"- Mit érzel?
- Szeretetet érzek. A szeretetről szól."
Ajánlásra olvastam el ezt a könyvet, tudtam, hogy egy Alzheimer-kóros nőről, Alice-ről szól.
Dr. Alice Howland egy háromgyermekes édesanya, pszichológiából doktorált harvardi professzor, aki az egész felnőttkori életét -a családján kívül- a kutatásnak, a tanításnak, az előadásoknak szentelte.
50 éves korában fedezte fel magán, hogy valami nem úgy működik benne, ahogy megszokta azt, figyelni kezdte önmagát, s ahogy az lenni szokott először inkább tagadni akarta a megjelenő problémákat, és a "minden rendben van"-helyzeteket emelte ki saját magának, biztatta önmagát. De az első eltévedés rádöbbentette, hogy utána kellene járni a dolgoknak.
És elindult az úton. Egyedül, senkit nem beavatva a vizsgálatokba, és alkalomszerűen, de folyamatosan megjelenő, visszatérő emlékezetkiesésekkel, problémákkal.
Hogy Alice miért nem szereti a január 19-ét, az is kiderül a könyvből, de ehhez a szörnyű napjához egy újabb hír fog társulni: a diagnózis.
A történet lapjain megfigyelhettem egy korai stádiumban lévő 50 éves nő értelmi leépülését, annak tagadását, annak elfogadását, lépéseit, a család hol összetartó, hol széthúzó erejét, a különböző megnyilvánulási formákat, a rákkutató férj John hozzáállását, tagadását, segíteni akarását, őrlődését. Láthattam Alice szenvedését, hogy érzi magát egyre rosszabbul a ehetetlenségtől, hogyan veszíti el a tudását, hogy lesz felesleges a munkahelyén, hogyan válik magányossá, hogyan kezd rájönni, hogy a jelennek kell élnie ebben a megállíthatatlan folyamatban.
- Szeretetet érzek. A szeretetről szól."
Ajánlásra olvastam el ezt a könyvet, tudtam, hogy egy Alzheimer-kóros nőről, Alice-ről szól.Dr. Alice Howland egy háromgyermekes édesanya, pszichológiából doktorált harvardi professzor, aki az egész felnőttkori életét -a családján kívül- a kutatásnak, a tanításnak, az előadásoknak szentelte.
50 éves korában fedezte fel magán, hogy valami nem úgy működik benne, ahogy megszokta azt, figyelni kezdte önmagát, s ahogy az lenni szokott először inkább tagadni akarta a megjelenő problémákat, és a "minden rendben van"-helyzeteket emelte ki saját magának, biztatta önmagát. De az első eltévedés rádöbbentette, hogy utána kellene járni a dolgoknak.
És elindult az úton. Egyedül, senkit nem beavatva a vizsgálatokba, és alkalomszerűen, de folyamatosan megjelenő, visszatérő emlékezetkiesésekkel, problémákkal.
Hogy Alice miért nem szereti a január 19-ét, az is kiderül a könyvből, de ehhez a szörnyű napjához egy újabb hír fog társulni: a diagnózis.
A történet lapjain megfigyelhettem egy korai stádiumban lévő 50 éves nő értelmi leépülését, annak tagadását, annak elfogadását, lépéseit, a család hol összetartó, hol széthúzó erejét, a különböző megnyilvánulási formákat, a rákkutató férj John hozzáállását, tagadását, segíteni akarását, őrlődését. Láthattam Alice szenvedését, hogy érzi magát egyre rosszabbul a ehetetlenségtől, hogyan veszíti el a tudását, hogy lesz felesleges a munkahelyén, hogyan válik magányossá, hogyan kezd rájönni, hogy a jelennek kell élnie ebben a megállíthatatlan folyamatban.
"A tegnapjaim lassan eltűnnek..... A pillanatban élek. El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít."
A gyerekek 50%-ban örökölték ezt a betegséget. Ketten kíváncsiak lettek, megvizsgáltatták magukat, egyik gyermek nem. Élték tovább életüket, terveik voltak, és kiálltak a családjuk mellett, amennyire tudtak, lehetőségük volt.
Alice életének fontos történéseit hónapról-hónapra láthatjuk, és szomorkodhatunk vele a katedra mögött, a fogadáson és egyéb más területén.
Gondolkodhatunk, hogy ismerünk-e ilyen embert, elképzelhetjük, hogy milyen lehet z érzés, de azon kívül, hogy rossz, nem tudhatjuk. Alice inkább a rákot választotta volna. Sokan elfordultak tőle, elfeledett őszinteségekre emlékezett, az egész pszichológiai kart a családjának tekintette, s a kór beismerése és nyilvánosságra kerülése után megszűntek ezek a kapcsolatok, elfordulások, szemlesütések következtek.
"Kérem, ne a skarlát betűt nézzék, ne írjanak még le bennünket! Nézzenek a szemünkbe, és beszéljenek hozzánk! Ne essenek pánikba, és ne vegyék magukra, ha hibázunk, mert hibázni fogunk."
Gondolkodtam, hányasra osztályoznám. Először 4/5 szerettem volna rá adni, de nem mozdult a kezem, és nem is tudtam, hogy miért nem.- Gondolkodni kezdtem a könyvön, hogy csak háromszor sírtam, miközben mások többet, vagy akár az egész könyvön.
Gondolkodtam, és nem tudtam dönteni, mert mindenképpen tetszett, olvasmányos, szomorú, ismeretterjesztő, elgondolkodtató, együtt-érző, de valahogy maradt bennem egy űr, valahol másra számítottam. Talán a Pillangó mappához fűződő dolognál? - nem tudom, de egy gombóc ott maradt, a hiány gombóca.
Merengtem magam elé, aztán beugrott egy kép, és döntöttem: az utolsó két-három oldal a színésznővel, az anyával, a kék ruhás babával és a többiekkel a háttérben, nos ők emelték meg az értéket!
Merengtem magam elé, aztán beugrott egy kép, és döntöttem: az utolsó két-három oldal a színésznővel, az anyával, a kék ruhás babával és a többiekkel a háttérben, nos ők emelték meg az értéket!
Nem ismerek Alzheimer-kór betegségben szenvedő személyt.. a mi családunkban más betegség a rizikófaktor. De ez a könyv, ahogy Alice oldaláról mutatja be a leépülés, a küzdelmek megélését, mindenképpen elgondolkodtató. Én nem tudtam, hogy ilyen gyorsan megtörténhet. Én csak drukkoltam, hogy az 5 kérdésre adott vastagbetűs válaszok megfelelőek legyenek hónapról hónapra.
Csak súgtam folyamatosan, hogy John Black, Brightonban lakik a West street 42-ben. Kevés voltam.
Csak súgtam folyamatosan, hogy John Black, Brightonban lakik a West street 42-ben. Kevés voltam.
"Mintha kilépett volna a testéből, kívülről látta, nézte azt a szerencsétlen, ismeretlen nőt, aki a folyosón zokogott. Nem egy felnőtt nő visszafogott sírása volt ez. Hanem egy legyőzött kisgyerek rémült, fékezhetetlen zokogása."
Könyvmolyképző Kiadó
2012
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése