Janet Evanovich: Egy fejvadász (A szingli fejvadász 1.)

Töredelmesen bevallom, hogy amikor először láttam a magyar kiadás borítóját nem éreztem túl nagy késztetést, hogy kezembe vegyem. Mert mégis mire számíthat az olvasó, ha egy forrónadrágos, combig érő tűsarkú csizmában pózoló (szigorúan könyékig érő kesztyűvel) macho nőt láthat?! Az én egyéni válaszom az, hogy tuti nem sok jóra. Most már elmondhatom, hogy régen csalódtam ekkorát pozitívan (utoljára amikor Harry Potter első részét olvastam. Akkoriban azt gondoltam – mint kiderült tévesen – hogy amit ennyire hypolnak az nekem tutira nem tetszene. Hála Istennek, hogy végül csak belekezdtem!) és ezennel megfogadom, hogy a jövőben megpróbálok borító témában előítélet mentes lenni.

Annak oka pedig, hogy végül mégis rávettem magam a regény olvasására nem más, mint Katherine Heigl és a nevével fémjelzett Szingli fejvadász című film. Pontosabban annak előzetese. Mindamellett, hogy megdöbbentem a színésznő barna hajszínén és lelkesen bólogattam az előzetes zenéjére (Pink: Trouble) nagyon is ismerősnek tűnt a címe. Rövid internetes keresgélés után rá is jöttem miért: ez az a tűsarkúscsizmásköyékigkesztyűscsajszisborítós könyv. Közben az is kiderült, hogy azóta másik borítóval és címmel is megjelent. Minél többször láttam az előzetest, annál többször éreztem úgy, hogy adnom kell a könyvnek egy esélyt. Végül neki is kezdtem és náthás korszakom kellős közepén, az ágyban kiterülve, taknyos zsepik társaságában olvastam végig. Egyetlen délután kellett csupán hozzá.

Vicces, kellemesen szórakoztató és olykor még izgalmas is. De a legtöbbször tényleg szerethetően humoros és könnyed. Itt a hangsúly elsősorban nem az üldözéseken van, hanem egy talpraesett, de anyagi gondokkal küzdő nő találékonyságán. Stephanie humorában a sajátomra ismertem, talán ezért is tudtam jókat derülni rajta. Ennek azért is örültem nagyon, mert az utóbbi időkben oly annyira humorosnak tartott könyveken a szám széle sem rezzent (példának okáért a sokak által sokszor felemlegetett Wodehouse könyvek. Én részemről az első rész után feladtam.). 

Kedvenc szereplőim (mert többen is vannak) Stephanie, Morelli és a nagyi. Mazur nagyi egyszerűen fantasztikus, nem egy aranyköpést produkált a regény során. Stephaniban pedig az optimizmusa fogott meg leginkább, és persze humora neki is van, mind saját maga mind a környezete irányába (biztos a nagyitól örökölte). Morelli meg a szemtelensége miatt fogott meg (amolyan aranyosan, kisfiúsan szemtelen, a női szívek megrontója). Kegyetlen fajta – Bridget Jones anyja után szabadon.

Akit viszont kifejezetten rühelltem az Ramirez volt. 

Ráadásul már a történet első felében kiderül, hogy főhősnőnk bizony félig magyar félig olasz, és anyja a mai napig előszeretettel főz magyar ételeket. Az egyik kedvenc idézetem a könyvből:

Hazamentem, ettem még egy kicsi zabpelyhet, és felhívtam az anyámat. 
– Csináltam egy nagy fazék töltött káposztát – mondta.
– Hazajöhetnél vacsorázni. 
– Jól hangzik, de dolgom van. 

– Micsoda? Mi lehet olyan fontos, hogy nincs időd töltött káposztát enni?

Ezen párbeszéd és két másik mondat (Százhetven centi vagyok, és elég erős csontú a Mazurok jó magyar paraszti fajtájára ütve. Tökéletes felépítés ahhoz, hogy paprikaföldeken dolgozzak, húzzam az ekét, és potyogtassam a csecsemőket, mint madár a tojásokat.) függvényében azt hiszem kijelenthetjük, hogy Janet Evanovich nem pusztán a városi legendákra támaszkodott amikor magyar származásokról írt. Egy átlag amerikai ha megkérik, hogy mondjon egy magyar ételt (ha tud egyáltalán válaszolni erre a kérdésre) akkor valószínűleg a gulyás levest fogja mondani, ahogy a világ nagy részén mindenhol. A töltött káposzta és a paprikaföldek megemlítése vagy utánjárásra, rokoni kapcsolatra vagy nagyon jó magyar származású barátra utal. Először azt hittem, hogy az egyetlen bibi a Mazurokkal van, de aztán rájöttem, hogy az bizony a nagyszülők és anyja vezetékneve. :P

Az írónő születési dátumát pedig leesett állal konstatáltam. Még két helyen meg kellett néznem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni. Mind a róla készült fényképek, mind a stílusa alapján sokkal fiatalabbnak gondoltam volna. 1943-ban született, tehát 69 éves! 15 évet szerintem simán letagadhatna.

Ami a filmet illeti, nagy lelkesedéssel álltam neki, hogy máris vetítési időpontot nézzek a mozikban, amikor megakadt az IMDB értékelésen a szemem. 4,9/10. Ez nagyon nem jó. És a Porton is iszonyatosan lepontozták. :-( Ezek után fájó szívvel de lemondtunk róla barátnőmmel és inkább másik filmet néztünk meg. (Utólag azt mondom még az is jobb lett volna, mint az, amit végül kiválasztottunk de ez egy másik történet).

Végezetül pedig annyit, hogy egy harmadik (vagy első, nézőpont kérdése) címmel is bekerült a magyar forgalomba ez a könyv még a ’90-es évek második felében. A Magvető adta ki (egy – öhm, hogy is mondjam csak – roppantul érdekes borítóval. Valahogy Fritz Lang 1927-es Metropolis című filmje jut eszembe róla.) Egy - mérgezett a meggy címmel. A fordítás ugyanaz volt, mint az Ulpius jelenlegi kiadásában. Csáki Judit egyébként szerintem nagyszerű munkát végzett.

Már rágom a körmöm, hogy minél előbb olvashassam a folytatásokat! Szeretnék még jókat hahótázni! 


Magyarul eddig négy rész jelent meg.

1. rész: Egy – mérgezett a meggy (Magvető) / A szingli fejvadász 1. (Ulpius) / Egy fejvadász (Ulpius)
2. rész: Kétesélyes játszma (Beholder) / A szingli fejvadász 2. (Ulpius) / Két ravatal (Ulpius)
3. rész: Hárman a pácban (Beholder) / A szingli fejvadász 3. (Ulpius) / Három díler (Ulpius)
4. rész: A négy fejvadász (Beholder) / Négy lövés (Ulpius)

Az egyetlen kissé elszomorító tényállás a sorozattal kapcsolatban számomra az, hogy 18!! részes. Komolyan! És még ehhez csapjunk hozzá négyet, ugyanis ennyi kiegészítő (ünnepi) könyvet is írt hozzá Evanovich. Van egy Karácsonyi, egy Valentin napi, egy Szent Patrik napi és egy Halloween napi különkiadás. (Csodálkozom hogy Hálaadás napjára semmi). Eddig átlag évente jelentek meg a könyvek idehaza. Ha jól számolom, akkor a tavaly év végén született unokaöcsém érettségije körül fogom olvasni a befejező részt :S Remélem gyorsabban jönnek majd azok a kötetek! :-) 

Michelle Richmond: A köd éve

Vannak könyvek, amikről ha előre tudnám, hogy mennyire ledöntenek a lábamról, akkor nem várakoztatnám őket hónapokig, évekig. Ez a könyv is ott állt már jó ideje a polcomon, de mindig megelőzte valami. Csenga barátném is hiába mondogatta, hogy nagyon jó, ráadásul kicsit olyan Picoultos is, ami szintén a szívem csücske. Mindegy, most jött el az ideje, és nagyon élveztem mindvégig.

Abby és Emma idillikus hangulatban sétálgatnak a San Franciscó-i tengerparton. Abby Emma apjának a menyasszonya, az esküvői időpont is ki van már tűzve. Abby keresett fényképész, így minden pillanatot megragad, hogy újabb fotókat készítsen akár a kislányról, akár a környezetről, ahol sétálnak. Amikor egy halott fókakölyöknél elidőzik egy pillanatra, nem is gondolja, hogy az az egyetlen egy perc lesz mindennek a vége, hiszen mire felnéz, Emma már nincs sehol. Persze a szíve megáll hirtelen (kinek ne állna meg???), de eszébe sem jut a legrosszabb. Egyre csak abban bízik, hogy a kislány újabb viccelődéséről van szó, és a parkolóban, az autó mellett újból összetalálkoznak. De nem! Emma szőrén-szálán eltűnt!

Természetesen annak rendje és módja szerint értesítik a rendőrséget, nyomokat keresnek. Semmi. Leginkább mindenki arra az álláspontra jut, hogy a kislány a vízbe veszett, kár minden fáradtságért. Apró emlékfoszlányai ugyan vannak a nőnek, de egyik sem vezet sehova sem. Ő viszont érzi, tudja, hogy van valami az emlékeiben, ami a kislányhoz elvezet, de ezeket az emlékképeket képtelen előhívni, illetve ha elő is jön valamelyik, nagyon szórványosan, homályosan, így nem sokra jut velük. Mindent kipróbál, a hipnózistól kezdve az emlékezést segítő filozófiai könyveken keresztül, de ezek sem vezetnek semmiféle eredményre.

Aztán előkerül Emma fél pár cipője, úgyhogy az apa ezzel fel is adja a harcot, a keresést, a reményt. Temetést rendez a lányának, és a továbbiakban hallani sem akar más eshetőségről, viszont Abby továbbra is kitart amellett, hogy a kislány él. Önmagával való vívódása szívszorító, viszont emlékei segítségével eljut arra az elhatározásra, hogy Costa Ricába kell mennie. A feladás határán, utolsó esélyként állítja maga elé ezt a célt! Csak még ezt az egy esélyt meg kell adnia, aztán vége.

Abby (érthető okokból) mindvégig magát hibáztatja, illetve azt a pillanatot átkozza, amikor egy fotó kedvéért levette a figyelmét a kislányról. Fantasztikus módon ábrázolja annak az egy pillanatnak a másfajta eshetőségeit, elmélkedéseit az időről, térről, azok kölcsönhatásait.

Annak ellenére, hogy én el nem tudom képzelni, hogy egy néptelen tengerparton eltűnjön a rám bízott gyermek, szenzációs volt a könyv, mindvégig nagyon sajnáltam a lányt, ugyanakkor csodáltam kitartásáért. Én biztos beleőrültem volna...

Lassú folyású, szépen kibontakozó, nagyon mély részletekbe menő jellemrajzokkal, leírásokkal tarkított, izgalmas krimi.

Másik regénye, az Úgysem ismered nem fog ennyit várni, ígérem!

Ruth Rendell: Lopott élet

Úgy néz ki, most üldöz a téma, mármint a gyermekrablással, -eltűnéssel kapcsolatos történetek. Az előző olvasmányom is hasonló volt a lényegét tekintve, így most jól ki vagyok művelve.

Hű, azért hátborzongató volt sok tekintetben ez a könyv. Azon túl, hogy a központi téma a gyermekrablás, ami önmagában sem egyszerű eset, itt a különböző kapcsolatok, akár pár-, akár szülői viszonylatban is elég bonyolultak, problémásak voltak, külön-külön megérnének egy saját történetet. Főszereplőt sem tudok kiválasztani, mert párhuzamosan több fontos szál fut, ide-oda ugrálunk a helyszínek, családok között.

Az egyik helyszínen sem rózsás helyzetet igencsak bebonyolítja, és így a gépezetet beindítja, hogy a híres írónő, Benet anyja látogatóba érkezik. Az anyáról egy dolgot fontos tudni, mégpedig azt, hogy súlyos ön- és közveszélyes pszichiátriai eset. Benet egyedül neveli kisfiát, aki a nagymama ott tartózkodása alatt megbetegszik. Anya és lánya kapcsolata rémes, Benet folyamatosan az anyja elleni utálattal küzd, illetve annak elkerülésével. Anyja ténykedéseit, nyomulását egyszerűen nem tudja kikerülni, pszichikai nyomással rákényszeríti a legszörnyűbb dolgokat is.

A másik szál Carolék zűrzavaros élete. A fiatal anyának három gyermeke van, kettő nevelőintézetben, egy picit pedig "élettársával" "nevel". Hát az itteni élet sem szívderítő. A központi helyen az alkohol, a cigaretta, a pénz áll, amelyből nincs túl sok. A kapcsolatuk sem túl stabil, így simán beférkőzhet egy tragédia az életükbe, tárva-nyitva van előtte a kapu.

Aztán akad még itt néhány apróbbnak tűnő szál, amelyek utólag végül is fontosnak bizonyulnak. Egy aranyifjú, aki idősödő özvegyasszonyokra les temetők közelében, hogy aztán elcsábítsa őket busás haszon reményében. Itt van Benet gyermekének apja is, aki időről-időre felbukkan, szeretne együtt élni a nővel és közös gyermekükkel, de a másik erről hallani sem akar. És ezek a szálak szép apránként összekapcsolódnak, és tisztul előttünk is a kép, hogy ki miért hova?

Nagyon érdekes volt az anya-gyermek kapcsolatot vizsgálni mindkét családnál. Annak különbözősége, egészséges-beteges mivolta szerintem nagyon sok fontos kérdést vet fel, legalábbis bennem mindenképpen.

Tudom, hogy van a költői szabadság, meg a képzelet hatalma, de sokszor vájtam a tenyerembe a körmömet, hogy ilyen bizony nincs, nem létezik. Miért nem csinál már valaki valamit? Dühítettek bizonyos esetekben a reakciók, ill. a reakciók hiánya. Ugyanakkor a végén sok helyütt elvarratlannak éreztem szálakat, kis hiányérzetem maradt a befejezésnél. Alapvetően izgalmas kis krimi volt.

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

Már az első soroktól kezdve érezhető volt a felfokozott izgalom, és ez majdnem a végéig ki is tartott.

Katherine Patterson emlékezésével kezdődik, amely emlékek nem túl kellemesek. A fiatal lány egyedül neveli kislányát. Az erőt próbáló viszontagságai pár évvel előbbre nyúlnak vissza, amikor a névtelenségbe burkolózás reményében egy idegen középiskolába megy tanulmányait elvégezni, ahol nem ismerik családja múltját.

Egy ideig jó a háttérben, láthatatlanságban tengődni, de talán épp jókor jön Alice nyomulása. Az iskola legjobb csaja próbál vele barátkozni, ez már önmagában hízelgő Katherinere nézve, és be kell látnia, hogy jól esik valakivel beszélgetni, egyre jobban belefolyni a buliéletbe is, azaz végre normális életet élni.

Ahogy mindjobban összebarátkoznak, szinte már elválaszthatatlanok, a bizalom is egyre inkább mélyül, így Katherine nem látja okát, miért ne mondhatná el titkát, ami annyira nyomasztja. Alice eleinte megértőnek, segítőkésznek tűnik, de ahogy telik az idő, Katherine valami mást is meglát barátnőjében. Eleinte nem vele, de baráti társaságban, bizonyos időközönként kimutatja foga fehérjét a másik, ami igencsak rémisztő, bár Katherine ezt csak a lány túlfűtött személyiségének tudja be. Aztán rá kell döbbennie, hogy másról van szó. A dolgok a menekülésig fajulnak, hiszen egyértelművé válik, hogy egy szó szerinti pszichopatáról van szó. Vagy elképzelhető, hogy akár még más is lehet a háttérben!?

Személyesen is megérintett a dolog, így Alice személye sokszorosan is rémisztő volt számomra. Volt egy pontosan ugyanilyen "barátnőm". Persze nem volt pszichopata, de nagyon sok személyiségjegye egyezett a történetben szereplő lányéval. Hihetetlen vonzereje volt, szép és nagyon okos volt, és minden szégyenérzet nélkül használt használt ki bárkit bármikor, ott ahol csak tudott. Egy közös barátnőnktől esküvő előtt szedte el a vőlegényét, engem az éjszaka kellős közepén is képes volt ugráltatni, hogy hova furikázzam el azon nyomban, és még sorolhatnám. Szóval ismerem ezt a típusú embert, és Isten mentsen meg tőle.

A pontlevonás pedig azért, mert a végére még egy kis borzongásra vágytam. Úgy éreztem, hogy az izgalom nagyját megkaptuk a közepéig, utána már csendes vizeken folydogált a történet, de az eleje... ott van!

Victoria Hislop:A sziget

"Szpinalonga szigetén csak a halál miatt üresedett meg bármi."

Egy remek családregényt írt Hislop egy kis történelemmel.nehéz bármit is írnom róla..voltak benne megrázó részek.Én is akárcsak a Görögök többsége tudatlan vagyok.Mi az első reakció ha a lepra szót halljuk??Viszolygás,félelem,undor..
Egy Görög család életének szerves,gyászos része volt ez a betegség...Alexis a fiatal nő szeretné az őseit a családja múltját kicsit jobban megismerni,egyetlen segítsége hallgatag anyja és egy régi fénykép egy házaspárról...
Tetszett,hogy a bevezetés rövid volt,Alexis hipp-hopp Görögországban terem és elindul a történet,nincs megszakítva,nem ugrálunk az időben.
A régi szokások,tradíciók,ünnepek,a mindennapi élet megismerése nekem mindig nagy élményt jelent.Most sem volt ez másképp,minden sorát élveztem ennek a remek családregénynek.Két lánytestvér Anna és Maria életét követhetjük nyomon gyermekkoruktól kezdve.
A regény bővelkedik fordulatokban szerelem,árulás,ármány,betegségek bukkannak fel a könyv lapjain.
A történet vége felé már kezdtem kicsit besokallni a sok sorscsapástól ami az egyik testvért érte,de ettől függetlenül a könyv a végéig elvarázsolt.

Olvasás közben végig Görögországba vágytam.

Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

Ki számíthat kire? a fülszöveg alapján fel voltam készülve, hogy ez a történet Grace-ről és a drogos mamájáról fog szólni. Pedig nem. Itt sérült emberekről szól. Mindenki egytől-egyig sérült, érzékenyek, maguknak valók, akik Grace segítségével közelebb kerülnek egymáshoz, ismerőseik lesznek egymásnak, és képesek lesznek egymás igazi szomszédai lenni. 

Akár Rayleenre tekintek, akár Felipére, vagy Billyre…. Sőt még Grace is itt van. 

Akkor mégis mondhatom, hogy Grace-ről szól, de sok, háttérben meghúzódó problémával megtűzdelve. Grace-ről a 10 éves kislányról, aki nem is olyan kicsi, akinek muszáj tisztán látnia, fejlődnie, felnőnie.

Természetesen sajnálom Grace-t, borzasztó lehet így élni, ő egy kis túlélő. Sajnálom a gyerekeket, akikkel nem törődnek, akiknek szülei isznak vagy ilyen, rosszabb helyzetben vannak. Sokszor elgondolkodom azon, amikor olyan helyzetek adódnak, hogy tényleg nem lenne-e jobb nekik, ha elválasztják őket a szülőtől. Soha nem tudom megválaszolni. Épen azért, mert ugyanúgy gondolkodom, mint Jesse (aki szerint: „mindig nehéz az embernek elveszteni az anyját, akár szeretted, akár gyűlölted. Akár kényeztetett, akár lepattintott. Nem számít. Ő az anyád. A te anyád. És ez egy nagyon erős kötelék, amit nem lehet elszakítani.”) és azért sem, mert egyáltalán nem vagyok tisztában az érem másik oldalával, a gyermekotthonokban található viszonyokkal, a hálózattal. 

Egyik oldalon ott a kislány, akinek nincs normális élete a mamája mellett, aki bajba kerül, de a lakóház többi tagja nem tudja tétlenül nézni, és segíteni szeretnének. Összefognak, és megoldásokat keresnek. Grace -nek támad egy korszakalkotó ötlete..... és az életük pereg tovább.

Grace problémája ott volt Billy problémája mellett. Nem tűnt kisebbnek a 37 éves férfi problémájánál. Az, hogy az agorafóbiás, pánikbeteg férfi mit tett, és miken ment keresztül, a könnyek az arcán sok esetben sokkal jobban fájtak nekem, mint Grace problémája. Nem vagyok szőrösszívű, borzasztó lehet egy drogos anya mellett élni. De az olvasás közben nem a jövőt néztem, hanem az „itt és most” problémáit. Amíg drukkoltam Eileen és Grace kapcsolatáért, addig drukkoltam Billyért is. Minden tekintetben. A bekövetkező változások miatt, amik újabb dolgokat hoztak magukkal. Az olyan változások miatt, amik az emberek életében bármikor bekövetkezhetnek. 

Láthatatlanság, aminek sokan érezhetjük magunkat olykor. Láthatatlanság, amibe Billy is került... Én annyira sajnáltam, és el is érzékenyültem…, hogy telt el neki az az egy év ott, az egyre változó lakóközösségben. 

A könyv nem tér ki az édesanya Eileen életére, alvással töltött napjaira, az ő drogos dolgaira. Számomra egy központi témája volt: majdnem minden lakó kimondta, hogy Számíthatsz rám!

(Nem tudom, hogy megtörténhet-e így ez a történet a mai USA-ban?- a mondanivalója tetszett.)

Janne Teller: Semmi

Keressük az élet értelmét! Ti mit adnátok be a közösbe? Mit vetnétek oda a Fontos Dolgok Halmára?

Be kell bizonyítani, hogy vannak dolgok, amik igenis számítanak.
Vagy mindenhol a semmi van? azaz sehol sincsen semmi érdemesre méltó? sem bennünk, sem rajtunk kívül?

Érdekes ez a adolog a könyvekkel kapcsolatban: az aktuális érzések, állapotok velünk történtek határozzák meg, hogy mit emelünk vagyis emelek ki az aktuális olvasmányból? Ebből mit? Tegnap voltunk felvételizni, vidámságból letörtség lett, számít ez valamit? vagy semmit nem jelent? Most azt érzem, hogy semmit! Az élet megy tovább, haladunk előre, aztán lehet, hogy minden összejön úgy, ahogy szeretnénk. Semmi is minden.

Ami egyszer a mindent jelentette, válhat-e később semmi-vé?Az egykori Réka-babám, a nagyon vágyott Moncsicsim-hol lehet?- egykor minden, most semmi.

Ismét egy könyv, aminek kapcsán elgondolkodom a fiatalságról (ha már az enyémre annyira nem emlékszem), itt vannak ezek a 8. osztályosok, és meg szeretnék győzni az osztálytársukat (azaz volt osztálytársukat), hogy sok mindennek van értelme. Hogy van egy felnőtté-válás, ami zökkenőmentes is lehet. Így le kell mondaniuk 13-14 évesen a legkedvesebb dolgukról, legyen szó kedvenc könyvről, horgászbotról, szandálról vagy éppen egy hörcsögről. Mit tud Pierre Anthon, amit ők nem tudnak? Amit én esetleg nem tudtam?

Mi 7.-8-ban még a kocsik rendszmát néztük, és a babonák beteljesülését vártuk.
Mi sima divattalan gatyákban coffokkal a fejünkön (amik nem kékek voltak) jártunk és tanultunk.
Ma ugyanez a korosztály, legalábbis egy részük már melírozott hajjal és piercingekkel jár, hülyeségeket és szexuális tartalmakat nyom fel a fb-ra magáról, amit a szülők nem is ellenőriznek. A könyvbeli gyerekek pedig felelősségük teljes tudatában teszik meg áldozataikat, amiket a többiek kérnek találnak ki, és nem is értem, hogy mi az a felsőbbrendű dolog, aminek hatására ezeket teljesítik. Ki kéri számon tőlük? Ez által bizonyítanak maguknak, ezek által lesz a semmiből-minden? Ezek által lépnek ki a gyerekkor biztonságos kapuján? Honnan veszik ezeket az ötleteket? és ki nem tesz rá nagy ívből, hogy Pierre Anthon szerint semmi sincs, semmi nem lényeg, és a szilvafáján sincs semmi. A francba, kiborultam, elsírtam magam olykor.


..és mi volt az értelme? "Az élet értelméért folytatott harcunkat a hazai és a világsajtóban is megnyertük. Csak az volt a furcsa, hogy a győzelmet vereségnek éreztük."


A győzelemből lett a vereség.. A büntetésből csodálat, majd Pierre Anton.... A fészer, a halom, a szandál, bicikli, focilabda........ és a többi dolog, mind-mind a múlté lett. ugyanúgy, mint a barátságok és a gyermekkoruk.... no és az a bizonyos szilvafa.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Én most nem tudok itt az anyaságról írni. Sőt nem tudom elemezni sem ezt a történetet. Szóval alig tudok írni.

Van ez a nő, akire végig haragudtam, aztán ki tudja, hogy miért? Azért mert magamra is ismertem benne, vagy azért mert gyökeresen ellentétes, mint én, és haragszom rá.

Passz, remélem a másodikat, szóval van egy tengerparti történet (i love), napozás nyár, meg sár, meg kukacok, na de ne fussak előre, minden napos, heppi, vidám, aztán nem is tudom, hogy ez a 48 éves nő, aki elhagyta a gyerekeit, majd visszatáncolt, majd a gyerekek hagyták el őt, na ő most mit is akar az életétől? Mit szeretne Ginotól, mit szeretne Elenától, a babájától, a családtól? Mit szeretne bárkitől is, ha még önmagával sincsen tisztában- vagy éppen nagyon is tisztában van?

Utáltam őt...brrrrrr... sötétben tapogatózom vele együtt.

Azt írja: "Jól csináltam. Milyen boldog voltam, amikor Bianca kiszakadt belőlem, néhány percig a karomba tarthattam, és ráébredtem, hogy ez életem legintenzívebb örömszerzése."

Igen, én is így gondolom.. éppen ezért haragszom. Nagyon haragszom. Hogy mit vállal fel ebben a könyvben? Hát az egész életét. S bár vaciláltam, a 4,5 – 5 csillag között, mert utáltam, mert gyűlöltem, mert kegyetlenül őszinte, mert igen, vannak ott gondolatok, bár szerencsére tőlem még? távol állnak, de az írásmód miatt, a történet miatt mindenképpen 5. De kedvenc nem, soha… Az nem lehet. Nekem fájnak a tettei. Nagyon. 

Remélem én különb vagyok-leszek.

John Steinbeck: Egerek és emberek

1937-ben írta ezt a művét Steinbeck, és olyan gondolatokat ébresztett bennem, amelyek szinte minden nap ott mozgolódnak belül barátságról, szerelemről, gondviselésről, egyéb személyes, belső értékekről. Steinbeck rémisztően realista, teljesen letisztult, érthető, feldolgozható az írása, annak ellenére, hogy drámáról van szó.

A két főszereplő George és Lennie. Hogy kik ők? Barátok talán? Testvérek? Ki tudja. George eszes, bár nagy termettel nem áldotta meg az ég, ellenben Lennienek igencsak erős, férfias testet osztottak, viszont észért sokat nem állt sorba. Együgyű, ostoba, egyértelműen szellemi sérült, akinek a legnagyobb megnyugvást az okozza, ha picike egereket simogat a zsebében, azok kimúlásáig és még azután is... Másik biztonságot adó dolog számára George közelsége.

Egy nap leszállnak a buszról a kaliforniai Soledadban, hogy szerencsét próbáljanak, hiszen ők vándormunkások. Egy közeli tanyán munkát ajánlottak nekik, oda tartanak. Céljuk, hogy annyi pénzt gyűjtsenek össze, amiből egy saját darabka földet meg tudnak vásárolni, és ahol saját álmaikat meg tudják valósítani.

Már a tanyára megérkezésük napján kisebb konfliktushelyzetbe kerülnek a gazda fiával, de valahogy mégis sikerül túllendülni a kezdeti nehézségeken. Egyébként nincs sok szereplő, de a könyv kis terjedelme ellenére nagyon alaposan ki vannak dolgozva a jellemek, szinte izzásig feszülten jellemzi az ellentéteket egymás között.

Furcsa egy kapcsolat az övék. Barátságnak nem mondanám, bár sok jegyét magán viseli kapcsolatuk. Inkább amolyan testvéri a viszony, hiszen George úgy óvja, védi a másikat, mint valami rakoncátlan kistestvért, aki folyton és akaratlanul nagy bajba keveredik.

A történet drámaiságát az elejétől kezdve sejteni lehet, de George féltő gondviselésében én mégis nagyon bíztam.

Nem értek az irodalomhoz, csakis amatőr élvezője vagyok, de meggyőződésem, hogy művei elemzésért kiáltanak az irodalom tanszékeken. Érdeklődéstől, nemtől, kortól teljesen függetlenül ajánlom mindenkinek! Alapmű! Annyira Steinbeck, és annyira szeretem!!!

Tóth Krisztina: Pixel

Leültem Tóth Krisztával egy havas, téli napon egy jó meleg, kandallóval befűtött szobában, és elkezdtünk beszélgetni egy pohár forró tea mellett. És csak mondta és mondta, én meg ittam a szavait. Sorra vettük majdnem az összes testrészt, felvázolt nekem egy-egy történetet, érintve mindig az adott részünket, aztán a végén valami csodás úton haladva egy szép teljes egésszé állt össze. Szóval valami ilyesmit éltem át olvasás közben, és annyira kellemes volt, csak kevés... A kis novellák önmagukban is megállták a helyüket, de persze tényleg a korona a végén került fel a FEJ-re. A történetek szereplői között pedig sokszor magunkra ismerünk, ami azért eléggé elgondolkodtató. Tényleg olyasmi volt, mint amikor a fényképezővel játszunk, próbáljuk a képet hol közelre, hol távolra beállítani, s így váltakozik a látásmódunk is.

Én mindig megtorpanok a kortárs magyar irodalom ajtaja előtt, sőt, rettegés fog el, hogy én ebből úgysem fogok semmit érteni, túl buta vagyok hozzá. Az utóbbi években viszont nagyon kellemes élmények értek, így már sokkal bátrabban próbálkozom. Most is nagy öröm ért, sajnálnám, ha nem "ismertem" volna meg az írónő egy munkáját. Aztán majd szép lassan a többit is.

"Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze."

Ó, én nagyon büszke vagyok, hogy van nekünk egy Tóth Krisztinánk!

Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok : Enaiatollah Akbari igaz története

Mint ahogyan a címe is utal rá, ez a történet egy kényszerűségből magára maradt kisfiú kalandokkal, nehézségekkel teli útjáról, meneküléséről szól Afganisztánból egészen Olaszországig, érintve sok más országot is közben. Azt írtam kisfiú, de mire "megérkezik", addigra már sem testileg, sem lelkileg nem gyermek. A gyermekkort eleve meg sem élte, sosem élhette át kortársai korlátlan örömét, gyermeki naivságát.

A 10 éves kisfiút édesanyja egyik este csókokkal árasztja el, betakargatja és jó tanácsokkal látja el, mi módon boldoguljon az életben. Másnap egyedül ébred, innentől egyedül kell helytállnia a nagyvilágban. Csak 8 év múlva hall újból anyja felől. Félreértés ne essék, az anyának muszáj volt ezt tennie, Afganisztánban nem könnyű a helyzet.

A könyv annak ellenére, hogy rémségekkel van teli, hiszen ez a kisfiú hihetetlen, min ment keresztül, nem drámázik, nem próbál a média által sokszor használt rémületkeltéssel dolgozni, hanem egyszerűen, higgadtan tárja elénk a tényeket. Szimpatikus volt, hogy nem akar minden percben "ó"-t formálni az ajkamra, ami persze így is megvolt, de nem direkt és nem erőszakkal, csak egyszerűen átéreztem, amennyire tudtam a kisfiú viszontagságait. És még humora is van, és ezt használták is ketten együtt a szerzővel.

Nem szégyell semmiféle munkát, bármibe belemegy, mindenféle alkalmi lehetőséget elvállal, csak jusson előrébb. Közben méterről méterre halad Európa felé, különböző embercsempészek, drogkereskedők segítségét véve igénybe. Vagyis amolyan egyet előre, kettőt hátra módon, de mégiscsak halad.

Kora ellenére hihetetlen bölcsességgel, életösztönnel rendelkezik ez a fiú, és kitartása meghozza a várva várt eredményt, végre szabadnak mondhatja magát.

Margaux Fragoso: Csak ha te is akarod

A borítón ez olvasható: „az év legfelkavaróbb vallomása”. Engem nem sikerült felkavarnia, annál inkább untatott és értetlenül bámultam, amikor a végére értem.

Margaux-t kb. 3 évesen ismerhetjük meg. Apjával és anyjával él egy igen rossz környéken. Anyja mentálisan beteg, de hogy konkrétan milyen betegségben szenved, erről csak a történet előre haladtával hullik le a lepel. Annyira zavart, hogy nem tudom mi baja van. Egyszer teljesen normálisan viselkedett, máskor pedig nagyon furcsa dolgai voltak.

Apjáról is azt gondoltam, hogy beteg, majd csodálkoztam, hogy mégsem az. A családból csak ő beszél spanyolul és előszeretettel használja a nyelvet, hogy ne tudják meg miről beszélget pl. a boltban, telefonon. Nagy mártírnak állatja be magát, aki ápolja a feleségét, rengeteget dolgozik, háztartást vezet, még el is sikerül költözniük és ez persze csak az ő érdeme. Naná, hogy ezeket minden áldott nap el kellett mondania. Közben Margaux-ot okolja, hogy miatta beteg az anyja. Apukát sikerült megutálnom az első megszólalása után.

Na, de térjünk az úgynevezett lényegre. Peterrel a strandon ismerkednek meg, aki 2 fiával játszik a medencében. Margaux persze nagyon irigyli a fiúkat, figyeli a játékot. Peter őt is bevonja a játékba, majd meghívja anyjával együtt magukhoz. A házuk fantasztikus, Margaux helyében én is szívesen jártam volna oda. Minden hétfőn és pénteken történt a látogatás, anyuka kísérte el. Ilyenkor anya leült egy fotelba és írogatott vagy telefonálgatott, Margaux az állatokkal vagy a fiúkkal játszott. Majd Peter –ből előlépett a pedofíl oldal, de csak óvatosan, alkalmanként. Először megkérte a kislányt, hogy vetközzőn le, de nem nyúlt hozzá. Margaux 8 éves születésnapján megkérte, hogy fogja meg a nemi szervét. Ez volt a legmesszibb pont, amíg eljutottak. Ezután 4 évig nem találkoztak.

Mikor ismételten egymás mellé sodorta őket az élet, akkor kezdődtek az érdekes dolgok, de ezt már mindenki olvassa el maga.

Ok, Peter nem volt egy normális ember, de (és ezt félve mondom ki) Margaux sem az. Azért tizenévesen már lehetne annyi esze, hogy ilyen dolgokat nem engedünk meg egy idős embernek. Vagy ha megengedünk, akkor viszont szeretnie kellett azt a férfit. Szerintem nem lett kihasználva, tudatosan csinálta amit csinált. Persze most lehet mondani: „te nem kerültél ilyen helyzetbe”, „te is így tettél volna, ha te vagy ott”. Szerencsére nem én voltam ott, de azt hiszem eszem is több lett volna.

5/10

Stieg Larsson: A tetovált lány

Hát én nem tudom, hogy mit művelnek ezek a skandinávok, de krimit azt nagyon jól tudnak írni. Eddig is ennyire tudtak? Csak mi nem tudtuk róluk? Idézhetném most itt a velős Molyos értékelésemet, de viráglelkű blogomat nem akarnám csúnya beszéddel tarkítani, úgyhogy inkább csak úgy diszkréten idebiggyesztem.

Az tény, hogy az első 50 oldal környékén én bizony kivettem a könyvjelzőt, és visszatettem a könyvet a polcra, hogy na ne, hiába itt a tömeghisztéria a könyv körül, ez borzalmasan unalmas, meg kit érdekelnek itt holmi gazdasági elemzések. Aztán győzött a józan ész, erőt vettem magamon és nekiduráltam magam újból. És milyen jól tettem. Úgyhogy én is hisztérikus nőszemély lettem, csápolok a rajongók között. Ez a könyv eszméletlen izgalmas, de ez már tényleg nem újdonság ezektől az északiaktól.

A történet nagyon összetett. Sok minden történik, sok szálon, és külön-külön a szereplők jelleme, háttere sem elhanyagolható. Van miből mazsolázni, és aztán a végén összerakosgatni a puzzle darabkáit. Jó kis játék.

Eleinte három főszálon fut az esemény. Mikael Blomkvist, a Millenium című lap újságírója. Épp elveszít egy nagyszabású pert rágalmazásért egy nagymenő pénzmosó ellen. Bár Mikael tudja az igazságot a gazemberről, mégsem tudta azokat kellőképpen bizonyítékokkal alátámasztani a bíróságon. Szavahihetősége, ezzel egy időben a lap hitelessége is meginog.

A másik szálon ott van Lisbeth Salander, a számomra igencsak rémisztő, anorexiásnak tűnő (de csak tűnő), egész testén tetkókkal varrt, millió piercinggel felékszerezett lány, aki 15-nek tűnik, pedig jóval több. Egyszóval elsőre elég hátrányos helyzetűnek tűnik, másodszorra pedig kiderül, hogy tényleg az. Viszont bitang jó tényfeltáró, adatgyűjtő képességekkel rendelkezik, ezért nem véletlenül alkalmazza egy nagynevű magánnyomozó iroda. Mindemellett pedig az egyik leghatékonyabb hacker.

És itt van a harmadik szál. Egy Isten háta mögötti kis helyen él egy nagyszámú család apraja-nagyja, akiket valami furcsa misztikum vesz körül. Az egyik ezek közül, hogy több évtizeddel azelőtt minden nyom nélkül eltűnt az egyik nagy konszern vezetőjének a hőn szeretett unokahúga. A mai napig nem tudta feldolgozni a lány vélt halálát, azt meg végképp nem, hogy mi módon történt ez a gyilkosság.

No és akkor hogy kapcsolódik össze ez a három szál? Először elkezdtem itt bőszen írni, hogy miként is, de kitöröltem az egészet, mert bár a végét nyilván nem írnám le, de annyira izgalmas a szálak összetalálkozása is, hogy spoilernek ítéltem, úgyhogy rábízom a kíváncsiságra. Mindenesetre annyit, hogy mindenki szeretne valamit. Mikael a hitelességét szeretné visszaszerezni, és újabb, erős bizonyítékokkal ismét felvenni a versenyt régi ellenfelével. Lisbeth figyelemre, szeretetre, elismerésre vágyik. A nagybácsi pedig az unokahúgával kapcsolatos rejtély megoldását szeretné végre kézhez kapni.

Mikaelről még annyit, hogy röptében a legyet is... Ami az egyébként sem unalmas befejezést még jobban megbonyolítja, de a "legrosszabb" az volt a befejezésben, hogy olyan kapukat hagyott nyitva, annyi kérdést vetett fel bennem, hogy én nagyon dühös voltam az íróra. Bár nem véletlenül sorozatról van szó, aminek a folytatását azonnal ide nekem!!!

És most irány a mozi, mert már vetítik a könyv alapján készült filmet! És kitartás az első 50 oldalig!!!! Megéri!

C. W. Gortner: Medici Katalin vallomásai

Hiába, imádom a történelmet. Pedig anno a suliban utáltam. Ehhez persze kellettek a rettenetesen száraz tankönyvek és a még szárazabb tanár…

Pedig a mai fejemmel gondolkodva nem tudok izgalmasabb dolgot elképzelni a múltban lezajlott események megismerésénél. Ehhez persze kellenek ilyen írók, mint pl. Gortner, aki rettentően lebilincselően, eseménydúsan tudja tálalni nekünk a valaha történteket. Gortner ráadásul egyetemi tanár, kutató, a reneszánsz szakértője, tehát a regényében foglaltaknak még megalapozott háttere is van, azaz nagyjából hitelesek, ami nagyon fontos számomra.

Ezen a könyvön nem lehet unatkozni. Az első laptól, attól a perctől fogva, hogy megismerkedünk a kb. 10 éves Katalinnal, aki Firenze legnevesebb uralkodójának és a művészetek legnagyobb támogatójának, Lorenzo de Medicinek a dédunokája, filmként peregnek előttünk e lány, majd asszony életének legfontosabb eseményei. És habár Medici Katalint kora egyik legveszedelmesebb és leggonoszabb uralkodójának tartották, ez a regény próbált a felszín alá ásni és könyvtárnyi levelezés, naplófeljegyzés és egyéb jegyzetek alapján elénk tárni Katalin valódi személyét, amely egy nagyon erős és határozott asszonyt mutat, aki tűzön-vízen keresztül védte egy olyan ország, Franciaország érdekeit és stabilitását, mely nem is a szülőhazája… A birodalmán kívül a családja, annak további boldogulása és a királyi cím megtartása volt az, amiért tíz körömmel küzdött. Viszont azt is megmutatja ez a regény, hogy ez az asszony hogyan vált sokszor a körülmények és a sajátjain kívül a mások intrikáinak áldozatává.

Számomra az olvasottak alapján közel sem volt ő egy vérengző és okkult dolgokkal foglalkozó őrült, sokkal inkább egy bátor és erős nő, aki nem volt lusta tenni. Én sokszor sajnáltam, mert nem igazán volt választása: belekerült a királynéi pozícióba, gyermekeket szült (a 10 világra hozott gyermeke közül 8-at túlélt…) és próbálta a feladatát a lehető legjobban elvégezni. Persze követett el hibákat, de az a kép, ami a sors fintora és a körülmények furcsa játéka során a közvélemény szemében kialakult róla, nem tűnik igazságosnak. Illetve ennek a könyvnek az alapján én remélem, hogy nem is igaz.

Azért is tetszett a regény, mert elsősorban a katolikusok és protestánsok/hugenották között dúló vallási háború köré fonódott és ezek a vallási dolgok engem mindig érdekeltek. Minden intrika, amit akár Katalin, akár vetélytársai szőttek, azon kérdés körül keringett, hogy a mindaddig katolikus Franciaország engedje-e a szabad vallásgyakorlást a kálvinista tanok követői számára. És miközben Katalin az első uralkodók között volt, akik toleranciát hirdettek az ügyben, az a fonák helyzet állt elő, hogy a vallásháború legvéresebb eseményének tartott Szent Bertalan-éji mészárlást az ő nevével pecsételték meg, amikor is a katolikusok több ezer hugenottát mészároltak le Párizs szerte…

Egy csillagot azért vontam le, mert a tökéletesen szőtt események és a világosan ábrázolt ok-okozati viszonyok mellett kevésnek találtam a hangulati elemet a regényben, illetve a mellékszereplők ábrázolása is lehetett volna mélyrehatóbb, pl. Katalin gyermekeié.

Ettől függetlenül nagyon ajánlom a könyvet annak, akit érdekel a kor és a téma, de annak is, akit nem, mert ezek után garantáltan érdekelni fogja :)

Nalini Singh: Angyaltánc - Angyali vadász 3.

Na kérem szépen ez a sorozat is megvolt.

Az első résznél nem voltak elvárásaim. Reménykedtem, hogy végre a fantasy műfaj kicsit öregedett és gondoltak a felnőttekre is, az angyalokról nem beszélve, akik valamiért eddig minden hasonló könyvből kimaradtak.

A főszereplők a régiek Elena és Raphael.

Aki elolvasta az első két részt tudja, hogy mi történt Elenával, na de ugye ebbe az új szerepbe is bele kell szokni, csakhogy mint mindig annyi bonyodalom, gyilkosság, meghülyült vámpír, éledező öreg vámpír-bonyolítja a szálakat, hogy szegényeknek nem sok ideje marad élvezni az angyalságot.

Kissé csalódtam ebben a részben mert bár az előző részekben is volt úgynevezett felnőtt tartalom, itt ez most nagyon nagy teret kapott és a lehető legtöbb alkalommal nyúlt az írónő ehhez az eszközhöz, ami nekem túlzásnak tűnt, ráadásul két felnőtt ember - szerintem - ha angyal, ha nem, nem szoktak ilyen dedós civakodásba, hogy "Az enyém vagy! nem, nem vagyok a tied" -jááááj.

Azért akcióban, izgalomban sincs hiány de tény, hogy sokszor lett megzavarva az izgalom.

Összességében mindenképpen érdemes elolvasni, ha valami újra, másra vagyunk a fantasy kategóriában, ha meg rajongunk az angyalokért akkor meg pláne. Szerencsére van elég szerethető mellékszereplő angyal, akik már az előző részekben is erősítették Raphael csapatát.

A borítók szépek lettek, misztikusak és végre nincs rajta félmeztelen, kigyúrt lény. Sejtelmes és elegáns.

Hans Keilson: Keserédes komédia

Mindig beleesem abba a hibába, hogy nem írom le azonnal a benyomásaimat. Vagy kényelmi okokból, vagy, hogy nehogy kizökkenjek a történetből, a hangulatból.

Ennél a könyvnél is így jártam, ezért a legjobb, legalapvetőbb gondolataim, az első néhány benyomásaim is elfelejtődtek. Ezt nagyon sajnálom, mert a könyv nagyon tetszett. Azon is elgondolkodtam, hogy miért tetszett, hiszen olyan egyszerűcske történet.

Folyamatos izgalom, ami igazán fel sem tűnik a mondatokban. Csendesen meghúzódik, majd a tetőfokra hág, ott marad, ott már reménykedem a jóban, de hihetetlennek tartom a jót. Aztán egyszer csak vége lett.

Nico egy zsidó. Marie és Wim, a fiatal házaspár egy szobáját "lakja" a 2. világháborús időszakban. Mi mit tettünk volna a helyükben? A könyv olvasása közben sokszor eszembe villant a "Niki titka" c. könyv, amely olvasásakor a "dobozban rejtőzködő férfi" életének kis szakaszába pillanthattam bele egykoron.

A Keserédes komédiában viszont nem a zsidóság története, nem a házon kívüli borzalmak, a haláltáborok jutottak eszembe, hanem a történetben megjelenő, meghúzódó, elrejtőző érzelmek, az összetartó cselekedetek, az egymásrautaltság.- Ami le sincs írva sok esetben.

Mi mit tettünk volna? Én mit tettem volna? Marie és Wim feltétel nélküli szeretete, szerelme ott van a házban, a lakásban. Együtt, egymásért. A közös döntésük 100%-ossága megható. Hogy egyik sem beszélte le a másikat. Hogy a hibáztatások, az esetleges szemrehányások elmaradtak, nem torkollottak drámába.

Együtt. Egymással. Egymásért.

A történet fogy, a lapok száma csökkent. A következmény és az odáig vezető út egybemosódik a fejezetek között, míg végül a jelenben leszünk. Csak ott. Izgulunk-vagy nem. Kit, hogyan érint.

Tetszett. Így egyszerűen. Pedig máskor lehet, hogy kevés lett volna.

Nagyon kíváncsi lennék a folytatásra, s bár van sejtésem, akkor is szívesen olvastam volna tovább.

(Nekem nem komédia, de ez lényegtelen.)