A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"
Annyira nagyon vágytam erre a könyvre, és magam sem tudom, hogy miért. Valahogy a cím elkapott, vagy a borító?- aztán vágyakoztam utána, sokáig nem tudtam megszerezni, végül mégis más formában most olvastam el. 2 nap alatt. A benyomásaim vegyesek. Igazából tetszett a könyv, de a túlfűtött szexualitás nem vonzott ebben a történetben sem. Általában nem az aktusok érdekelnek, hanem az emberek jelleme, személyisége, szenvedésük, útra találásuk, ez a vonal viszont lenyűgözött még akkor is, ha szükségesnek látszottak benne a 18-as karikás jelenetek.
Cam élete fekete (vagy éppen sötétebb) időszakában, folyamatos szomorúságok és egy csalódás után távolsági buszra ül, és elindul. Mivel az USA-ról van szó, így ne egy Budapest-Miskolc távolságot, de ne is egy Letenye-Záhony távolt képzeljünk magunk elé, hanem a hatalmas államok útvonalait. Amiket mi, a legtöbb magyar csak a térképen ismerünk.
"Az utazás egy távolsági buszon olyan, mintha az ember egy másik világban lenne."
Cam Idahoba utazik, mert a pénztáros sült krumplijáról a burgonyatermelő Idaho jutott eszébe a jegy megvásárlásakor, és a feneke is kezd elgémberedni a mérföldek számának a növekedésével, amikor is egy csodálatosan gyönyörű, hangos zenét hallgató huszonéves srác száll fel a buszra és telepszik le mögé. Első kommunikációjuk a hangos zene miatt lesz, de az első szemkontaktus során elindul bennük egy érzés, ami az utazás folyamán kibontakozik. Beszélgetni kezdenek, majd Andrew célba érkezésekor, Wyoming-ban elválnak útjaik. De csak egy kis időre, mert a fiatalember visszatér és életet, bocsánat tisztességet ment. S innentől nem válnak el egymástól.
Ebben nincsen semmi spoiler, mert a történet inkább a saját útkeresésük, amelynek olvasásakor úgy éreztem, hogy Cam nyílt lapokkal játszik, őt megismerjük, de Mr.Parrish titkolózik. Valami ott lebeg, de láthatatlanul. Együtt mennek a férfi haldokló apjához, majd együtt folytatják autóval az útjukat, mert nehéz az elválás, és mert keresik-kutatják az életüket, vagy éppen a megoldásokat.
Andrew "életet lehel" Camryn-be, kibontakoztatja őt; a lány magára talál, célokat tűz ki, de ott van a kérdés közöttük: vajon együtt maradnak-e, vajon van-e jövőjük? S míg Cam változik, addig Andrew csendben van, hangjai között az éneklés, a bujaság és a nevetés húzódik meg. Vagy a sírás, amelyeket elrejt.
"..egy harcos soha nem sír, nem engedi, hogy egy ütés a földre vigye. Csak és kizárólag az utolsó, végső csapás terítheti le, de akkor is férfihoz méltóan végzi."
Utaznak, buliznak és énekelnek a new-orleans-i vad éjszakákban, utaznak és közel kerülnek egymáshoz, utaznak és félnek maguktól, utaznak és bizonyos szinten félnek egymástól is, utaznak és megérkeznek a célba: Texasba.
A jövőjük megfogalmazódott: együtt-egymásért.
Sikerül nekik?
A sikeren kívül nem tudtam elvonatkoztatni az egyéni gondolataimtól, azaz, hogy hányan vannak azok az emberek, akik képesek itt hagyni csapot-papot és elindulni a vakvilágba, megszüntetni a röghöz-kötöttséget, hátra sem nézve menekülni ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól?
Hányan vannak azok, akik megtehetik anyagiak tekintetében is, hogy elinduljanak hetekre, hónapokra, hogy magukra találjanak?
Hányan vannak, akik ennyire magányosan keresik az útjukat?
Hányan vannak, akiknek tényleg erre van szükségük?
Valahogy az amerikaiak kevesebbet gondolkoznak ilyen dolgokon. Mindig azt hallom, olvasom, látom, hogy ők sokkal könnyebben kelnek útra, költöznek keletről nyugatra, többezer mérföldre a szülőktől. Ez már az egyetemre való jelentkezésnél elkezdődik sokaknál. Ott nem olyan erősek a kötődések?
Cam szülei elváltak, bátyja börtönben, barátnője haragszik rá, a mamája éppen szerelmes, így 20 évesen egyedül érzi magát, egyedül van. Annyira nagyon sajnáltam. Nekem nem annyira a szabadságvágy kiélését jelentette a buszra szállása, hanem a menekülést. Nem annyira mondtam azt, hogy hű, de jó, hogy elmehet, mennyire klassz dolog, hogy simán megteheti!-hanem inkább mentem volna vele, hogy ne legyen egyedül.
Andrew is a gondolkozás miatt ült buszra a gyorsabb repülőút helyett. Nem annyira a szabadságvágy hajtotta. Inkább a félelem. Az idő. A lassúság. A gondolkodás.Kinek Camino menetelése kell, kinek elég a kietlen amerikai utak sokasága és hossza.
Ez a könyv az ő közös útjuk.- Első része. S én várom a második könyvet, hogyan megtudjam az út folytatását.
P.S. Igen, mindennek ellenére én is elmennék sokszor. Valahova, nem tudom mennyi időre, de nem tehetem. És itt le is kell zárnom ezt a témát.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése