Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet

f-Andi véleménye

364 oldalnyi irodalom.
364 oldalnyi emberi sors.
364 oldalnyi történet egy eltitkolt életről.
364 oldal mennyiségű információ Roseanne McNulty vagy Roseanne Clear életéről.
McNulty vagy Clear?
Mi igaz és mi nem?
Kinek hiszünk és miért hisszük el azt?

Bevallom őszintén nehezen indult ez a történet a számomra. Nem volt róla információm: egyszerűen beleszerettem a könyv borítójába és a hátoldalán található fülszövegbe.
Nehezen indult, lassan gyorsult, turbóra váltott, majd hirtelen a tetőpont után lezuhantam, és csak ott pihegtem percekig.
Fantasztikus írás, tele nagyszerű mondatokkal, metaforákkal, irodalommal, költészettel.

A regény a 100 éves Roseanne életéről szól. Egy elmegyógyintézetben él több mint 60 éve. Az intézet bezárása előtt az igazgató Dr. Grene feladata eldönteni, hogy kik hagyhatják el egészségesen az intézményt, hogy a falakon kívül "új" életet kezdjenek, és kik kaphatnak az új épületben helyet, ellátást?

A könyv két embernek vallomása, monológja. Önvallomás formájában megismerjük az idős hölgy életét, amint a sorokat írja, amint napról-napra emlékszik vissza a pszichiátria előtti életére, és bepillanthatunk Dr.Grene szürkének tűnő életébe is. Hogyan él a férfi, hogyan kerül egyre közelebb az idős asszonyhoz, hogyan lesz közöttük ez a csendes, de meghitt kapcsolat?
Roseanne hányatott sorsára nem térhetek ki, hiszen akkor nagy mennyiségű információt tálalnék fel az érdeklődők előtt. Hogyan került az intézetbe? Milyen volt a gyermekkora? Hogyan élt? Hogyan került kapcsolatba Gaunt atyával?

"A lábaimban szinte lobog a tűz, a bőröm sima, mint a fém, észrevétlenül, méltányolatlanul buzog bennem a fiatalság. Miért tudtam oly keveset? Miért tudok oly keveset ma is? Roseanne, Roseanne, ha most odakiáltanék neked, én saját magamnak, meghallanál? És ha hallanál, hallgatnál rám?"

Számomra a könyv egy nagy érték. A könyv érdekes és fontos információkat szolgáltatott számomra az akkori Írországi felfogásokról, fontossági sorrendekről. Nem könnyíti meg életemet, nem nyújtott nagy mennyiségű "átgondolnivalót", de irodalmiságával legyőzött, meggyőzött és átformált.
Megkönnyeztem Roseanne életét. Neki hittem. Szorult a gyomrom a kiszolgáltatottságán, az egyedüllétén.
Drukkoltam, de magam sem tudtam miért, hiszen a jelen mindvégig előttem volt.

"Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok.
Azt hiszem, ahhoz a kevés angyalhoz mérjük földi napjaink jelentőségét, akiket fölfedezünk magunk között, és mégsem vagyunk olyanok, mint ők.
Ha ennek folytán nagy is a mi szenvedésünk, az élet adománya végső soron mégis mérhetetlenül nagy. (...)
És ahogy a késztetés is, amelynek hatására a vénkisasszony, kertet ültet, amelyben egy szál csenevész rózsa meg egy gazok közt növő nárcisz árválkodik, valamiféle paradicsom eljövetelét sejteti."

Ültess, gyönyörködj, szeress!

(A levonásra azért kényszerítettem magamat, mert nem értettem az írországi eseményekről szóló fontos információkat. Őszintén bevallva Írország történelmében, a függetlenedési polgárháború témájában, és az ezzel összefüggő kérdések tekintetében nem érzem otthon magam, így ezen rész megértéséhez utánaolvasás volt szükséges. Hiányosnak éreztem ennek kifejtését a könyvben.)

Bejegyzés ideje: 2010. május 09.

Erika véleménye

Az utóbbi időben főként ajánlások alapján vásárolok, választok olvasnivalót. Most nem így történt.  Szintén nagy könyvmoly barátaimmal találkoztam és egy nagy címletű bankjegyzet kellett felváltanom. Hopp... "véletlenül" pont egy könyvesboltban ücsörögtünk. Kézenfekvő(?) volt, hogy veszek egy könyvet. Borító és fülszöveg alapján választottam. Kiderült, hogy az asztalnál ülök táskájában is ott lapult már a könyv. Szóval hamarosan ajánlották volna... :-)

Bevallom, az első 50 oldalnál a határán voltam, hogy félredobom. Rém unalmas és értékelhetetlen volt számomra. De szerencsére kitartottam.

A könyv felváltva szól a 100 éves Roseanne önvallomásáról napló formájában és Dr. Grene feljegyzésgyűjteményéről.

A helyszín az írországi Roscommon, ahol egy elmegyógyintézet működik. Természetesen(?) Rosemonne egy bentlakó, a doki pedig a kezelőorvosa.

Az épület megért a lebontásra, új othonba kell költöztetni a szinte kivétel nélkül évek óta ott élő, koros betegeket. A baj csak az, hogy jóval kevesebb a férőhely az új otthonban. Grene dr. feladata, hogy értékelje, elemezze, ki az, aki rászorul a további "ellátásra".

Szinte mániákusan beleássa magát Roseanne hányattatott sorsába, történetébe, de rendkívül sok a kérdőjel, a megválaszolatlan kérdés. Erre keresi a válaszokat. Bátran állíthatom, hogy megtalálja őket a végére.

A könyv minden lapján kincset érő mondatok vannak, amiket jó párszor elolvastam újból és újból.

Általában egyből bele szoktam fogni újabb könyv olvasásába. Ez most nem megy! Le kell ülnöm, értékelnem kell az életemet. A családommal akarok lenni. Szíven ütött, letaglózott a könyv. Most is néztem a kisfiamat, ahogy békésen alszik az ágyában, és arra gondoltam, de jó, hogy itt lehet mellettem.

A könyvről egyébként nekem egy festmény jut eszembe. Nem egy konkrét festmény, csak úgy simán egy nagyon szép festmény, amely előtt órákig állsz mozdulatlanul és minden egyes kis részletet behatóan tanulmányozol.

A könyv befejezése számomra hihetetlenül nagy meglepetés volt. De ez is, mint az egész könyv, gyönyörűen volt megfestve.

Végezetül bemásolok két idézet. Persze rangsor nélkül, mivel számtalan gyönyörű mondat található a könyvben, nem tudnám mindet leírni.

Az elsőből sokat merítettem: "A boldogságot mindig érdemes elemeire bontani, egy emberélet során annyi, de annyi felgyülemlik abból a másik dologból, ami nem a boldogság, hogy jobb, ha leszúrjuk a boldogság jelzőkaróit, amíg tehetjük."

Ez pedig annyira kedves: "Nagyon odavolt a mazsolás briósért. Kíváncsi lennék, van-e még olyan. Akkoriban amolyan kegytárgy volt, mazsolás briós nélkül nem is létezett kávéház, hiszen ugyan mi értelme lett volna? Vicces, hogy mennyire állandó, mennyire fix volt akkoriban minden. Mazsolás briós, krémtorta, eklerfánk, meggyes papucs fehér cukormázzal a tetején, mintha ezek mind ősidőktől fogva ismert, bevett dolgok lettek volna, ahogy a bálna, a delfin vagy a makléra - mintha az élővilághoz tartoztak volna, és meg lehetett volna írni belőlük a kávéház természetrajzát."

Csak azért nem adok 10-est, mert a maximum pontosokért foggal-körömmel ragaszkodom. Ez a történet túl szomorú, hogy megtartsam.

Bejegyzés ideje: 2010. május 12.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Mintha csak átugrottam volna A szél árnyéka világából ide. Mintha pár év sem telt volna el a történetek között. Én folytatásnak mondanám.

Arról már az előbb említett könyv olvasása közben is meggyőződtem, hogy az író hihetetlen fantáziával van megáldva.

David Martín a főszereplő, aki rendkívül tehetséges író, de a biztos megélhetés érdekében „elkurvul” a ponyva felé. Elszerződik egy kiadóhoz, ahol álnéven folytatásos szappanoperákat „gyárt”. Közben mindvégig marja a lelkiismeret, a vágy afelé, hogy saját gondolatait, kincseit tegye közzé.

Egy napon meglátogatja őt a Főnök, aki új perspektívát, lehetőséget ad neki. Feladattal bízza meg, mégpedig nem is akármilyennel. Egy könyvet kell megírnia, amelynek óriási hatalma lesz. Innen kezdődnek a bonyodalmak. Titkok, hazugságok, érthetetlen jelenések, horrorisztikus történések veszik kezdetét.

A szél árnyékában megjelenő Elfeledett Könyvek Temetőjébe is ellátogatunk: „Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek…”

Az örök szerelem sem hiányzik a könyvből, bár egészen a végéig rejtve maradt előttem a kimenetele. Nagyon drukkoltam az egyik szereplőnek… A könyv utolsó bekezdése nagyon megérintett, szerintem gyönyörű: „Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket.” Kéretik elolvasni a könyvet, hogy kiderüljön, kihez is szóltak e gondolatok! :-)


Gyönyörű képeket kapunk a húszas évek Barcelonájából, amelyből a főszereplő is folyamatosan ihletet merít, ösztönzi gondolatai papírra vetésére. Bár ezek a képek inkább sejtelmes, misztikus érzetet keltettek bennem, mint ahogyan az egész könyv.

A szarkasztikus humor sem hiányzik a könyvből, én nagyon élveztem ezt is. A főhősbe szinte beleszerettem, a karaktere nekem nagyon át-, illetve bejött.

Végig fogva tartotta a figyelmemet. Nem túlzás állítani, hogy egy pszichothriller volt a kezemben. Lestem, vártam az alkalmakat, hogy folytassam a könyv olvasását. Csendben megjegyzem, hogy azért kíváncsi lennék az író tollából származó, picit más jellegű írásra is…

Én összehasonlítani nem tudom a két könyvet, szerintem egy kaptafa! Bár ezt rossz könyvekre szokták írni, és itt erről szó sincs!

9,5/10

Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága

Ishiguro előzőleg olvasott regényéért (Ne engedj el...) teljesen odavoltam. Rájöttem, hogy nagyon szeretem a japán származású írók finom, visszafogottan elegáns stílusát. Abban a regényben az író mondjuk annyira nem brillírozott a stílusával, de a mondanivalója eléggé ütős volt. Gombóc lett az ember torkában tőle. Pont úgy, mint ennél a regénynél. Igazából teljesen más a két könyv témája, viszont ha nagyon belemerülünk, valahogy a lényeg mégis ugyanaz...

Ebben a regényében Ishiguro egy főkomornyik, Mr. Stevens bőrébe bújik. A főkomornyik világ életében inasként majd komornyikként előkelő angol házaknál dolgozott. Már jócskán benne van a korban, amikor életében talán először pár napos szabadságra utazik munkaadója biztatására. Mr. Stevens viszont nem olyan, hogy csak úgy elutazgasson kikapcsolódni: természetesen szakmai ügyre hivatkozik, mégpedig hogy meglátogatja a kastély régi házvezetőnőjét és a munkaerőhiányra hivatkozva megpróbálja visszacsábítani egykori munkahelyére.

A néhány napos út során Mr. Stevens visszaemlékszik elmúlt életére, pályafutására. Sok mindenről gondolkodik: hogy milyen egy igazi "nagy" főkomornyik, mi a "méltóság", mi az ő szerepe úgy általában az életben, és sokat töpreng az említett házvezetőnővel, Miss Kentonnal való egykori kapcsolatán.

Az elején teljesen elvarázsolt Ishiguro, nagyon jól hozta a főkomornyik szerepét, elhittem neki, hogy ezek a nagyon körülményesen megfogalmazott mondatok valóban egy ízig-vérig előkelő főkomornyik gondolatai. Sok helyen vicces is volt számomra, mert a mai világban az ilyen mértékű visszafogottság, tartózkodás, úriemberség elég mulatságosan hat.

A közepe felé sejtelmem sem volt, hogy a felidézett emlékfoszlányokból mit akar kihozni az író, hová fognak vezetni, valahogy olyan semmitmondóak voltak ezek az apró történések. De a legvégére 'felépült a vár', összeállt az anyag, valamennyire kivilágosodott a kép Mr. Stevensről. Az ő személyiségének az apró megnyilvánulásaiból rakhattuk őt össze ilyen módon. Nagyon-nagyon különleges jellem ő az én szememben, az is felmerült bennem az olvasás közben, hogy már-már súrolja bizonyos pszichiátriai kórkép határát. Az a fajta ember, aki önmagában mintha nem is létezne, egyedül a főkomornyiki mivoltában létezik, ez határozza meg őt. A valóságtól mintha egy fátyol választaná el, ami csak ritkán libben fel, hogy bejöjjön rajta egy kis élet: ekkor feldereng neki valami az élet valódi mivoltát illetően, elkezd érezni valamit, aztán a fátyol szép lassan visszaereszkedik és Mr. Stevens megint visszaköltözik biztonságot nyújtó kis világába. Nagyon különleges ember ő: egyszerre csodálatra és szánalomra méltó. Olyan tragikomikus az egész élete, személyisége, hogy nem tudja az ember, hogy sajnálja vagy a végletekig tisztelje. Bár azt gondolom, hogy ő egészen biztosan jobban örülne az utóbbinak. Így hát: Tiszteletem, Mr. Stevens.




Olvasás közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy én ezt a kisregényt simán feladnám kötelezőnek a középiskolákban: ebből aztán tanulhatnának választékos beszédet, udvariasságot, méltóságot és még egy kis történelmet és "bölcsességet" is.

Egyébként a könyv nemrég Napok romjai címmel jelent meg a belőle készült film után, amit hétvégén meg is fogok nézni.

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Alice és Mattia. Mattia és Alice. Egy fiú és egy lány. Két különböző gyerek.

Milyenek? Milyenek lettek volna, ha...? Mi történt?

A két gyerek történetének alapját, a tragédiát hamar megismerjük már az elején. A könyv olvasásakor végig azon gondolkodtam, hogy a megtört események hatására, vagy genetikai öröklődésük hatására vált olyan fiatallá, emberré Alice és Mattia, amilyenek lettek. Számomra fontos? Mennyire alakulhatunk át, melyek azok a befolyásoló tényezők, amik nagyon nagy hatásfokkal irányítják, igazítják útba az embert?

A könyv felépítése igazán érdekes. A rövidke 300 oldalon bepillanthattam a két gyerek/kamasz/felnőtt életébe. Bepillanthattam. Jeleneteket láthattam. Olyan érzésem volt, mintha színházban ülnék egy olyan előadáson, ahol gyakran változtatják a díszletet, és addig teljes feketeségbe borul minden, majd hirtelen fény lesz.

Olyan volt, mintha egy fotó összeállítást látnék a két emberről. Minden fekete-fehér, csak egy-egy fontos tárgynak lenne színe, ami befolyásolta, befolyásolhatta életük -további- alakulását.

A röpke kisiskoláskori tragikus fejezet után egyből belecsöppenhettem Alice és Mattia kb. 15-16 éves korszakába, ami tele volt vadsággal, devianciával. Folyamatosan azon rágódtam, gyötrődtem: Ilyenek a mai fiatalok? (Nekem ezek kimaradtak az életemből, de mostanában van okom izgulni mindenféle dolog miatt...)

Kábítószer, anorexia, nem megengedett tetoválás, dohányzás, ivás, ... a lány oldalán.

Magány, csöndesség, szótlanság, a papírok tisztasága, a matematika realitása, az "én-bántalmazás"- a fiú oldalán.

Itt ez a két fiatal, akik egy titkot hordoznak. Csak családjuk ismeri ezeket a megtörtént eseményeket, de ők ezeknek a feldolgozásában nem segítenek.

A két fiatalt egymás mellé sodorta az élet, találkoztak, keresztezték egymást, és úgy álltak egymás mellett, hogy mindig volt közöttük valami vagy valaki. Lehet, hogy csak a magány. Lehet, hogy csak a félelem az élettől. Lehet, hogy csak a rettegés a jövőtől, lehet, hogy csak a szótlanság. Mindenesetre valahogy nem kerültek szoros kapcsolatba. Barátságuk megvolt a maguk módján, szerették is egymást, de féltek. Magányosan tengődtek, szenvedtek. Életük ennyit volt. Szükségük volt egymásra, de ismeretségüket nem tudták kihasználni.

Alice fotósként élte problémákkal teli életét otthon, Olaszországban. Mattia kiváló matematikusként élte magányos életét valahol Észak-Európában. Számára mindig a matematika volt a fontos, valahogy a tények, a realitás, a számok misztikuma megfertőzte. Mindenben a matematikai összefüggéseket látta. Számolt. Mindig és mindenkor és mindenhol.

Olyanok voltak mint két ikerprímszám: magányosak és elveszettek, akik nagyon közel vannak egymáshoz, de mégsem olyan közel, hogy tényleg összeérjenek. Reménykedtem, hogy összeérnek, de nem voltak alkalmasak rá.

Így egy kőkemény valóság lett, nem egy hollywoodi sikersztori. Pedig annyira reménykedtem, hogy sikerüljön nekik!

"A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, hogy kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai."

8/10

Sylvia Plath:Az Üvegbura

1963-ban jelent meg a könyv,és ebben az évben véget is vetett az életének a szerző.Az önéletrajzi könyv tulajdonképpen magyarázatot is ad arra,hogy mi vezet arra egy fiatal,tehetséges nőt,hogy a sütőbe tegye a fejét...
Kicsit tartottam attól,hogy hasonlóan a Prozac ország-nál képtelen leszek elolvasni egy depressziós szenvedését...de Plath érdekesen,tárgyilagosan,elfogadóan írta le harcát ezzel a betegséggel.
A könyvben Esther a főszereplő aki egy sikeres ösztöndíj elnyerése után New Yorkban él,ahol újságcikkeket írnak,fogadásokra járnak,és kinyílnak az ajtók előttük a nagy divatlapoknál..
Esther már itt sem tudja teljesen kiélvezni a szerencsét ,ami az ölébe pottyant...aztán egyre keserűbb,magányosabb lesz...végül orvoshoz kerül.Intézetről,intézetre jár,elektrosokk kezelést kap,erről még olvasni is ijesztő volt,nemhogy átélni...a mai tudomány szerint ez a kezelés inkább kínzás volt mintsem gyógymód.
Esther élete szinte hajszálra megegyezik Sylvia Plath életével:A korán meghalt apuka, az anya aki rosszalkodásnak!!!tekinti lánya betegségét,az önmagát tehetségtelenek tartó fiatal lány,aki mindenkit jobbnak,többnek lát magánál...
Sajnáltam hogy nem volt öröm ennek a lánynak az életében...hogy nem tudta meglátni a természet szépségeit,élvezni egy csésze kávét,egy macska szőrének puhaságát,eg gyerek mosolyát,egy jó könyvet,egy szép virágot...helyette az állandó önmarcangolás, és a próbálkozások az akasztástól, a vízbefúláson át annak reményében,hogy egyszer sikerül...
Esther számomra érthetetlenül gondolkozott,és elég sok furcsasága volt,de ez mind a betegségnek köszönhető..sok érdekes momentum van a történetben,az egyik legmeghökkentőbb számomra a mikor Esther beveszi az összes altatóját,anyjának egy sort hagyva:Hosszú útra megyek-majd elbújik a pincében meghalni...az anyja pedig tényleg azt hiszi,hogy Esther csak elment!!!Napokig keresi a rendőrség...Esther jóval az eset után kapja meg ismerősétől az előle eldugott újságokat ,címlapon az Ő képével...Az anya figurája olyan sivár volt,mint egy kietlen táj,semmi megértés,szeretet,csak kötelesség.
Sok Sylvia jár köztünk,vívódik,őrlődik,keresi a helyét,azt a különleges embert akitől Ő is különlegesnek érezhetné magát.
Olvasás közben örültem...örültem,hogy nincsenek ilyen negatív gondolataim,hogy bár vannak hibáim elfogadom magam,hogy szeretnek és szeretni tudok.Esther nem tudott kötődni senkihez,az általa megismert fiúkat,férfiakat olyan tulajdonságokkal ruházta fel amikre vágyott egy férfiban...aztán hamar kijózanodott,és csak a hibákat látta..keserű lett,és újra kergetni kezdte a szívében elültetett vágyakat....

Sylvia Plath tehetséges író volt,csak túl későn,halála után ismerték el..miért??? Talán a siker erőt adott volna neki,hogy meglássa az élet szépségeit.















Sylvia Plath sírja a heptonstall -i templomnál

Elizabeth Hoyt:Leopárdherceg

A borító tetszett meg annyira,hogy megszereztem a könyvet ,és még az sem tántorított el,hogy a könyv sarkában ott virított a romantikus regény-figyelmeztetés...nos most már tudom,hogy a romantikus az egynél több ,részletesen leíró szexjelenetet jelenti ...amivel nincsen semmi baj,de a jóból is megárt a sok...meg ez a szintű alaposság már-már vetekedett egy felvilágosító könyv ismertetőével.

Na de a történet maga ,nagyon tetszett,remek szereplők, a stílustól elé voltam varázsolva,tulajdonképpen majdnem végigvigyorogtam a könyvet,olyan jó szövegek vannak benne,nekem a Csengetett Milord c. angol sorozat jutott eszembe a könyvről.Ugyanaz a humor,és mondatok,amitől remek lett.

Georgina miután nagynénjétől megörökölte birtokát,úgy gondolta már nem kell megfelelnie az elvárásoknak,és a gazdag férjet sem kell keríteni neki.Így beköltözik a birtokra,húgával együtt.Hamarosan megismerkedik birtoka intézőjével,akivel igencsak szimpatizálnak,de persze mindketten tudják,hol a helyük a dolgok rendszerében...ennek ellenére rendre együtt töltik a napjaikat,már csak azért is mert a környék gazdaságaiban valaki mérgezi az állatokat,és egy régebbi ügy miatt mindenki Georgina intézőjére gyanakszik.persze megjelenik a család,Georgina jópofa testvéreitől is körbevigyorogtam a fejem.Persze lassan minden rejtélyre,és titokra fény derül,de ezek is jól lettek kitalálva...bár azért sejteni lehet a történet végét,de ugye romantikus irodalom lévén szó,ez megbocsájtható.

Van minden szex,szerelem,ármány,árulás,izgalom,ami csak kell egy jó szórakoztató könyvhöz.Úgy gondolom ha Hoyt nem lenne ilyen jó,ez a regény igencsak silányra sikeredett volna.De remek lett,engem lekötött.,szórakoztatott...csak azok a fránya szexjelenetek lehettek volna rövidebbek,és kevésbé kitárulkozóak...

A könyv címe érdekesen lett kitalálva,Georgina minden alkalommal,mikor a férfival találkozik egy mesét mond amint a könyv végére érünk a mese is befejeződik a Leopárdhercegről.

Hoyt másik regénye a Hollóherceg,azt is szeretném elolvasni,és készül a Kígyóherceg-hűha ebben csak szex lesz???már csak a kígyóból kiindulva:D

Brigitte Riebe: Az éjszaka kapui

Az idei olvasmányaimat elnézve ez nem a szépirodalom éve lesz nálam :P De tény, hogy amióta rendesen dolgozom, egyszerűen nem tudom befogadni a nehezebb hangvételű írásokat, annyira lefáraszt szellemileg a munkám.
De nem szabadkozni akarok, csak megállapítottam.

Ez ugyanis megint egy könnyű olvasmány volt, amolyan lektűr-féle. Pöfivonat hívta fel a gyönyörű borítójára és a tartalmára a figyelmemet. Tényleg öröm volt kézbe venni a kötetet minden egyes alkalommal: keménytáblás, szép borítójú, illatos. És a benne leírt XIV. századi Kölnben játszódó történet is érdekfeszítő volt, szerettem olvasni.

Három gyerek örök barátságot fogad: "Egy mindenkiért, mindenki egyért." Anna és két fiú, Esra és Johannes. Persze, hogy szerelmi háromszögről lesz szó később, ha nem is a megszokott értelemben. Hármójuk és még 2-3 kulcsszereplő sorsát követjük nyomon felváltva az egyes fejezet-részekben. Szerencsére mindegyik vonal eléggé érdekes, ezért egy percre sem ül le a történet.

Tanúi lehetünk szerelemnek, bűnnek, vallásnak, árulásnak, vérfertőzésnek, pestisjárványnak, zsidóüldözésnek. Brigitte Riebe meglehetősen jó történetszövő, szépen fokozatosan bontja ki az eseményeket, amik a végén csúcsosodnak ki egy mindent elsöprő pestisjárvány formájában. A legvége meglehetősen kiszámítható volt számomra, de ezzel együtt jó kis történet, jól kikapcsolt. Sőt, volt egy-két olyan mellbevágó történés, momentum benne, amire végképp nem számítottam egy ilyen lájtos könyvecskénél. Az írónő merészen utalt ezekre a számomra döbbenetes dolgokra, amik határozottan dobnak a történet megítélésén részemről.

Történelmi mélységeket nem szabad várni tőle, de elég magabiztosan ábrázolja a kor és a hely jellegzetességeit az írónő. A végén van egy kis történelmi összefoglaló a kor eseményeiről, ez is bizonyítja, hogy azért beleásta magát valamelyest a háttérbe.

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

"Azokon a hosszú órákon a fájdalom felett őrködtem,halott szavak tömegét vigyáztam"

Válás előtt állóknak, elhagyott nőknek szigorúan tilos!!

Olga középkorú feleség, két gyerekkel. Olaszországban élik átlagos életüket, még nem egy áprilisi napon a férj összepakol és elmegy. Olga pedig ott marad két pici gyerekkel, a fülledt nyári hónapokra... tele kétséggel, haraggal.

A teljes összeomlás akkor következik be,mikor Olga megtudja hogy a családhoz közelálló ismerős lánya csábította el a férjét.

Egy pontig természetesnek tartottam Olga kérdéseit,dühét.Ki ne lenne kiváncsi arra, hol van a férje? hol lakik? kivel? mik a tervei? mennyire gondolja komolyan a válást?

A férje úgy lépett ki az életükből, hogy ezekre nem adott választ. Ezt gyáva és hitvány dolognak tartom. Ilyen könnyen feladni tizenöt évet? elfelejteni, hogy van két gyerek?

Vajon miért várja el tőlem valaki,hogy megértsem ha ez felém egy cseppet sem nyilvánul meg? Szerintem a ha a férj empatikusabban fordul Olga felé,nem lett volna az az időszak,ami a könyv magja, a teljes elborulás,hallucinációk,őrjöngések,teljes depresszió,amiből végül Olga kimászik, de rettenetesen nyomasztó volt ez a rész.

Ferrante azt is lemeri írni,amit sokan még gondolni is szégyellnek,ettől igazán fejbe vágó a könyv.Melyik nő fejében ne fordult volna már meg, amikor elhagyták,hogy mindegy, hogy ki, csak legyen valaki öt percre is akivel újra nőnek, kívánatosnak, szerethetőnek érezheti magát... valaki csak vágyik rá, valaki meg is lépi... Olgának ez is kellett ahhoz, hogy észhez térjen, hogy más módon próbáljon túllépni az áruláson. A szerző remekül ábrázolja a csupasz érzelmeket,a nő és férfi viszonyát szakítás után. Igen nehezen haladtam vele, kiváncsi is voltam ugyanakkor féltem is, hogy mi jöhet még, meddig tart az őrület..

Olvasás közben sokszor mondtam, hogy ez már sok,én erre nem lennék képes. De ki tudja, mit hoz ki az emberből ha úgy érzi megalázták, elhagyták??

A Nő a sötétben után, Ferrante megint egy nő, másik oldalát mutatja be, kendőzetlenül.

Cormac McCarthy: Az út

Sama véleménye

Történetem a könyvvel a filmmel kezdődött, amit 25 perc után feladtam. Szürke, nyomasztó… Addig-addig terveztem, hogy végignézem, míg hozzájutottam a könyvhöz.

Először is, nem lehet letenni, folyamatosan feszültségben tart, fantasztikusan megírt, bár sokszor horrorisztikus, brutális képeket mutat.

A történetről nehéz mit mondani, világégés után egy férfi és a fia dél felé haladnak az úton, a reményteli élet felé. A pusztulás okáról semmi biztosat nem lehet tudni, csak hogy tűz volt, ami mindent elpusztított. Mindenhol hamu, pernye, levél nélküli, elszáradt fák, szürke vizek, elszenesedett halottak. Sehol egy madár, sehogy egy színes virág. A napnak csak a sziluettje látszik, nem tudja átszakítani a felhőréteget. Rövid nappalok, eső, hó és persze a mindent borító hamu.

Az emberiség… sokan meghaltak a katasztrófában, a túlélők pedig folyamatos harcot folytatnak az élelemért, aminek nincs utánpótlása, az üzletek, épületek kifosztva, és a vízért, ami szennyezett. Hordák járják az utakat, az őskort idézvén. Emberekre vadásznak, a kannibalizmus az élelem egyik forrásává vált.

A férfi és a fiú pedig járják az utat. Elrejtőznek, ha embereket látnak, átkutatnak mindent használható eszközökért, élelemért, melyből sokszor napokig semmi sem jut. Tolják a bevásárló kocsit, melyben az életük van, takarók, konzervek, benzin, öngyújtó, pár játék a gyereknek... Az apa övében fegyver két tölténnyel, mely az életüket vagy a halálukat védelmezi, ha már nincs más lehetőség. Az anya már rég feladta, a férfi folyamatosa harcot folytat magával, hogy érdemes-e tovább menni vagy fel kellene adni, de ilyenkor elég egy pillantás az alvó fiúra… Többen írták, hogy a könyv teljesen mást jelent olyan embernek, akinek van gyereke, mint akinek nincs és nem ismeri az érzést, hogy „a gyermekemért mindent”.

Érdekes, hogy a könyv olvasása közben az ember hozzáállása mindennapi eszközeinkhez megváltozik. Sok mindent természetesnek tekintünk az életünkben, a meleg vizet, a fűtést, az ennivalók tömegét a boltokban, a barátainkat és szeretteinket magunk mellett, pedig semmi sem tart örökké, mindent meg kell becsülni és semmit sem pazarolni.

Elolvastam pár ember véleményét, hozzászólását a könyvről, szinte mindenki pesszimista, szomorú, nyomasztó könyvnek jellemzi, de én szembe szállnék velük. Amit a szereplők át- és túlélnek, hát mi ez, ha nem maga az optimizmus, a remény, hogy mindig van esély, mindenből lehet kiút? (Ez persze nem jelent egy buta, hollywoodi happy endet :))

Kiadja: Magvető

F-Andi véleménye:

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."

A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Férfi és fiú. Apa és fia. Az anya feladta.

Céltalanul bolyongani. Vagy menni egy cél felé. Mi a cél? Merre a cél? Meddig van értelme? Vagy mi értelme van? Mit teszünk? Félünk a haláltól? Félünk, hogy gyermekünk egyedül marad? Küzdünk? Hogy küzdünk?

Küzdjünk. Menjünk. Haladjunk.

Jó.

Egy anyának mennyire kell kétségbeesettnek lennie, hogy elhagyja a gyermekét? Egy apa ettől még jobban védi gyermekét? ....még jobban védi gyermekét. Megtesz mindent érte.

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."

A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Fekete és szürke minden. Sehol egy kék. Sehol egy sárga. Sehol egy piros. Létezik egyáltalán? Sárga kabát egy emberen. Piros vér. Ennyi. Ezenkívül hamu. Mindenütt hamu. Fent-lent. Kint-bent. Repked, száll, száll. Mindenhol.

Férfi és fiú: Apa és fia.

Mennek. Bandukolnak. Menekülnek.

Hova?

Meddig?

Férfi és fiú: Apa és fia.

Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Éheznek. Éhesek. Nagyon. Lassan itt a vég. Fel kell dolgozni. El kell fogadni. Érted, értem. Érted??

Menj tovább. Haladj tovább. Jó úton jársz!

Igenis nézz magadba, és értsd meg, hogy van tovább!

Igenis van akkora mérhetetlen szeretet, amit apa a fiú iránt táplál;

Igenis lehet állandó félelemben, könyörgésben és rettegésben élni.

Elgondolkodtam azon, hogy, mi kell ahhoz, hogy egy gyerek, a "Talán meg akarsz halni?" kérdésre azt válaszolja: "Nem érdekel".

Édesanya vagyok. Imádattal, szeretettel, sírással, problémákkal.

Nagyon sajnáltam az apát. Nagyon sajnáltam a kisfiút. A sok hideg, látszólag érzelemmentes elutasítás miatt

sírni, zokogni, üvölteni akartam: egy gyerek fél, és nem lehet rajta segíteni? egy gyerek éhes, és nem kaphat enni? egy gyerek fáradt, és nem tud hol félelem nélkül aludni, egy gyerek csak egy gyerek, felelősségek nélkül, aki megszületett, aki azt sem tudja mi az élet, aki fel sem fogja mi történik vele?

Mennyit panaszkodunk, mi NEM jó nekünk, mit szeretnénk másképpen, milyen a mi életünk? Járjuk végig ezt az utat, aztán gondolkodjunk el: Milyen is? annyira rossz? annyira mást szeretnénk?

Milyen lehet úgy végigmenni az előre nem látható úton, hogy van mellettünk egy gyerek, akiért felelősek vagyunk, de tisztában vagyunk vele, sőt nagyon is tudjuk, hogy mi a végét járjuk.

"Minden egyes nap egy újabb hazugság-mondta. Haldokolsz. És ez nem hazugság."

Férfi és fiú: Apa és fia.

Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Betegek. A fiú beteg. A férfi beteg. Nagyon.

"Vigyél magaddal. Kérlek.

Nem tudlak.

Kérlek apa.

Nem. Nem tudnám a fiam holttestét a karjaimban tartani. Azt hittem képes leszek rá de tévedtem.

Azt mondtad soha nem fogsz elhagyni.

Tudom. Sajnálom. Teljes szívemből szeretlek.

..

..

Nagyon félek apa.

Tudom. De nem lesz semmi baj.

Szerencsés leszel."

Fiú: a gyerek.

"A fiú megpróbált beszélni Istennel de legjobban az apjával szeretett beszélgetni és beszélgetett vele és sosem felejtette el."

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből."

Talán visszaáll a rend. Egyszer.

Mindenkinél.

Nálad.

Nálam.

Jeffrey Archer: A szerencse fiai

Végeztem ezzel a könyvvel. Nem volt egyszerű az elolvasás, de annyira kedvesen ajánlotta nekem Apukám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.
Az első elolvasás után ennyi volt a véleményem:
Irreális, hihetetlen, néhol nehezen követhető, de mégis érdekes volt elolvasni. Szórakoztató irodalom, ami viszonylag sok évet ölel át gyorsan. Kikapcsolódásnak megfelelő volt, bár magamtól nem vettem volna a kezembe. Sokat nem nyújtott számomra.

A történet lényege, hogy egy kétpetéjű ikerpárt elszakítanak születésükkor egymástól, erről a szülők semmit nem tudnak, ők az egyik fiú haláláról értesülnek. A könyv ennek a két fiúnak az életéről szól, hogyan nevelkednek, hova járnak iskolába, ott mennyire szuper osztályelsők lesznek, a továbbiakban hogyan nősülnek, és hogyan válnak hőssé vagy szuper politikussá, milyen intrikák, cselszövések áldozataivá válnak, vagy éppen milyen szomorúsággal kell együtt élniük.
Nem tudnak egymásról semmit. Természetesen a könyv végén fény derül a titokra, de ezen kívül semmi nem történik.
A könyv szerkesztése nem tetszett, a fiúk (Nat és Fletcher) története váltakozva szerepel, így -még a könyv elején- azt sem tudtam melyikkel mi történik, tulajdonképpen ki is Nat, vagy ki is Fletcher? A fiúk élete nem igazán keresztezi egymást a könyv 3/4 részéig, inkább barátaik kerülnek kapcsolatba velük.
Az egész történet egy könnyed szórakoztató irodalom, inkább csak az Amerikában zajló választási ceremónia érdekelt benne, és még arra voltam kíváncsi, hogy Archer mit fog kihozni ebből az egész sztoriból.
Számomra semmit nem jelentett, semmit nem adott, még a végén is fent maradt a labda, hogy mire volt jó ez az egész, mi volt az értelme, miért lett vége, miért így lett vége?

Eltöltöttem Jeffrey Archerrel jó néhány alkalmat, de randevúink nem győztek meg, hogy ő a nekem való ember. Szétváltunk. Egy életre. Sőt, még barátok sem maradtunk.

5/10