"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben(..). Vagy egy bátor ember története (...). Ez az egész emberi faj története (...)."
Szeretem akkor leírni a könyvről felmerülő gondolataimat, amikor bezárom a könyvet, és mereven bámulok magam elé, mert annyira tetszett/nem tetszett, vagy éppen felugrok elmélázás nélkül, mert nem hagyott bennem mély nyomot.Reggel kezdtem el, éjszaka fejeztem be a könyvet, és most 5-6 órával később próbálom összeszedni azokat a gondolatokat, amelyekkel felvázolom, hogy miért is kerültem teljesen paff állapotba.
Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a rózsaszínt, ez kicsit megijesztett, ahogyan a borítón olvasható: "Üdítően egyedi szerelmi történet, és az egyéniség ünnepe."
Szerintem ez az "üdítő szerelmi történet" éppen azokat a potenciális olvasókat fogja elriasztani, akiket érdekelne, és azokat fogja vonzani, akik a lényeget nem tudják majd kibogozni belőle.
Hogy nekem miért tetszett?
A tetszett szó nem is tudja kifejezni azt az érzést, ami fojtogatott a könyv harmadától. Megismertem Sunny-t, a 30 év alatti nőt, s bár a könyv E/3-ban íródott, főleg róla és rajta keresztül a családjáról szól. Néhány fejezettől eltekintve, amely Maxon, a férj szemszöge, a könyv Sunny története, amelyen keresztül képet kapunk erről a különleges családról. Különleges, mert mindenki látványosan egyedi. Egyedien élnek, mégis szépen.
Veszekednek, megbántanak, megbántódnak, keresik azokat a lehetőségeket, amelyek mindenki számára jók. Miért ilyenek? Milyenek ők valójában?
Talán nem spoiler kategória, a könyv elején kiderül már, hogy Sunny teljesen kopasz. Nem, nem rákos, nem hullott ki a haja, hanem egyszerűen ilyen csillagzat alatt született. Napfogyatkozás sötétségében, Burmában, egy amerikai nő egy szőr-haj nélküli kislánynak adott életet, s arra nevelte őt, hogy fogadja el önmagát így, kopaszon. Bevallom, szerintem őrült nehéz lehetett Sunnynak! Én biztos teljesítettem volna az ezzel kapcsolatos kéréseit.
Talán az sem spoiler, hogy Maxont, a férjét kb.7 éves korában ismerte meg, s míg őt -már Amerikában- szeretetben nevelte édesanyja és burmai nevelője, addig a különleges kisfiúnak kissé hányatott élete volt. Sokat volt Sunny-ékkal, akiktől rengeteget tanult: érzelmeket, kommunikációt, szemkontaktust, akit a saját családja kettyósnak tartott. Szerintem, ha ezt mondom, hogy a robotok a legjobb barátai, azokat programozza, 30 éves kora alatt a Holdra lőtték ki, és Nobel díjas, akkor már a legtöbben tudjuk, hogy milyen "betegségben" szenved, vagy inkább milyen állapotban él.
S, ha azt is elárulom, hogy a kisfiúk Bubber sem egyszerű, akkor a képet összerakva tényleg megbizonyosodhatunk, hogy egy nem mindennapi családról van szó.
"Sunny, semmi baj- válaszolta Stan. - Nekem is van egy Asperger-szindrómás fiam. És ott, ni Rogers is. Úgy értem, ő autista, nem a gyereke. (..) Mondhatjuk, hogy ilyen emberekből áll a mi családunk. Tudod, a NASA-család."
Maxon robotokat épít. Robotokat, akik még szeretni is képesek.
Maxont kilőtték a Holdra, hogy majdnem tökéletes robotjait-az egyik típust, felvigye oda. Olyan robotot, amely képes egy másik robotot megépíteni, s ezzel ellátni egy feladatot.
Maxont kilőtték a Holdra egy nap, amikor a várandós Sunny autóbalesetet szenvedett a kisfiával, s bár nem történt fizikailag komoly bajuk, a lerepülő paróka megváltoztatta a nőt. Valahogy sikerült megértenie, hogy ki is ő valójában.
S miközben ő keresi önmagát, miközben nagyon szereti a kisfiát, miközben Maxon-ék az űrhajóval bajba kerülnek, s megszakad a kommunikációs kapcsolatuk a Földdel, miközben Emma, Sunny édesanyja haldoklik, aközben előttünk kirajzolódik egy élet, egy kapcsolat, egy család. S bár nehéz volt felvennem a ritmust, a könyv harmadától le sem akartam tenni. A vége felé még könnyeztem is.
Egy nem mindennapi család, egy nem mindennapi történet, a szeretet csúcsa lehetne akár. S talán mi is feldolgozzuk azokat a rossz eseményeket, amelyeket megismerünk benne.
"Mindketten nagyon zárkózottak voltak. Nem voltak szerteszét hagyott, cédulákra írt szerelmes üzenetek az otthonukban, annyi bizonyos. Az emberek csodálkoztak, és az is előfordult, hogy megkérdezték Sunnytól, hogyan tudott hozzámenni Maxonhoz. Hogyan lehetséges az, hogy a férfi nyilvánvaló furcsaságai és hiányosságai ellenére még mindig szereti. Ilyenkor felelhette volna azt a kérést, hogy: Milyen a szerelmünk? Az kérded, hogyan szeretjük egymást? Úgy, mint a meztelen gyermekek egy idegen dzsungelben, ahol minden farönk emberevő óriásnak látszik, és minden orchidea hatalmas kukachalmaznak. Nem mondtuk egymásnak, hogy "Szeretlek", csakúgy, mint ahogy azt sem mondtuk egymásnak, hogy "Magunk vagyunk, meztelen gyermekek, ebben a dzsungelben", amikor egy napon át bolyongtunk eltévedve a fák között a rengetegben.Rajtunk kívül csak jaguárok voltak ott, meg egy nagy halom piszok. Néha úrrá lett rajtunk az elkeseredés; ilyenkor egymásba kell kapaszkodnunk, és egyedül kell lennünk. Ilyenkor senki más nem számít igazán, csak mi ketten. A mi szerelmünk egyike a generációink eposzba illő szerelmeinek. Sőt, lehet, hogy minden idők hősszerelme. Kit érdekel, ha senki nem látja ezt, aki csak úgy elsétál mellettünk? Ez a történet egy szerelmes dal. Kit érdekel, ha az eljövendő idők embere nem fog emlékezni rá?"
Talán nem tudtam visszaadni azt a gondolatot, hogy vegyesen furcsa érzéssel, de szerettem olvasni ezt a történetet. Kíváncsi voltam a múltjukra, és kíváncsi lennék a jövőjükre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése