Itt tartom a kezemben ezt a könyvet, bámulom a csodaszép borítót és elborzaszt a kontraszt, ami külcsín és a belbecs között húzódik. A borító maga a szépség, a finomság, a múlt századi elegancia, a tartalom pedig maga a gonosz, a szomorúság és a múlt századi tömegmészárlás.
Az ellentétek könyve ez, a végletes ellentéteké. Nem tudom, mire számítottam az elején, de hogy nem azt kaptam, az biztos. Nem akartam koncentrációs táborokról, gázkamrákról olvasni. Nem akartam én ezt, csak hát így alakult. Talán ezért szorította össze ennyire a gyomrom, a meglepetés ereje miatt. Vagy nevezzük inkább meggondolatlanságnak? Kicsit dühös is vagyok magamra: mégis, mire számítottam? Hiszen tudtam... de Oscarral szólva (alias Sylvester Stallone az ominózus filmből): persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem.
1942-ben az idős Sigmund Freud emigrál a megszállt, egyre vészterhesebb Ausztriából felesége, gyerekei, orvosa és családja, sógornője, cselédei és a kutyája kíséretében. Azt hihetnénk, hogy olyan alapos és kiterjedt e lista, hogy senki nem maradt le róla, pedig igencsak tévedünk. A nővérei, a négy koros asszony azonban ott marad. Egyszerűen otthagyja őket a nácik által irányított országban. A nők Terezínbe kerülnek, majd átszállítják őket egy másik táborba és elgázosítják mindüket. Így indul a történet. Csoda, hogy lenyomta a hangulatom?! Mindezek után meséli el a legfiatalabb, Adolphine az életét, a szegény, beteges, furcsa gyerekkorát és mindent, ami vele és a családdal történt, az ő szemüvegén keresztül látjuk a tündöklő Bécset, a feltörekvő Freudot... Aztán a Fészek intézetet, a tébolydát is. Később megjelenik Otla Kaffka is egy rövid epizód erejéig, a szellem és a jó pusztulásának újabb jeleként, a halála előszobájában. Aztán ott van maga Freud, aki szintén nem más mint a kontrasztok embere, a vérében zsidó, de szellemében német tudós.
'Ott, ahol választás nincsen, a vérében, zsidó volt. Ott, ahol volt választás, ő a német kultúrát választotta: azt akarta, hogy ahhoz tartozzék, mint ahogy úgy érezte, hogy e kultúra gyümölcsei őhozzá tartoznak. Élete végén ezt mondta: "Az anyanyelvem német. A német kultúrában élek, és mindaz, amit elértem, a német kultúra része. Intellektuális értelemben németnek gondoltam magam, egészen addig, amíg észre nem vettem az antiszemita előítéletek szaporodását Németországban és Német-Ausztriában. Azóta szívesebben nevezem magam zsidónak."
Vastag metaforák, kényes egyensúly, határozott szavak regénye.
S hogy miért az ellentétek könyve? A múlt század eleje, a kultúra fellegvára, a ragyogó város és pezsgő szellemi élet ellenpontozására ott van a második világháború legsötétebb borzalma, a haláltáborok és a genocídium. A szellem ragyogását sajnos le lehet taposni, ha elég vastag talpú bakancsokkal indulnak ellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése