Köszöntünk az nlc "Könyvmolyok" fóruma törzstagjainak blogján! Itt gyűjtjük és véleményezzük az általunk elolvasott könyveket. Jó szórakozást!
2010. május 18., kedd
Nicholas Sparks: Kedvesem
2010. május 17., hétfő
Jean Mattern: Király fürdő
Magány.Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Valami akadályoz. Az Úr adta-elvette. Ez a két szó.
Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Vagy inkább menekülés az ismerttől, inkább az ismeretlen választása.
Gabriel története. Gabriel élete. Gabriel kapcsolatai.
Léo és Laura: két fontos személy. A barát és a szerelem.
Leoval való barátsága igazán egyoldalúnak tűnt: Léo mesélt, ő hallgatott. Ez valószínűleg nyomasztotta barátját, de G. képtelen volt megnyílni előtte. Léo fájdalma testvére elvesztése miatti gyászában alakult ki, Gabriel magára ismert ebben a történetben, felhasználta és kihasználta ezt a barátságot.
Érdekes érzésem volt e barátságról szóló mondatok leírása közben: valóban létezik ilyen barátság fiúk/férfiak között? Soha nem hallottam ilyenről, sőt nem is tudom elképzelni. Valószínűleg szegényesek az információim vagy a fantáziám ezzel kapcsolatban. Két fiú, akik közelében gyerekkorukban tragédia történt. Akik hordozzák ezt a negatív eseményt, akiknek megnehezíti életét ez az esemény.
G.képtelen a barátságokra: a magányra hivatott. Adni-elvenni: minek kapjak, ha aztán nem lesz? Minek legyek boldog, ha annak egyszer vége lesz? Hogyan tudok boldog lenni, amikor ezt a nyelvet nem értem? A boldogság, a társas kapcsolatok nyelvét.
Laura: ki ez a nő? Hogyan sikerült elvarázsolnia a férfit? Mivel? "Attól a pillanattól kezdve szerettem Laurát, hogy meghallottam a nevetését." Laura volt Van Gogh napraforgója... Gabriel élete egy Rembrandt képhez hasonlít: Jeremiás siralmaihoz. Merengés, töprengés, szomorkodás.
Miért nem sikerült nekik? Nem tudunk kibújni önmagunkból? Nem tudunk változni? Gabriel nem tud változni vagy nem akar változni?
Mosolytalan, boldogtalan, barátságtalan, magányos. Keres-kutat-nyomoz. Keresi gyökereit, keresi a sok Miért?-re a válaszokat. Keresi, de aztán nem is igazán szeretné megválaszolni ezeket.
"Az Úr adta. Az Úr elvette. És ebbe bele kell törődni. És folytatni tovább. Ez volt a törvény. Az élet örökre elragadta. (....) Az anyám nem értette meg, hogy a gyermekkorom összetört abban a pillanatban, amikor Marianne teste összetört, egy októberi estén, egy kanyargós úton Champagne-ban. Jóvátehetetlenül. Az anyám nem látta, hogy én képtelen vagyok túl lenni rajta."
Gabriel szenved. Képtelen megnyílni, képtelen szeretni. Szeret, de nem jól. Inkább a magányt választja. Bár megpróbál kérdéseire választ kapni, a válaszok nem érkeznek el hozzá. Hogyan képes így élni? Nem értem meg őt. Itt áll egy harminc-egynéhány éves fiatalember, aki képtelen változtatni. A szenvedést választja. Megráznám őt és kiáltanám neki: "Hahó fiatalember! Ébresztőőőőőőőőő!"
Reménykedik, de fél megtenni a lépéseket, fél a következőtől, fél a következménytől.
Tulajdonképpen szerencsésnek tartom Laurát, hogy nem kell ezzel a férfival élnie tovább. Sajnálom Gabrielt, de az első lépés megtételéhez és kivitelezéséhez olykor nagy bátorság kell.
Haragszom rá. Haragszom a szülőkre. Drukkolok neki: "Megadatik-e még nekem, hogy becseréljem az életemet egy másik életre? Hogy kinyissak egy másik ajtót, megtaláljak egy másik utat?"
Mostanában sok magányról szóló irodalom jön az utamba. Elképedek, megrettenek, felkarolok.
A történet szépen van megfogalmazva, mégsem tudok 8/10-nél jobbat adni, mert voltak benne számomra felesleges történések, hiányoztak fontos mondatok. Nekem. Itt és most. Ebben a pillanatban, 2010.május 16-án, amikor elolvastam.
Kiadja: Magvető
Annemarie Selinko:Désirée

Így "tanulni",megismerni a történelmet,mint ahogy az a könyv megvan írva kész ,élvezet!!
1794-et írunk mikor egy Francia selyemkereskedő lánya ,édesapjától 14.születésnapjára egy naplót kap..-"És mit írjak bele?-kérdeztem zavartan,amikor ajándékaim között az asztalon megláttam.Papa mosolygott, és homlokon csókolt:-Bernardine Eugénie Désirée Clary polgártársnő történetét...."
Désirée ekkor még nem is gondolta,hogy mire a naplója végéhez ér,akkor már Norvégia és Svédország királynéja lesz,és a hosszú és rögös út a több mint 600 oldalas könyvben kíséri el Désiréet.
Amikor megismerkedik a Korzikai menekült Napoleonnal ,az volt az első lépés egy olyan élet felé,ahol hol szeretve,hol gyűlölve de mindig a császár életének része volt.Később Jean -Baptiste Bernadotte lett a férje,aki épp a Szajnába ugró Désiréet mentette meg,az csak sokkal később derült ki,hogy Napoleon miatt akart meghalni...
Felesleges bármit is leírni,ez a történelmi regény önmagáért beszél,lebilincselő,humoros és izgalmas.Désirée sosem akart több,más lenni mint egy tisztességes selyemkereskedő lánya,mégis állandó főszereplője volt a történelem eme részének.
..."Papa,én leírtam,semmit sem hagytam ki,és nincs más hozzáfűznivalóm.A polgártársnő története véget ér,a királyné története most kezdődik."
Néha elvesztettem a fonalat a rengeteg szereplő miatt, ,de lehetséges,hogy én nem figyeltem eléggé.Ennek ellenére gyorsan fogytak az oldalak,sajnos nekem olyan kiadás jutott,amiben rengeteg volt a nyomdahiba-mondatok voltak egybefolyva szóköz nélkül-borzasztóan idegesített,mivel antikváriumból rendeltem ,nem tudtam belelapozni,így ez a hiba csak olvasás közben derült ki.
2010. május 16., vasárnap
Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!
Nem tudok túl sok mindent írni erről a könyvről. Igazi murakamis, a Világvége... és a Kafka... vonulatba illeszkedő. Viszont. Valahogy ezek témájának az alapjai találhatóak benne egy egyszerűbb történetbe ágyazva. A szokásos motívumok itt is megjelennek: macska, zene, magány, kék ruha, érettebb nő, álom-valóság határa, a "másik" oldal stb.Egy fiatal lány, Szumire első szerelemét mutatja be nekünk az író, amely nem szokványos, hiszen a lány egy idősebb nőbe szeret bele. Majd megtudja annak titkát, azaz, hogy Miunak mi változtatta meg alapjaiban az egész életét anno, 14 évvel ezelőtt. Sejtelmes, misztikus, érzelmes, mély, mégis egyszerű ez a történet helyenként nagyon jó ötletekkel. Pl. a szputnyik metaforája nagyon tetszett. Ha elsőként olvasom Murakamitól, akkor biztos, hogy többre értékelném. Így viszont "csak" 8,5/10.

Ami tetszett még benne, hogy itt valahogy jobban megmutatja a humorát az író, mint az eddig olvasott könyveiben. Persze csak valami nagyon finom humorra kell itt gondolni, de ez valahogy üdítő volt ebben a világtól elidegenedett történetben.
2010. május 14., péntek
Boldizsár Ildikó: Mesék életről, halálról és újjászületésről
Hangsúlyozom, hogy e mesék sokszor brutálisak (tudom, a Piroska és a farkas sem smafu, ahogy általában a Grimm-mesék), gyakran végzik a szereplők több darabban életüket, a tesvérek megölik egymást, a szülők felgyújtják gyermeküket, szóval lehetőleg ne erre altassuk a gyereket! A különböző népek meséiben azonban nemcsak a brutalitás közös, hanem a gyermekekre és a primitív népekre jellemző mágikus gondolkodás is feltűnhet: pl. a Halál gyakran egy ember, aki maga is gyarló, olykor túl lehet járni az eszén, azonban a "dolgát" mindenkor el kell végeznie. Nemcsak tartalamilag, de szóhasználatukban is érdekesek e mesék. A kedvenceim pl. a különböző mese-befejezések voltak:
"Ez van.", "Így volt." "Ennyi elég." "Íme, engem, Ndumembát az apám, Mba tanított meg erre a történetre, ő is az apjától hallotta, de hogy a legelső ember kitől hallotta, azt nem tudom, mert én nem voltam ott. Így volt."
Mindennek ellenére nem volt ám könnyű olvasni ezeket a meséket, nagy dózisban ugyanis kissé tömények, ezért igyekeztem időd adni nekik. Lassan, darabonként ízlelgetni őket. A munka mindenképpen 9 pontot érdemel, és plusz egy pontot a szép megjelenésért...
Kiadja: a Magvető.2010. május 13., csütörtök
Marina Fiorato: A Botticelli-titok
Több dolog miatt szerettem a könyvet:1. Olaszországban játszódik, ami a kedvenc helyem.
2. Szerepel benne Botticelli, aki az eddig általam ismert festők közül a legeslegkedvencebb.
3. Nem csak hogy szerepel benne, de egyik festményéről szól, a Primaveráról, ami előtt az Uffiziben egyszer 2 órát ültem a képet bámulva.
4. A korszak (XV. század), az olasz városok, a szereplők, az épületek, a ruhák, a szokások mind mind megragadóak és érdekesek.
A történet egy szerelmi regény és egy krimi egyben, melyet egy firenzei kurtizán mesél el.
Nyolc olasz városon (Firenze, Velence, Pisa, Róma, Nápoly, Bolzano, Milánó, Genova) keresztül utazva rakosgatjuk mi is egy kirakós darabjait, amelyek a híres Primavera festmény alakjaiban vannak elrejtve.
Izgalmas, fordulatos olvasmány.
Amiért leginkább szerettem az a hangulata, és amiért legkevésbé, azok az elütések, és a néhol erőltetettnek tűnő fordítás.
De összességében élveztem.
És bár a könyv hátoldalán rajta van a szóban forgó festmény, aki teheti, annál legyen kéznél egy nagyobb változat és/vagy egy nagyító.
8/10
2010. május 12., szerda
Suzanne Collins: Catching fire
SPOILER VÉGE!
Filmes infók: mint azt legutóbb megemlítettem a Lionsgate vette meg a filmesítési jogokat, és a legfrissebb hír az, hogy 2011 őszén már válthatjuk is a jegyet az első részre.

Hszinran (Xinran Xue): Égi szerelem
Su Ven már idősen,megfáradtan meséli el Hsznirannak,hogyan lett egy Kínai nőből Tibeti ...
Ko-csün Ven férje orvos volt,Ven bőrgyógyász.Házasságkötésük után nemsokkal férjét katonai szolgálatra hívták Tibetbe,Ven egy nap értesítést kapott,hogy férje eltűnt a harcok alatt.Ven ezt nehezen fogadta el,úgy érezte ha nem látja férje holttestét nem nyugszik meg,ezért útnak indult Kínából Tibetbe...akkoriban egy nőnek egyedül utaznia szinte lehetetlen volt,ezért férje alakulatánál jelentkezett orvosi szolgálatra...
Ven ekkor még nem sejtette,hogy legközelebb öregasszony lesz mire újra Kínai földre lép... a harcok közben amely Tibet és Kína közt tombolt Ven leszakad a hadseregtől, és egyedül találja magát a senki földjén... illetve egy Tibeti nővel aki a háború miatt volt kénytelen elhagyni otthonát,az ellenségből így lettek bajtársak...
Ven egy napra sem felejti el, hogy Ko-csünt kell megtalálnia, de a puszta túlélés is sikert jelent Tibetben.
A rövidke könyvben peregnek az események,Ven 30 éve amelyet vándorlással töltött, megrázó. Honnan volt ereje, a sok megpróbáltatáshoz? Hogyan tudott ilyen higgadt és józan maradni?Előbbre helyezni barátai sorsát, a sajátjánál?
Különleges nő Ven,aki miután elmesélte a szerzőnek a Tibetben eltöltött éveket,ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan megjelent... Hszinran a könyv utolsó lapján Vennek üzen,hogy megírta a történetét, emléket állítva ezzel nemcsak Ko-csünnek de Vennek és kettejük szerelmének is.
Remélem Ven még élt mikor 2004-ben megjelent a könyv,és valamilyen csoda folytán a kezébe került és olvashatta.
Sokszor hitetlenkedve csóváltam a fejem miközben olvastam,nehezen hihető,hogy létezik olyan ember aki ennyi szenvedés, éhezés, fájdalom után sem vesztette el a hitét, és véghez vitte azt amit elhatározott, sőt hazatért Kínába ahogy szüleinek ígérte.
Megrázó, megható könyv - elsirattam Ko-csünt is, akárcsak a szerelmüket.
Jennifer Crusie: Szerelmes szélhámosok
2010. május 11., kedd
William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban
Maugham eddig is gyanús volt nekem egy kiolvasott regényével a hátam mögött, de most már nagyon is valószínű, hogy nekem írt :)Egy rövidke kis regény ez, mégis annyi, de annyi minden van benne. Mindenféle okosság. De azt hiszem én épp ezt várom az igazi irodalomtól, hogy történetekbe foglalva tanítson az életre, vagy ha nem is épp tanít, de nyújtson megerősítést, aha! élményt. És ez az írás pont ilyen.
Igazából eléggé nyomasztó: a jómódú családból származó ifjú Charley Mason Angliából ruccan át Párizsba, hogy életében először egyedül, családjától távol töltse a karácsonyt egy másik országban. Egy barátját, Simont látogatja meg eredetileg, de a dolgok úgy alakulnak, hogy egy prosti, Lydia lesz mindvégig a társasága ez alatt a néhány nap alatt. A fiatal nő sorsát megismerve Charley poharanként kapja a hideg vizet az arcába, felrázva ezzel őt az álomvilágából: welcome to the real life... És ha ez még nem lenne elég, barátja, Simon is adagolja neki a tutit rendesen, de olyan szinten, hogy Charley szinte csak hápog, nem beszélve a fegyencekről, gengszterekről, dzsigolókról, akikhez ez alatt a pár nap alatt az ifjúnak szerencséje van.
A felnőtté válásról ír tehát Maugham, de valahogy sokkal irodalmibban, mint amit ebben a témában valaha olvastam. Okosan, de nem cicomázva a mondatait, mégis nagyon kifejezően és hatásosan. Konkrét cselekmény alig van, inkább történetek, sorsok, eszmék beleágyazva ebbe a már-már elcsépelt élethelyzetbe (fiatal fiú - érettebb prosti).
És ami a legjobban tetszett benne az az, hogy nem maradhattak ki a művészetek. A festészet, a zene. Persze, hogy ezek a részek tetszettek legjobban a könyvben. Charley ugyanis nagy műkedvelő családból származik, akik az élet egyik fontos alappillérének tartják a művészeteket, különösen a fent említett kettőt. Maugham nagyon lelkesítően írta le a Louvre-ban való látogatást, azonnal meggugliztam minden képet, amit a főszereplőkkel együtt tekintettünk meg. Aztán ahogy megmutatta írásban, hogy a zene hogyan közvetít érzéseket... Nagyszerű. Annyira érezni az egész irományon, hogy Maugham mennyire otthon van a témában, mennyire érzi, tudja, hogy hogyan tudják a művészek a valóságot kifejezni a saját módjukon és mennyire átjön a mondanivalójuk az ő számára is. Mindkét oldalon ott van.
Én ezt is kötelezővé tenném középiskolában (úgy látszik mostanában ez a mániám :P)
Maugham pedig ismét megérdemel egy 10/10-est.

(Az általam olvasott kiadás borítója egyszerűen botrányos....:( nem azt raktam fel...)
A könyvre entropic hívta fel a figyelmemet a Molyon, köszönöm neki!



