Diane Setterfield - A tizenharmadik történet

Borostyán véleménye

Annyian dicsérték ezt a könyvet, hogy végül az én listámra is felkerült (ami „valós” írott formában létezik, és nem pusztán a fejemben kering) így amikor a könyvtárban végre ráleltem gondolkodás nélkül felkaptam és lobogó hajjal igyekeztem a kölcsönzőpult irányába.

Bele is kezdtem a történetbe, de valahogy nem fogott meg, nem olyan hatást gyakorolt rám, mint amit a recenziók és ajánlások alapján reméltem. A könyv első fele nem túl hamar pergett végig a kezemben, mindig úgy kellett rávenni magam, hogy folytassam, ne adjam fel. Végül nem is bántam meg, hogy így döntöttem, mert a második felet követően már peregtek az események és a várva várt izgalom is eluralkodott rajtam.

A történet két főszereplője Margaret Lea a könyvszerető antikvárius kisasszony, aki előszeretettel írja meg halott írók életrajzát élőkkel eddig még nem akadt dolga. Ezért aztán igencsak meglepődik, amikor a másik főszereplő Vida Winter híres regényírónő levélben megkeresi, és arra kéri, látogassa meg otthonában, majd írja meg hivatalos önéletrajzát. Ez igencsak nagy szó, hisz az írónőről közismert, hogy eddig mélyen hallgatott az életéről, semmit nem tudtak róla, valós kiléte és személyisége rejtély maradt mind az olvasóknak, mind a riportereknek. De a lány számára az is nagy talányt okoz, hogy miért pont őt választotta, hisz neve nincs a szakmában és azok, akikről eddig írt nem voltak a legfavorizáltabbak között sem.

Margaret rengeteg kérdéssel a fejében útnak indul, hogy részt vegyen első találkozóján a híresen titokzatos regényíróval. Miután egyezségre jutnak bizonyos feltételekben megbízójával végképp eldönti, belekezd élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjába. Mindezek folytán kikerül szürke életéből és megtanulja értékelni az élő emberek történeteit is. Titkok, hazugságok, elmezavar, gyilkosság. Volt mit elhallgatni az évek során, de most…. most a láncok végre lehullnak és Vida Winter kész arra, hogy elmondja élete legizgalmasabb és legmegrázóbb történetét.

Annak ellenére, hogy a könyv ¾-énél már volt sejtelmem arról, hogy mi is lehet a titok nyitja, a befejezés mégis igen elgondolkodtató maradt.

A 44 éves Diane Setterfield első és eddig egyetlen regénye ez, mely a The New York Times Bestseller listát igencsak hosszú ideig vezette. Állítólag már dolgozik második regényén, remélem az is hasonlóan jóra sikeredik.

Érdekességként pedig íme néhány más külföldi borító (indonéz, lengyel, spanyol)

Eredeti cím: The thirteenth tale
Borostyán, 2008.07.31

Szeee véleménye

Én is elolvastam és azt hiszem nagyon jó időpontot választottam ennek a könyvnek az olvasásához. A 4 napos hosszú hétvége ugyanis pont alkalmas arra, hogy egy ilyen idős hölgyes, titokzatos, történetmesélős könyvet olvasson az ember. Arról nem is beszélve, hogy most volt rá idő, hogy szinte egyhuzamban - a munka és egyéb hülyeségek által nem elterelve az ember gondolatait - lehessen olvasni. Én azon kaptam magam, hogy éjszaka álmomból felébredve is a sztorin agyalok, hogy vajon mi történhetett Adeline-nel és Emmeline-nel azokban a történelemben sehová sem tehető években.

Az írónő ugyanis egy meghatározhatatlan korba teszi a történteket. Sehol nem tesz említést arról, hogy a sztori melyik évben játszódik, csak annyit tudunk, hogy Angliában. Persze a modern technikai eszközök jelenléte arra utal, hogy a közelmúltban, de mégis olyan sejtelmessé, meseszerűvé teszi a történetet ez a meghatározatlanság. A feeling viszont mégis inkább XIX. századi, ugyanis a sztori szerint például a történet lejegyzője, Margaret Lea ceruzával veti papírra a híres és titokzatos írónő, Vida Winters élettörténetét. Az írónő ugyanis Miss Lea-t választja erre a feladatra, aki először vonakodik ugyan, aztán mégis elvállalja a felkérést. Ő egy olyan vénkisasszony, aki a könyvek világában él, édesapja antikváriumában dolgozik és amatőr életrajzíró. Miss Winter történetébe azonban rövid idő után annyira beleássa magát, hogy nyomozásba is kezd, hogy megtudja a teljes igazságot, illetve hogy megbizonyosodjon, hogy az idős írónő valóban az igazat meséli-e neki. (Korábban ugyanis ahány újságírónak, annyiféleképpen mesélte élettörténetét.)

Nem véletlenül merül bele Miss Lea ennyire a történetbe, ugyanis az annyira szövevényes, borzongató, izgalmas, titkokkal teli, hogy teljesen magával ragadja az embert.
Nagyon tetszett az egész történet hangulata a könyvmoly antikvárius-kisasszonytól kezdve, a ceruzáin keresztül Miss Winter történetének elemeiig minden: az ódon, elhanyagolt kastély, a mentálisan terhelt család, a szellemek, a titkok... Szóval imádtam olvasni.

Egyébként a Bronte nővérek történeteinek motívumait fedezhetjük fel a sztoriban: a fenn említettek, illetve az őrült szerelem, a különleges testvéri kapcsolat, a tűz, stb. Ezek az elemek mind-mind megjelennek a Jane Eyre-ben illetve az Üvöltő szelekben is, így a könyv hangulata is ezekre emlékeztetett, ami nem zavart, mert főleg az utóbbit nagyon szerettem. A történet mégis egészen más volt.

Amadea írta róla, hogy az idők végezetéig tudná olvasni. Hát én dettó...:-)

Annak idején, amikor az Üvöltő szeleket olvastam, nagyon sajnáltam hogy Emily Bronte nem írt több könyvet, de most őszintén remélem, hogy Diane Setterfield hamarosan elő fog rukkolni valami hasonlóan klassz regénnyel.

Varázslatos hangulatú "mese", nálam:

Bejegyzés készült: 2008. október 26.

f-Andi véleménye

Elvarázsolódtam.
Jól éreztem magam.
Kiizgultam magam.

Éppen ideje részt vennem újra az Életben a könyv elolvasása után. Diane Setterfield regénye olyan történet, és olyan JÓL megírt történet, hogy joggal moroghat a család, ha az ember csak olvas, olvas, olvas....., és nem vesz részt a családi életben.

Számomra majdnem ez a helyzet állt elő. Egy tartalmas hétvége, amikor a téma a "rohanás ide-rohanás oda" nem alkalmas a könyvvel való foglalatosságba.

A napsütésben -a könyv felénél járva- el tudtam volna képzelni, hogy kifekszem egy kerti nyugágyba jól betakarózva, ott a napsugarak az arcomat, a könyv pedig a lelkemet simogatja.

Vida Winter egy írónő. Egy rejtélyes írónő, akinek regényeit, történeteit rengetegen olvassák, de személyéről nem sokat tudnak. Természetesen mindenki tudja, ki ő. De, hogy honnan jött, mi az ő saját története, azt senki sem ismeri. Interjúi során fantasztikusabbnál fantasztikusabb, képtelenebbnél képtelenebb történeteket, eseményeket talál ki, fogalmaz meg, de mindig mást, így könnyen kitalálható, hogy semmi sem igaz.

Vida Winter idős lesz, beteg. Felkéri Margaret Lea-t (antikváriumban dolgozó, könyveket szerető amatőr életrajzíró), hogy utazzon el hozzá, jegyezze le az ő történetét.

A történet két szálon fut. Miss Winter mesél, Margaret pedig kutat, keres: a jelenben, Miss Winter múltjában, ill. saját életét is megismerhetjük a sorokat pásztázva.

Vida Winter élete sejtelmesen bontakozik ki. Fejezetről fejezetre, oldalról oldalra, sorról sorra. Setterfield úgy bontogatja ki ezt a fantasztikus életet, mintha egy értékes gyöngyszemet keresnék rétegről rétegre a papírhalmazban. A gyöngy megtalálása a vég, amikor az i-re felkerül a pont. Amikor minden mozaikkocka a helyére kerül. Amikor lehullik a fátyol a szemünk elöl, amikor gondolkodóba esünk még percekre, órákra, napokra.

Megismerhetjük Isabell és Charlie Angelfieldet; Emmeline és Adelide March-ot, Ásó Johnt, a Dadust és még további szereplőket, akik egytől-egyik befolyásolják a regény alakulását.

Ez a könyv is tartalmaz csavart, rejtélyt, fordulatot. Megéreztem, el is találtam. Majdnem. Ezzel csak azt értem el, hogy még gyorsabban szerettem volna olvasni.

Annyit mindenképpen még érdemes megemlíteni, hogy Angliában játszódik a történet egy -számomra- meghatározhatatlan korban. A könyvben rengetek utalás van olyan híres könyvekre, mint a Jane Eyre, az Üvöltő szelek stb.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra, azoknak is akiket a mesék birodalma varázsol el, és azoknak is akik az igaz történeteket kedvelik.

Bejegyzés ideje: 2010. március 29.

Erika véleménye

Jelentem, van egy új kedvenc könyvem! Bár ismét nem túl szívderítő történetet sikerült választanom, ez nem von le semmit az értékéből.

Vida Winter ünnepelt, sikeres író. Az életéről senki nem tud semmit, ugyanis akárhányszor kérdezik, Ő annyiszor ad elő különfélébbnél különfélébb, kusza történeteket. Ám eljön egy pillanat, amikor úgy dönt, felkéri Margaret Leát, hogy írja meg életrajzát.

Margaret magányos életet él. Édesapjával dolgozik egy nem túl nagy forgalmú antikváriumban, így sok izgalom nem éri az életben. A legizgibb történés, amikor édesapja aukciókon rálel számára egy régi kéziratra, mivel rég elhunyt írók életrajzát bújja, illetve azokat önti sorokba.

Az új munka, megbízatás által rengeteg rejtéllyel találja szemben magát. Teljes erővel beleveti magát a kutatásba. Az első, amivel szembesül, hogy az írónő regényében a címből is kitűnő tizenhárom történetből csak tizenkettő szerepel. Hol a tizenharmadik? Miről szól? Margaret feladata már-már rögeszméjévé válik: ezt a tizenharmadik történetet "megtalálni".

Tanúi lehetünk, ahogy a két nő munkakapcsolata átvált szinte már barátságba, Egyre szorosabb, bizalmasabb kapcsolatba kerülnek. Eközben Margaret életébe is bepillanthatunk. Abba az életbe, ami szintén nagyon "lyukacsos", sok részlet hiányzik. Pont azok a részletek homályosak, hiányoznak, amelyek segíthetnének megérteni neki, ki is Ő, honnan jött, hová megy? Folyamatosan szembesülnek saját múltjukkal, titkolni próbált hibáikkal. Ki nem mondva, egymást segítik elérni kinek-kinek a maga célját!

A könyv dúskál a csodaszép gondolatokban. Rendkívül színesen tárja elénk a szerző a megformált világot. Elmerültem benne, a külvilág szinte megszűnt a könyv olvasása közben. Amikor már sokadszor esett le az állam a meglepetéstől, azt gondoltam, most már nem jöhet semmi új fordulat. De akkor ismét elgurult a tantusz!

Nem csodálom, hogy sokat említi Jane Eyre-t. Szinte ugyanabba a világba, életérzésbe repített el. Csendben megjegyzem, néha már picit sok volt az utalás. De efölött szemet hunytam! :-)

Szívesen ajánlom a könyvet! És bízom benne, hogy az írónő tollából kerülnek még elő hasonló szép történetek!

"Van valami különös erejük a szavaknak. Ha avatott kezek alól kerülnek ki, megbabonáznak. Úgy rátekerednek az ember végtagjaira, mint a pókháló, és amikor annyira elbűvölték, hogy mozdulni sem tud, akkor átszúrják a bőrét, behatolnak a vérébe, és elnémítják a gondolatait. És a belső énében csodákat művelnek."

Bejegyzés ideje: 2010. június 27.