W. Somerset Maugham: Színes fátyol

Nagyon szeretem, ahogyan Maugham ír, egy ideje az egyik kedvenc írómmá is avattam. Most sem csalódtam benne, sőt. Talán ez a regénye tetszett eddig a legjobban.

Igazából azt vettem észre, hogy az eddig tőle olvasott Színház, Karácsony Párizsban és ez is, ha belegondolunk, eléggé hasonló, bár az alapszituációk teljesen mások. Mindhárom regényben a főszereplő jellemfejlődését, épülését követhetjük nyomon, mindhárom egy egyszerű szituációból növi ki magát nem akármilyen lélektani mélységekig, mindháromban szerep jut a művészeteknek valamilyen szinten, még a Színes fátyolban is, aminek egyébként nem sok köze van hozzá.

A szövegük pedig... Csodálatosan letisztult, érthető, logikus, a cselekmény illetve a mondanivaló kicsúcsosodásánál pedig briliáns, irodalmi eszközökkel gazdagon tarkított.

Az egyik kedvenc szövegrészem a Színes fátyolban:

Az élénk, színes, változatos és idegenszerű jelenetek olyanok voltak, mint egy szőnyeg, amelyen titokzatos árnyalatokként tűntek föl Kitty képzeletének fantomjai. Egészen valószerűtlenek voltak. A párkányzatos falú Mej-tan-fu egy darab festett vászon volt, amelyet egy régi darabban a színpadra tettek, hogy várost ábrázoljon. Az apácák, Waddington és beléje szerelmes mandzsu nő fantasztikus álarcos szereplők voltak; a többi, a tekervényes utcákon járkáló nép és a halottak névtelen tömeg voltak. Természetesen mindennek, mindenkinek volt valamiféle jelentősége, de miféle? Mintha mindnyájan valami régi rituális táncot jártak volna, amelynek bonyolult fordulatait fontos lett volna tudni, de nem tudta senki, senki.

Számomra ez az irodalom maga.

A Színes fátyol azért is tetszett jobban, mint a másik kettő, mert a lélektani ábrázoláson felül a főszereplő Kitty és férje Edward gyönyörű helyeken utaznak, élnek. Bár a borzalom, a kolera sújtotta városka közepén vagyunk, Maugham mégis csodás szavakkal ábrázolja a kínai tájat, a kultúrát, a misztikus Keletet, ami nekem is a szívem csücske.

És a főszereplő Kitty... Ugyanolyan gyarló és emberi, mint bármelyikünk. Alapból egy ostoba liba, a konvenciók rabja, de nagyon tetszett, ahogy jelleme épülését ábrázolta Maugham és hogy kegyetlen őszinteséggel ruházta fel. Gondolkodtam rajta, hogy Kittynek ez az önmagához való kínos őszintesége vajon butaságából ered-e, de arra jutottam, hogy nem. Igaza volt Kittynek, amikor azt mondta magáról, hogy nem viselkedhetett másképpen lánykorában és házassága elején, hiszen ebben nőtt fel, ezt látta maga körül és a társadalomban mindenhol. Kellett neki egy kínos és súlyos élethelyzet, hogy valódi énje felszínre törjön.

És Edward, a férj. Ő volt a kedvenc karakterem a regényben, mert puszta tekintetével, hallgatásaival és Maugham ezeket körülíró szavaival nagyon-nagyon sok mindent kifejezett. Hát nem ez a zsenialitás?

10/10.

(A filmet láttam korábban, nagyon-nagyon tetszett, annak ellenére, hogy jól elhálivúdiasították a végét.... Naomi Watts és Edward Norton színészi játékai bravúrosak. Kicsit más vetülete van filmen az egész történetnek, sokaknak jobban tetszik a film, de számomra Maugham szövege pótolhatatlan.)