Ki számíthat kire? a fülszöveg alapján fel voltam készülve, hogy ez a történet Grace-ről és a drogos mamájáról fog szólni. Pedig nem. Itt sérült emberekről szól. Mindenki egytől-egyig sérült, érzékenyek, maguknak valók, akik Grace segítségével közelebb kerülnek egymáshoz, ismerőseik lesznek egymásnak, és képesek lesznek egymás igazi szomszédai lenni.
Akár Rayleenre tekintek, akár Felipére, vagy Billyre…. Sőt még Grace is itt van.
Akkor mégis mondhatom, hogy Grace-ről szól, de sok, háttérben meghúzódó problémával megtűzdelve. Grace-ről a 10 éves kislányról, aki nem is olyan kicsi, akinek muszáj tisztán látnia, fejlődnie, felnőnie.
Természetesen sajnálom Grace-t, borzasztó lehet így élni, ő egy kis túlélő. Sajnálom a gyerekeket, akikkel nem törődnek, akiknek szülei isznak vagy ilyen, rosszabb helyzetben vannak. Sokszor elgondolkodom azon, amikor olyan helyzetek adódnak, hogy tényleg nem lenne-e jobb nekik, ha elválasztják őket a szülőtől. Soha nem tudom megválaszolni. Épen azért, mert ugyanúgy gondolkodom, mint Jesse (aki szerint: „mindig nehéz az embernek elveszteni az anyját, akár szeretted, akár gyűlölted. Akár kényeztetett, akár lepattintott. Nem számít. Ő az anyád. A te anyád. És ez egy nagyon erős kötelék, amit nem lehet elszakítani.”) és azért sem, mert egyáltalán nem vagyok tisztában az érem másik oldalával, a gyermekotthonokban található viszonyokkal, a hálózattal.
Egyik oldalon ott a kislány, akinek nincs normális élete a mamája mellett, aki bajba kerül, de a lakóház többi tagja nem tudja tétlenül nézni, és segíteni szeretnének. Összefognak, és megoldásokat keresnek. Grace -nek támad egy korszakalkotó ötlete..... és az életük pereg tovább.
Grace problémája ott volt Billy problémája mellett. Nem tűnt kisebbnek a 37 éves férfi problémájánál. Az, hogy az agorafóbiás, pánikbeteg férfi mit tett, és miken ment keresztül, a könnyek az arcán sok esetben sokkal jobban fájtak nekem, mint Grace problémája. Nem vagyok szőrösszívű, borzasztó lehet egy drogos anya mellett élni. De az olvasás közben nem a jövőt néztem, hanem az „itt és most” problémáit. Amíg drukkoltam Eileen és Grace kapcsolatáért, addig drukkoltam Billyért is. Minden tekintetben. A bekövetkező változások miatt, amik újabb dolgokat hoztak magukkal. Az olyan változások miatt, amik az emberek életében bármikor bekövetkezhetnek.
Láthatatlanság, aminek sokan érezhetjük magunkat olykor. Láthatatlanság, amibe Billy is került... Én annyira sajnáltam, és el is érzékenyültem…, hogy telt el neki az az egy év ott, az egyre változó lakóközösségben.
A könyv nem tér ki az édesanya Eileen életére, alvással töltött napjaira, az ő drogos dolgaira. Számomra egy központi témája volt: majdnem minden lakó kimondta, hogy Számíthatsz rám!
(Nem tudom, hogy megtörténhet-e így ez a történet a mai USA-ban?- a mondanivalója tetszett.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése