Laura Hillenbrand: Rendíthetetlen

Megvallom őszintén, hogy Louis Zamperini neve egyáltalán nem csengett ismerősen, mikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét. A történet mindenesetre érdekesnek hangzott, és csak fokozta kíváncsiságomat a tény, hogy ugyanaz az írónő írta a könyvet, aki egyszer már bizonyította Seabiscuit című regényével (később pedig a filmesek tették ugyanezt, akik megfilmesítették a könyvet – magyarul Vágta címmel forgalmazták), hogy képes a történelem egy darabját hiteles és megragadó módon elmesélni. (Bár én még nem olvastam azt a könyvet, csak a filmet láttam, de az nagyon tetszett).

De visszatérve Zamperini történetére, a fülszöveg közel sem adja vissza azt az életutat, amelyet ez az ember bejárt (és tulajdonképpen még mindig jár, hisz 96 éves és még mindig életben van).

FIGYELEM! A következő leírás nem egészen SPOILER mentes!
A kalandok már gyermekkorában megkezdődtek: égetni valóan rossz gyerek volt, anyja és apja rendszeresen marcangolták magukat miatta. Az hagyján, hogy rendszeresen lopott, csalt és veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódott, de rendre összeverte azokat, akik csúnyán néztek rá. Egyszer még szökésre is adta a fejét, de végül hazatért mert rájött, hogy neki mégiscsak jó dolga van otthon. (Ezúton is: minden tiszteletem az anyjának és az apjának!). Louis bátyja Pete teljesen más gyerek volt, ő volt a jó fiú, akit mindenki szeretett, még Louis is. A testvéri szeretet kölcsönös volt, Pete is sokat aggódott öccse miatt, tulajdonképpen neki köszönheti Louis az észheztérését is. Pete nagyon jó futó volt, középiskolájuk csillaga, de tisztában volt vele, hogy öccse még nála is jobb (rendre bizonyította ezt, mikor menekült a feldühödött városlakók és rendőrök elől) ezért addig noszogatta Louist amíg az rá nem bólintott. Így kezdte futói pályafutását Louis Zamperini, aki évekkel később az 1936-os Berlini Olimpia nagy meglepetése volt, senki sem számított rá, hogy be fog kerülni a csapatba. Azon a nyáron nem csak a nemzetközi közegbe kóstolhatott bele, de magával Hitlerrel is találkozott és egy horogkeresztes zászlót is lopott (van azért, ami nem változott). Az olimpiai álom után hamarosan arcul csapja a valóság: Amerika hadba száll a németek és a japánok ellen. Hamarosan ő is bevonul a seregbe, és repülős lesz. A légi hadtest egyik bombázó tisztje lesz, és a Hawaii szigetek környékére vezénylik. Sokszor napokig nem történik semmi, de az idő hátralévő részében bizony olykor farkasszemet néznek a halállal. Repülőjének legénysége sokszor mondhatja a szerencse fiának magát, de ez nem tart ki örökké. Egy küldetés során Louis és két másik társa lezuhan a cápáktól hemzsegő óceánba és megkezdi hetekig tartó hánykolódását egy gumicsónakban, dacolva a tengeri állatokkal, a víz és élelem hiánnyal és az időjárás megannyi viszontagságával. A fiúknak nincsenek túl vérmes reményeik, tisztában vannak a lezuhantak életbemaradási esélyeinek statisztikájával, de mégis kitartanak. Az óceánból egy japán hadifogolytáborba vezet az útjuk, ahol kénytelenek rádöbbeni, hogy a természet erői bizony addig kegyesen bántak velük a japánokhoz képest. Megkezdődik a több éves rémálom, amiről sokszor tűnik úgy, hogy ennek sosem lesz már vége, de akkor elérkezik Hirosima bombázásának napja…

Erre a képre többször is hivatkoznak a
könyvben, de én nem találtam benne.
Csak a neten leletem rá. 

És ha azt gondoljuk, hogy megpróbáltatásai véget értek abban a pillanatban, hogy elhagyta Japánt, akkor nagyot tévedünk. A hazaérkezés után a háború tovább él benne a maga módján, immár ugyanis nem kívülről emészti őt, hanem belülről. Ebben az időben még nem sok mindent tudtak kezdeni a súlyos traumát szenvedett katonákkal, a szakemberek is a sötétben tapogatóztak. Louisnak és társainak a maguk módján kellett túlélniük … megint, de ezúttal teljesen egyedül érzik magukat. Családtagjaik tehetetlenül nézik végig összeroppanásukat. Vajon Louis képes lesz a háta mögött hagyni a múltat vagy az teljesen felemészti? Ez a kérdés jár az olvasó fejében, melyre végül megkapjuk a kielégítő választ.

Mindig bámulatosnak tartom, hogy mennyire erős tud lenni az életben maradási ösztön az emberekben. Sokszor készteti az embert még kimondani is rémes dolgok elvégzésére (rizsszemek kitúrása a sárból, hogy legyen mit enni, sáros csizma lenyalása parancsszóra, a egy bajtárs félholtra verése szintén parancsszóra, a trágyalé megivása, hogy ne halljanak szomjan), amire utólag bele sem mer gondolni (ha mégis megteszi megőrül. A japán tisztek kitartó munkával érték el azt, hogy a nyugati hadifoglyok elveszítsék emberi méltóságukat, megalázottan csússzanak porban előttük miközben abban reménykednek, hogy aznap talán kivételesen több kerül a tányérjukba, mint egy fél tányér hínárleves.

II. Világháborús propaganda plakát

Nagyon-nagyon kemény történet ez, nem is tudtam egy ültő helyemben végigolvasni. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem ezt a könyvet le kell tennem egy időre és emésztenem kell az olvasottakat. Az írónő hét évig írta ezt a történetet, nem csak magával Louis-zal, de a családtagjaival, katonatársaival és még japán történelemkutatókkal is elbeszélgetett a könyv szavahihetőségének érdekében, de ezeken felül nem maradt el az akták áttekintése és a korabeli dokumentumok beszerzése sem. Ez az alapos munka végig jól érzékelhető a könyvben, sokszor volt olyan érzésem, hogy itt aztán nem hallgatnak el semmit, pedig néha igencsak azt kívántam bárcsak kevesebb lenne az információ. Főleg akkor éreztem így, amikor Louis körülbelül a negyedik hadifogolytáborban járt már és az eddigi megpróbáltatásai nemhogy enyhültek volna, de tovább fokozódtak.

A történetben nem csupán Loius lett hős a szememben, hanem a többi katona is, akik nap mint nap megvívták a maguk háborúját ezekben a táborokban függetlenül attól, hogy sikerült-e a maguk lábán kisétálniuk onnan vagy pedig csak emlékek, levelek, fényképek formájában adatott ez meg nekik. Louis bajtársa Phil még Louisnál is szimpatikusabb volt nekem. A leírások és a fényképek alapján őt valahogy közelebb éreztem magamhoz, nagyon emlékeztetett a nagypapámra, akinek nagyon hasonló volt a természete, mint Philé. Azt az egyet sajnálom, hogy a könyv nem fókuszált egy kicsit jobban az ő életútjára, mert nagyon szívesen olvastam volna még többet róla, mert hiába említi meg többször is az írónő miután elveszítjük őt szem elől, nekem az nem volt elég. :(
Külön tetszett a regényben, hogy a japánokat nem egyértelműen rossznak állítja be az író, hamar kiderül, hogy bizony köztük is voltak háború és kínzás ellenzők és emberiek. 

Phil és Louis

A könyv megjelenése és sikere nem csupán a fiatalabb generációval ismertette meg Louis Zamperini életét, de Hollywood gépezete is olajozást kapott vele. Zamperini történetét ugyanis már az ’50-es években meg akarták filmesíteni Tony Curtis főszereplésével, de ez végül nem valósult meg.  Azóta még párszor felröppent a hír, hogy előbányászták a kupac aljáról, de az valahogy mindig visszakerült. Egészen mostanáig. A könyv már biztos alapot tud nyújtani a forgatókönyvíróknak hisz most már nem nekik kell a hosszú ideig tartó kutatómunkát elvégezniük. Laura Hillenbrand mondhatni elvégezte helyettük a piszkos munkát. Bravó Hollywood!

Jelenleg Angelina Jolie zárta mélyen a szívébe a sztorit és most már tényleg úgy tűnik, hogy az ő rendezésében végre valóban meg fog valósulni. Állítása szerint már akkor felfigyelt Zamperinire, amikor az 1998-as Naganói Téli Olimpián futott a lánggal nem messze azon táborok egyikének helyszínétől, ahol a megszámlálhatatlan mennyiségű kínzásokban volt része. A forgatókönyv első vázlata már megszületett, miután elkészül a végleges változat Jolie megkezdi a szereplőválogatást, majd ezt követően indulhat a forgatás.

Angelina Jolie rendezi a filmet

Ennek kapcsán jut eszembe: olvasás közben nem tudtam kiverni a fejemből Pi életét. A filmre gondolok most elsősorban. Az óceános jelenetei annyira fantasztikusan sikerültek és olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy ennek a könyvnek az olvasása közben a mentőcsónakos jeleneteknél gyakran eszembe jutott. Meggyőződésem, hogy ennek a filmnek a készítői is gyakran nyúlnak majd Pi-hez inspirációért. :P (Meglátjuk igazam lesz-e).

Én mindenesetre szívből kívánom, hogy a most 96 éves Louis Zamperini megérje a film bemutatóját és tetsszen neki a végeredmény. :)