S.J.Watson:Mielőtt elalszom

Az Athenaeum kiadó egy igazi kincsre bukkant a szerző személyében!!Remélem,hogy olvashatok még tőle.

Már nagyon régen volt ilyen könyv a kezemben,amitől kirázott a hideg,és oldalanként esett le az állam!

Olyan ez a sztori mint egy sötét szoba,belépsz,becsukódik az ajtó ,csak halvány pici fénysugarak jelennek meg itt-ott,próbálod minél előbb felismerni a tárgyakat,a lehetséges veszélyeket…aztán kiderül,hogy a tárgy amit fogasnak hittél egy lámpa, a fal csak egy paraván- ha elvéted,újra és újra az ajtó előtt találod magad…az időd fogy, a pánik elhatalmasodik rajtad…

Christine minden reggel úgy ébred,hogy nem tudja kicsoda,hol él,mennyi idős..egyszóval minden nap újra kell kezdenie az életét.Naponta szakad a nyakába az egész élete,sőt minden nap megtud még egy kicsit,még szélesebbre tárja a sötét szoba ajtaját..

Két férfi,férje és orvosa egyengeti Christine útját.Néha az orvosra,néha a férjre gyanakodtam,aztán feltűnik a volt barátnő aki szintén gyanús lett nekem.

Annyira logikus,hihető az egész történet,hogy este lefekvéskor már-már rettegni kezdtem,hogy reggel úgy ébredek mint Christine.

A szerző regénye teljesen a fantázia szüleménye,ugyanakkor Watson-nak amnéziás betegek segítettek történetükkel.

Olvasás közben sokszor kiabáltam Christinnek mikor szerintem nem megbízható személy szavára adott-vagyis teljesen a könyv hatása alá kerültem.

Milyen lehet mindent elfelejteni? Hányszor gondolunk egy rossz emlékre úgy,hogy bárcsak elfelejthetnénk...hányszor gondolunk egy-egy emberre,hogy bárcsak sosem ismertük volna meg-ezután a könyv után valahogy minden emlékünk fontosabb lesz mint eddig.

"Kitalálunk magunknak emlékeket.Anélkül,hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak,hogy valami így vagy úgy történt,elkezdünk hinni benne,és innen már csak egy lépés ,hogy emlékezzünk is rá."

Dennis Lehanne is elismerően nyilatkozott a könyvről-nem véletlenül!

Fábián Janka: Emma szerelme

1907-ben kezdődik a trilógia első része és 1922-ig kísérhetjük nyomon Emma életét.
Ami nagyon tetszett a könyvben az a magyarsága, hogy olyan helyekre vitt el amit ismerek, hogy magyar embereken keresztül eleveníthettem fel a történelmet.

Nekem a szerelmi szál túl bizarr volt, valahogy képtelen voltam elfogadni azt, akibe Emma beleszeretett, ezen kívül ha itt valaki jó akkor jó, ha valaki alávaló, galád ember akkor az marad, nincsenek átmentek, árnyékok a karaktereknél.

Az viszont tény, hogy a szerző aztán jól összekuszálja a szálakat, egyik történés jön a másik után. Remélem a következő részeknél visszanyúlunk majd a múltba is, ezzel is fenntartva az izgalmat a történetben.

Emma hét év távollét után utazik haza Magyarországra édesapjával, aztán itt is marad. Sajnáltam, hogy a régmúlt árnyaira hamar fény derült.

Kellően sodró lendületű a regény, ugyanakkor néha nem mellőzi a sablonos elemeket is - kicsit jobb szerettem volna egy harcosabb Emmát.
Aki egy romantikus, kellően bonyodalmas regényre vágyik, ráadásul egy magyar szerző tollából, nem fog csalódni.

Erdős Renée: Végzetes vonzalom

Dráma, dráma, dráma. Meg egy kis egzotikum és századelős misztérium. Báró Herzfeld Clarissz és a birtok intézője, a szilaj Szergej elerotizálja magát a tragikus végkifejlettig, amelyhez egy indiai táncosnő és számtalan kérő asszisztál.
Eleinte nem tudtam hova tenni ezt az egészet, felettébb unatkoztam Clarissz filozofálgatásain. De valahogy a többedik erotikus jelenet után beindultak az események és rájöttem, érdekel, mi lesz ezzel a cédával, akit tulajdonképpen utálok. Elsősorban is nagy francz lehetett ez az Erdős Renée, másodsorban remek jellemábrázoló, már ha az indulatok kiváltása volt a célja! Erre csak később jöttem rá, miközben puffogtam Clarissz játszámáin és a mellékszereplők sorsán. Hát nem ez volt a cél?
Egyetértek @entropic-kal, a cím ellenére a könyv megérdemli az olvasást. Kékharisnyák előnyben!

8/10

Katherine Center:Szépségtapasz

Azt vettem észre,hogy manapság egyre inkább jellemző a könyvekre,hogy nagyon is elhatárolódnak,rétegeződnek,vagyis teljesen világos,hogy egy-egy adott könyv kinek is íródott.Persze még így is belefuthatunk egy olyan történetbe amiről első blikkre mást gondolunk,de valahogy én mostanában mindig azt kapom amit várok.

A Szépségtapasz borítója nagyon megtetszett,és kézben tartva még szebb,színesebb és annyira ordít róla,hogy bizony itt családi dolgok lesznek terítéken.

Amire nem számítottam az a remek humor!

Lanie a háromgyerekes anyuka története egy költözéssel kezdődik-felesleges elmesélni,hogy mi minden történik velük,nagyjából elképzelhető miből is áll egy háromgyerekes család napja,főleg egy olyan anyukával az élen aki tökéletességre törekszik,persze a gyerekek rendre keresztülhúzzák a számításait.

Sok hasonló könyv került már piacra,ezt mégis érdemes elolvasni,már csak azért is mert nélkülöz minden erőltetettséget,olyan lazán,emberien,humorosan mesél,hogy eszünkbe sem jut fintorogni,hogy ilyet már olvastunk.

Már egy ideje érik bennem a bejegyzés,és emlékszem elolvasás után kicsit haragudtam a könyvre ,mert aminek az elején olyan nagy feneket kerít,annak a sztori végére ripsz-ropsz talál megoldást,de most egy kis idő eltelte után már csak arra emlékszem ,hogy milyen jól szórakoztam.

Kisgyerekes anyukáknak kötelező,rengeteg ismert konfliktus,eset,nehézség és meg mosolyogtató történet köszön vissza a könyv lapjairól.

Anne Tyler:Amikor még felnőttek voltunk

Tyler örök! Minden amiről ír éppúgy érvényes hiteles most mint akár majd ötven év múlva,és bármikor is veszem le majd a polcról a könyveit ugyanígy ha nem jobban fognak majd tetszeni.

Mindig meglepődöm,hogy az élet átlagos mégis olyan sokat számító dolgairól mennyi mondanivalója van a szerzőnek,olvasás közben megfájdul az ember feje a sok bólogatástól.

Ezúttal Rebeccát egy ötvenes éveit taposó özvegy nőt kísérhetünk el ,költözhetünk be hozzá,szurkolhatunk neki,sírhatunk-nevethetünk vele.Rebecca nekem nagyon szimpatikus,szerethető karakter volt,amellett nagyon fiatalos is.A fiatalosságát nem a külsejére értem,hanem abban ahogy humorizál,gondolkodik.

Rebecca egy hatalmas család élén áll,felnevelte saját és mostohagyerekeit is kapcsolatot tart a család távolabbi tagjaival,állandó készenlétben van,hogy bármelyiküknek segítsen,ugyanakkor keserűen gondol arra,hogy őket mennyire nem érdekli Rebecca .Sem az,hogy mit gondol,sem az,hogy boldog-e.

Rebecca lassan de biztosan előássa a múltját,gyermekkorát,egyetemi éveit és talál valakit a múltból akibe megkapaszkodhat,akivel talán egy újabb,boldogabb élete lehetne.....törvényszerű,hogy csalódás vár Rebeccára,vagy bármikor újra kezdhetjük?

És ha újra is kezdjük az biztosíték a boldogságra?

Rengeteg kérdést vet fel a könyv,de azt hiszem semmi sem marad válasz nélkül.

A szerző alaposan,kellő érzékenységgel járja körül a boldogság ,az elégedetlenség témakörét anélkül,hogy okoskodónak tűnne.

M.C.Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Ilyenkor nyáron az ember akaratlanul is keresi a szórakoztató könyveket,amit strandon, otthon a hűvös szobában lapozgatva kicsit kikapcsolják. Ezért is érdekelt ez a spenótos krimi féleség, a borítója nagyon megfogott.

Azt nem mondanám, hogy csalódtam, vagy hogy nem tetszett, de tény, hogy van már testvérsorozata a könyvnek, és minél előrébb haladtam a könyvben annál több hasonlóságot véltem felfedezni. Persze aki nem olvasott még egyetlen Joanne Fluke által írt sütis krimit sem,  annak fogalma sincs miről beszélek, éppen ezért biztos vagyok benne, hogy hazánkban is meglesz Agatha rajongói köre.

A skót szerző igen termékeny,már a 21. kötetnél tart,itthon az Ulpius kiadó épp a második köteten dolgozik.

Agatha egy ötvenes éveit taposó, magányos, karrierista és cseppet sem kedves nőszemély. Gyermekkori álmát váltja valóra mikor felszámolja addigi életét és vidékre költözik....

Egy pitesütőverseny utóhangjaként valaki meghal és Agatha rögtön a figyelem középpontjába kerül.

Sajnos nekem túl sok volt a hasonlóság egy másik szintén női krimihez - igaz épp annyi az eltérés is.

Agatha nem tud sütni, egyáltalán nem kedves, egy fia barátja sincs, családja sincs, önző,akaratos.

Viszont akárcsak a másik sorozatban felbukkan egy rendőr - aki jó barát lesz, felbukkan egy macska, és maga az ahogy mindkét kötetben saját szakállára dolgozik a két hölgyemény.

Lehet túl hamar vontam le következtetéseket a sorozatról és Agatha remek útitárs lenne.

Valahogy nekem furcsa olyan könyvet olvasni, ahol a főszereplő, akivel bajtársiasságot kellene vállalnunk, ennyire negatív figurának van beállítva, az környezetében lévő, vidéki, sunyi, pletykás emberekről nem beszélve.

Szóval nem vergődtem zöld ágra a könyvecskével.... lehet majd egyszer újra levestem a polcról, hogy tiszta lappal indulhasson.

S.J.Watson: Mielőtt elalszom

Az olvasás előtt elgondolkodtam, milyen lehet ez a könyv? Milyen lehet memóriazavarral élni?
Milyen lehet minden nap "elölről kezdeni az életünket", hogy nem emlékszünk temérdek fontos eseményünkre, emlékünkre? Akaratlanul szemem elé száguldott Lucy (Drew Barrymore) az 50 első randi filmben, neki milyen volt.

Utána elgondolkodtam: milyen könyv, mennyire jó könyv lehet, ha Joanne Harris ill. David Lehane ajánlja. Harrist szeretem, Lehane könyvéből készült Viharsziget film pedig az idegeimet borzolta, amikor megnéztem.

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem bele Christine Lucas történetébe.
A regény egy amnéziás története az életéről, önmagáról, betegségéről, családjáról izgalmas formában.
A regény 3 részből áll. Christine naplója van körbevéve egy nap történetével.
A nő negyvenes évei közepén jár. Egy régi -22 évvel ezelőtt bekövetkezett- trauma következtében napjai ugyanúgy telnek sok-sok időn keresztül: felébred, nem tudja ki fekszik mellette az ágyban, nem emlékszik semmire az életéből. Férje Ben, aki minden reggel felkészülten várja a reggeli "kiakadásokat", sírásokat, a "Ki vagyok én?"-kérdéseket.....
Nap, mint nap...
Christine megismerkedik dr. Nash-sel, egy neuropszichológussal, akinek tanácsára naplót kezd el vezetni a napi eseményekről, mert csak az éjszakai hosszú alvás hatására törlődnek emlékei.

A napló olvasását nem tudtam letenni, csak fizikai segítséggel, azaz valaki kivette a kezemből. Folyamatosan az járt a fejemben, milyen lehet Christine élete, milyen kellemetlen és rossz lehet neki fizikailag és lelkileg is a minden napok megélése. A napló és dr.Nash segít neki. Lassan jönnek elő a fontosnak hitt emlékek, egyre dagad és tömörödik Christine története, vártam, hogy összeálljon nekem is a kép. természetesen a magam kis összeesküvés-elméleteit is mindig megalkottam. :)

Sok benne az ismétlés, ami kikerülhetetlen, hiszen a nő (majdnem)mindig új-ként éli meg ezeket.
Érezzük benne a feszültséget, a "nincs minden rendben"-feelinget, így még gyorsabban pásztáztam a sorokat: vajon úgy van-e, ahogy gondoltam, vagy nem? Watson nekem tetszően ír.

Izgalmas, fordulatos, nem szeretném letenni könyv, hatásfokozó, egymásra épülő mondatok, cselekmények, agymunkát is igénylő megfogalmazás. Nem kavarodott bele a napok és az ismétlések sokaságába, nem kellett visszalapoznom Hogy is volt ez?!-felkiáltással-kérdéssel.

Christine életének megismerésével pedig közelebb kerültem saját emlékeimhez, gondolataimhoz, és megállapítottam, hogy S.J. Watson mondata igaz:

"Végtére is mi más vagyunk, mint az emlékeink összessége?"

S bár volt egyszer-kétszer 1-2 ezt nem hiszem el gondolatom, hogy fél csillagot levonjak, de az író annyira szimpatikus, engem pedig annyira székhez és a sorokhoz kötött a könyv, hogy megérdemli a maximális csillagot.

Alkyoni Papadaki: A Hold színe

Miről szól a könyv? Az életről..

Tehát nem is érdemes foglalkozni vele, hiszen, életünk csak hömpölyög, szerintem kitérőket tehetünk, de úgysem változtathatjuk meg a dolgokat...
Az életről szól, egy család életéről: a nagymamáról, a menyéről (Nina), két fiúunokáról (Fotisz és Petrosz) és két lányunokáról (Angeliki és Hrisztina). Az ő történetük hömpölyög, tele kétségbeeséssel, munkával, kitörési szándékokkal, és bölcsességgel.

Kiről szól mégis?:
Nináról, aki aggódós, idegeskedős;
Fotiszról, a legértelmesebb gyermekről, a legidősebb gyerekről, aki nem elégszik meg a dohányültetvényes sorsával, és kitörni vágyik;
Nagymamáról, aki egy tündér vagy egy angyal.., aki bölcsességeit, nyugalmát tanulni szeretném;
A cseresznyefáról és a csillagról , akik megtestesítették nekem a nyugalmat és minden jót.
Vagy..... a többi gyerekről, akikkel mindenféle dolog megesett?

Á, nem is ez a lényeg!

„Az élet szép. Higgy nekem. Megéri, hogy megszüless, még ha fájdalmas is olykor. Értelek én. Azt hiszed nem értelek? De mindig tartsd eszedben, kis barátom, hogy holnap megvirrad, és új nap kezdődik. Az élet sehol nem áll meg. (...) Az ember, olyan mint a fa. Virágzik gyümölcsöt hoz, lehullajtja a levelét, aztán kezdi elölről."

"Sose engedd, hogy a jelen túllépjen rajtad. Ne hagyd, hogy az élet kifolyjon az ujjaid között, mint a homok. Élj! Érted? Élj! Ne hallgass azokra a kishitűekre, akik a jelent zálogként adják a holnapért. A jelen a tiéd, barátom. Becsüld meg!"

"Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? (...)
- Nem... nem. Nem annyira ritkák. Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az -hogy mondjam neked?- szív ügye."

Ők megtalálták az életükben a boldogságot? Nehéz elmondanom, nehéz megértenem. Olyan sok keserűség és bánat van benne, hogy nehéz elfogadni a sok-sok receptet a boldogságra. Keressük a titkot, ami segít? Ami átkattintja a fejben lévő fogaskerekek forgását? Valahogy születni kell az optimizmusra, hogy képesek legyünk a rosszban is a jót keresni. Szerintem nem mindenki képes erre. Vagy a helyzet miatt, vagy a személyiség miatt, vagy egyéb külső-belső tényező miatt...

"Ne törődj a fiúval- mondta kisvártatva a csillag.- Egy nap megismeri majd a titkokat.
- Vagyis mik azok a titkok?
- A madarak mennek, majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen. Mondjak még mást is? A virágok nem élhetnek, ha a lelküket nem adják oda a méheknek. Nézd azokat a százszorszépeket...
A fa megrázta magát.
- Meg kell találnom a módját, hogy megtaníthassam a srácnak a titkokat.
- Ne fáradj... Képtelenség. Van egy szűk ösvény a csillagok között. Az ember egymaga találhat rá. Egyedül! Amikor kétségbeesetten és meztelenül fut ki az esőbe. Egyedül! Ki az éjszakába, a meztelenségbe és a viharba!"

Én készülök egy futásra.

Mary Westmacott (Agatha Christie): Az élet súlya

"Finom rajzolatú lélektani regények írója is volt Agatha Christie. Akkor is, ha Mary Westmacott írói álnév alatt jelentette meg őket. Mindegyiken megtalálható a krimikirálynő kézjegye. Az intim belső terek, az elrejtett igazságok, az izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy az abszurdumig, netán gyilkosságig vigye el a történetet. A többnyire női főszereplő lelkében lezajló konfliktus sorsfordító lesz hullák nélkül is! Laura a másodszülött gyermek. Édesanyjának bátyja a kedvence, aki akár az angyalok, szőke, kékszemű és csupa élet. Laura kiskorától kezdve azt hallja: "Igen, Laura is aranyos, csak olyan színtelen." Aztán meghal váratlanul a fiúcska és Laura rövid ideig központi szereplő lesz. Majd megszületik a kishúga, Shirley. Aki Laura kétségbeesésére olyan elragadó kisbaba, hogy az egész család kedvence lesz. Laura gyűlöli a testvérét, de aztán történik valami szerencsétlenség, aminek hatására megváltoznak az érzelmei. Gyerekfővel megesküszik magának, hogy minden erejével szeretni és védelmezni fogja. Shirley az igazi "legkisebb gyermek". Önálló és dacosan szabadságpárti. Szerelme megválasztásakor is az. Laura önként mond le a világról, hogy állandóan csak azt figyelje, mi jó a testvérének. Miért lesz mégis mindenki boldogtalan? Hol a határ önzés és szeretet között?"

Mindig is kíváncsi voltam arra az Agatha Christiere, aki kipróbálta magát egy másik, tőle teljesen szokatlan műfajban. Az élet súlya című regénye az én szememben a romantikus határát súrolja, pedig valójában a lélektani könyvek kategóriájában van besorolva. Most hogy túl vagyok rajta, úgy érzem a többire annyira már nem is leszek kíváncsi, számomra Agatha Christie inkább megmarad a krimi műfaj királynőjének.

A történet eleinte nagyon érdekesnek bizonyult, kíváncsi voltam mi lesz a végkifejlet, mit lehet ebből kihozni. De a könyv harmadánál valami olyan történt, amire nem számítottam és ez annyira megdöbbentett, hogy már nem is volt kedvem végig olvasni. Számomra túl hiteltelenné vállt az egész és nem igazán értettem, hogy ez most mi is akart lenni. Kár érte, mert az eleje remek, szinte sodortak magával az események, néhol izgatottan vártam a következő sorokat, oldalakat. De miután elérkeztünk ama bizonyos ponthoz sokkal lassabban, kicsit kedveszegetten fejeztem be. A történet végével sem kaptam meg mindenre a választ, vagy ha meg is kaptam, akkor sem éreztem azt a megelégedettséget ami ilyenkor jönni szokott.

Mary Westmacott azaz Agatha Christie nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, pedig a fülszöveg és az író személye mind-mind azzal kecsegtetett, hogy egy remekbe szabott történettel állunk szemben. Sajnálom, hogy így alakult a kettőnk kapcsolata, pedig Agatha Christie regényeit szeretem, de ez itt és most csak egy közepest érdemel meg.

Értékelés: 10/5

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére... És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló... Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig... (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam...
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom...

Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.

Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.