Robert J. Sawyer: Lélekhullám

"Peter Hobson egy fiatalkori trauma hatására megszállottan dolgozik egy olyan berendezésen, amelynek segítségével egyértelműen megállapítható az ember halálának pontos pillanata. Kísérletei során sikerül megfigyelnie, hogy a biológiai élet véget értével az agyból alig érzékelhető elektromos energia távozik. Ezt elnevezi „lélekhullám”-nak, és kutatásai új célpontjaként a halál utáni élet lehetősége felé fordul. Legjobb barátjával, a számítástechnikai zsenivel közösen szimulált komputeres másolatot készítenek Peter tudatáról, majd kis módosításokkal három példányban lemásolják. Az újabb kísérletekkel azt próbálja bizonyítani, hogy az ember lényének létezik egy halhatatlan része, mely a testtől függetlenül képes örökké élni. A három szimulált tudat azonban csakhamar megtalálja a kiutat a zárt, szigorúan ellenőrzött számítógépes környezetből, és birtokba veszi az internetet. Nem sokkal később pedig szaporodni kezdenek a titokzatos halálesetek. Vajon kideríthető-e, melyik tudatmásolat felelős a történtekért, de ami még fontosabb, visszazárható-e az elszabadult, halhatatlan szellem a palackba?

Robert J. Sawyer Nebula-díjas regénye komoly tudomány- és vallásfilozófiai kérdésekre keresi a választ, de emellett egy pillanatra sem felejt el izgalmas kriminek maradni."

A Nebula-díj emlegetése felkeltette az érdeklődésemet, számos általam igencsak megbecsült könyvet jutalmaztak már ezzel a kitüntetéssel (Neurománc, Randevú a Rámával stb.), éppen ezért a Lélekhullámtól is legalább hasonló mélységet és izgalmakat vártam. A másik indok az érdeklődésemre pedig a szerző későbbi könyve, a Flashforward volt, mivel nagyon jó könyvnek találtam.

A két fő tudományos szál mellett - a lélekhullám megtalálása illetve lemásolt emberi tudat alapján létrehozott MI-k kordában tartása - a főhős Hobson és felesége kapcsolatába is betekintést nyerünk, mely többek között a titokzatos gyilkosságsorozat alapját is adja. Ez a vonal elég nagy hangsúlyt kap, így senki se számítson egy akciódús sci-fi könyvre, a gyilkosságsorozat és a nyomozás is csak a könyv második felében kerül majd előtérbe.

Szerintem egy jó scifi esetében az is fontos, hogy láthassuk, miképpen befolyásolja egy tudományos felfedezés az emberi társadalmat és milyen rövid vagy hosszútávú hatásai lesznek. A lélekhullám esetében időnként különböző hirdetések és híradások szakítják meg a cselekményt, így értesülünk Hobson felfedezésének globális hatásairól. Ebből nem sok van, de elgondolkodtatóak, nagy hiba lett volna Sawyer kihagyni egy ilyen ziccert.

Hamar végigértem a történeten, viszont olyan érzésem volt, hogy talán szerencsésebb lett volna kevesebb szálon vezetni az eseményeket. Kicsit úgy éreztem mintha az író maga se tudta volna eldönteni, hogy ezek közül melyik érvényesüljön jobban. A hálózaton kószáló önálló MI-k ötlete ugyan nem újkeletű dolog (a könyv megjelenésekor sem volt az), ebben a kontextusban nyilván inkább a halhatatlan lélek, a tudat megbontásának és változtatásának lehetősége volt a fókuszban, de szerintem még lehetett volna tovább is bontogatni a Peter-Cathy szál helyett. Kár, mert ebben még lett volna potenciál.

Kellemes kikapcsolódást nyújtott, sok kérdést vet fel, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni. Személy szerint a lezárással nem voltam kibékülve, szerintem jobban jártunk volna egy nyitott befejezéssel.