Vannak szerzők, akik ikonná válnak az olvasóik számára, akiknek keressük a könyveit, ha megjelenik tőlük valami, azonnal le akarunk rá csapni, és nekem Rakovszky ilyen. Ráadásul elég volt egy regény, A kígyó árnyéka, hogy ezt az érdeklődést érezzem a könyvei iránt. Az új regénye akkor is érdekelt volna, ha nem ilyen izgalmas témát választ: Vay Saroltát, az elmúlt századfordulón élt grófnőt, aki saját magát férfinak tartotta, férfiként élt, nőkkel került szerelmi kapcsolatba, még meg is nősült... nem mellesleg újságíró és költő is volt. Sándor néven természetesen.
Az ő igaz tényeken alapuló története ez a könyv, amely, úgy tűnik, az olvasóknak és a kritikusoknak eddig inkább csalódást okozott. Én is jobbat vártam, izgalmasabbat, színesebbet, századfordulósabbat, ha úgy tetszik. Rakovszky pedig monodrámát írt, szinte az egész könyvet VS naplója és visszaemlékezése teszi ki, és csak azt látjuk a világból, amit ő lát, az pedig nem sok. Mindenekelőtt a négy rajongásig szeretett szerelme: egy nevelőintézetben megismert angol leány, egy színésznő, egy vidéki úr kalandvágyó lánya és egy német tanítókisasszony.
Az igazán fontos probléma azonban az identitáskeresés és VS jellemrajza, valakié, aki egész életében arra szeretne választ kapni, hogy ki és mi ő, mindenben és mindenkiben a tükröt keresi (ez a regényt átszövő fő motívum), amelyben megláthatná a saját valódi arcát. Vay Sándorét, aki bátran, férfiként él, aki kijelenti, hogy ő nem az akar lenni, akiért átkelnek a Duna jegén, hanem aki átkel! Aki azonban Sarolta módjára összeomlik és zokog a megpróbáltatások közepette, és aki szintén kevésbé férfias módon folyamatosan hagyja, hogy rászedjék és elcsalják a pénzét... a könyv vége felé volt, amikor azt mondtam, ez már nem lehet igaz, ennyire ostobán önsorsrontó nem lehet valaki...
A túlfeszült húr azonban a végén elernyedt, VS, akárki is legyen, a regény végén szembe tud nézni magával az ikerjelenetben (amelynek ellenkező előjelű párját önvallomása elején olvashatjuk), maga választotta sorsával, amely szükségképpen kudarchoz vezetett, és még azzal is, hogy lehetett volna másképp is akár. Szép ez a befejezés, és még szebb a Vay Sándor nevében, de nem az ő írói eszközeivel írt záróvers.
8/10
Köszönöm a lehetőséget, Könyvmolyok. :)
Az ő igaz tényeken alapuló története ez a könyv, amely, úgy tűnik, az olvasóknak és a kritikusoknak eddig inkább csalódást okozott. Én is jobbat vártam, izgalmasabbat, színesebbet, századfordulósabbat, ha úgy tetszik. Rakovszky pedig monodrámát írt, szinte az egész könyvet VS naplója és visszaemlékezése teszi ki, és csak azt látjuk a világból, amit ő lát, az pedig nem sok. Mindenekelőtt a négy rajongásig szeretett szerelme: egy nevelőintézetben megismert angol leány, egy színésznő, egy vidéki úr kalandvágyó lánya és egy német tanítókisasszony.
Az igazán fontos probléma azonban az identitáskeresés és VS jellemrajza, valakié, aki egész életében arra szeretne választ kapni, hogy ki és mi ő, mindenben és mindenkiben a tükröt keresi (ez a regényt átszövő fő motívum), amelyben megláthatná a saját valódi arcát. Vay Sándorét, aki bátran, férfiként él, aki kijelenti, hogy ő nem az akar lenni, akiért átkelnek a Duna jegén, hanem aki átkel! Aki azonban Sarolta módjára összeomlik és zokog a megpróbáltatások közepette, és aki szintén kevésbé férfias módon folyamatosan hagyja, hogy rászedjék és elcsalják a pénzét... a könyv vége felé volt, amikor azt mondtam, ez már nem lehet igaz, ennyire ostobán önsorsrontó nem lehet valaki...
A túlfeszült húr azonban a végén elernyedt, VS, akárki is legyen, a regény végén szembe tud nézni magával az ikerjelenetben (amelynek ellenkező előjelű párját önvallomása elején olvashatjuk), maga választotta sorsával, amely szükségképpen kudarchoz vezetett, és még azzal is, hogy lehetett volna másképp is akár. Szép ez a befejezés, és még szebb a Vay Sándor nevében, de nem az ő írói eszközeivel írt záróvers.
8/10
Köszönöm a lehetőséget, Könyvmolyok. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése