Mélyen megrázott ez a könyv. Rengetegféle érzelmet váltott ki belőlem. Kedvesnek, melengetőnek, ugyanakkor rémisztőnek is találtam az egész történetet. Rettegtem is, szerettem is.Sokszor kívántam a főszereplő kislány helyében lenni, végeredményben viszont messze elkerülném ezt az életutat, amit ő végigjárt. Irigyeltem a komoly, érett, mélyreható gondolataiért, érzelemvilágáért. A legtöbbször nem egy gyermek gondolatait olvashattam. Irigyeltem is, féltettem is.
A tizenhárom éves Matilda édesanyjával él egy trópusi szigeten, ahol a zavargások mindennaposak. A fehér emberek közül csak Mr. Watts marad, aki fekete feleségével él itt, és akik furcsaságaikról híresek. Bolondnak tartják őket, illetve nem értik őket. A gyerekek csak Gülüszeműnek hívják.
Mr. Watts vállalja el a gyermekek tanítását. A kezdeti bizalmatlanság után hamar elfogadják, felnéznek rá, isszák minden szavát. Tananyag nincs, saját bevallása szerint tudása sem sok, viszont kéznél van Dickens Szép remények c. kötete. Ezt olvassa fel nekik, fejezetről fejezetre értékelik, elemzik, megbeszélik a hallottakat. Matilda számára a főhős, Pip hamar életre kel, barátjaként tekint rá. Önkéntelenül is összehasonlítja a való, saját világát Pip életével. Vajon ez rendjén van így?
Mindenképpen arra tanít a könyv, hogy lássunk a sorok mögé. Megmutatja, hogyan tudja megváltoztatni az ember mindennapjait, akár az életét egy könyv, egy másik sors.
Csak érdekességképpen, egyébként nekem Matilda végig fehér lány volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése