Richard Yates: A szabadság útjai

Előrebocsátom, ez egy nagyon jól megírt regény. Nyomasztó ugyan, de jól megírt. Jól érzékelteti a feszültséget, a drámát. Valahogy hasonlít a Fű dalolhoz, ott is tényszerűen, ugyanakkor érdekfeszítően voltak leírva a történések és annak is minden mondatára alaposan oda kellett figyelni, mert minden szónak jelentősége volt.

Egy mikrovilágot ábrázol ez a történet is. Egy család, az amerikai Wheelerék életének egy rövid, de annál fontosabb szakaszát mutatja be. Az 50-es években járunk. A feleség, April, családanya, otthon van, emellett épp egy amatőr színitársulatban játszik, ami nem éppen sikeres. Férje, Frank egy irodatechnikai nagyvállalatnál aktakukac. Saját bevallása szerint semmi érdekeset nem csinál, de legalább pénzt keres vele. Két kicsi gyerekük van. Hétköznapjaikat folyamatosan áthatja a környezetüket, az amerikai kisvárosi létet, az átlagembereket való lenéző kritizálás. Ugyanakkor a vak is láthatja, hogy ők is ugyanezt az életet élik, nagyon is. Egy napon April egy veszekedés után azzal az ötlettel áll elő, hogy meneküljenek el ebből a "kiüresedett" életből Európába, ahol ő dolgozni fog, amíg a férj, Frank otthon ül és kitalálja, hogy mit szeretne csinálni... Mert ő egy "nagyszerű, tehetséges, többre hivatott" ember. Frank a kezdeti megdöbbenés után beleegyezik és elkezdik szövögetni a terveiket ezzel kapcsolatban, amíg egy nem várt körülmény felborít mindent...

Igazából ebben a pár mondatban benne van a történet megoldása is. Legalább is az én értelmezésemben. Azaz: SPOILERszerűség April marhára unatkozik otthon, nem tud magával mit kezdeni, ezen felül érzelmi problémái is vannak ill. depressziós. Mert hazugságra épített fel egy életet és ennek soha nem lehet jó vége... Ezért el kell neki menekülni a világ másik végére, ahol ő beleveti majd magát az életbe, azaz dolgozni fog, míg a "nagyszerű és tehetséges" férje (állandóan ilyeneket hangoztat Frankről, szerintem azért, mert így győzködi magát, hogy jól választott, holott valójában nem is szereti...), szóval amíg a férje megtalálja azt a nagy feladatot, amire hivatott. Haha... Frank szerintem csak vagányságból, kamaszos kalandvágyból van benne a költözésben, de mivel teljesen homályos előtte is a dolog, az esze marasztalná. Vannak utalások a könyvben arra, hogy annak ellenére, hogy Frank elméletben folyamatosan fikázza a "kispolgári, kiüresedett" környezetét, ugyanakkor szereti a kényelmes életét, a munkahelyét. SPOILERvége

Azért én az ilyen emberektől megkérdezném, hogy mi a francot is akarnak konkrétan az élettől, de komolyan... (Azon felül, hogy hazugságra nem lehet felépíteni egy életet, mert az előbb-utóbb mindenképp megbukik.) De tartalommal megtölteni az életüket egyes egyedül csak ők tudják: kapcsolatokat ápolni, szórakozni, színházba-moziba-kiállításra-koncertre-kirándulni-nyaralni elmenni nem fog helyettük senki... És ez ebben az esetben még csak nem is pénzkérdés. Vagy mi a lófüttyöt nevezünk teljes, tartalmas életnek? Ez is megérne egy misét...

Jól érzékelteti Yates, hogy Wheelerék lenézett barátai, ismerősei hogyan látják meg az élet apró szépségeit és érzik valószínűleg épp ettől jobban magukat a bőrükben, ellentétben Aprillel, aki képtelen erre. Az író felvázolja April múltját és hányattatott gyerekkorát is, amiből megsejthetjük, hogy abban gyökeredzik a nő minden pszichés problémája. Ilyenkor a megoldás ugye a pszichológus v. pszichiáter, ami fel is merült a történetben, de sajnos a kivitelezésig nem jutottak el. Talán ha ez megtörtént volna, a tragédia elmarad...

A házaspár előállt problémáit még tetézi, hogy a nő hülyeségei miatt Frank is totál megzavarodik és ő is elkezd távolodni a feleségétől, ami a tragikus végkifejlethez vezet.

Kezdetben agyonboncolgattam a sztorit, mert annyira adja magát ehhez - ki, mit, és főleg miért tett, de aztán egyszer csak kikerekedik a rettentően egyszerű megoldás: az üresség (ilyen-olyan oknál fogva) bennünk van, nem a külvilágban. Ez elől nem lehet elmenekülni a világ legmesszebbik pontjáig sem, mert elsősorban nem a körülményektől függ, hogy az ember hogy érzi magát, hanem hogy belül, az agyában hogyan áll a világhoz.

Ettől függetlenül az is igaz, hogy az életünket (sajnos v. nem sajnos) nem csak mi alakítjuk, unalmas is lenne... April magával rántotta a férjét is ebbe a fantazmagóriába, hogy el kell menekülniük az életükből és nem volt képes az élet vagy sors vagy akármi által az útjukba gördített helyzeteket felvállalni, megoldani, és ez lett a veszte az egész családnak. Szerintem fel kell nőni a feladathoz, hogy az utunkba kerülő akadályokat leküzdjük, vagy egyszerűen csak alkalmazkodjunk és az adott körülmények között próbáljunk meg lehetőségeinkhez képest a legjobban lavírozni. Nem duzzogni kell az életre, mint egy gyerek, meg sírni, hogy de sz@r minden, hanem küzdeni és tenni. Ha ez a segítségkérést vagy a pszichológushoz való elmenetelt jelenti, akkor azt. De mindenekelőtt őszintének lenni, legalább magunkhoz. Hú, de forradalmi lettem...:P Ja, és hogy épp Revolutionary Road a regény eredeti címe...?

Egyébként ahogy le van zárva a regény, az utolsó fejezet, az zseniális. És az őszinteséghez kapcsolódóan ad egy olyan végkicsengést a történetnek, hogy valamilyen szinten mégiscsak igaza volt Wheeler-éknek a begyöpösödött, köpönyegforgató, álságos "átlagemberekkel" kapcsolatban. Mert semmi nem fekete vagy fehér, ugyebár. Kérdés, hogy ezt ki mennyire tudja tolerálni, megbocsájtani, vagy esetleg nevetni rajta. De a legegyszerűbb lenne nem foglalkozni velük, hanem inkább a saját életünkkel... Napokig lehetne filózni ezen...

Bár kissé elcsépelt, de mégis nagyon igaz életfilozófiát hordoz magában ez a könyv ha a mélyére nézünk, érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta.




(Sajnos korábban láttam a filmet. Általában nem szeretek így olvasni, de ez még így is jó volt, mert azért a könyv sokkal árnyaltabbá tette az egész sztorit. Ettől függetlenül a film nagyon jó adaptáció, ahogy észrevettem a dialógusok szinte egy az egyben megegyeznek a könyvével és ugye a színészek játéka nagyszerű.)