"Nyugtalanító mértékben magamban tartom és kategorizálom a sérelmeimet: a zsigereimben, a pincében sok száz üvegnyi dühöt, kétségbeesést, félelmet tartok, de ezt senki sem gondolná rólam."
Most az egyszer elhiszem, ami a borítón olvasható, vagyis, hogy kétmillió példány kelt el belőle.
Zseniális könyv, zsigerig hatóan lecsupaszít
két embert, akiket a történet elején még kedveltem is! Drukkoltam
nekik, hogy minden nehézségen jussanak túl, és éljenek boldogan.
Sajnos a családi hátterek, az egymással
szembeni elvárások, szép lassan megrepesztik a szerelemesek körüli
burkot, és olyan dolgok kerülnek felszínre bennük amiktől eleinte még
saját magukat is megijednek.
"És ha mindannyian szerepet játszunk, nem létezhet lelki társunk sem, hiszen többé már lelkünk sincs."
Amy és Nick látszólagos boldogsága öt évig tartott, az ötödik házassági évfordulójuk reggelén Amy eltűnik közös otthonukból...
A történet két szálon fut, az egyik szál Nick-aki Amy eltűnésének napjától követhetünk, a másik szál Amy és a múlt, a könyv vége felé pedig összefut a két szál és szinte egyszerre "beszélnek" mint két közeli ismerős, akik mindketten meg akarnak győzni minket az igazukról.
Nincsenek éles határ vonalak a könyvben. Két bomlott agy csatározása, vajon ki kényszeríti térdre előbb a másikat?
Mikor már azt hiszed, innen nincs lejjebb, a szereplők bebizonyítják, hogy van bennük még egy adag aljasság.
Először azt hittem, hogy itt csak Nick beteg, és Amy az áldozat, de egy idő után feladtam ezt a dilemmát, mert lehetetlen lenne megmondani, hogy melyikük süllyedt mélyebbre.
Ez nem egy véres krimi, ez az idegek játéka, hatalmi játszma, hogy melyikük talál több fogást a másikon.
Érdekes volt volt olvasni, hogy mennyi mindent várunk el attól az embertől akit elvileg úgy szeretünk ahogy van. Hogy mennyi mindent látunk bele a másikba, és ha később ezek a vágyak nem öltenek testet a párunkban csalódottak leszünk, megutáljuk a másikat. Nem magunkat tesszük felelőssé a boldogtalanságunkért hanem a párunkat, mert nem elég kedves, figyelmes, törődő, bezzeg mi mindent megteszünk érte.
"Van egy naptáram, és szívecskét rajzolok azokhoz a napokhoz, amikor úgy tűnik, Nick szeret, és fekete négyzetet oda, amikor nem. A tavalyi év nagyjából végig fekete négyzetekkel volt tele."
Nincsenek hulla hegyek, sem vérfürdő, nem szaladgál baltás gyilkos, mégis a könyv vége felé muszáj volt félretennem, pihennem annyira nehéznek, sűrűnek fojtogatónak éreztem ezt az ámokfutást.
Ez a történet egy újabb bizonyíték arra, hogy a szeretetet a gyűlölettől, tényleg csak egy hajszál választja el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése