis Attila - A Lázár Apokrifek

„Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet , egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.”

Már régóta terveztem Bartis Attilát olvasni. Eddig csupa jót halottam róla. Általában ezek a várakozásaim mindig csalódással zárulnak, de most nem így történt. A Lázár Apokrifek című kötet 12 rövid történetet, tárcát foglal magába. A tárca műfaji meghatározása szerint aktuális témájú, könnyed hangulatú kisesszé, amelyet az újségok tárcarovátaban közölnek. Bartis Attila 12 tárcája, nevezhető könnyed hangvételűnek, de a témái amelyeket feldolgoz egyáltalán nem az. A történetek középpontjábanaz Úristen áll, több nézőpontból megközelítve. Van amikor Isten léte bizonyos, van amikor keressük de nem találjuk, van amikor megtaláljuk, de nem úgy jelenik meg ahogy várnánk és olykor minden sejtünkel tagadjuk létezését.

12 igaz történet, 101 oldalon. Olvasmányos és könnyed stílusú, de ha vesszük a fáradtságot és a sorok mögé nézünk egy kicsit, hosszú percekig gondolkodásra késztet. Ezért újra és újra vissza kell lapozni, elolvasni egyes részeket.

A borító szintén az író keze munkája, amelyért külön dicséret illeti. Remekül illik a könyv hangulatához és hosszan lehet töprengeni azon a sok-sok dolgon amit magában hordoz ez a fénykép.

Ann Patchett:Életszonáta

A történet valahol Dél-Amerikában játszódik a pontos hely nincs megnevezve. Itt gyűlnek össze az előkelő vendégek, befolyásos üzletemberek, diplomaták, hogy megünnepeljék az országba látogató japán üzletember születésnapját, az alelnök villájában.

A gyönyörű és tehetséges opera énekesnő Roxane Coss mindenkit elvarázsol, legfőképp az ünnepeltet akinek minden álma, hogy egyszer élőben találkozhasson titkos imádottjával.

A vacsora hirtelen félbeszakad mikor a pazar villát fegyveresek foglalják el, akik az elnököt kívánják elrabolni, aki egy banális ok miatt nem vett részt a vacsorán, ezért a terroristák kénytelenek tervet változtatni és immáron fogságba ejtik az összes vendéget.

Mivel túl sok a túsz és túl kevés a terrorista a nőket és a személyzetet elengedik, kivéve Roxane Cosst akitől azt remélik, mivel a világon mindenhol ismerik,a követeléseiket gyorsabban teljesítik.

A társaság immár alig negyven főre zsugorodik,egy nővel illetve hárommal...

Mivel a vendégek a világ minden tájáról érkeztek a nyelvi nehézségek miatt beszélgetni sem tudnak egymással. A vendégek között egyetlen tolmács van-Gen aki végül is főszereplővé lép elő. Mindent Ő fordít mindenkinek, szinte napi huszonnégy órában megállás nélkül dolgozik. Ahogy telnek a napok,hetek mindenki feltalálja magát. Észreveszik hogy a terroristák dühös gyerekek csupán, kivéve a három parancsnokot akik megkeseredett, harcedzett katonák, akiknek parancsaira kis terroristák gondolkodás nélkül hallgatnak.

Az kormány és a terroristák összekötője egy vöröskeresztnél dolgozó férfi, aki szabadság tölti Dél-Amerikában mikor belecsöppen a nem szokványos túszejtésbe.

Eleinte a kormány zokszó nélkül teljesíti a napi kívánságokat- a cigarettát, a takarókat, az ételt ami a dzsungelben felnőtt gyerekeknek maga csoda, a vízöblítéses wc-vel együtt amit itt láttak először, akárcsak szőnyeget, vagy éppen a televíziót.

Egyikük nagy álma a villában maradni mindörökre.

Valahogy úgy tűnik, mintha csak az időjárás okozta vihar miatt lennének kénytelenek együtt élni a villában.Senki sem lázad, vagy tervez szökést. Sőt a vendégek szimpatizálnak a terroristákkal annak ellenére, hogy fogalmuk sincs miért is raboskodnak.

Lassan szerelmek szövődnek és immáron Gen-nek már ezeket is tolmácsolni kell, együtt reménykedve a szerelmessel a pozitív válaszban. A könyv remek stílusban íródott, rengeteg humorral érzelemmel átszőve.

És éppen mikor elhisszük, hogy ez a kényszerű édes rabság akár örökké is tarthat, lövések dördülnek.....

A borító remekmű, nagyon jól sikerült de ez az egész történetről elmondható!

Josephine Cox: Az utazás; Az utazás vége

Elgondolkodtam, írjak-e egyáltalán a könyvről, mert nem túl sok mondanivalója volt a történetnek (legalábbis számomra). Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy együtt értékelem a két könyvet.
Az első részben megismerjük az ötvenes évei végén járó Lucyt, aki egy súlyos terhet cipel magával, aki egy „titok” egyik bizalmasa, ami egyre inkább nyomja a lelkét. Miközben mi, olvasók ezt a bizonyos titkos, fontos eseményt (történetet) egyre inkább megismerjük, úgy csöppenünk bele egy család (férj, feleség, és három gyerekük) valamint a hozzájuk közel álló emberek kb. 20 évvel korábbi életébe. Megismerjük életüket, történetüket, sorsuk alakulását. A második könyvben már a Jelen a fontos: a titok napvilágra kerül, az ehhez kapcsolódó események lendületes sodrásába kerülünk bele. A második könyv végére tulajdonképpen minden megoldódik, minden a helyére kerül, a rossz is megkapja méltó büntetését.

Szeretem a családregényeket, de nem szeretem, ha unatkozom az olvasás közben. Ebben a történetben nem derült ki semmi a korról, az emberek jellemét elnagyoltan vázolta fel az írónő. Nem éreztem magam otthon a lakásaikban, nem láttam magam előtt a történetet, csak sodródtam az eseményekben, amik néhol lassított felvételek voltak, néhol pedig nagyon felgyorsultak.
A regény fő vonala a szerelem: egy olyan szerelemé, amelynek hatására a férfi sírkövére az alábbi szöveget vésették: „Egy bátor ember, aki meghozta a legnagyobb áldozatot”

Nem értettem egyet a (tulajdonképpeni) főhős, Barney viselkedésével, nem tetszett a cselekedete, ami miatt azt a mondatot a sírkövére vésették. Nem tetszett a könyv „izgalmas” vonulata, szerintem teljesen ki lehetett volna hagyni, vagy pedig izgalmasabbá tenni.

Az első könyv után a kíváncsiság miatt olvastam el a folytatást, agyi megterhelést nem igénylő gyors kikapcsolódásnak megfelelő volt.

1. rész: 6/10
2. rész 7/10

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Az első könyv, amit Joanne Harristől olvastam. A Csokoládét láttam ugyan filmen, de tudom, hogy ez nem ugyanaz.

Ezt a történetet Framboise meséli el, aki gyermekkorát egy Loire menti kis faluban éli a második világháború idején. Később, megöregedve visszatér falujába, hogy a régi házat felújítva és éttermet nyitva itt élje le élete hátralévő részét. Ám ezt nem Framboise-ként teszi. Álnéven él.

Hogy miért? Ez derül ki a történetből, amely két szálon és idősíkon fut, egy a múltban, egy pedig a jelenben.

A 9 éves kislány megözvegyült anyjával és két nagyobb testvérével és a falu többi lakójával együtt próbálja túlélni a háborús éveket, miközben a faluban állomásozó német katonákkal feketén üzletelnek, barátságot kötnek. Mindenkinek meg van a saját motivációja. Aztán a történések elkezdenek komolyabbra és rosszabbra fordulni, és valahogy úgy érezzük, a kontroll már kicsúszott a szereplők kezei közül.

A végén természetesen a két szál összeér, és fény derül a titkokra.

Merthogy a könyv tele van titkokkal és gyűlölettel. Letaglózva olvastam, hogy a 9 éves Framboise-ban is mennyi düh és gyűlölet munkált már kisgyerek korában is.

Nem könnyű olvamány, az ember szíve és lelke tele lesz tőle nehéz dolgokkal, de azért rám nem volt olyan hatással, hogy napközben ne tudtam volna szabadulni ezektől az érzésektől.

(Tudjátok, vannak azok a könyvek is, amelyek olvasásakor az ember tulajdonképpen benne él a történetben, és nem csak olvasáskor, hanem napközben is, amikor a saját életét kellene élnie.)

A történetben egyébként sok hasonló vonást fedeztem fel a nem annyira régen olvasott Szerelmem, Róma (Francesca Marciano) regénnyel. Az őrült, kemény anya, a kis faluban élő, látszólag magukra hagyott gyerekek, a titkok, az, hogy az egyik lány meséli el a történetet,a korszak, mind mind visszetérő élményként hatottak.

Ami nekem furcsa volt, hogy a kislány végig 9 éves maradt, pedig szerintem már 10-nek kellett volna lennie (hiszen majdnem eltelt egy iskolaév), de mondjuk ez részletkérdés.

A regényből nem hiányzik a főzős, gourmand vonal sem, bár nem erről szól, de a szövegbe bele-bele van szőve egy-egy francia specialitás receptje, illetve a főszereplő családjában mindenki ehető dologról kapta a nevét (Frambois, Noisette, Cassis, Pistache, stb.)

A borító tele van a regényre jelemző tárgyakkal, szimbólumokkal: narancs, kézigránát, konyhai eszközök, és a hátoldalon szereplő egyenruhás férfi képe (ő egyébként az írónő nagyapja volt a valóságban).

Egy nagyon érdekes történet olyan dolgokról, amelyet hálistennek nekünk soha nem kellett megtapasztalnunk. Történet túlélésről, örökké tartó szerelemről, gyűlöletről és arról hogyan lehet hazugságban és titkokkal az ember lelkében és agyában leélni egy életet.

Eredeti cím, kiadás: Five Quarters of the Orange, Harper Collins, New York, 2001

Kiadó: Ulpius Ház, 2003

Oldalak száma: 397

9/10

Meg Cabot - A neveletlen hercegnő naplója 1.

"Sajnálom, papa, de én nem vagyok Lucy, és sosem leszek az, hiába öltöztet fel úgy Grandmére! Nem vagyok lenszőke szexi baba, nem vigyorgok folyton, mint a vadalma, és nem udvaroltatok magamnak a farmerfiúkkal!"

Mia Termopolis 178 centi magas, és finoman szólva nem éppen egy bombanő. Elsős gimnazistaként jóval magasabb mindenkinél, természetesen sovány is és a nőies idomok teljes hiánya figyelhető meg rajta. Legjobb barátnője Lilly aki meglehetősen furcsa természet, amolyan túlbuzgó zseni -féle. Mamája különc festőművész, aki lányát melehetősen liberálisan neveli. Adott még a történetben Lana az ügyeletes barbie baba az iskolában, aki természetesen Josh Richterrel, a gimi legmenőbb srácával jár akiért annak rendje és módja szerint mindenki, így Mia is epekedik. Na meg ott van Mr. G. a matektanár aki Mia mamájával randizik. Kövér

Lulut sem lehet kihagyni, Termopolis-ék extra kövér macskáját, aki ha nem kap elég figyelmet, bosszúból zoknit eszik.

Egy szép napon azonban fény derül rá, hogy Mia nem is olyan egyszerű tinédzser mint a többiek, mert édesapja, nem más, mint Genovia hercege. Mia élete fenekestül felfordul és nagymamája Grandmére igyekszik belőle hercegnőt faragni, ami egyaltalán nem megy könnyen.

Ízig-vérig tinilány-regény. A komolyabb hangvételű olvasnivalók között, igazi rózsaszín színfolt. A borító is ebben pompázik, mellesleg eléggé katasztrófális, és szegényes a grafikája. Mia szerencsétlenkedésén hatalmasakat nevettem, és még nagyobbak sajátos véleményformálásán. Az pedig, hogy hosszú monológokat folytat fejben, kifejezetten ismerős.

Tinilányoknak mindenképpen kötelező olvasni. Felnőtteknek pedig olyan pillanatokra ajánlom amikor elég fáradtak, hogy csak hiperkönnyű, bugyutácska történetet olvassanak, sok humorral.

Rosamunde Pilcher - Más szemmel / Tengeri szél

„Porthkerris prospektusai, plakátja ragyogó napfényben ábrázolják az azúrkék tengert meg az eget, a vakítóan fehér házakat, a mediterrán hangulatot sugalló pálmafákat. Aképzelet óhatatlanul szabad ég alatt fogyasztott friss lazacot idéz, szakállas művészeket festékfoltos köpenyben, napbarnított, kalóz módra festői halászembereket, amint kikötőbakon üldögélve, pipázva vitatják meg a múlt heti fogást.”

Rosamunde Pilcher kötetében két kisregényt olvashatunk, amely Porthkerris szeles vidékére kalauzol el bennünket. Mindkét történet középpontjában az apaság áll, a lánygyermekek szempontjából nézve. Az egyik történetben egy festő apa, a másikban egy festő nagyapa kapcsolatát ismerhetjük meg lányukkal és unokájukkal.

A Más szemmel főhősnője Emma egy csapongó fiatal nő, igyekszik közelebb kerülni apjához. A próbálkozása cseppet sem egyszerű, mert apja, Ben igen furcsa természetű művészember. Öntörvényű, szeszélyes és a családi életre teljesen alkalmatlan. Utazgat a világon keresztül-kasul, mit sem törődve a felelősséggel amellyel lánya felé tartozna.

A Tengeri szél Rebbeca-ja nagyon hasonló Emmához. Bár természete kiegyensúlyozottabb és racionálisabb gondolkodású, legalább annyira áhítozik a gyökerei után, mint Emma. Anyja teljes mértékben titokban tartja, felmenőit és családját. Rebecca azonban szerencsés véletlenek sorozatával végül rálel, nagyapjára és megtudja az igazságot a múltról.

Ez volt az első könyv amit Pilcher-től olvastam, de kiváncsivá tett. Nem egy sodró lendületű alkotás, bár kétség sem fér hozzá, hogy a Tengeri Szél fordulatosabb, mint a Más szemmel. Ami leginkább megragadott az az emberi kapcsolatok részletes ábrázolása. Nagyon finom részletességgel ismerjjük meg a két nő lelkében zajló folyamatokat, d

e mégsem szájbarágós a stílus és ad bőven gondolkodnivalót. gyik regényben sem mintaszerű az apa-lány kapcsolat, de végül kiderül, hogy máshogy is lehet jó ez a kapcsolat, nem klasszikus értelemben.

John Boyle:A Csíkos pizsamás fiú

Már régóta a listámon van a könyv,de a boltokból gyorsan eltűnt a könyvtárban pedig nem nagyon kerestem.Minap épp a a gyerekrészlegen ténferegtem ,vártam a fiamat mikor megakadt a szemem a borítón,és egyben el is tátottam a szám-gyerekkönyv?????!!!!!!

Én nem adnám a gyerekem kezébe,legalábbis most még nem,a haláltáborokat egyszerűen ép ésszel még egy felnőtt sem tudja felfogni,megérteni pláne nem egy gyerek!!!

Bruno kilenc éves,Lengyelországba költöznek egy haláltábor mellé mikor apja fontos munkát kap ott.

A kisfiú kíváncsiságát hamarosan felkelti a másik oldal,ahol nincsenek házak csak fakockák,ahol az emberek mindig szomorúan járkálnak,és az apukájához hasonlító katonák bántják a csíkos pizsamás embereket.... Bruno egyik nap felfedező útra indul,kíváncsi vajon meddig tart a kerítés.Megismerkedik Smuel-el aki a kerítés másik oldalán él.Egy évig Bruno amikor csak teheti meglátogatja Smuelt és beszélgetnek,Bruno mesél neki a családjáról,Smuel pedig arról mik történnek náluk.A fiúk senkinek sem beszélnek arról mivel töltik a délutánokat,valahogy érzik,hogy nem szabad. Bruno már épp megszokná az új otthonát,mikor a szülei úgy döntenek apjuk nélkül visszaköltöznek Berlinbe,Bruno megrémül,alig várja,hogy elmesélhesse Smuelnek ,hogy el kell válniuk,aznap Smuel-el is tartogat rossz hírt,eltűnt az apukája,Bruno és Smuel úgy döntenek kiderítik,hová tűnhetett Smuel apja.Bruno csak úgy segíthet barátjának ha Ő is a kerítés másik oldalára kerül.....

A mindössze 170oldalas történet,nagyon alapos ,és remekül ábrázolja egy kilencéves gyermek gondolkodását,álmait,kérdéseit.Végtelenül szomorú.

"Senki és semmi, még a bogarak se maradnak önszántukból Auz-viccban [Auschwitz-ban]."

Joanne Fluke: Áfonyás muffin és gyilkosság

A Lake Eden-i cukrásznő, Hannah Swensen harmadik esete kétségtelenül izgalmasabb, mint a második. Sőt, mi több, egyenesen hátborzongató.
Így november közepén az embernek nem esik nehezére elképzelni a Téli Karneválra készülődő álmos kisvárost. A finomabbnál finomabb süti receptek pedig csak még közelebb hozzák a karácsonyi készülődés hangulatát.
Ezúttal azonban nemcsak Hannah és Lisa sütöget, valamint nem csupán Sally az egyetlen konyhatündér. Connie Mac, a tévés sztárszakács az új konyhabutikja megnyitójára érkezik Lake Edenbe. Figuráját meglehetősen sátánira szabta a szerző, ami igencsak meglepő tekintve a korábbi könyvek hangulatát. De nem ő az egyetlen eltúlzott karakter. Valahogy a pszichopata gyilkos sem ebbe a történetbe való. Egy ilyen környezetbe sokkal inkább illik a régmúltban elszenvedett sérelmek megtorlása.
(De az is érdekes, hogy Hannah karaktere idősebbnek tűnik a szavai és a tettei alapján, mint ahogy azt az írónő beállítja. A történet szerint Hannah 27 éves, de legalább 35-nek érzi az ember, ha nem többnek.)
Annak ellenére, hogy ez a történet is kellemes olvasmány, nem mentes az elvarratlan szálaktól. Connie Mac férje például meg sem szólal, más karakterek megjegyzéseiből ugyan halványan kirajzolódik az alakja, az olvasónak mégis hiányérzete támad. És ez más szereplők esetében is igaz. Kevés az igazán kidolgozott figura. De valahogy Ezekiel Jordan íróasztalának története is befejezetlen marad.
A legsikeresebb szál kétségkívül Norman és Mike vetélkedése Hannah kegyeiért, valamint Delores és Carrie ügyködése.
Ami igazán izgalmassá teszi ezt a történetet az viszont a Janie körüli titok.