Kék borító hullámokkal.
Víz.
Hajó.
Mi kell még egy hajókat fényképező, parton órákat ücsörögni képes olvasónak?
Nos, igen: a fülszöveg eleje: "A férfi három hónapja hajózik már egyedül a tengeren. Hazafelé tart. Az út utolsó szakaszára hétéves kislányát is magával viszi vitorlásán az Északi-tengerre. Az utazás két napig tart majd a dán kikötőtől a holland partokig. A kislány anyja aggódik, de a férfinek végül sikerül meggyőznie arról, hogy az út a legkevésbé sem veszélyes......"
Tenger, apa és lánya, valami megfoghatatlan, magányosság.. ezek voltak még azok az érzések amik miatt kíváncsi lettem erre a könyvre.
Elolvastam, és itt ülök magam előtt, és azon gondolkodom, hogyan mondjam el, hogy olvassátok el ennek a férfinak a könyvét. A történetet, ami a kietlen tengeren játszódik. A regényt, ami egy útkeresés.
Rövid, figyelmet igénylő, lassan hullámzó, mégis gyorsuló fejezetek, amelyek odaszögeznek, odaragasztanak engem. Az izgalom, a bennem felmerülő kérdések, amelyek nem engednek felállni, amik nem engedik bezárni a könyvet. Amiből kialakul a kép, hogy ki is ez a férfi, ez az édesapa, aki elindult a robotolásból egy három hónapos útra, hogy kilépjen a taposómalomból, ami nem is forog már olyan gyorsan, mint a mókuskerék. Egy út, amit meg kellett tennie. Tudjátok, kinek Camino, kinek pedig a tenger.
Az apa, a férfi, aki E/1-ben mesél, három hónapig hajózott az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon. Most az utolsó 48 óra áll előtte, hogy megérkezzem a harlingeni kikötőbe, ahol felesége várja őt, őket. Maria, a hétéves kislány erre az utolsó 2 napra csatlakozott a papájához. Két nap, hogy a dániai Thyboron-ból hazaérjenek, a holland partokhoz. Az idő szépnek ígérkezik, kifut a vitorlás a kikötőből, fedélzetén kettejükkel, egy Tapsi nevű plüss jegesmedvével és areménnyel, hogy mire hazaérnek, minden jobb lesz. Minden más lesz. Az idő jó, a víz csendes, apa és lánya jól érzik magukat, miközben gyülekeznek a sötét felhők, a víz pedig haragosabb lesz. Ekkor gondolkodtam el többedszer, hogy é elengedtem volna-e a gyereke(i)met egy ilyen útra a papájukkal. Sokat nem lamentáltam, mert úgysem jutottam volna dűlőre: a bizalom megvan, de úgysem tudunk vitorlázni, így csak laikusan ismerem a veszélyeket. Hagar elengedte Mariat. Feltette a repülőre, és várt. Napokat, órákat. Az időjárás pedig rosszabb lett.
Donald, mert így hívják az apát egy olyan helyzetbe került, amiből nehéz kimászni. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet áthatotta egész életét, munkáját, apai mivoltát, férji szerepét, így elindult............... úton volt........................ de vajon megérkezett?
"Néha csinál az ember olyasmit, amiről tudja, hogy sokkal jobb lenne, ha nem tenné, de mégis megteszi."
Bevallom, hogy az utolsó szavak elolvasása után azonnal autóba ültünk és elutaztunk a hétvégére, de Donald története nem ment ki a fejemből. Mint szú a fát, ott rágott belülről. Hazajöttem, kezembe vettem, forgattam, elolvastam az elejét még egyszer........ leültem, írtam, lapoztam, gondolkodtam........... és aztán elkezdtem nagyon sajnálni Donaldot. és Hagart. És Mariat is.
Gondolat Kiadó
2013
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése