Gábriel Motta: Egy apa viszontagságai

Te kezdted, ő kezdte. Enyém a fúrógép, a bőr ülőgarnitúra az asztallal, a Videoton televíziót '99-ben vettük, ha visszaemlékszel, a te anyád szólt be először, rácsaptál a húgom gyerekére a hólapáttal, igen, mert megdobott kővel, ellenem neveled a gyerekeket, inkább te nem foglalkozol velük, magnóra veszed amit mondok, a gyümölcscentrifugát viszont az én anyámtól kaptuk, az közös vagyon, a húgomék segítettek a telket megvenni, nem fizeted a rezsit, lenyeled a családi pótlékot, Tibikével nem foglalkozol, sosem rajzoltál vele, előttem még mondókákat sem tudott...

Egy válás akut fázisában lévő apa életébe nyerhetünk bepillantást a könyv segítségével. "Láthatjuk küzdelmeit, átérezhetjük érzéseit, drukkolhatunk neki vagy haragudhatunk rá."-ígéri a fülszöveg. De nem. Inkább váltakozva hol az ő fentihez hasonló monológját, hol a válóperben részt vevő felperes és alperes ügyvédjének levelezését izgulhatjuk unatkozhatjuk végig. Hogy mi vezetett a kapcsolat megromlásához? Nem derül ki. Hogy mit élnek át a gyerekek? Nem derül ki. A történet főhőse, Nagy János alperes, édesapa semmit nem árul el erről; annyi derül ki, hogy a felesége gonosz, mindig is az volt. Önző, mert soha nem foglalkozott a gyerekekkel, most meg bezzeg akarná őket. Az ő olvasatában a feleség váratlanul beadja a válópert, és ennyi. A gyerekek este megtudják, vállat vonnak ("hiszen kicsik még"??) és ennyi. Az ügyvédek elkezdenek levelezni, jön a tárgyalás és ennyi.

Számomra rejtély, hogy ennek a könyvnek miért kellett megjelennie. Ez egy megtörtént válás dokumentálása? De miért kell ezt nekem olvasnom? Mi az érdekes abban, hogy az ügyvédek oldalakon keresztül tételesen felsorolják, ki milyen vagyontárgyat hozott a házasságba, és mire tart igényt ezekből? Hogy egy három gyermekes anya (a szerző) miért írja azt, hogy egy 6 és egy 10 éves gyerek túl kicsi ahhoz, hogy a kíméletlenül arcába tolt tényt, miszerint a szülei elválnak, ne békés elalvással jutalmazza? ("-Anyátok el akar válni tőlem -mondtam nekik. A reakció várható volt -semmi, hiszen kicsik még, azt sem tudják, ez mit jelent. Adtam nekik egy jó éjszakát-puszit, ők békésen elaludtak…") Szintén rejtély... A válás kapcsán annyi lélektani jelenségről írhatott volna a szerző- a fájdalmakról, csalódottságról, magánytól való félelemről, gyanakvásról stb.- de ez az anyagi huzavona, és mocskolódás mindennek csak a felszíne. Vagy a legalja?

Csalódtam ebben a könyvben. Nem vitatom, hogy hűen visszaadja, miként néz ki egy válóperes dokumentáció. De ezen felül nem érzem úgy, hogy ez egy értékelhető irodalmi alkotás lenne. A két csillag a borítóért jár. Műfaji besorolás? Nem tudom.

2/10

James Patterson - Lisa Marklund: Üdvözlet a gyilkostól

"Róma, Párizs, Koppenhága, Frankfurt Európa nagyvárosi szállodáiban ifjú párokat találnak vérbe fagyva és különös pózba rendezve. Kannon, a New York-i nyomozó lányával Rómában végeznek, így a férfit személyes bosszúvágy is fűti. Az elkövetők nyomot ugyan nem hagynak maguk után, ám azt előre jelzik, hol csapnak le legközelebb: egy helyi újságnak küldött képeslapon jelentik be, hogy mire készülnek. Stockholmban a bűnügyi újságírónő, Dessi Larsson a képeslap címzettje. Kezdetét veszi a hajsza. A svéd riporternő és az amerikai nyomozó mindent elkövetnek, hogy kiderítsék: mi vezérli a könyörtelen gyilkosokat, s hol a hiba tökéletesnek tűnő számításukban."

Először James Patterson nevére lettem figyelmes, hiszen tőle már olvastam egy-két könyvet. No meg ott volt az a kellemes borító is, amire egy igazi ínyenc biztos, hogy elsőre felfigyel. Így ez a két dolog együtt máris meghozta a kedvemet ahhoz, hogy ez a regény biztosan felkerüljön a beszerzendők polcára (mert hogy nekem olyan is van). :)

A történet izgalmas, kellően fordulatos és meglepő, ám mégis van benne valami amiért az ember azt fogja gondolni, hogy ebből hiányzott valami. Valami, amiért nem fogja megadni az olvasó a maximális pontot. Talán túl egyszerű, talán túl könnyed volt, nem is tudom, pedig helyenként bizony alig lehet letenni a könyvet. De az is lehet, hogy az én mércém túl magas ahhoz, hogy egy regényre megadjam azt a bizonyos öt pontot. Miközben írom a bejegyzést próbálom megfogalmazni a miérteket, de sajnos ebben a formában ez lehetetlen számomra, egyszerűen csak el kell olvasni, hogy tudjátok miről is beszélek. :)

Olyan regények esetében ahol nem egy, hanem két szerző alkot közösen, mindig elgondolkodom, hogyan is lehet a kettőjük munkáját úgy összehangolni, hogy ebből az olvasó semmit se vegyen észre. James Patterson és Liza Marklundnak ezt sikerült tökéletesen megvalósítaniuk, én mint laikus észre se vettem, hogy ketten írták, sőt a végén már azon gondolkodtam hogy valóban két írója van-e ennek a történetnek. Bizony remek alkotópáros ők ketten. :)

A két főszereplő annyira különbözik egymástól, mint a tűz és víz, ám mégis ettől alkotnak igazán jó párost. Dessi Larsson egyáltalán nem akart ennyire belefolyni a nyomozásba, de a sors másképp döntött. Jacob Kanon éppenséggel nem az a sármos pasi, akit a nők bálványoznának, mivel a megjelenése hagy némi kívánnivalót maga után, vagy legalábbis egy szappant valaki nyomhatott volna a kezébe, akkor legalább nem bűzlene annyira. Ha valaki az iránt érdeklődne, hogy melyik karakter volt számomra a szimpatikusabb, akkor egyértelműen Jacobra esett volna a választásom. Annak ellenére, hogy a fürdés messze állt tőle mégis nagyon tetszett az az elkötelezettség amivel a nyomozást véghez vitte. Karakán, magabiztos és határozott férfi.

James Patterson és Liza Marklund első közös regénye talán meghozta volna a várva várt sikert, ha egy kicsit ütősebb, csattanósabb lenne a történet. De mindezektől függetlenül a krimirajongóknak kötelező, mert a szórakozás garantált. :)

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Ízek, színek, hangulatok, emlékek... Ezek sokfélesége mindenképp előjött legbelülről. Olyanok, amikről azt hittem, már rég elvesztek, elhalványultak. Ismét lementem régi, Tömő utcai társasházunk pincéjébe, ahol szenet rakosgattam kupacba, újból elvittek a szüleim a Szigony utcai étterembe a hatalmas akváriumban lévő halakat csodálni, közben a gyönyörűen kikeményített, apró virágokkal kihímzett kisruhámban "kölcsönadtak" a személyzetnek, hogy a konyhában is megmutassák a csodákat. Aztán persze Csöpi néniék is elkunyeráltak szintén nyolcadik kerületi lakásukba, ahol kedvemre pakolászhattam vitrines szekrényükben a rém ronda kerámiafigurákat.

És akkor Vas megyei "kirándulásomat" nem is említettem, ahol nagymamám kamrájába rendszeresen beosontunk unokatestvéreimmel és a házi készítésű finomságot dézsmáltuk, málnaszörpöt szürcsöltünk. És amikor nagybátyám jött haza a tsz-ből, nem kevés unokatestvér kíséretében megrohamoztuk a csatos táskáját a frissen sült kifliért, és rohantunk hátra a pajtába elmajszolni a széna tetején... És hogy mik rejtőztek ezek mögött? Kit érdekelt akkor?

Persze nem az én élményeimről szól a könyv, természetesen. De olyan hatással volt rám, hogy nem csak a megírott történetben éltem, hanem az én saját, gyermekkori élményeim is felsejlettek folyamatosan. Jók is, rosszak is. Párhuzamosan zajlottak az események. A külvilágból mit sem vettem én észre a könyv olvasása közben. Vajon önismeretet elősegítő ez a könyv? Nem tudom, de nagyon sokat foglalkoztat azóta is. Nem tudom elfelejteni, nem tudom félretenni.

Folyamatosan Vámos Miklós könyvei jutottak eszembe. Szintén nagy kedvenc. Ő is kegyetlen őszinteséggel tudja kimondani, amit más nem mer, amiket más csak évekig hordoz magában szégyenteljesen. Én nem tudom, hogy Grecsó Krisztián mennyit merített a saját életéből. Gyanúsan sok hasonlóságot, párhuzamot vettem észre a saját életrajzában, de erre utaló "nyomot" nem találtam. De ha ezek saját élmények, saját megélt múlt, akkor le a kalappal! Mi előtt? Hát mindenképpen a bátorság előtt!

Fontos-e a történet? Kinek hogy? Nekem annyira nem, a részletekhez képest persze. Nem akarom ledegradálni a történetet még véletlenül sem, mert nagyon is érdekelt, hogy a Juszti mamát körülvevő népes családdal mi történik, hogyan dolgozzák fel a tragédiákat, hogyan élnek egymás mellett. De az egész iromány annyira finom, érzékeny módon van megírva, hogy az sokkal többet jelentett számomra.

Mindenkinek van múltja. Kinek ilyen, kinek olyan. De abban talán egyetértünk, hogy mindenhol vannak homályos foltok, olyanok, amit kitörölnénk, elfelejtenénk, mégsem lehet! Vajon fontos, hogy előássuk őket, meg kell vajon birkóznunk velük? Egyáltalán meg tudunk velük birkózni? Vagy jobb a szőnyeg alá seperni őket!? Nem tudom! A könyv olvasása után azt gondolom, hogy sokkal jobb felszínre hozni őket. A fene tudja, de legalább gondolkodik az ember. Az sem semmi, sőt!

"De szerencsére azt megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja" (Grecsó Krisztián)

Alex & Stephen Kendrick Eric Wilson: Tűzálló

Caleb és Catherine kapcsolata válságban van, házasságuk az utolsókat rúgja. Pedig hatalmas szerelemmel indult minden, mást el sem tudtak képzelni maguk mellé. Ráadásul olyan sok idő nem is telt el, "csak" 6 év. Ezek alatt az évek alatt viszont teljesen elhidegültek egymástól, már egyiket sem igazán érdekli a másik. Mint két idegen, úgy közlekednek ugyanabban az élettérben. Tenni egyikük sem akar, mindenki a maga igazát hajtogatja, de nem ám egymásnak, csakis ismerősöknek panaszkodnak.

Caleb szerencsére beavatja édesapját, aki egy naplót ad a kezébe. Ez a napló 40 napra való "jótanácsot" tartalmaz. Napról-napra követnie kell a leírtakat, attól nem eltérve. Nem olyan nagyon bonyolult dolgokat tartalmaz ez a napló. Vagy mégis? Olyasmiket, hogy ma kedveskedj a feleségednek egy aprósággal, ne szólj vissza semmi rosszat, még ha le akarna égni a nyelved, akkor se.

Caleb fogcsikorgatva hajtja végre az utasításokat, minden porcikája küzd ellene, hiszen a büszkesége neki is dolgozik rendesen. Sokáig nem történik semmi, sőt, ellenkezőleg, hiszen felesége azt hiszi, csupán a válóperből való kedvezőbb kimenetelre hajt a férfi. De vajon sikerül "megpuhítani" elvesztettnek hitt feleségét?

Tanulság a könyvből, amit persze eddig is tudtam, hogy mindenhol vannak problémák, de a legrosszabb az, amikor már meghallgatni sem vagyunk hajlandóak a másikat, a kommunikáció pedig teljesen megszűnik két ember között. Szörnyű nagy hiba. Pedig sokszor pici apróságokkal meg tudnánk előzni a hatalmas tűzvészt.

Bajban vagyok ezzel a könyvvel! Nem is nagyon tudom pontozással értékelni! Irodalmilag nincs a helyzet magaslatán, mondhatnám elég kezdetlegesen van megírva, viszont a tartalma nagyon megfogott, nagyon elgondolkodtatott és lebeg előttem folyamatosan.

Nagyon fontos dolognak tartom a házasságot. És nagyon szomorúnak a válást. Persze elhiszem, hogy adódhat olyan helyzet, hogy nem nagyon van más választás. Én is amellett voksolok, hogy "foggal-körömmel"... Nap mint nap gondolkodom, hogyan lehetne jobban csinálni, hogyan lehetne még inkább értékelni a másikat és ezt ki is fejezni számára. Nem könnyű dolog. Mi az hogy? Iszonyatosan nehéz!

Gondolom többféle ember van. Aki észre sem veszi, hogy baj van; aki észreveszi, de nem tudja a módját, hogyan kéne változtatnia; és talán van, aki tudja is a módját, de lusta a tettek mezejére lépni. Pedig mindenképpen érdemes!

És valakinek még feltétlenül helyet kell szorítani a középpontban? Én ebben hiszek, hogy egy kapcsolat csakis úgy működhet igazán jól, tartalmasan, ha Ő ott van, egy harmadik személy, de nem akárki!

Jó lett volna egy picit profibb köntösbe bújtatni a történetet, de itt most tényleg nem ez volt a lényeg!

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Mondanom sem kell, hogy ezer éve el akartam olvasni ezt a regényt, mert szinte csak jókat hallottam róla. Ha nem adta volna ki ismét az Athenaeum Kiadó, valószínűleg még évekig tologattam volna. Pedig ez is olyan könyv volt, hogy kár lett volna.

Nagyon fekszenek nekem a történelmi hátterű, kalandos történetek. Hódítások, felfedezések, idegen kultúrák feltérképezése. Ez is egy ilyen regény. Hernandó Cortés útját kísérhetjük figyelemmel, sőt, mivel annyira erős a regény atmoszférája, egyenesen ott lehetünk vele, amint partra száll kis csapatával Közép-Amerikában és ott felfedezi, majd meghódítja az azték indiánok hatalmas birodalmát. Hihetetlen amit ez a társaság véghezvitt. 400 fős csapatával Cortés több tízezres, százezres indián seregeket gyűrt maga alá. Persze ehhez kellettek olyan eszközök, mint az ágyúk, és olyan állatok, mint a lovak, melyek az őslakókat megrémítették, és persze egy jó adag fondorlat, aminek segítségével ilyen embertömeget behódolásra késztettek.

Európa és a "vad nyugat" találkozik tehát a lapokon, hitelesen bemutatva az indiánok életét, szokásait, különös tekintettel többistenhitükre és vallási szokásaikra.
A két világ között egy indián lány, Malinalli a kapocs, akit Cortés ajándékba kap. Szerető, tolmács, közvetítő válik belőle a két kultúra között.

Lenyűgözött az a szemléletmód, amivel Passuth nyúlt a témához. Egyrészt nem éreztem őt egyik oldalon sem, egyszerűen bemutatta a történéseket, úgy, hogy igazán nem engedett közel kerülni egyik szereplő lelkéhez sem. Mert minket, olvasókat szippantott bele a történetbe, amely olyan impressziószerűen van ábrázolva, hogy valóban részeseinek érezhetjük magunkat olvasás közben. Ez a stílus már Ilija Trojanownál is nagyon teszett a Világok gyűjtőjében, ezt a regényt is hasonlónak éreztem.

A másik a stílusa. Olvastam, hogy sokan Passuth írói stílusát hozzák fel hibájának, nehézkesnek találják, de én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Csupán az első 80 oldalt éreztem döcögősnek és nehezen követhetőnek, azután valami megváltozott: elindultak a hajók Európából, a stílus pedig sokkal emészthetőbbé vált - talán az izgalmak hatására. Minden mondata követhető, ugyanakkor magas irodalmisággal van megírva, rendkívül szuggesztíven ábrázolva az eseményeket.

Akik szeretik a történelmet, a kalandot és nem riadnak vissza a szórakoztató irodalom keretein jócskán túlmutató ábrázolásmódtól, azoknak bátran ajánlom ezt a könyvet, nekem hatalmas élmény volt. A címét pedig egyenesen imádom. És én is siratom Mexikót Tláloc-kal, az esőistennel együtt, mert akárhogy is, az emberi kultúra egyik legnagyobb veszteségének lehettünk tanúi akkor, ott...

10/10.

És akkor jöhet a többi Passuth könyv :)

Joanna Bator: Homokhegy

A Homokhegy című regény Walbrzych bányavárosában és környékén játszódik, amiben néhány ember keresi a boldogságát. Sorsok, személyiségek és emberek összefonódása, boldogságuk keresése, boldogolsuk történetét olvashatjuk igazán érdekes stílusban.

".. Azt mondta, hogy kispirog hamarosan feketedni kezd. Valahogy ez jött a szájára, amikor a tekintete lesiklott a lánya lapos hasán, és megállt a kiduzzadó, csupasz vagy csaknem csupasz domborulaton. (...) Dominika néhány nappal azután, hogy kidobta az apját a fürdőszobából, egy csomag eperízű Mentost talált dzsekije zsebében, ilyet csak a walbrzychi piacon a Pewexben vagy az Eneszkában lehetett kapni. Rögtön elszopogatta az összes sima és csodás ízű cukorkát, mert mi mást tehetett volna egy megsértett, édességre sóvárgó lány. (...) Jadziának az volt a benyomása, hogy a lánya haja olyan gyorsan nő, amilyen gyorsan bekanalazta a serpenyőben olvasztott vajból, tejből és cukorból készült karamellkrémet, bevillázta a cukros savanyú káposztát, befalta a cukrozott almaszeleteket, elropogtatta a kockacukrot. A cukor sötét karamelszálakká változott, benőtte Dominika fejét, sűrű fojtó tmege végigkúszott az egész lakáson. Amikor Jadzia reggel bement a fürdőszobába, úgy érezte, hogy behálózta az egész előszobát, bepókhálózta az arcát, körültekerte a lábát. Micsoda busman! Jadzia régi szokás szerint a lánya mellé feküdt, hogy ne kelljen a vízesés alatti kanapét megosztania a részeg Stefannal, de úgy érezte, hogy egyre kevesebb hely jut neki. A csontos térdektől és könyököktől kék foltok keletkeztek a testén. Eltűnt a gyerekillat, amit annyira szeretett, és a Dominika fején lévő bozót az odaégett cukor és a nyirkos avar szagát kezdte árasztani. Jadzia ismerte ez a szagot. Ilyen szag volt anyja, Zofia konyhájában Zalesiében, amikor a húsvéti sütés után kinyitották az erdőre néző ablakot – ez volt az egyetlen időszak, amikor alig lehetett ecetszagot érezni.”

Az idézet számomra megkönnyíti az egész regény ismertetését.

Visszatérve a stílusra, nem tudom megmondani miért nem tetszett? Szeretem a tömör regényszerkezetet, nem ragaszkodom a sok párbeszédhez (ebben egy sem volt), Joanna Bator regényében ez a furcsa stílus határozza meg az emberek szürke, rossz, mocskos, iszákos, lényegtelen, felejthető, néhol undorító életét. Kíméletlenül és érzéketlenül a szemünk elé dobja, vágja a nyomorúságos emberi karaktereket, életüket. A történelem hömpölyög a történten keresztül de nem érdekelt Sokkal jobban érdekelt a szereplők sorsa, élete.

Lássuk a szereplőket!

(Azt olvastam valahol, hogy "3 nő, 3 élet élet, 3 sors" vagy valami ilyesmit. Természetesen tekinthetjük őket kulcsfiguráknak, de én másképpen olvastam ezt a történetet.)

Jadzia, az anya, akit édesanyja a nagymama Zofia nevel fel. Édesapja a „tulajdonképpen ki tudja?” kategória, aki elég hamar meghal, így Zofia egyedül neveli fel. Mániája a tisztaság, az ecetes lemosás, még lányát is folyamatosan mossa. Mániásan mindent takarít, ami olyan klasszul sikerül, hogy lánya Jadzia is eltanulja tőle.

Éldegélnek kettecskén, álmodoznak, hogy majd egyszer más lesz, jobb lesz, máshol lesz.

Jadzia egy véletlen folytán beleesik későbbi férje Stefan karjaiba.

Stefan: alkoholista, egy érdekes család kisfiacskája. Halina asszony (Stefan anyja) teherbe esett egy vándorcirkuszostól, majd egy kovács felesége lett, aki sajátjaként próbálta felnevelni ezt a kisméretű töpörödött fiúcskát.

Dominika: Jadzia és Stefan egyetlen lány. Iker. Lánytestvére születéskor elhunyt. A kislány sokat gondolt rá, babájával pótolta testvére iránti kötődését. Kb. 6 éves koráig Halina nagymamája neveli, ami „megalapozza” a gyermek lelki fejődését.

A kislány, aki felnőve mindig elvágyódik, keresi önmagát, ha végre barátja lett, az nyomtalanul elköltözik. Éppen kallódna a Homokhegy „sivatagában”, mikor egy jó szándékú új tanár felfedezi tehetségét, és segíti kiszakadását lakóhelyéről.

A mondatok bemutatják azt az érdekes stílust, amit az írónő érzékeltetni szeretett volna. Bevallom őszintén, sok helyen nem értettem a lényeget. Túl sok volt az ismertetés, a személyek bemutatása. Sokszor már azt sem tudtam kiről van szó. Az érdekes stílus tetszett volna, ha mértékletesebb lett volna és Dominikát állította volna be középpontba. Gyerek-centrikus lévén, rá voltam kíváncsi: a fejlődésére, az életére. Őt szerettem, neki drukkoltam, őt hallgattam. Hogy férjhez menjen, hogy kiszakadjon, hogy megfelelően szeressék őt.

„Jadzia kitörli Dominika harminchárom évét. Elfújja, mint a morzsát az asztalról. Dominika mögött nem marad semmi. Ha egy lépést hátrál, gödörbe esik. De Jadzia azt mondja, hogy hisz akármi történik, még mindig fennakadhat a Homokhegyen.

…..

..

.

És tudod, kislányom, valahogy kár ezért a Homokhegyért, mondta, amikor elindultak.”

Szakonyi Károly: Pál apostol szigetei

Végre ismét egy elvarázsolós, utazós én-könyv! (Amit nem tudok megfogalmazni. Ez egy érzés, hogy jó, hogy nekem jó, hogy számomra kellemes olvasmány. Biztosan nem mindenkinek.)
Ezt az érzést majdnem egy az egyben a Szederbort olvasva éltem át! Ott más kapcsán jött, de máig emlékszem arra a hangulatra ami akkor megtalált.
A Pál apostol szigetei könyvben görög szigeteken történt, megtörtént eseményeket, csodákat élhetünk át.

Csoda... mi a csoda? Valami természetfeletti? Valami megfoghatatlan? Valami olyan, amit szuperlatívuszokban lehet kifejezni?
Nekem a tenger is egy csoda. Sokszor nem láttam még, de Görögországhoz csupa kellemes élményem kötődik, Korfuhoz, a szigethez még inkább.
Szakonyi könyve hevert a kölcsönkönyvek között. Kedves barátunk ajánlotta nekem, nagyon kedvesen, majd tavaly télen a kezembe is nyomta. Sajnáltam ezt a művet, mert nem volt kedvem a kezembe venni, egyszer kávéval is leöntöttem kicsit (uppsz) sok más könyvvel együtt, mér majdnem visszaadtam, de "Ráér nekünk" miatt ittmaradt.

Tómániám (állóvíz mániám), mint a nyugalom helyszíne számomra egy biztos pont. Most kedden jött el az a pillanat, hogy kezembe vettem a könyvet, kimentem a napra, és nem raktam le egy darabig. Aztán folytatni akartam!
Az elbeszéléskötet elkalauzolt engem a korfui és a körülötte lévő kisebb szigetek életébe, ismét ott sétálhattam az öreg házak között, hallgattam a vigyorgós öregeket, amint ülnek a ház előtt és beszélgetnek. Emlékszem a saját emlékeimre.
A történetek mindegyike valami apró apostoli jelenést hordoz, ami megváltoztatta a benne lévő főszereplő életét. Mindegyikben szerepel a NŐ, mint a vágy megtestesítője, és a férfi, mint szenvedő alany. Hol hibás a nő... hol hibás a férfi?
Volt pillanat, amikor elküldtem arra a bizonyos melegebb éghajlatra a nőt, volt, amikor sírtam szomorkodtam a férfival. Gyűjtögettem gyógyfüvet, ültem naphosszat a kikötőben, hittem és nem hittem a valóságban.
Semmi különös, csak elvarázsolt.

Részlet egy elbeszélésből:
Klara
"Hajnalban kel, amikor a nap még nem lobban fel a láthatáron, csak fényét küldi előre, mely ott dereng a tenger borzongó színén, és a szigettel szemközti púpforma szikla is láthatóvá válik a szürkeségből. Friss a kora reggel, néptelen, a parti vendéglő teraszán az asztalokra borítva tótágast állnak a székek, pirkadati szél söpör végig a sétányon, megzörgeti a veyeskereskedés ellazult cégtábláját. Két búslakodó ezüst sirály sétál lomha léptekkel a homokon, még fiatalok s gömbölydedek a piszkosszürke tollazatukkal, egy harmadik dagályban félig ellepett köveken babrálgatja kampós csőrével a szárnytövét. A strandok felől felbukkan a mocskos kis eb, zsemlebarna, loboncos szőrű korcs, szimatolva meg-megtorpan, vizeletével jelet hagyva maga után kutyagol a vendéglőig, aztán átvág a szemközti oldalra, a parti kövek közé kitett zománcos tányérig. Klara asszony mindig élvezi a jelenetet, a fiatal sirályok már felfedezik a tányérba kiszórt hulladékot, a vendégek esti maradékából összekotort haldarabokat, mire a kutya odaér, de a madarak békésen tűrik, hogy az is odadugja nedves orrát, és kikapdosson egy-egy falatot. Csendes a part, csak a hullámok neszeznek a köveknek csapódva, s még akkor sem tűnik fel senki, amikor a napkorong felbukkan a víz távoli peremén és buja színekkel festi meg a tengert. Későn kelő itt Klaran kívül mindenki, csak a halászok meg a hajósok vannak talpon. De Klara, bármennyi év, évtized telt is el azóta, hogy parancsra kellett ébrednie egy mocskos börtöncellában, ahová tizennyolcévesen az önkény bírái vetették, mindig pirkadatkor kel, és még a téli, esős évszak idején is ott áll a keleti égbolttal szemben, hogy lássa a virradatot. A virradat csillapítja le örökkön rettegő szívét. És a megpillantott nap. Hogy él. Hogy az éjszaka lidércnyomása elmúlt, s a halálfélelmet elűzte a fény."

Soazig Aaron: Klara nemet mond

Klara nemet mondott.
Mire is?
- Az életére?
- A múltjára?
- A családjára?
- A barátaira?

Gondolkojunk csak! El tudjuk képzelni, milyen lehetett Auschwitzban élni, lenni, "táborlakónak" lenni? Onnan hazajönni? Felvenni az élet fonalát? Kizárt dolognak tartom..
Lehetnek rokonaink (nekem nem volt), akik ott voltak, meghaltak. Akik ott voltak és túlélték.
Akik meséltek, bár én mindig azt hallottam az én köreimben, hogy nem szívesen emlékeztek.
Akkor mire is várunk? Klara mondjon igent?

Szerettem Klarát? Nem is tudom... nem ismertem meg őt, csak néhány napján keresztül tekinthettem a színfalai mögé.

„Klara akár az üres lap.”- Szerintem sosem fog neki sikerülni.
„Minden jól ment, és jól is fog menni.”- szerintem csak utóbbi sikerülhet, ha az üres lap-hoz egyre közelebb kerül.
Nem vártam mást Klaratol, inkább büszke vagyok rá. Azt hiszem. Semmiben nem vagyok biztos most. Vagy csak próbáltam elfogadni? Nem is tudom, de soha, egy percre, egy mondat erejéig nem ítéltem el őt. Sajnálom, megértem, szánom, támogatom, próbálom tökéletesen megérteni. De hogyan is érthetném meg Auschwitz borzalmait? Sosem fogom- remélhetőleg.

8/10

Daniel Gottlieb: Drága Sam!

"Rúmi: A fogadó ház
Az emberi lény mint egy fogadóház
Minden reggel más vendéget vár
Az öröm a szomorúság és a
hitványság
Gyakori vendégek
De nagy ritkán a tudatosság is betéved
Fogadd be őket szívesen
Még ha a fájdalom is durván bedörget
Adj neki helyet
Hisz ő is a te vendéged
Fogadd be őket szívesen
Mert új örömöket hoznak neked
A szégyenkezés a rosszindulat
Borús gondolatok
Szívéllyel fogadd őket úgy szintén
Légy hálás mindegyiknek
Mert mindnyájan Istentől jönnek"

(Simon Imre fordítása)

Drága Sam!

Bár nem ismerlek, kicsit megismerhettelek a nagypapádon keresztül, aki mesélt neked, s nekem. A nagypapád, a Papid elmesélte súlyos balesetét, amelynek következtében mind a négy végtagjára lebénult. Elmesélte, hogy sokszor depressziós, elmesélte sok páciense problémáját, aminek boncolgatásakor rájöhettem (volna) a nagy igazságokra: azaz ne féljünk kérni, próbálkozni, ne szégyenkezzünk bizonyos esetekben, és hogy lehet kijönni s gödörből. Illetve neki hogyan szokott sikerülni, ugyanis én csak azt tudom, hogy két egyforma életút nincsen. Kinek így sikerül, kinek úgy sikerül.
Drága Sam, nálad 2 éves korban diagnosztizálták az autizmust. Senki nem tudja, hogy mekkora mértékű, azt sem tudják, hogy érteni fogod-e ezeket a leveleket. Kb. annyit tudtam meg rólad, hogy fantasztikus édesapád van (gondolom édesanyád is az), és hogy nagyon jól golfozol! Persze olvashattam még a cumidról, a beszédedről meg egyébről, de annyira szerettelek volna megismerni. Szerettelek volna ölbe venni, simogatni, mélyebben meglátni benned az értéket. Sajnos nem sikerült, de azért megkedveltelek. Hisz te nem tehetsz semmiről!
Kívánom Neked a lehető legzökkenőmentesebb életet családoddal!
f-andi

U.I: ".. a lelkünk akkor nyer megnyugvást, amikor egészen egyszerűen felhagyunk a küzdelemmel, és tudomásul vesszük a tényeket."

[Mást vártam. Mélyebb gondolatokat. Túl könnyen olvastam, nem gondolkodtam el a mondatokon.Kíváncsi lettem volna Sam-re, az ő történeteire az író-nagypapája szemszögéből.

Ehelyett Daniel Gottlieb életét ismertem meg, a sok emlékeiből leszűrt tapasztalataival. Ami nekem szájbarágósan akart mély lenni.]

6/10

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

A gondolataim kezdenek körbeérni... Pedig még csak ehhez a könyvhöz sem tartoznak szorosan, de a magam emlékezetébe vésés miatt leírom ide.
A moly.hu-n követtem egy "vitát" (vagy nevezzük inkább hosszú többszemélyes párbeszédnek) a Meg nem született gyermekeim c. könyv kapcsán (és az abortusz témájának kapcsán). Természetesen nekem is van véleményem, ami igazán nincs is. Nincs rossz tapasztalatom, nem tudok érdemlegesen hozzászólni, hisz nem kerültem még választás elé, és gyermekeim is vannak.
A fejemben azért mocorgott a dolog, majd meg is rendeltem a könyvet, amit 2 hét után mondott vissza az antikvárium. Elkezdtem olvasni Rém hangosan-t, amiben szintén kapcsolatba kerültem egy "kisebb" problémával, ahol egy nem kívánt gyermek fogant meg.
Olvastam, haladtam, tetszett... majd találkoztam egy ismerősömmel, akivel könyvekről kezdtünk beszélni, és ajánlotta a Meg nem született gyermekeim c. könyvet. Majd ehhez mesélt egy megtörtént eseményt, és elmondta, hogy nem tudja, hogy döntött volna a barátnője helyében... - őt örökbe fogadták.
Szóval nem is ide tartozott ez a dolog, de már megszoktam, hogy mindig a gyerekek oldaláról figyelem az eseményeket. Csodálkoztam, hogy milyen gondolatokkal telített ennek a kisfiúnak a feje..., miket ki nem talál. Megszerettem Oscart. Csodabogár, nem a földön járó, bánatos kisfiú, aki a problémák mögé sem mer nézni. akit azt hisszük egyedül hagynak, és azt mondjuk tényleg- egyedül hagyják.
Nem tudhatom, mi zajlott New York-ban 2001. szept. 11-én és utána. El sem tudom képzelni azt a pánikot, amit ott megéltek az emberek. Csak a saját emlékeim maradtak meg a fejemben: a majdnem két hónapos gyermekemmel voltam, és anyukám szólt a történtekről. Boldogan éltem, és néztem a szörnyűséget. Kapcsolgattam a tévécsatornákat, és próbáltam elhinni a hihetetlent.
Írok itt mindenféle mást, az érzéseimet, amik előjöttek az olvasás közben.

Oscar és családja nem dolgozta még fel a történteket. Bárhova nézek: a nagyi nem dolgozta fel az egész életét. Az anya, a feleség nem dolgozta fel férje halálát. A nagypapa? ............ Háttérben szenved. Oscar? Egy kb. 9 éves kisfiú: OSCAR SHELL, feltaláló, ékszertervező, amatőr entomológus, frankomán, vega, orgamista, pacifista, dobos, amatőr csillagász, számítógép-tanácsad, amatőr régész, Ritka pénzérmék, természtes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtője, aki egyedül próbálja feldolgozni édesapja telefonhívásait. Én jobban odafigyeltem volna rá! Egy szülőnek mindig érettebben kell felfognia a dolgokat, legalábbis meg kell próbálnia!
Szóval nem csak arra gondolok, hogy Oscar keresi a kulcsnak a helyét, és egy idegen férfival keresi, hanem, hogy egész életének a feldolgozását magának kell megoldania. Én így értelmeztem. Hogy ne legyek ott a gyermekeim problémájánál? Hogy ne tudjam, hogy nem megy el egy befizetett különórára? Érdekes, és felháborító és fájdalmas.
Oscar nyomoz és nyomoz.. majd a kulcs a zárjába kerül. S mikor ez megtörténik, a többi probléma is, a többi kulcs is megtalálja a helyét.

Összegzés:
Oscar és családja elgondolkodtatott, és nem csak Oscart vizsgáltam. Ott volt az anyukája, akire először haragudtam, aztán becsülni kezdtem. Ott van Nagyija, aki mellette áll, ha szükséges árnyék formájában. Ott van édesapja, aki tulajdonképpen nincs is, mégis érezzük jelenlétét és kíváncsian várjuk, mi is hallható az üzenetrögzítőn.
Oscarral hasonló gyerekkel még nem találkoztam, nem is tudom, vajon létezik-e ilyen. Lehet, hogy nem is; mégis elhiszem, hiszen annyi csodabogár éldegél körülöttünk. Szerettem Oscart, és reméltem, hogy megtalálja a maga békéjét.
Aztán, ha szeretnénk, akkor a könyv olvasása közben vagy az elolvasás után mi is elgondolkodhatunk, hogy mi, hogyan élünk?, mire keressük a választ?, mi keresnivalónk van az életünkben?
A könyv jó, nagyon. Kit szerettem benne? Őt? vagy őt? Melyik kezemet emeljem fel? A bal tenyeremet, az IGEN-t, vagy a jobbat?

Kedvenc idézetem egyike:
"Mi lenne, ha a vizet, amelyik kijön a zuhanyból, valamiféle vegyszerrel kezelnék, ami hatással lenne gy csomó dologra, például a szívdobogásra, a testhőmérsékletre és az agyhullámokra, s emiatt az ember hangulatának megfelelően elváltoztatná a bőr színét? Aki rém izgatott, annak a bőrszíne zöldre váltana, ki dühös, azé pirosra, ez evidens, és aki úgy érzi magát, mint egy szaracén, az meg barnára, aki meg rosszkedvű, az kékre. Mindenki tudhatná, hogy a másik milyen hangulatban van, és akkor tapintatosabbak lehetnénk egymással, és soha nem vetemednénk arra, hogy közöljük valakivel, akinek a színe már amúgy is bíborpiros, hogy haragszunk, amiért későn érkezett, azt pedig, aki rózsaszínű, szívesen vállon veregetnénk, és szerét ejtenénk, hogy valamiért gratuláljunk neki. Másik ok, amiért ez nagyon jó ötletnek tűnik: annyiszor előfordul, hogy ilyennek-olyannak érzi magát az ember, csak épp nem tudja pontosan, milyennek. Frusztrált vagyok? Csak bepánikoltam? És ez a zavartság befolyásolja a hangulatát, sőt az illető ebben az állapotában totál szürke lesz. Ezzel a spéci vízzel elég, ha a narancssárga kezére néz, és máris azt gondolja: Boldog vagyok! Végestelen-végig boldog voltam! Micsoda megkönnyebbülés!"