Nagy betűs szégyen, hogy nem olvastam még a könyvet, sőt, a filmet sem láttam. Vannak még ilyen "szégyellnivalóim"...
Lehet
valami úgy nyomasztó, hogy közben vicces? Lehet-e úgy röhögni, hogy
közben sírni van kedvünk? Persze, én is reménykedtem közben, hogy a
végén a pofájába röhögünk az Üzemnek, és az nem fog minket bedarálni.
Csak McMurphy-t ne! Csak a Főnököt ne! - próbáltam egyezkedni, alkudozni
az íróval a regény végéig, de a csudába' is ezekkel az önpusztító
amerikai írókkal! A regény első fele csupa zűrzavar és Köd volt
számomra, de McMurphy megjelenése mindent megmutatott a maga nyomasztó
valóságában. Hát kellett ez nekünk?
A
fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán
nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a
csibét ízekre. Csak ám a csiri-biri-muriban több is összevérződik, s
akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket
csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre. Két-három óránál nem
kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás.
Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér.
Másképp nem is lehet védekezni ellene... már a csirkéknél... csak úgy,
hogy az ember sapkát húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit.
9/10
1 megjegyzés:
még én sem.... :)
Megjegyzés küldése