2011. május 22., vasárnap

Szakonyi Károly: Pál apostol szigetei



Végre ismét egy elvarázsolós, utazós én-könyv! (Amit nem tudok megfogalmazni. Ez egy érzés, hogy jó, hogy nekem jó, hogy számomra kellemes olvasmány. Biztosan nem mindenkinek.)
Ezt az érzést majdnem egy az egyben a Szederbort olvasva éltem át! Ott más kapcsán jött, de máig emlékszem arra a hangulatra ami akkor megtalált.
A Pál apostol szigetei könyvben görög szigeteken történt, megtörtént eseményeket, csodákat élhetünk át.

Csoda... mi a csoda? Valami természetfeletti? Valami megfoghatatlan? Valami olyan, amit szuperlatívuszokban lehet kifejezni?
Nekem a tenger is egy csoda. Sokszor nem láttam még, de Görögországhoz csupa kellemes élményem kötődik, Korfuhoz, a szigethez még inkább.
Szakonyi könyve hevert a kölcsönkönyvek között. Kedves barátunk ajánlotta nekem, nagyon kedvesen, majd tavaly télen a kezembe is nyomta. Sajnáltam ezt a művet, mert nem volt kedvem a kezembe venni, egyszer kávéval is leöntöttem kicsit (uppsz) sok más könyvvel együtt, mér majdnem visszaadtam, de "Ráér nekünk" miatt ittmaradt.

Tómániám (állóvíz mániám), mint a nyugalom helyszíne számomra egy biztos pont. Most kedden jött el az a pillanat, hogy kezembe vettem a könyvet, kimentem a napra, és nem raktam le egy darabig. Aztán folytatni akartam!
Az elbeszéléskötet elkalauzolt engem a korfui és a körülötte lévő kisebb szigetek életébe, ismét ott sétálhattam az öreg házak között, hallgattam a vigyorgós öregeket, amint ülnek a ház előtt és beszélgetnek. Emlékszem a saját emlékeimre.
A történetek mindegyike valami apró apostoli jelenést hordoz, ami megváltoztatta a benne lévő főszereplő életét. Mindegyikben szerepel a NŐ, mint a vágy megtestesítője, és a férfi, mint szenvedő alany. Hol hibás a nő... hol hibás a férfi?
Volt pillanat, amikor elküldtem arra a bizonyos melegebb éghajlatra a nőt, volt, amikor sírtam szomorkodtam a férfival. Gyűjtögettem gyógyfüvet, ültem naphosszat a kikötőben, hittem és nem hittem a valóságban.
Semmi különös, csak elvarázsolt.

Részlet egy elbeszélésből:
Klara
"Hajnalban kel, amikor a nap még nem lobban fel a láthatáron, csak fényét küldi előre, mely ott dereng a tenger borzongó színén, és a szigettel szemközti púpforma szikla is láthatóvá válik a szürkeségből. Friss a kora reggel, néptelen, a parti vendéglő teraszán az asztalokra borítva tótágast állnak a székek, pirkadati szél söpör végig a sétányon, megzörgeti a veyeskereskedés ellazult cégtábláját. Két búslakodó ezüst sirály sétál lomha léptekkel a homokon, még fiatalok s gömbölydedek a piszkosszürke tollazatukkal, egy harmadik dagályban félig ellepett köveken babrálgatja kampós csőrével a szárnytövét. A strandok felől felbukkan a mocskos kis eb, zsemlebarna, loboncos szőrű korcs, szimatolva meg-megtorpan, vizeletével jelet hagyva maga után kutyagol a vendéglőig, aztán átvág a szemközti oldalra, a parti kövek közé kitett zománcos tányérig. Klara asszony mindig élvezi a jelenetet, a fiatal sirályok már felfedezik a tányérba kiszórt hulladékot, a vendégek esti maradékából összekotort haldarabokat, mire a kutya odaér, de a madarak békésen tűrik, hogy az is odadugja nedves orrát, és kikapdosson egy-egy falatot. Csendes a part, csak a hullámok neszeznek a köveknek csapódva, s még akkor sem tűnik fel senki, amikor a napkorong felbukkan a víz távoli peremén és buja színekkel festi meg a tengert. Későn kelő itt Klaran kívül mindenki, csak a halászok meg a hajósok vannak talpon. De Klara, bármennyi év, évtized telt is el azóta, hogy parancsra kellett ébrednie egy mocskos börtöncellában, ahová tizennyolcévesen az önkény bírái vetették, mindig pirkadatkor kel, és még a téli, esős évszak idején is ott áll a keleti égbolttal szemben, hogy lássa a virradatot. A virradat csillapítja le örökkön rettegő szívét. És a megpillantott nap. Hogy él. Hogy az éjszaka lidércnyomása elmúlt, s a halálfélelmet elűzte a fény."

Soazig Aaron: Klara nemet mond


Klara nemet mondott.
Mire is?
- Az életére?
- A múltjára?
- A családjára?
- A barátaira?

Gondolkojunk csak! El tudjuk képzelni, milyen lehetett Auschwitzban élni, lenni, "táborlakónak" lenni? Onnan hazajönni? Felvenni az élet fonalát? Kizárt dolognak tartom..
Lehetnek rokonaink (nekem nem volt), akik ott voltak, meghaltak. Akik ott voltak és túlélték.
Akik meséltek, bár én mindig azt hallottam az én köreimben, hogy nem szívesen emlékeztek.
Akkor mire is várunk? Klara mondjon igent?

Szerettem Klarát? Nem is tudom... nem ismertem meg őt, csak néhány napján keresztül tekinthettem a színfalai mögé.

„Klara akár az üres lap.”- Szerintem sosem fog neki sikerülni.
„Minden jól ment, és jól is fog menni.”- szerintem csak utóbbi sikerülhet, ha az üres lap-hoz egyre közelebb kerül.
Nem vártam mást Klaratol, inkább büszke vagyok rá. Azt hiszem. Semmiben nem vagyok biztos most. Vagy csak próbáltam elfogadni? Nem is tudom, de soha, egy percre, egy mondat erejéig nem ítéltem el őt. Sajnálom, megértem, szánom, támogatom, próbálom tökéletesen megérteni. De hogyan is érthetném meg Auschwitz borzalmait? Sosem fogom- remélhetőleg.

8/10

Daniel Gottlieb: Drága Sam!

"Rúmi: A fogadó ház
Az emberi lény mint egy fogadóház

Minden reggel más vendéget vár
Az öröm a szomorúság és a

hitványság

Gyakori vendégek
De nagy ritkán a tudatosság is betéved

Fogadd be őket szívesen

Még ha a fájdalom is durván bedörget

Adj neki helyet

Hisz ő is a te vendéged

Fogadd be őket szívesen
Mert új örömöket hoznak neked

A szégyenkezés a rosszindulat

Borús gondolatok

Szívéllyel fogadd őket úgy szintén

Légy hálás mindegyiknek

Mert mindnyájan Istentől jönnek"

(Simon Imre fordítása)


Drága Sam!

Bár nem ismerlek, kicsit megismerhettelek a nagypapádon keresztül, aki mesélt neked, s nekem. A nagypapád, a Papid elmesélte súlyos balesetét, amelynek következtében mind a négy végtagjára lebénult. Elmesélte, hogy sokszor depressziós, elmesélte sok páciense problémáját, aminek boncolgatásakor rájöhettem (volna) a nagy igazságokra: azaz ne féljünk kérni, próbálkozni, ne szégyenkezzünk bizonyos esetekben, és hogy lehet kijönni s gödörből. Illetve neki hogyan szokott sikerülni, ugyanis én csak azt tudom, hogy két egyforma életút nincsen. Kinek így sikerül, kinek úgy sikerül.
Drága Sam, nálad 2 éves korban diagnosztizálták az autizmust. Senki nem tudja, hogy mekkora mértékű, azt sem tudják, hogy érteni fogod-e ezeket a leveleket. Kb. annyit tudtam meg rólad, hogy fantasztikus édesapád van (gondolom édesanyád is az), és hogy nagyon jól golfozol! Persze olvashattam még a cumidról, a beszédedről meg egyébről, de annyira szerettelek volna megismerni. Szerettelek volna ölbe venni, simogatni, mélyebben meglátni benned az értéket. Sajnos nem sikerült, de azért megkedveltelek. Hisz te nem tehetsz semmiről!
Kívánom Neked a lehető legzökkenőmentesebb életet családoddal!
f-andi

U.I: ".. a lelkünk akkor nyer megnyugvást, amikor egészen egyszerűen felhagyunk a küzdelemmel, és tudomásul vesszük a tényeket."

[Mást vártam. Mélyebb gondolatokat. Túl könnyen olvastam, nem gondolkodtam el a mondatokon.Kíváncsi lettem volna Sam-re, az ő történeteire az író-nagypapája szemszögéből.

Ehelyett Daniel Gottlieb életét ismertem meg, a sok emlékeiből leszűrt tapasztalataival. Ami nekem szájbarágósan akart mély lenni.]

6/10

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel


A gondolataim kezdenek körbeérni... Pedig még csak ehhez a könyvhöz sem tartoznak szorosan, de a magam emlékezetébe vésés miatt leírom ide.
A moly.hu-n követtem egy "vitát" (vagy nevezzük inkább hosszú többszemélyes párbeszédnek) a Meg nem született gyermekeim c. könyv kapcsán (és az abortusz témájának kapcsán). Természetesen nekem is van véleményem, ami igazán nincs is. Nincs rossz tapasztalatom, nem tudok érdemlegesen hozzászólni, hisz nem kerültem még választás elé, és gyermekeim is vannak.
A fejemben azért mocorgott a dolog, majd meg is rendeltem a könyvet, amit 2 hét után mondott vissza az antikvárium. Elkezdtem olvasni Rém hangosan-t, amiben szintén kapcsolatba kerültem egy "kisebb" problémával, ahol egy nem kívánt gyermek fogant meg.
Olvastam, haladtam, tetszett... majd találkoztam egy ismerősömmel, akivel könyvekről kezdtünk beszélni, és ajánlotta a Meg nem született gyermekeim c. könyvet. Majd ehhez mesélt egy megtörtént eseményt, és elmondta, hogy nem tudja, hogy döntött volna a barátnője helyében... - őt örökbe fogadták.
Szóval nem is ide tartozott ez a dolog, de már megszoktam, hogy mindig a gyerekek oldaláról figyelem az eseményeket. Csodálkoztam, hogy milyen gondolatokkal telített ennek a kisfiúnak a feje..., miket ki nem talál. Megszerettem Oscart. Csodabogár, nem a földön járó, bánatos kisfiú, aki a problémák mögé sem mer nézni. akit azt hisszük egyedül hagynak, és azt mondjuk tényleg- egyedül hagyják.
Nem tudhatom, mi zajlott New York-ban 2001. szept. 11-én és utána. El sem tudom képzelni azt a pánikot, amit ott megéltek az emberek. Csak a saját emlékeim maradtak meg a fejemben: a majdnem két hónapos gyermekemmel voltam, és anyukám szólt a történtekről. Boldogan éltem, és néztem a szörnyűséget. Kapcsolgattam a tévécsatornákat, és próbáltam elhinni a hihetetlent.
Írok itt mindenféle mást, az érzéseimet, amik előjöttek az olvasás közben.

Oscar és családja nem dolgozta még fel a történteket. Bárhova nézek: a nagyi nem dolgozta fel az egész életét. Az anya, a feleség nem dolgozta fel férje halálát. A nagypapa? ............ Háttérben szenved. Oscar? Egy kb. 9 éves kisfiú: OSCAR SHELL, feltaláló, ékszertervező, amatőr entomológus, frankomán, vega, orgamista, pacifista, dobos, amatőr csillagász, számítógép-tanácsad, amatőr régész, Ritka pénzérmék, természtes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtője, aki egyedül próbálja feldolgozni édesapja telefonhívásait. Én jobban odafigyeltem volna rá! Egy szülőnek mindig érettebben kell felfognia a dolgokat, legalábbis meg kell próbálnia!
Szóval nem csak arra gondolok, hogy Oscar keresi a kulcsnak a helyét, és egy idegen férfival keresi, hanem, hogy egész életének a feldolgozását magának kell megoldania. Én így értelmeztem. Hogy ne legyek ott a gyermekeim problémájánál? Hogy ne tudjam, hogy nem megy el egy befizetett különórára? Érdekes, és felháborító és fájdalmas.
Oscar nyomoz és nyomoz.. majd a kulcs a zárjába kerül. S mikor ez megtörténik, a többi probléma is, a többi kulcs is megtalálja a helyét.

Összegzés:
Oscar és családja elgondolkodtatott, és nem csak Oscart vizsgáltam. Ott volt az anyukája, akire először haragudtam, aztán becsülni kezdtem. Ott van Nagyija, aki mellette áll, ha szükséges árnyék formájában. Ott van édesapja, aki tulajdonképpen nincs is, mégis érezzük jelenlétét és kíváncsian várjuk, mi is hallható az üzenetrögzítőn.
Oscarral hasonló gyerekkel még nem találkoztam, nem is tudom, vajon létezik-e ilyen. Lehet, hogy nem is; mégis elhiszem, hiszen annyi csodabogár éldegél körülöttünk. Szerettem Oscart, és reméltem, hogy megtalálja a maga békéjét.
Aztán, ha szeretnénk, akkor a könyv olvasása közben vagy az elolvasás után mi is elgondolkodhatunk, hogy mi, hogyan élünk?, mire keressük a választ?, mi keresnivalónk van az életünkben?
A könyv jó, nagyon. Kit szerettem benne? Őt? vagy őt? Melyik kezemet emeljem fel? A bal tenyeremet, az IGEN-t, vagy a jobbat?

Kedvenc idézetem egyike:
"Mi lenne, ha a vizet, amelyik kijön a zuhanyból, valamiféle vegyszerrel kezelnék, ami hatással lenne gy csomó dologra, például a szívdobogásra, a testhőmérsékletre és az agyhullámokra, s emiatt az ember hangulatának megfelelően elváltoztatná a bőr színét? Aki rém izgatott, annak a bőrszíne zöldre váltana, ki dühös, azé pirosra, ez evidens, és aki úgy érzi magát, mint egy szaracén, az meg barnára, aki meg rosszkedvű, az kékre. Mindenki tudhatná, hogy a másik milyen hangulatban van, és akkor tapintatosabbak lehetnénk egymással, és soha nem vetemednénk arra, hogy közöljük valakivel, akinek a színe már amúgy is bíborpiros, hogy haragszunk, amiért későn érkezett, azt pedig, aki rózsaszínű, szívesen vállon veregetnénk, és szerét ejtenénk, hogy valamiért gratuláljunk neki. Másik ok, amiért ez nagyon jó ötletnek tűnik: annyiszor előfordul, hogy ilyennek-olyannak érzi magát az ember, csak épp nem tudja pontosan, milyennek. Frusztrált vagyok? Csak bepánikoltam? És ez a zavartság befolyásolja a hangulatát, sőt az illető ebben az állapotában totál szürke lesz. Ezzel a spéci vízzel elég, ha a narancssárga kezére néz, és máris azt gondolja: Boldog vagyok! Végestelen-végig boldog voltam! Micsoda megkönnyebbülés!"





2011. május 16., hétfő

Robert J. Sawyer: Lélekhullám

"Peter Hobson egy fiatalkori trauma hatására megszállottan dolgozik egy olyan berendezésen, amelynek segítségével egyértelműen megállapítható az ember halálának pontos pillanata. Kísérletei során sikerül megfigyelnie, hogy a biológiai élet véget értével az agyból alig érzékelhető elektromos energia távozik. Ezt elnevezi „lélekhullám”-nak, és kutatásai új célpontjaként a halál utáni élet lehetősége felé fordul. Legjobb barátjával, a számítástechnikai zsenivel közösen szimulált komputeres másolatot készítenek Peter tudatáról, majd kis módosításokkal három példányban lemásolják. Az újabb kísérletekkel azt próbálja bizonyítani, hogy az ember lényének létezik egy halhatatlan része, mely a testtől függetlenül képes örökké élni. A három szimulált tudat azonban csakhamar megtalálja a kiutat a zárt, szigorúan ellenőrzött számítógépes környezetből, és birtokba veszi az internetet. Nem sokkal később pedig szaporodni kezdenek a titokzatos halálesetek. Vajon kideríthető-e, melyik tudatmásolat felelős a történtekért, de ami még fontosabb, visszazárható-e az elszabadult, halhatatlan szellem a palackba?

Robert J. Sawyer Nebula-díjas regénye komoly tudomány- és vallásfilozófiai kérdésekre keresi a választ, de emellett egy pillanatra sem felejt el izgalmas kriminek maradni."

A Nebula-díj emlegetése felkeltette az érdeklődésemet, számos általam igencsak megbecsült könyvet jutalmaztak már ezzel a kitüntetéssel (Neurománc, Randevú a Rámával stb.), éppen ezért a Lélekhullámtól is legalább hasonló mélységet és izgalmakat vártam. A másik indok az érdeklődésemre pedig a szerző későbbi könyve, a Flashforward volt, mivel nagyon jó könyvnek találtam.

A két fő tudományos szál mellett - a lélekhullám megtalálása illetve lemásolt emberi tudat alapján létrehozott MI-k kordában tartása - a főhős Hobson és felesége kapcsolatába is betekintést nyerünk, mely többek között a titokzatos gyilkosságsorozat alapját is adja. Ez a vonal elég nagy hangsúlyt kap, így senki se számítson egy akciódús sci-fi könyvre, a gyilkosságsorozat és a nyomozás is csak a könyv második felében kerül majd előtérbe.

Szerintem egy jó scifi esetében az is fontos, hogy láthassuk, miképpen befolyásolja egy tudományos felfedezés az emberi társadalmat és milyen rövid vagy hosszútávú hatásai lesznek. A lélekhullám esetében időnként különböző hirdetések és híradások szakítják meg a cselekményt, így értesülünk Hobson felfedezésének globális hatásairól. Ebből nem sok van, de elgondolkodtatóak, nagy hiba lett volna Sawyer kihagyni egy ilyen ziccert.

Hamar végigértem a történeten, viszont olyan érzésem volt, hogy talán szerencsésebb lett volna kevesebb szálon vezetni az eseményeket. Kicsit úgy éreztem mintha az író maga se tudta volna eldönteni, hogy ezek közül melyik érvényesüljön jobban. A hálózaton kószáló önálló MI-k ötlete ugyan nem újkeletű dolog (a könyv megjelenésekor sem volt az), ebben a kontextusban nyilván inkább a halhatatlan lélek, a tudat megbontásának és változtatásának lehetősége volt a fókuszban, de szerintem még lehetett volna tovább is bontogatni a Peter-Cathy szál helyett. Kár, mert ebben még lett volna potenciál.

Kellemes kikapcsolódást nyújtott, sok kérdést vet fel, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni. Személy szerint a lezárással nem voltam kibékülve, szerintem jobban jártunk volna egy nyitott befejezéssel.

2011. május 11., szerda

Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme

Nyolc történetet tartalmazó novelláskötetről van szó. Középpontjában a nő és a szerelem áll. De persze nem ennyire lesarkítva. Kanada különböző részein élő nők élettöredékeire, visszaemlékezéseire alapozva álltak össze ezek a lélektani novellák.

Picit mindig félek novellát a kezembe venni. Regényhez vagyok szokva, sokkal "kényelmesebbnek" érzem. Aztán a végén mindig ellent kell, hogy mondjak magamnak. Munro könyvei gondolkodásra késztetnek, továbbszövöm a történeteit magamban, sokáig rágódom még rajtuk. Szó szerint rágódom, hiszen az eddig megszokott módon boncolgatja, elemezgeti az embert magát. Az írónő szemszögéből nézve nagyon bonyolult az élet. Kb. én is így agyalok minden nap, csak nem tudom ilyen szépen megfogalmazni. Kérdésből viszont jó sokat tudok feltenni. :-) Filozofál és megfejt, ugyanakkor nyitva hagyja a kiskapukat, hadd járjanak a mi fogaskerekeink is.

Egy-egy novellában teljes élettörténeteket dolgoz fel mindennapi problémákon, eseményeken keresztül. Érintve van szinte minden, ami a "NŐ" fogalmával kapcsolatba hozható, kezdve a társkereséstől a férjhez menésen keresztül a szülésig, gyermeknevelésig sok minden. Végigkövethetjük, hogy változnak meg sorsok, hogy teljesülnek be vágyak, hogy omlanak össze az álmok.

Néhol kifejezetten nyomasztó, ettől függetlenül nagyon életszerű, tapintható sorsok vannak papírra vetve. Máshol a fülledt erotika jelenik meg. Mindez szinte hozzátartozik véleményem szerint Munro könyveihez. Eddig ez a második művem tőle, és nagyon szeretem, ahogy ír, bár nem nevezném könnyen emészthetőnek az írásmódját. Ráadásul mint nő, nem is vennék részt szívesen Munro írásaiban, csak ha picit lazább, könnyedebb, vidámabb lenne... De az meg már nem Munro lenne! És ezt még csak nem is bántásból írtam! :-)

A kötet 2009-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat.

2011. május 9., hétfő

Colleen McCullough:Missalonghi Hölgyei


Ausztráliában járunk az 1900-as években.Byron városában éldegél Missy édesanyjával és nagynénjével úgymond tisztes szegénységben.Missy már harminchárom éves, a férjhez menésről már rég letett,sivár szobájában az éj leple alatt a halálról ábrándozik,napközben pedig igyekszik minél többet olvasni és leszökni Unához az új könyvtároshoz aki újabb és újabb szomorú,szívszaggató szerelmes köteteket nyom Missy kezébe.

"Missy számára az olvasás jelentett minden vigaszt és örömet.....Ha elvégezte munkáját-és igen kifogástalanul ,-hát kedvére olvashatott....Drusila szigorúan meghagyta Livillának,hogy csak tisztességes lányhoz illő könyvet kölcsönözzön.Semmi trágárság,semmi erotika.."

A 189 oldal alatt kibontakozik Byron városa,lakói a gazdag Hurlingfordok akik az egész várost uralják.Missy és családja hiába Hurlingford férfi híján azon szegény nők közé tartoznak akik csak tengetik az életüket.Sorsa betegségének kapcsán fordulni látszik.

Missy elég nagy változáson megy keresztül,a mindig csendes,örökké barnában járó vénkisasszony kezébe veszi a sorsát,és vakmerő dolgokra ragadtatja magát.

Itt-ott egy két csattanó,fordulat,remek elbeszélés.Sajnáltam,hogy ilyen rövid volt,és Missy élete ilyen hamar megoldódott.Véleményem szerint sokkal többet ki lehetett volna még hozni a történetből.Kár volt ennyi jó szereplőt,és ilyen remek helyszínt ilyen sietve otthagyni,szinte látom,ahogy Byron lakói értetlenül bámulnak McCullough után.

Olvasás közben Jane Austen jutott eszembe és kedvet kaptam a hasonló olvasmányokhoz,ahol ugyan piti dolgokról folyik a nagy merengés-teadélutánok,csalfa kérők,csipkés ruhák utáni álmodozás-mégis olyan jól meg tudja ragadni az embert,élvezettel olvastam a párbeszédeket is.A korra jellemző körmondatok,kifejezésmódok mindig megnevettetnek.


2011. május 3., kedd

John Burnham Schwartz:Haruko hercegnől


"Elsőként érkezik egy igazi herceg,aki közéjük tartozik,a végzet és a vér választottja,köpenye határozottan simul a vállára,a címer épp a háta közepére esik.

Aztán jön a másik,aki egyáltalán nem közéjük való:imbolyog,mint a pár perce született bárány,a mellkasa zihál,mint a frissen kalitkába zárt madáré,kölcsönvett ruháinak pompája és a neki adott jelképek megbocsáthatatlanul félrecsúsztak.Ez vagyok én."

Haruko majd menye Keiko hercegnő életét, a császári családba való bekerülését követhetjük nyomon,egyrészt a történelemre hagyatkozva,másrészt a szerző által továbbszőtt történetre támaszkodva.

Igazság szerint a sok gésás könyv dömping után ez egy remek történet!!Szóval aki úgy mint én már eltelt a gésákkal ,válthat a császári családokra.

A borítóba annyira beleszerettem ,hogy nem tudtam elképzelni,hogy esetleg nem fog tetszeni. Kellemesen csalódtam nagyjából tudtam mire számíthatok,de a szerző olyan emberközelivé tette a történetet,hogy teljesen a a hatása alá kerültem.A gyönyörű cseresznyevirágok a borítón már elbűvöltek,de ráadásnak még egy szép szalag is átfut,amin egy darupár repül-ennek a képnek nagy jelentősége van a történetben.

Kanyarodjunk vissza a történethez.1959-ben Haruko feleségül megy a Japán koronaherceghez és ezzel olyan helyre kerül amiről eddig tanult,vagy olvasott.A Japán népnek a császár évtizedekig maga volt az Isten !! És ezt szó szerint értették,érezték.Fürdővizét az emberek például palackozták!!Elég meghökkentő dolgokat olvashatunk erről az időszakról.A II. világháború után Hirohito császár lemondott isteni eredetéről!!! (kész vagyok!!!)

Harukot nem igazán értettem,hiszen férjével alig-alig találkozott,persze szimpatikusak voltak egymásnak de ezt azért mindent elsöprő szerelemnek nem lehet mondani.Ennek ellenére a frigy megköttetett és Harukot máris bezárták.nem láthatta szüleit,nem beszélhetett csak ha engedélyt adtak rá,nem sétálhatott ,csak ha engedélyt adtak rá,és tulajdonképpen parancsba adták neki ,hogy mielőbb fiúgyermeket szüljön.

Persze ez a rideg tartás nem marad következmények nélkül...ennek ellenére nem is értettem Harukot mikor fiát, a választottja vissza utasítja,Haruko mindent elkövet,hogy Keiko igent mondjon a fiának,holott jól tudja,hogy egy egyszerű lánynak mint amilyen Ő is volt lehetetlen lelki törés nélkül beilleszkednie egy több ezer éves hagyományokhoz,elvárásokhoz ragaszkodó családba.

Felemelő de egyben szomorú történet.Minden tiszteletem azoknak akik ápolják a hagyományokat,őrzik őket az utókor számára de nem ész nélkül.Hiszen az ősök is tévedhetnek,és nem biztos,hogy ami száz évvel ezelőtt magasztos volt az ma is az.

"Az életem egy másik korban megírt szigorú szertartások sorozatává vált.A szertartások pedig életre keltek.Eltelt egy hónap,aztán még egy.Kivétel nélkül minden áldott nap túl gyorsan léptem be egy szobába,túl sokszor vagy túl hangosan szólaltam meg,közönségesen modorban intettem,megvakartam egy viszkető testrészt,véleményt mondtam,kevesebb mint hatvan fokos szögben hajoltam meg az apósom és anyósom előtt,és így tovább."

A könyv végén a Japán császárságról tudhatunk meg többet,többek között a császárság jelképéről a tizenhat szirmú krizantémról is.


William Somerset Maugham: A színes fátyol

Na kérem, hát az itt a fennforgás, hogy az ismerőseim már nem hagytak békét nekem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ráadásul csatlakoztam is egy eseményhez, amely kellemes kötelezettségeket is von maga után. A kellemes szó ebben az esetben semmiképpen sem túlzás.

Kínában járunk. Adva van egy nem túl eszes, ámde gyönyörű fiatal hölgy, aki nem mellesleg férjezett is..., meg szeretője is van! És kész is a botrány, hiszen a lángoló viszonyt hamar leleplezi a megcsalt férj.

Megmondom őszintén, eddig a pontig egy szokványos, nem feltétlenül mindennapi, de nem is túl áll leesős történettel volt dolgom. Ha agyonütnek, akkor sem tudtam volna kisilabizálni, hogy mi lesz ebből. Hát ami a történet kimenetelét illeti, azt álmomban nem tudtam volna kitalálni.

A férj ultimátumot ad feleségének. Egyfelől választhatja azt, hogy nyilvánosságra hozzák illegális kapcsolatát, aminek következményeként egyértelműen borulna mindenki élete, hiszen a szerető is házas ember. A másik lehetőség pedig, hogy egy kolera által erősen sújtott területre utazik férjével. A férfi biológus, úgyhogy nagy hasznát vehetik a vírus által terjesztett betegség legyőzésében. De ez csak egy másodlagos szempont. Igazából a bosszú vezérli. Már semmi sem számít.

Nagyon érzékletesen, kézzel foghatóan vannak leírva a jellemváltozások, hiszen férj is, feleség is teljes átalakuláson megy át. De van még esély bármire is? Kitty el tudja felejteni igaznak vélt szerelmét?

A férj jellemétől kezdettől fogva a hidegrázás kerülgetett. Egy nyámnyila, halvérű ember, akit dróton rángat kirakatfelesége, akivel bármit meg lehet tenni, egy árva mukk nem hagyja el a torkát akkor sem. Na erre mi történik??? A végére még bele is szerettem... :-) A látszat sokszor csal ugyebár, ezt tudjuk!

A könyv végén sok mindenre fény derül. Ki miért olyan, amilyen? Mindenkit megértettem a végére, és annyira, de annyira drukkoltam a szerelemnek!!!

A fél pont levonás valószínűleg az én hibámból ered. Nagyon finoman, szépen van megírva a könyv. Tulajdonképpen a történet fontossága az írás minősége, milyensége mellett eltörpül. Szóval nagyon oda kell(ett volna) figyelni. Ez sokszor nem ment, meg kellett szakítanom többször az olvasást és kiestem a lendületből, hangulatból. Mindettől függetlenül kihagyhatatlan, értékes kis könyvecskéről van szó. És bár az első, de nem az utolsó Maugham könyvről van szó, amit olvasok életemben.

Nem mellékesen, a könyvből film is készült Edward Norton és Naomi Watts főszereplésével. Én még a mai napon tervezem megtekintését! :-) Állítólag kihagyhatatlan...






Zilahy Lajos: Két fogoly

Tudtam én, hogy megint megtaláltam az én könyvemet! És igen, igen, igen, ismét a klasszikus magyar szépirodalom mellett teszem le a voksom, és buzdítok mindenkit, hogy vegye elő őket, mert megéri, van itt érték bőven!

Zilahyt még sosem olvastam, viszont az eddig olvasott értékelések nagyon meggyőzőek voltak. Nem véletlenül. Rendkívül választékosan, részletesen, ugyanakkor finoman fogalmazza meg mondandóját. Úsztam a történetben, aztán teljesen elvesztem benne.

Takács Péter és Almády Miett megindító szerelmi történetéről szól a könyv. Már a nevük is gyönyörű így együtt! A gombócokat a torkomban megszámlálni nem tudtam olvasás közben. Ugyanakkor dühös is, tehetetlen is voltam. Csak sodródtam a szereplőkkel és belül ordítoztam, hogy miért???

A század elején, a háború kitörése előtti utolsó békebeli időkben a tökéletes szerelem bontakozik ki kettejük között. Fogadásról fogadásra járnak, élvezik a könnyed élet mindennapjait. Péternek nincs túl nehéz dolga Miett meghódításával kapcsolatosan, de hát az Isten is egymásnak teremtette őket. Tiszta ez a kapcsolat, mint a friss folyóvíz, semmi hiba nincs benne. Nem mondom, hogy nem voltak döcögések az elején, hiszen mindkettő önbizalom hiányától szenved. Pedig hát miért is? De annyira helyesek voltak, ahogy irultak-pirultak minden szóváltás közben, hát még az első csók előtt!

Viszont kitör a háború, ennek ellenére mindenki bizakodva néz elébe. Senki nem hiszi, hogy több hónapnál tovább kellene a másik társaságát nélkülözni. Nem is sejtik, hogy 7 évig lesznek egymástól távol.

Mi történik 7 év alatt egy ember életével? Szinte minden. Házasodik, gyerekeket szül, neveli őket. De hogyan lehet túlélni a mindennapokat, amikor egyáltalán nem találkoznak, azt sem tudják, él-e, hal-e a társuk. Hogyan lehet a szerelmet életben tartani? Az emlékek elegendőek, hogy a parazsat szítsák?

Péter Oroszországban egy hadifogolytáborban, Miett saját érzelmei fogságában vergődik ezalatt a 7 év alatt. Próbáltam belegondolni, elképzelni, hogy lehet 7 évet kibírni a másik nélkül, amikor annyira összeillenek, annyira tökéletes volt minden. Kizárt, hogy ugyanazok az érzelmek megmaradjanak. Egyszer Miett vergődését, máskor Péter szinte önkínzás számba menő belső vívódásait olvashatjuk.

Szívszorító éveken vannak túl, vége a háborúnak, és végre nem áll az útjukban semmi, hogy megkeressék egymást...

Papír zsebkendőre szükség van, de nem érdemes kihagyni ezt a könyvet!

Nekem a '82-es, régebbi kiadás borítója sokkal-sokkal jobban tetszik. Ezt az új borítót próbáltam takarni magam elől, mert az én képzeletvilágomban teljesen másképp jelent meg Péter és Miett...