"Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az
1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos
kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi
napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer
gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények
között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a
lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is
milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön,
hogy a férje családja is súlyos titkot takargat. Párizs, 1942. július
16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli
lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a
faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban
lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és
magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs
visszatérés."
A fülszöveg elolvasása utána mindenképpen be akartam szerezni a könyvet, mert roppantul érdekelt a francia történelem. Valamikor még az iskolában biztosan tanultam róla valamennyit, de ilyen megvilágításban mint ahogy a regény ábrázolja még soha sem volt hozzá szerencsém. A történelem miatt már megérte olvasni, de arra senki nem készített fel, hogy ennyire meg fog viselni. Először is, mert egy kislányról szólt. Másodszor pedig olyan mélységben ír a háborúról Tatiana De Rosney, amitől még jobban magába szippantja az olvasót.
A történet két különböző időszakban játszódik, így összefonódik a jelen és a múlt. 1942: Saraht és családját a francia rendőrség letartóztatja, de mielőtt engedelmeskedne a rendőröknek, a testvérét bezárja egy kis szekrénybe, hogy majd később visszajöjjön érte.
2002: Julia Jarmond írónőt felkérik arra, hogy írjon az 1942-ben történt eseményekről. Mindeközben a családjával egy másik házba szeretnének költözni, melynek története szorosan összekapcsolódik Sarah múltjával.
Bár a szerző kikötötte, hogy a könyvben szereplő események és szereplők mind csak a fantáziája szülöttei, ezek mind valós történelmi eseményekhez kötődnek. Amikor olvasod nem tudod, hogy hol van a határ a fikció és az igazság között. A fájdalom olyan szinten tárulkozik ki előttünk, hogy a szívünk nekünk is majd meghasad. Legszívesebben eldobtam volna, de valami mindig visszahúzott. A történet egyszerre lebilincselő és borzalmas. A Sarah kulcsa annyi érzelmet mozgatott meg bennem, amit még egyetlen könyv sem tett meg soha. Amúgy volt egy-két dolog ami kicsit szúrta a szememet, de a regény olyan hatással volt rám, hogy simán szemet tudtam hunyni felettük. Annak ellenére, hogy milyen hatást gyakorolt rám és sokszor félve lapoztam a következő oldalra, mégis kedvenc könyv lett. Hogy miért? Mert a Tatiana De Rosnay kiválóan tárja elénk a francia megszállás időszakát, muszáj olvasni és még tovább olvasni. Ennyi.
Meg kell említenem azt az aprócska dolgot, ami szúrta a szememet, hogy teljes képet kapjatok a regényről. Számomra Julia kislánya, Zoé volt a kakukktojás. A korához képest én túlságosan érettnek találtam őt. Még anyja helyett is anyja volt, amivel én nem tudtam azonosulni. Biztos vannak ilyen emberek, csak nem az én környezetemben. Ezért Zoé szerepe számomra egy kicsit hiteltelenné vált.
"Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriásabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült."
Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy a franciák nem beszélnek erről az időszakról. A helyükben én is megpróbálnám magam elásni, mert mások helyett is szégyellném, hogy képesek voltak megtenni ezeket a dolgokat. Képesek voltak csak úgy elmenni a segítségre szorulók mellett még ha parancsot teljesítettek is. Remélem a jövőben ehhez hasonló események nem fognak megismétlődni.
A Sarah kulcsa egy olyan regény, amely egészen biztosan mindenkiből kivált valamit, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Legalább egyszer érdemes elolvasni.
A fülszöveg elolvasása utána mindenképpen be akartam szerezni a könyvet, mert roppantul érdekelt a francia történelem. Valamikor még az iskolában biztosan tanultam róla valamennyit, de ilyen megvilágításban mint ahogy a regény ábrázolja még soha sem volt hozzá szerencsém. A történelem miatt már megérte olvasni, de arra senki nem készített fel, hogy ennyire meg fog viselni. Először is, mert egy kislányról szólt. Másodszor pedig olyan mélységben ír a háborúról Tatiana De Rosney, amitől még jobban magába szippantja az olvasót.
A történet két különböző időszakban játszódik, így összefonódik a jelen és a múlt. 1942: Saraht és családját a francia rendőrség letartóztatja, de mielőtt engedelmeskedne a rendőröknek, a testvérét bezárja egy kis szekrénybe, hogy majd később visszajöjjön érte.
2002: Julia Jarmond írónőt felkérik arra, hogy írjon az 1942-ben történt eseményekről. Mindeközben a családjával egy másik házba szeretnének költözni, melynek története szorosan összekapcsolódik Sarah múltjával.
Bár a szerző kikötötte, hogy a könyvben szereplő események és szereplők mind csak a fantáziája szülöttei, ezek mind valós történelmi eseményekhez kötődnek. Amikor olvasod nem tudod, hogy hol van a határ a fikció és az igazság között. A fájdalom olyan szinten tárulkozik ki előttünk, hogy a szívünk nekünk is majd meghasad. Legszívesebben eldobtam volna, de valami mindig visszahúzott. A történet egyszerre lebilincselő és borzalmas. A Sarah kulcsa annyi érzelmet mozgatott meg bennem, amit még egyetlen könyv sem tett meg soha. Amúgy volt egy-két dolog ami kicsit szúrta a szememet, de a regény olyan hatással volt rám, hogy simán szemet tudtam hunyni felettük. Annak ellenére, hogy milyen hatást gyakorolt rám és sokszor félve lapoztam a következő oldalra, mégis kedvenc könyv lett. Hogy miért? Mert a Tatiana De Rosnay kiválóan tárja elénk a francia megszállás időszakát, muszáj olvasni és még tovább olvasni. Ennyi.
Meg kell említenem azt az aprócska dolgot, ami szúrta a szememet, hogy teljes képet kapjatok a regényről. Számomra Julia kislánya, Zoé volt a kakukktojás. A korához képest én túlságosan érettnek találtam őt. Még anyja helyett is anyja volt, amivel én nem tudtam azonosulni. Biztos vannak ilyen emberek, csak nem az én környezetemben. Ezért Zoé szerepe számomra egy kicsit hiteltelenné vált.
"Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriásabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült."
Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy a franciák nem beszélnek erről az időszakról. A helyükben én is megpróbálnám magam elásni, mert mások helyett is szégyellném, hogy képesek voltak megtenni ezeket a dolgokat. Képesek voltak csak úgy elmenni a segítségre szorulók mellett még ha parancsot teljesítettek is. Remélem a jövőben ehhez hasonló események nem fognak megismétlődni.
A Sarah kulcsa egy olyan regény, amely egészen biztosan mindenkiből kivált valamit, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Legalább egyszer érdemes elolvasni.
Értékelés: 5/5***
2 megjegyzés:
Felcsigáztál, elolvasom! De sajnos, azt hiszem Budapest sem járt az élen segítségnyújtásban ezekben az években! :(
Sajnos, szerintem egyik országról sem mondható el.
Örülök, hogy tetszik, tényleg érdemes elolvasni, ;)
Megjegyzés küldése