A moly.hu-n követtem egy "vitát" (vagy nevezzük inkább hosszú többszemélyes párbeszédnek) a Meg nem született gyermekeim c. könyv kapcsán (és az abortusz témájának kapcsán). Természetesen nekem is van véleményem, ami igazán nincs is. Nincs rossz tapasztalatom, nem tudok érdemlegesen hozzászólni, hisz nem kerültem még választás elé, és gyermekeim is vannak.
A fejemben azért mocorgott a dolog, majd meg is rendeltem a könyvet, amit 2 hét után mondott vissza az antikvárium. Elkezdtem olvasni Rém hangosan-t, amiben szintén kapcsolatba kerültem egy "kisebb" problémával, ahol egy nem kívánt gyermek fogant meg.
Olvastam, haladtam, tetszett... majd találkoztam egy ismerősömmel, akivel könyvekről kezdtünk beszélni, és ajánlotta a Meg nem született gyermekeim c. könyvet. Majd ehhez mesélt egy megtörtént eseményt, és elmondta, hogy nem tudja, hogy döntött volna a barátnője helyében... - őt örökbe fogadták.
Szóval nem is ide tartozott ez a dolog, de már megszoktam, hogy mindig a gyerekek oldaláról figyelem az eseményeket. Csodálkoztam, hogy milyen gondolatokkal telített ennek a kisfiúnak a feje..., miket ki nem talál. Megszerettem Oscart. Csodabogár, nem a földön járó, bánatos kisfiú, aki a problémák mögé sem mer nézni. akit azt hisszük egyedül hagynak, és azt mondjuk tényleg- egyedül hagyják.
Nem tudhatom, mi zajlott New York-ban 2001. szept. 11-én és utána. El sem tudom képzelni azt a pánikot, amit ott megéltek az emberek. Csak a saját emlékeim maradtak meg a fejemben: a majdnem két hónapos gyermekemmel voltam, és anyukám szólt a történtekről. Boldogan éltem, és néztem a szörnyűséget. Kapcsolgattam a tévécsatornákat, és próbáltam elhinni a hihetetlent.
Írok itt mindenféle mást, az érzéseimet, amik előjöttek az olvasás közben.
Oscar és családja nem dolgozta még fel a történteket. Bárhova nézek: a nagyi nem dolgozta fel az egész életét. Az anya, a feleség nem dolgozta fel férje halálát. A nagypapa? ............ Háttérben szenved. Oscar? Egy kb. 9 éves kisfiú: OSCAR SHELL, feltaláló, ékszertervező, amatőr entomológus, frankomán, vega, orgamista, pacifista, dobos, amatőr csillagász, számítógép-tanácsad, amatőr régész, Ritka pénzérmék, természtes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtője, aki egyedül próbálja feldolgozni édesapja telefonhívásait. Én jobban odafigyeltem volna rá! Egy szülőnek mindig érettebben kell felfognia a dolgokat, legalábbis meg kell próbálnia!
Szóval nem csak arra gondolok, hogy Oscar keresi a kulcsnak a helyét, és egy idegen férfival keresi, hanem, hogy egész életének a feldolgozását magának kell megoldania. Én így értelmeztem. Hogy ne legyek ott a gyermekeim problémájánál? Hogy ne tudjam, hogy nem megy el egy befizetett különórára? Érdekes, és felháborító és fájdalmas.
Oscar nyomoz és nyomoz.. majd a kulcs a zárjába kerül. S mikor ez megtörténik, a többi probléma is, a többi kulcs is megtalálja a helyét.
Összegzés:
Oscar és családja elgondolkodtatott, és nem csak Oscart vizsgáltam. Ott volt az anyukája, akire először haragudtam, aztán becsülni kezdtem. Ott van Nagyija, aki mellette áll, ha szükséges árnyék formájában. Ott van édesapja, aki tulajdonképpen nincs is, mégis érezzük jelenlétét és kíváncsian várjuk, mi is hallható az üzenetrögzítőn.
Oscarral hasonló gyerekkel még nem találkoztam, nem is tudom, vajon létezik-e ilyen. Lehet, hogy nem is; mégis elhiszem, hiszen annyi csodabogár éldegél körülöttünk. Szerettem Oscart, és reméltem, hogy megtalálja a maga békéjét.
Aztán, ha szeretnénk, akkor a könyv olvasása közben vagy az elolvasás után mi is elgondolkodhatunk, hogy mi, hogyan élünk?, mire keressük a választ?, mi keresnivalónk van az életünkben?
A könyv jó, nagyon. Kit szerettem benne? Őt? vagy őt? Melyik kezemet emeljem fel? A bal tenyeremet, az IGEN-t, vagy a jobbat?
Kedvenc idézetem egyike:
"Mi lenne, ha a vizet, amelyik kijön a zuhanyból, valamiféle vegyszerrel kezelnék, ami hatással lenne gy csomó dologra, például a szívdobogásra, a testhőmérsékletre és az agyhullámokra, s emiatt az ember hangulatának megfelelően elváltoztatná a bőr színét? Aki rém izgatott, annak a bőrszíne zöldre váltana, ki dühös, azé pirosra, ez evidens, és aki úgy érzi magát, mint egy szaracén, az meg barnára, aki meg rosszkedvű, az kékre. Mindenki tudhatná, hogy a másik milyen hangulatban van, és akkor tapintatosabbak lehetnénk egymással, és soha nem vetemednénk arra, hogy közöljük valakivel, akinek a színe már amúgy is bíborpiros, hogy haragszunk, amiért későn érkezett, azt pedig, aki rózsaszínű, szívesen vállon veregetnénk, és szerét ejtenénk, hogy valamiért gratuláljunk neki. Másik ok, amiért ez nagyon jó ötletnek tűnik: annyiszor előfordul, hogy ilyennek-olyannak érzi magát az ember, csak épp nem tudja pontosan, milyennek. Frusztrált vagyok? Csak bepánikoltam? És ez a zavartság befolyásolja a hangulatát, sőt az illető ebben az állapotában totál szürke lesz. Ezzel a spéci vízzel elég, ha a narancssárga kezére néz, és máris azt gondolja: Boldog vagyok! Végestelen-végig boldog voltam! Micsoda megkönnyebbülés!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése