Tehát alaposan különbözik az előzőektől, ahol félévenként olvashattunk a lány és a fiú egymást kerülgetéséről, vagy éppen attól is, amikor egy héten keresztül a koncertek forgatagában esik le valakinek a hályog a szeméről.
Ebben a történetben egy tizenkettedikes lány, Lia mesél, sírdogál, szenved, majd bizonyítani akar. Nem egyszerű csaj: szerintem önző, nagyképű és sznob, legtávolabb áll tőlem, ha az előző főhős vagy éppen szereplő lányokra tekintek.
A lány és az ő barátainak és exének -és ne felejtsük bátyjának Szilkónak a részvételét is- a szilveszter esti kalandjai tárulnak szemünk elé, azaz hogy lesz egy max. egy órás autós útból (Árpádföld-Budatétény) egy egész éjszakás furikázás, utazgatás, hogy végre megérkezzenek Szánkó bulijába.
Egy egész éjjel, amit nevezhetünk, a fentiek értelmében egy nagy utazásnak, kétféle értelemben:
- fizikai valójában, mert csak jönnek, mennek, buliznak itt és buliznak ott, azaz megjelennek egy "másik" szilveszteren, de a Vörösmarty tér környékén fergeteges partyk-ba is belekóstolnak, s ez a sok utazás elfárasztott engem is-én biztos hazamentem volna;
- lelki valójában, azaz amikor a 8 napja szakított pár, több órányi veszekedés, egymás szívatása után is elér egy pontra, egy -talán- végső állomásra.
Ha eltekintünk Lia és Norbi kapcsolatáról és a többi szereplőre tekintünk, akkor megismerünk többféle nációt. :) (Ákost nem említem meg, szerintem nem illett a képbe, a végén pedig pláne nem...)
A filozófus Szilkó (nem, nem árulom el az igazi nevét), aki antiszociális, de most az egyszer nem tudott nem-et mondani a húga segélykérésére, vagy akár a nyálas szerelmespár, Csabi és Eszti karakterére tekintve, vagy éppen a csoportjukat együtt nézve, nekem furcsa volt ez az éjszaka.
Amikor a 9-12-es fiatalokról olvasok, mindig -mint mindenkinek- eszembe jut a saját fiatalságom, a saját személyiségem, a saját életem, a történeteim, a közös történetek, a bulik. Ezek az emlékek miatt szeretem felnőtt fejjel ezeket a könyveket. Mindig találok valamit ami megmosolyogtat, ami megríkat, ami elgondolkoztat, ami emlékeztet.
De valahogy ezek az érzések most itt nem érkeztek meg. Tisztában vagyok vele, hogy a célközönségnek tetszeni fog, ott érzik magukat majd a könyv lapjain: sírnak Liával, és utálni fogják Norbit; vagy éppen Esztit fogják becstelennek tartani, és szívesen lennének azok, akik Csabit vigasztalni próbálják. Nekem ezek, az olvasott harcok, viszályok, veszekedések, baromkodások kicsit gyerekesnek tűntek. Mi 17-18 évesen már komolyabbak voltunk azzal együtt, hogy voltak klassz házibulik, sőt olykor hétköznap is tartottunk ilyet, és kissé másnaposan mentünk együtt suliba onnan, szóval buliztunk, de komolyabban. Én 15-16 körül voltam ennyire gyerekes. Vagy tényleg ennyire változik a világ, és tolódik ki a megkomolyodás időszaka?- mert akkor jaj nekem!- a vihogós lánykámra tekintve...
Élveztem olvasni, mert gyorsan haladtam, mert szeretem LL könyveit, mert valami ütősre, valami különlegesre vágytam a cím alapján, de helyette folyamatosan ültem egy kocsiban, vagy idegenekkel buliztam és ugyanazokat a vitákat és szenvedéseket hallgattam... Azt hiszem mostanra beigazolódott, hogy nem én vagyok a célközönség.
(1. Ráadásul, aki Árpádföldön vagy éppen a közelében lakik, él (mint én), az tudja, hogy egy sokat arra autózó ember, ha nem az M0-ást használja, akkor nem fog a Kerepesi út felé menni és arra megközelíteni a helyszíneket, hanem marad a Rákosi vagy Csömöri úton... De ez csak egy magánvélemény. D
2. A tutorial és a volumennövelő szavakat nem szeretném a közeljövőben hallani.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése